Előszó
Kedves Olvasók!
Ahogy a Kaleidoszkóp harmadik évfolyamának végéhez érkezünk, szeretnénk megköszönni az egész éves figyelmet, kíváncsiságot és támogatást. Nélkületek ez a folyóirat nemcsak kevesebb lenne, hanem egészen más is – a jelenlétetek és visszajelzéseitek adják azt a lendületet, amelyért érdemes újra és újra megálmodni minden lapszámot.
Az idei év különösen mozgalmas volt számunkra: számos változást és fejlődést hozott, és több, már a kezdetektől dédelgetett tervünk is valóra vált – köztük a születésnapi Zine megjelenése, amely mérföldkövet jelent a Kaleidoszkóp történetében.
A következő időszakban tovább szeretnénk bővíteni a jelenlétünket és a kínált formátumokat: új podcast-műsorokkal készülünk, élő eseményeken találkozhattok velünk, és egyre több kézzelfogható, nyomtatott kiadvánnyal is jelentkezünk. Emellett 2026-tól átállunk a negyedéves megjelenésre – legközelebb márciusban találkozhattok a következő Kaleidoszkóp-lapszámmal.
Addig sem maradtok tartalom nélkül, a Kontúron keresztül továbbra is rendszeresen jelentkezünk friss szövegekkel, felfedeznivalóval…
Köszönjük, hogy velünk vagytok, és olvastok minket!
Lágy Kornél
főszerk.
Tartalom:
Rendszeresen újabb és újabb művek jelennek meg a lapszámból, ezeket pedig a tartalomjegyzék segítségével lehet nyomon követni.
Prizma:
Petőcz András:
– nem tudom – megintcsak visszafelé (vers)
Zalán Tibor:
– Vörös hegy (vers)
Géczi János:
– A Makirina-öbölben (vers)
– Források (vers)
– Képversek, kollázsok
Purosz Leonidasz:
– 379 (115F/93V/26A) (vers)
Fenyvesi Ottó:
– HÉTKÖZNAPI SZÜRREÁL (vers)
Metrum:
Bere Ábel:
– A kórházi dolgozók a szervdonorok tiszteletére sorfalat állnak
– Madárfajok
Géczi Lajos:
– halott elefánt
Glózer Ádám:
– Tanulópénz
– Pásztó
– Sötétedő délután
Horváth Máté:
– A húspult mellett
– Apám plédje
– Lépésváltás
Herczeg Jonatán:
– Her
Mucs Béla:
– Krisnások Kelenföld aluljáróban
Kukucska Szabolcs:
– amorális irracionalitás
Hajdú Lilla Réka:
– a test letétben
Epicentrum:
Csermely Mátyás:
– Barlang előtt
Orosz Adrienn:
– Tekercsek
Gál István:
– Zsuga
– Kedves
Novum/Optika:
Géczi Lajos:
– Kassák Lajos a magyar aktivizmusban
Dovák Anett (ajánlók):
– Olvasói vallomás a csodáról, ami magyarul íródott
(Darvasi László: A könnymutatványosok legendája)
– Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger
Film:
Kárpáti László:
– Magyar menyegző (filmismertető)
Színház:
Kósa Emese:
– Szippantsanak egyet az ultramarin kékből és foglaljanak helyet a nosztalgia vonaton – Ház a blokkok között elemzése
Spektrum:
Hajdú Lilla Réka:
– Lappang sorozat
Géczi Lajos (festmények):
– 20251021
– 20251022
International Corner:
Erika Meitner (versek):
– Rúgj belém
– Legyen a világ jövője neon, legyen víz
Brian Turner:
– Kétezer font (vers)
Figyelő:
Ormay Lili Zsófia (versek):
– Források
– Kaleidoszkóp
– Hagyaték
Epicentrum // Kedves
Gál István
Kedves
– Az öreg Keserű egyszerű, mint a kódisleves. – nézett fel a teatűzhely izzó platnijáról Perók anyánk, mikor még nem is találkoztam se Keserűvel, se a fiával. – Amíg savanyú bor, tamburaszó, meg hetipiac lesz a világon, addig öreg Keserű is lesz a világon! – szavai gyorsak voltak és egyenesek, mint az átok, míg csupasz kézzel megfordította a sülő laskát a tűzforró lapon, majd oldalvást felém sandított – Bezzeg a fia! No, az megér egy misét!
Nem kellett sokáig gondolkodnom rajta, milyen is lehet a Keserű fiú, akiről Margó is állította, hogy minden volt már a világon, csak akasztott ember nem. Kutyaugatás, kocsizörgés rázta fel a zúzmarás szakállú, fáradt délelőttöt bágyadt félálmából. Haragosan zúgtak, kerepeltek a fagyott nádbugák, ahogy befordult egy kenetlen lovaskocsi Szégyenkútra. Egy sárga kanca húzta magában a tárkocsit, messziről meg se mondta volna az ember, hogy idősebb már nálam is, Margónál is, a jó igás. Csak amikor közelebb ért, durva, kosfején elszórt ősz szálak kezdtek árulkodni arról, hogy nem mai csirke a jószág.
Mikor kiléptem a házból, akkor is csak a lovat láttam. Sárga szőrén vékony csíkokat húzott a verejték, aránytalan, nagy, dongás teste viszont nem kapkodott levegőért. Nem lehettek régóta úton. Durva kosfején lomhán forgolódtak nagy kanálfülei, míg tenyérnyi szemeit le-lehunyta, mintha bármely pillanatban ott helyben elaludna. Alsó ajkát is úgy lebiggyesztette, mint amikor ülve alszik el az ember, lefittyen álla álmában. De meg kell hagyni, Kedves volt a legszebb ló Szégyenkúton. Meg az egyetlen is.
A gazdája is csakhamar előkerült; vállain egy-egy krumpliszsákkal, hosszú léptekkel tartott a ház felé Keserű Andor. Majd egy fejjel magasabb volt nálamnál, fekete borostás, napkapta gyerekarcából, élénken világítottak ki kékeszöld szemei, s ettől arca még gyerekszerűbb lett. Hiába húzott sötét karimát és szarkalábat szemére a kialvatlanság, s hiába aszalta össze és tette nyúzottá a sokféle munka arcbőrét, még akkor is úgy nézett ki, mint egy hirtelen kiszőrösödött siheder.
A piacról hozta vissza, amit előző este papírra vetettek neki a szégyenkúti öregek, mint akkorra bevált szokásukká vált. A két Keserű, apja s fia, amivel csak tudtak, kereskedtek. A házuk, minek ablakai Ladány felé néztek a tarlók feletti messzeségbe, telis-tele volt mindenféle portékákkal, úgy lavírozott köztük az ember, hogy fel ne bukjon valamiben. Felcsavart szőnyegek, cirokseprűk, karnisok tartották egymás hátát a szobák falainak dőlve, míg a verandán, mint hályogos szemek, dértől megvakult üvegfedelű fazekak várták, hogy valaki főzzön bennük. Maga a Keserű porta is úgy nézett ki, mint egy erőd, ahogy körülölelték a bódék, ólak, górék, konténerek, s a Kedves karámjának oszlopai közül kinőtt bodzafák. Minden talpalatnyi földre épült valami, ahol árut, portékát lehet tartogatni vásárokra.
Maga Andor igazán kupeclelkületű volt: jól alkudott, sokszor állt bele cserébe, s ügyesen mérlegelte a fazekak, szőnyegek és miegyebek kaotikusnak tűnő birodalmát. Szeretett szóba elegyedni minden jövőmenővel, mégis oly nyugodt, lomha beszéde volt, ami nem illett a piac, meg a vásár kajtató világába. Szavai elidőztek nyelvén, míg kimondta őket, majd továbbgördültek, mint lósóska levelén az esőcsepp.
Akkor is azzal a lehetetlenül nyugodt hangjával kérdezte, hogy én vagyok-e Fullajtár bácsi unokája, aki gyerekként mindig a bakon ült, nagyapja mellett. Bólogattam, mire előjött egy régi homályrágta emlék, hogy nagyapámmal mindig intettünk egy embernek, s a kisfiának, kiknek a kocsiját pont ugyanolyan ló húzta, mint a Kedves, s Andor, kinek még gyerekarca sima volt, mint a porcelán, már akkor is ostorral irányítgatta a jó igást.
Letette a krumpliszsákokat az ajtóba, szó szót követett, lovakról, a múltról s a jelenről, mikor világos szemeiben felcsillant a fenegyerek.
– Mikor ültél utoljára lovon? – kérdezte, s mintha szavait egy pillanatra megsürgette volna.
Fejem ráztam nevetve erre a kérdésre. Mikor volt már az, hogy felraktak nagyapám vén, szelíd lovaira, hogy sörényükbe kapaszkodva körözzek velük a kertben? De Andor nem hagyta annyiban, kiment a lóhoz, s elkezdte leszedni a fogatszerszámot. A kocsiról leemelt egy bőrpatracot, olyan piros ülésűt, mint amilyet a csikósok használnak. Kolompoltak a rézkengyelek, ahogy összecsörrentek, majd Andor feldobta a patracot Kedvesre. A zablakarikába egy-egy kötelet fűzött, mire Kedves is meglepetten forgatta a szemét a címeres szemző mögött.
– Na, gyere, feldoblak! – intett Andor, de nem bírtam nevetés nélkül azt a tekintetet. – Nem viccelek, ülj fel nyugodtan!
Idegenkedve léptem ki a sorra, megkapaszkodtam a túloldali kengyelben, ahogy Andor mutatta, s felrántottam magam Kedves hátára. Tán az idegen kéztől, mi szájába kapaszkodott, vagy az ügyetlen nyeregbe szállástól lepődhetett meg az öreg ló, de oly nyugtalan lett, körbe kopogta a salakos, pernyés utat, s ahogy Andor elfüttyentette magát, felkapta fejét, s elvágtatott velem a határba.
Kettőt pislogtam, s már kiértünk Szégyenkútról. Őrülten robogott alattam a ló a földek közti dűlőúton, mikor még tehetetlenül kiabáltam neki, hogy hó, állj meg Kedves. Hiába, nyargalt tovább megállíthatatlanul a didergő határban, már Koplaló zörgő bugái között. A lábaim mindegyre elvesztették a kengyeleket, mik a ló oldalát verve, mindegyre gyorsabb tempót diktáltak. Valahol a Koplaló széli árkoknál jártunk, ahol a túloldalt már végeláthatatlan táblák következtek, mikor gondolt egyet Kedves, átugrotta az árkot, hogy szinte a nyakába estem. Fel is hagytam a kiabálással, mert éreztem, hogy az ugrástól megadva magát, kifordult alólam a patrac, s csörrenve szakította be az árok saras vizének hártyajegét.
Rádőltem tehetetlen a nyakára, s hagytam, hadd menjen, hátha kifáradna valahol, de hiába, úgy tűnt sose fog megállni, amikor hirtelen március illata csapta meg az orromat, ahogy szemem sarkában elrobogott a falu. Ahogy körülnéztem, kiolvadt a föld, kásás sarat vert fel a négy pata, s mintha felriasztották volna valamennyit, felrugaszkodott körülöttem a sok zsenge búzavetés, s egyre melegebb lett a levegő. Ahogy az erdőfolthoz értünk, már rügyek, bimbók intettek felénk minden ágon, s ahogy elvágtattunk mellettük, kipattantak a virágok, olyan hirtelen, mint a pattogatott kukorica.
Már a répaföldek apró levelei is hersegtek körülöttem, mikor vándormadarak csivitelő felhője röppent el a magasban, s integető mákvirágok felett fészket kezdtek el rakni az előttünk levő rekettyésben. A fák lombjai zöldbe lobbantak, mint a gázlángok, s apró, zöld termések bólogattak róluk. Ám mire a rekettyésbe értünk, már tojások voltak fészkeikben, némelyik már tollasodó fiókát nevelt, s mire átszeltük a bokrokat, addigra már ki is repült valamennyi az aranyló búzatáblák felé.
Akkor kaptam észbe, hogy körülöttünk már aranylik minden árpa és búzatábla, rendre hajtják meg fejüket a kalászok, ahogy minduntalan nyargal mellettük Kedves. Izzasztó forróság lett, szinte gőzölgött a levegő, majd’ megfulladtam téli ruháimban. De nem jött senki a gabonát learatni, szórta bő termését a földre a rengeteg kalász, zizegett, percegett körülöttünk a sok gabonaszem, mint homokórában a homok.
Már a sárguló kukorica sustorgott az út szélén, mikor a rengeteg madár megint egy felhőbe tömörült, s velünk együtt, süvítve szárnyaltak délnek. Cefreszagban és rohadó avarszagban gázoltunk tovább, ahogy minden gyümölcs az ágra aszalódott, vagy földre esve megerjedt, s megrothadt. A fák koronái rozsdásan hullottak alá. Elsorvadt a határ, csörgő, zörgő harasztok, sziszegő nádasok zúgták az elmúlás zenéjét fülünkbe, mikor a távolban újra megláttam Szégyenkutat. Elbődült felettünk a hars szavú alföldi szél, szinte kergetett minket, Kedves oldalán már fehér hab tajtékzott. Zimankó szállt nyakunkra, hol hó, hol eső vert kettőnket, s mielőtt még beértünk volna Szégyenkútra, elhalkult körülöttünk a világ, s megfagyott, megdermedt minden göröngy, amerre a szem ellátott. Kedves ekkor oly hirtelen állt meg, hogy a sok kapaszkodástól elgémberedetten és elzsibbadtan előrebucskáztam a földre.
Február arcmaró hidege telepedett ránk, vacogva, zsibbadtságtól sántítva értem vissza Szégyenkútra Kedvessel. A soron sehol se volt már a tárkocsi, de még egy lélek se volt kint, mintha mindenki bezárkózott volna, amíg Kedves ámokfutása tartott. Perók házából lépett ki Andor, hóna alatt ott virított pirosan a patrac, mit Koplalónál hagytam el. Arcán kaján vigyor, cserfes szemei vizslattak mindkettőnket, ahogy bevonultunk Perók udvarára.
– Na, hol voltatok ilyen sokáig? Merre vitt az öreglány? – kacagta, miközben Perók anyónk egy irhás kabáttal és forró kávéval lépett ki hozzám a kertbe.
– Mondtam –e hogy megér egy misét? No, de a ló is! – kuncogott, míg reám adta a kabátot.
A szájamhoz emeltem a bögrét, de nem éreztem se a szagát, se az ízét, mintha ezt is kifújta volna az orromból a menetszél, mint a virágillatot, vagy a cefre bűzét. Tán már azt is elfújta előlem, mit még el se hozott nekem a jövendő.
Gál István 2003-ban született Jászberényben. Jelenleg a Debreceni Egyetem lótenyésztő, lovassport szervező agrármérnök szakos hallgatója. Mezőgazdasággal foglalkozó családban nőtt fel. Életében meghatározó szerepet játszik a természet és az állatvilág tisztelete, szeretete, a hagyományok és babonák világa.
Metrum // a test letétben
Hajdú Lilla Réka
a test letétben
újabb nekicsapódás
a fürdő csempéjén a fuga
emulziót ereszt rostjaiban
túlterhelt fotoreceptorok
elveszik a test önállóságát
a vágyak
újabb ágyat vetnek meg
a beteljesedés préselt
nyoma vagy a lepedőn
villódzó kitineddel
fogsz szüntelenül ringani
Hajdú Lilla Réka 2001-ben született Magyarország északi részén.
Általános iskolában már elkezdte érdekelni az, hogy vizuálisan fogalmazza meg az őt körülvevő helyzeteket, embereket, ez pedig tovább épült és körvonalazódott a középiskolában. 2016-2021 között grafika szakon volt Miskolcon. 2021 szeptemberében, Egerben kezdte el az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen a Grafikusművész szakot.
Optika // Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger könyvajánló
Dovák Anett
Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger könyvajánló
Ernest Hemingway Az öreg halász és a tenger című kisregénye azok közé a művek közé tartozik, amelyek látszólag egy egyszerű történetet mesélnek el: egy öreg halász, aki hosszú napok, sőt hetek balszerencséje után újra tengerre száll, hogy végre újra szerencsét próbáljon; ám a felszín alatt mélyebb emberi kérdések bontakoznak ki: ez a könyv a küzdelem, a méltóság és az emberi létezés csendes tragikumának himnusza.
Bevallom, Hemingway könyvét hosszú ideje kerülgetem már; mindig ott pihent szemmagasságban a polcon, mintha türelmesen várná, hogy egyszer eljöjjön az ideje. Most, hogy egy nagyobb lélegzetvételű olvasmányon vagyok túl, leginkább a rövidsége miatt nyúltam utána; úgy gondoltam, legyen most valami könnyedebb, valami, amit egyetlen lélegzetvétellel el lehet olvasni. De miközben a könyv valóban rövid, a mondanivalója olyan mély és egyetemes, hogy épp az ellenkező hatást váltja ki: belénk rekeszti a levegőt.
Sokan elmondták és leírták már előttem, hogy milyen csodálatosan ír Hemingway és nem is szeretném hosszan ismételni őket. Mégis muszáj megjegyeznem: egyetértek minden dicsérő szóval. Hemingway prózája egyszerre letisztult és végtelenül mély; minden mondata pontos, minden csendje jelentéssel teli. Olyan ritka tisztasággal szól az emberről, amilyennel kevés író tud.
Ha minden előzetes tudás nélkül nyitja ki az ember ezt a könyvet, már az első oldalakból árad valami különös balsejtelem, valami halk, de kitartó fájdalmasság, ami azonnal érezteti, hogy ez a történet nem pusztán elmesélni akar, hanem valamit megmutatni bennünk: a veszteség, a kitartás és a magány csendes súlyát. Érezni, hogy itt nem diadalról lesz szó, hanem arról, ami az emberből megmarad, amikor a diadal már elérhetetlen.
Mindig is szerettem azokat a történeteket, amelyek bölcseleti mélységüket egy idős főhős alakján keresztül bontják ki, mert az ilyen figurákban ott van az átélt évek súlya, a csendes tudás, amit nem lehet könyvekből megtanulni. Santiago is ilyen: nem hirdet igazságokat, nem magyaráz, csak cselekszik, és a tettei, a gondolatai, a makacs reményei többet mondanak minden szónál.
A tenger végtelen kékje ebben a történetben nem pusztán díszlet, hanem az élet és az idő allegóriája, amelyben az ember egyszerre kicsiny és végtelenül nagy mert képes újra és újra nekivágni, még akkor is, ha tudja, hogy talán elbukik. És ez a küzdelem, ez a mozdulatlan, csendes kitartás az, ami a könyv minden sorát átitatja.
Az öreg halász és a tenger olyan könyv, amit lassan kell magunkba engedni, mint egy mély lélegzetet a part menti szélből. Csendes, tiszta és fájdalmasan emberi; olyan történet, amely nem akar tanítani, mégis tanít; nem magyaráz, csak megmutatja, hogy a méltóság néha éppen a legnagyobb veszteségek közepette születik meg.
Dovák Anett könyves tartalomgyártó. Lelkes olvasója vagyok a szépirodalomnak és klasszikusoknak, de igyekszem tartani a lépést a magyar/külföldi kortárs irodalommal is. YouTube csatornámra videós, Instagram illetve Moly felületeimre pedig szöveges könyvajánlókat, véleményeket készítek.
Metrum // amorális irracionalitás
Kukucska Szabolcs
amorális irracionalitás
elindultam keresni valamit
amit szerethetek
és engem is szeret
időnként beköszönt a szezonális letargia
ilyenkor lázrózsák színezik arcomat
hideg borogatást raknak szívem fölé
hogy enyhítsék elefántcsontfekete rémlátásaim
melyekben háttal állok a tükörnek
és egy fegyver csövével a számban
rendszeresítem emlékeim
a paranoid delírium mintája szerint
a kitagadottak és meggyalázottak földje ez
felesleges szavakra redukálnom a valóságot
ha egy államhatár választ el a vérontástól
nikotinsárga körmökkel bontottam ki a behívót
a besorozásnál én álltam legelől
hiába mondtam
nekem magánhangzóra végződik a vezetéknevem
a fűtetlen őrszobákban egymásba kapaszkodunk
gyönge szerencséjű sorstársaimmal
már nem várjuk hogy jobb legyen
csak érjen véget
itt most biztonságban érzem magam
kérlek
hadd maradjak.
Prizma/Fenyvesi Ottó
Fenyvesi Ottó
HÉTKÖZNAPI SZÜRREÁL
#
Ma torzítót ettem reggelire,
egy koromfekete blockbustert,
egy Mosrites villanygitár volt rákapcsolva.
Nem bírom elviselni a zenei andalgásokat:
a giccses harmóniákat, a visszafogott ritmust.
A muzsikánál jóval többre vágyom:
egyéniségre, attitűdre, közlendőre.
Nekem a rock and roll több mint zene.
Ledarálom a történelmet, a földrajzot
és a napi sajtót, keresem a frekvenciát.
Találtam egy csokorra való dupla v-ét:
WWW WWW WWW
Szkíta Wrong. Szkíta alagút.
Films and Books and Rock’n’Roll.
Ma torzítót ettem reggelire.
#
A macska két napja alszik.
Várja a Mikulást, aki telerakta
puttonyát csupa csöpögős blues-okkal.
Nem kell mindent túlbonyolítani,
minden annyi, amennyi.
Ami nekem szürreál,
neked romatika.
#
Az ötödik piramis után fordulj balra,
ott találod majd a valóságfinomítót,
a kapitalizmus romboló kreativitását.
#
Törpét csinálunk belőled – hallatszott a súgólyukból,
és egy andalúz kutya szembogara kacsintott rám.
Harmadik hónapja diétázom.
Olyan sovány vagyok, hogy már nem kell esernyő.
Nyugodtan sétálhatok az esőcseppek között.
Harmadik hónapja diétázom.
Két sisakos vízibolha
támadt rám a strandon.
#
Kérek egy púpos kávéskanál nosztalgiát,
de tényleg ne sokat, csak egy fényképet:
Romoda valamit nem ért,
Csobáncsics, sajnos, már elment,
Benda Zoli a magassági bajnok,
Kospenda alszik,
Juszufi alig látszik,
Zoricának akkor még, nagyok voltak a fülei,
Hajnalka… hm, valamit keres hátul,
Csadari gyanakvóan nézi a fotóst,
Melinda semmit se változott,
Lajcsi még mindig nem ébredt fel,
Rozikának valami vicces,
Pityunak hiányzik a lába, de azóta meglett.
Volt egyszer egy hosszú, forró nyár,
nekem még lila volt a tarajam.
Metrum // Krisnások Kelenföld aluljáróban
Mucs Béla
Krisnások Kelenföld aluljáróban
a kali yuga még harminchétezer évig fog tartani
lassú világvége mondom persze ráérünk
csillognak a szemeid nem régóta vagy a templomban
régebben meditáltál most már csak az ő neveit ismételgeted reggelente
trágár megjegyzéseim megtartom magamnak
nézem homlokodon a félrekent festéket
te lángocskákat vizionálsz a járókelők szívébe
szikrákat csak betakarja valami hordalék
szerinted a zűrzavar szerintem csak a szavak
közben fújja a szél körülöttünk
a kali yuga fornettis zacskóit
Mucs Béla 1991-ben született. Pszichológusként végzett, informatikusként dolgozik. Verseket 14 éves kora óta ír. Jelenleg egy regényen dolgozik, amely az Ampersand kiadó gondozásában jelenik majd meg.
Metrum // her
Herczeg Jonatán
her
Őrült vagyok, nem zseni,
hiszek a szóban,
és hiszem, hogy a szó hisz her
az én vagyok, az én vagyok, az én—
Egyre több helyen szitokszó a nevem,
a lány is csak titokban nyom csókot,
ha a hegekre odalát,
odaát nálatok megint szar zene megy,
de csak hesszelgess a hertzek vonalán,
a nevem her—
A szobatársad szerint túl nagy az orrom,
ezért még magasabban hordom, jó, ha látszik,
Nika szerint okés, ha megütöd a nácit,
ezt nem mondom szebben soha már,
a nevem her—
A hús szava kevés, nem jó tanár,
elástam a Berettám,
beláttam, hogy nem kell elsütnöm,
széthúzom a függönyt, és látom
nagyapám egy vezeték-metszet fonatán,
a nevem her—
Herczeg Jonatán 1999-ben született Gyöngyösön. Verseket ír, kovácsgépeket szerel. A vErST egyik alapköve. Megjelenik mindenhol, ahol nem számítasz rá.
Színház // Szippantsanak egyet az ultramarin kékből és foglaljanak helyet a nosztalgia vonaton
Kósa Emese
Szippantsanak egyet az ultramarin kékből és foglaljanak helyet a nosztalgia vonaton
-Ház a blokkok között elemzése-
Öntörvényű mágikus realizmus kommunista tájképben? Nevetősen sírós időtlen boldogság keresés? Egyszerű a diagnózis: Afrim darab a színpadon.
Radu Afrimra a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulatnál már-már házi rendezőként hivatkoznak, hiszen az elmúlt tizenkét évben nem egy szakmailag elismert közönségkedvenc előadást rendezett. A Ház a blokkok között című darabot Afrim kifejezetten a társulat számára írta, ez volt a mű ősbemutatója.
Az előadás egy nem kevesebb, mint négy órás csendélet feltámadása és hattyúdala. Egy mementó a kommunizmus napjaiból, valamikor 1983-1984 derekán, váltás a kilátástalan télből a megkönnyebbülést hozó tavaszba. A cselekmény a Both nővérek és édesanyjuk körül forog az árvaházi Misike tolmácsolásában, aki író lesz, ha majd egyszer tényleg nagy lesz. Az ő házuk, ama bizonyos a blokkok között, a színtere az erdélyi kisváros lakóinak fontos és kevésbé fontos életeseményeinek.
Both Ida és húga, Etelka az előző század képeslapjairól festenek csendéleteket, tájképeket, de semmi aktuálisat, semmit saját kútfőből, “természet” után, ebből tartják fenn magukat és ágyhoz kötött édesanyjukat, Both Karolát. Az ő házuk rendszeres látogatója Misi, az árvaházi fiú, Pataki Pythia, a jövőbelátó szomszédasszony, Zsófia, aki festő szeretne lenni és Cornel Paranciuc, a román erdész, aki Idának udvarol.
A Both ház falait a nővérek amatőr festményei úgy lepik el, mint ha a valóságot beengedő réseket szeretnék befoltozni. Megannyi ablak egy másik valóságra, amely hiába van egy kéznyújtásra, elérhetetlen a szereplők életében. A zárt tér magas falaival és zsúfolt berendezésével remekül érzékelteti a szereplők limitált mozgásterét az élet minden területén. Maga a ház is egy zárt buborék a beton rengetegben, egy másik kor utolsó mohikánja. Nem biztos, hogy boldogabb, de mindenképp egyszerűbb koré, legalább Ida még békében csóré fenékkel festhetett, “éljen a flower power” vagy mi.
A Both vénlányok életkörülményei és lelkiállapota nem kevésbé tragikus, mint Csehov Három nővérének hőseié. Ida és Etelka azonban valami sokkal kevésbé megfogható és behatárolható valami után vágyakoznak, mint Moszkva. Ida a szerelemben és Cornelban lát még értelmet, Etelka azonban nem tud belenyugodni a belső lelkivilága és a külvilág folyamatos súrlódásába. A két testvér tankönyvi példa arra, hogy milyen egy erdélyi kisvárosban megkülönböztetettnek és kiemelkedőnek lenni valamiben, de nem elégnek a valós sikerhez.
Ida, az idősebbik nővér élete anyja és húga körül forog, az egyetlen dolog, amely megmozgatja az Cornel Paranciuc látogatásai. Bár eljegyzik egymást a kapcsolatuk zátonyra fut, Ida azonban nem esik kétségbe, ő nem megy férjhez minden áron. Radu Afrim nő alakjai nem borulnak a férfiak nyakába, köszönik szépen jó nekik egyedül is. Mindben ott van a legtermészetesebb vágy a férfi, a szerelem és az egység után, de ez nem a szerelmi melodrámák világa.
Etelka kilátástalanul tengődik anyja és nővére árnyékában, amikor a sorban állás közben ördögfajzatnak nevezik az már bőven említésre méltó eseménynek számít. Az alkoholizmus állóvizéből az a pillanat rázza fel, amikor egy fél penészes kenyérből, egy rothadt narancsból, egy liter olajból és fehér borból berendezi élete első csendéletét, mondván, hogy ez a pillanatnyi realitása. Etelka üdvözli magában a jövőt, de ez nem ad elég életerőt, hogy megküzdjön a változásokkal.
Both Karola szerepében László Csaba remekelt, a szó legmélyebb értelmében. Radu Afrim gyakran enged teret a színész és a karakter neme közti eltérésre, legyen az óvodás kislány vagy vénasszony. A vénasszony fantáziája lehetővé teszi, hogy Sissi kebelbarátnője legyen és hogy volt szerelme, Soós Kázmér, elesett osztrák-magyar katona rendszeresen látogassa őt. A kellő időben döntés elé állítja Karolát, hogy hol szeretne végleg megnyugodni. Both Karola végül feltápászkodik a koporsóból és szerelmével karöltve a tiszti temető felé veszi az útját. Milyen szép is lenne, hogy egy elhibázott, léthazugságokkal teli élet után a fantázia révbe ér és az ember jóvá teheti maga ellen elkövetett bűneit.
Misi a darab Puckja, valami nehezen behatárolható, de elengedhetetlen hozzávaló. Hiszem, hogy ő az egyetlen, aki valóban élő és érző emberként keveredik ki a korbuborékból. Misi a cselekmény narrátora, ennek okán rendszeresen áttöri a negyedik falat. Néha megvédi a többi szereplő lehetetlen és sehová sem vezető küzdését, néha csak rászabadítja a közönségre túltengő érzelmi világát. Mikor úgy érzi, hogy az embereknek arra van szüksége, ő táncra perdül. Ő a fehér bárány és galamb, a férfikor küszöbén gyermeki őszinteséggel, aki megtudja állni a helyét az új és ismeretlen jövőben.
Cornel jó lenyomata annak, hogy nem is olyan régen sokkal homogénabb volt a román-magyar társadalom, de ez részlet csupán, nem a karakter igazi mondanivalója. S hogy az mi volna, nem tudom. Egy biztos, Afrim világában a férfiak közel sincsenek piedesztálra emelve.
A pletykás szomszédfiú, az inszomniás volt osztálytársnő, a hipokrata pünkösdista pár, az önjelölt úszóbajnok és a mindig mással ügyeskedő kellemetlen alak mind a kommunista kisvárosi mitológia alapkarakterei. Életük és álmaik akváriumba zárt körbe-körbe robogó kisvonatok. Végtelenül egyszerűek és mindenki fellelhet egy hasonló karaktert az életében, újra és újra meg tudok hatódni rajtuk.
Radu Afrim világa a mágikus realizmus és az abszurd határán egyensúlyoz és csak a kendőzetlen humor horgonyozza le a világunkba. Olyan, mint ha minden szereplőjének jót akarna és valóra váltani legmélyebb vágyaikat. Ehhez sajnos nem elég a realitás talaja. Afrim világképéhez és az ehhez dukáló játékszabályokhoz tökéletes szócső egy gyerek vagy fiatal, aki még csak botladozik a felnőttek világában. Ez a gyerek is abban a nagyon érzékeny időszakban van, amikor még nem döntötte el, hogy alkalmazkodni fog a felnőttek realitásához vagy világgá szalad. Még egyikhez sincs késő.
Az előadás összes szereplőjének egyéni sorstragédiája egy kollektív kudarcba van bezárva, az egész pedig a nézőkbe. Mindenkibe egy kevés, kinek mennyi jut és jár. Aggodalomra semmi ok, Afrim világa még mindig tele van színes és szagos hangzásokkal, extravaganciával és a maga módján letisztultsággal. Az előadást első rajztanárnőjének ajánlja. Milyen szép és jó, hogy lehet művészeti alkotásokat, előadásokat dedikálni valakinek. Ilyenkor azt érzem, hogy jókor, jó helyen sikerült bekapcsolódni az emberiség fonalába.
Mit üzen az előadás a nézőknek? Nekem azt, hogy nem szabad megvetnünk a lábunkat egy korban sem, folyamatosan magunkban kell hordozni a változás lehetőségét. Megőrizni nagymama be nem teljesült álmait és valóra váltani a sajátjainkat. Hátha így sikerül elkerülni a léthazugság alattomos mocsarát. A jelenből tekintsünk a jövőbe és ne a múltból. Ha meg úgy érezzük, hogy mindenképpen táncolnunk kell, akkor táncoljunk, például egy Cseh Tamás dalra.
“Fiamból idegbeteg lett, nem bírta a váltásokat,
és elnézem az unokámat, látom, hogy gyönge alak,
hogy lesznek ezek túlélők? Valami itt korcsosul.
Kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul?
És ahogy magukat nézem, egyik sem betonkemény,
elszállnak az első szélre! Mi lesz így? – kérdezem én.”
Bereményi Géza-Cseh Tamás: Születtem Magyarországon
Alkotók: Díszlettervező: Kupás Anna, Jelmeztervező: Moldován Orsolya, Koreográfus: Macaveiu Blanche, Ügyelő: Rigmányi Lehel, Rendezőasszisztens: Fülöp Bea, Video design: Trucza Samu, Súgó: Tóth Katalin, Fordította: Sándor László, Hangzásvilág: Radu Afrim Sound design: OláhVince, Light design: Radu Afrim, Ádám István
Szereplők: MISI, ÁRVAHÁZI FIATAL, AKI A BOTH-HÁZBAN TÖLTI SZABADIDEJÉT RÓZSA LÁSZLÓ, BOTH ETELKA, AMATŐR FESTŐ, IDA HÚGA BEREKMÉRI KATALIN, BOTH IDA, AMATŐR FESTŐ, ETELKA NŐVÉRE B. FÜLÖP ERZSÉBET, BOTH KAROLA, AZ ANYJUK LÁSZLÓ CSABA, SOÓS KÁZMÉR, OSZTRÁK-MAGYAR KATONA VARGA BALÁZS, HORGOS CSONGOR, EGY FICKÓ, AKI KISVÁLLALKOZÁSOKKAL ÜGYESKEDIK BARTHA LÁSZLÓ ZSOLT, CORNEL PARANCIUC, ERDÉSZ AZ ERDÉSZETI HIVATALNÁL VIOLA GÁBOR, PATAKI PYTHIA, EGY JÖVŐSPECIALISTA BARÁTNŐ NAGY DOROTTYA, KÓNYA ZSÓFI, KÓNYA TÖHÖTÖM NŐGYÓGYÁSZ LÁNYA SZABÓ FRUZSINA, KEREKES RÁHEL, EGY PÜNKÖSDISTA NŐ SZABADI NÓRA, KEREKES BENJÁMIN, A FÉRJE KOVÁCS BOTOND, CSEPEL ERIKA, ETELKA OSZTÁLYTÁRSA, FESTÉKBOLTI ELADÓ FÜLÖP BEA, KARÁCSONYI ROCCO, EGY FIÚ, AKI AUGUSZTUS 23-ÁN FOGANT CSÍKI SZABOLCS, ÁDÁM, EGY PLÉTYKÁS GYERMEK CSIKI ROLAND-ÁDÁM E.H.
Kósa Emese 2005-ben született Marosvásárhelyen. Jelenleg Budapesten egyetemi hallgató. Ha nagy lesz drámainstruktor lesz, jelentsen ez bármit is.
International Corner // Brian Turner fordítás
Brian Turner
Kétezer font
Ashur tér, Moszul
Egy ököllel kezdődik, egyszerűen:
ujjak fehérednek, ökölbe szorulva,
tenyerén izzadtság csillog. Két szem
a visszapillantóban konvojt figyel.
Rádió zene nélkül – az adrenalin
a csendet dübörgő szívveréssé fokozza,
hüvelykujja remeg a gomb fölött.
~
Arany szállingózás, erre gondol Sefwan,
amikor rágyújt egy Miamira,
és vár a taxijában, körforgalomnál.
Az 1974-es nyár jár a fejében,
amikor vasvillával emelte a gabonát,
amint lassan hullt, mint Shatha haja –
s bár évtizedek teltek el, még mindig szereti,
emlékszik, hogyan állt a nádas mellett,
ahol bivalyok hűsöltek vállig merülve,
boldog volt a virágoktól, mit neki vitt.
Most sajnálja, hogy ennyit ronthatunk el az életben,
hogy az évek elszállnak, könnyűn, mint gabonaszemek,
fényesen, mint a detonáció fémrobbanása,
repeszek sebessége, ami szétszakítja őt
vérben, döbbenetben – utolsó gondolata:
szerelem és roncsok, s nincs ott senki,
aki elsuttoghatná, hogy elment.
~
Ledouix őrmester, Nemzeti Gárda,
beszél, de saját hangját sem hallja,
ami nem baj, mert dobhártyája
átszakadt, így a világ nyugodtabbnak hat,
bár a körforgalom tele emberekkel,
kik pánikban futnak, lábuk elmosódik,
mint körhintán a lovak, körbe,
körbe, mint Humvee gumik kerekei,
amely most az oldalán hever,
gépágyú nyílása rejtély számára,
sötét lyuk a homokszínű fémen,
s ha tudna, visszamászna bele,
bár ujjai az aszfaltot kaparják,
ereje nincs már mozdulni:
repeszek fúródtak bordái közé,
tíz perc és elvérzik – mégis
furcsa szépség veszi körül,
fények csillanása törött dolgokon,
egy női kéz érinti arcát, gyengéden,
mint talán a felesége tenné, csodálkozva,
hogy jegygyűrűje ott fénylik
összezúzott kezén, arany mélyed húsába,
csontig hatolva.
~
Rasheed kerékpáron halad
az esküvői bolt előtt, Sefával,
és mielőtt a levegő megtörik, hullámzik,
pillantása járdára tükröződő
emberek alakján, férfiak, nők,
sétálnak, beszélnek, vagy nem –
tisztaság egy pillanata ez,
mielőtt mindannyiuk
megsemmisül a robbanás hullámában,
mintha még gondolatukat is
szétzúzná, formájuktól megfosztva,
robbantás, mely manökenekre tép,
kik egy pillanattal ezelőtt férj és feleség
alakját öltötték, kik nem érinthetik,
nem csókolhatják egymást,
s most együtt hevernek, üvegszilánkban,
törmelékben, félkarú ölelésben,
ezt nevezik szerelemnek,
ha más már nem lesz többé.
~
Jackson hadnagy, polgári ügyek,
nézi hiányzó kezeit, nincs
értelme számára, semmi értelme,
felemeli abszurd csonkjait,
az imént még buborékokat fújt
Humvee ablaka mögül, bal kezében palack,
jobb kezében műanyag gyűrű szappanosan,
buborékok szálltak mögötte, mint
búvárok oxigéncsíkjai,
gyermekeknek, valami gyönyörű,
áttetsző gömbök, irizáló héjjal,
járművek füstjén lebegve, szélben,
mi egy nap átemelkedhet a Zagros-hegyeken,
ez a fajta remény, apró gömbök,
melyek elkápráztattak valakit,
hét perccel azelőtt, hogy Jackson hadnagy
elájul vérveszteségtől, sokktól,
s nincs ott senki bekötözni sebeit,
melyek haza vihetnék.
~
Nem messze egy öregasszony
unokáját ringatja,
suttogva, térdén ringatva,
mintha altató dalt énekelne,
kezeik véresek, fekete ruhája
átitatva, lába megrogy,
együtt buknak a földre.
Ha negyven éve kérdezted volna,
látja-e magát öreg nőként,
útszélen koldulva, itt,
piacon bomba robbanásával,
körülötte emberekkel,
azt mondta volna: Szívem utoljára
töri össze, mielőtt meghalok,
megcsókolva egy gyermeket, ki bepillant
egy életbe, melyet soha nem élhet meg?
Lehetetlen, nem így halunk meg.
~
A férfi pedig, ki megnyomta a gombot,
ki lehet, hogy a Próféta nevét
idézte, vagy nem – eltűnt,
mindenütt ott van, mindennek része,
ő a levegő, mit belélegzünk,
robbanás hulláma, elektromos sokk,
ő a hang, mit a szív gyorsulva
pánikban kiad, vérhullám,
fény, szín keresése,
mártír kiáltása, szóval,
lelkének lényegével telve:
Insallah.
~
Ashur tér fölött telefonvonal
kettészakadva lóg, ropog,
különös igét zizeg, mit halottak
hallanak, ahogy összezavarodva
kószálnak egymás közt, nevet tanulva,
élőket vigasztalva gyászukban,
segítve elfogadni a véletlen fájdalmat,
halkan mondják egymásnak: habib,
törmelékben, romok között,
habib újra meg újra,
nehogy feledésbe merüljön.
Fordító: Kárpáti László
2000 lbs.
Ashur Square, Mosul
It begins simply with a fist, white-knuckled
and tight, glossy with sweat. With two eyes
in a rearview mirror watching for a convoy.
The radio a soundtrack that adrenaline has
pushed into silence, replacing it with a heartbeat,
his thumb trembling over the button.
~
A flight of gold, that’s what Sefwan thinks
as he lights a Miami, draws in the smoke
and waits in his taxi at the traffic circle.
He thinks of summer 1974, lifting
pitchforks of grain high in the air,
the slow drift of it like the fall of Shatha’s hair,
and although it was decades ago, he still loves her,
remembers her standing at the canebrake
where the buffalo cooled shoulder-deep in the water,
pleased with the orange cups of flowers he brought her,
and he regrets how so much can go wrong in a life,
how easily the years slip by, light as grain, bright
as the street’s concussion of metal, shrapnel
traveling at the speed of sound to open him up
in blood and shock, a man whose last thoughts
are of love and wreckage, with no one there
to whisper him gone.
~
Sgt. Ledouix of the National Guard
speaks but cannot hear the words coming out,
and it’s just as well his eardrums ruptured
because it lends the world a certain calm,
though the traffic circle is filled with people
running in panic, their legs a blur
like horses in a carousel, turning
and turning the way the tires spin
on the Humvee flipped to its side,
the gunner’s hatch he was thrown from
a mystery to him now, a dark hole
in metal the color of sand, and if he could,
he would crawl back inside of it,
and though his fingertips scratch at the asphalt
he hasn’t the strength to move:
shrapnel has torn into his ribcage
and he will bleed to death in ten minutes,
but he finds himself surrounded by a strange
beauty, the shine of light on the broken,
a woman’s hand touching his face, tenderly
the way his wife might, amazed to find
a wedding ring on his crushed hand,
the bright gold sinking in flesh
going to bone.
~
Rasheed passes the bridal shop
on a bicycle, with Sefa beside him,
and just before the air ruckles and breaks
he glimpses the sidewalk reflections
in the storefront glass, men and women
walking and talking, or not, an instant
of clarity, just before each of them shatters
under the detonation’s wave,
as if even the idea of them were being
destroyed, stripped of form,
the blast tearing into the manikins
who stood as though husband and wife
a moment before, who cannot touch
one another, who cannot kiss,
who now lie together in glass and debris,
holding one another in their half-armed embrace,
calling this love, if this is all there will ever be.
~
The civil affairs officer, Lt. Jackson, stares
at his missing hands, which make
no sense to him, no sense at all, to wave
these absurd stumps held in the air
where just a moment before he’d blown bubbles
out the Humvee window, his left hand holding the bottle,
his right hand dipping the plastic ring in soap,
filling the air behind them with floating spheres
like the oxygen trails of deep ocean divers,
something for the children, something beautiful,
translucent globes with their iridescent skins
drifting on vehicle exhaust and the breeze
that might lift one day over the Zagros mountains,
that kind of hope, small globes which may have
astonished someone on the sidewalk
seven minutes before Lt. Jackson blacks out
from blood loss and shock, with no one there to bandage
the wounds that would carry him home.
~
Nearby, an old woman cradles her grandson,
whispering, rocking him on her knees
as though singing him to sleep, her hands
wet with their blood, her black dress
soaked in it as her legs give out
and she buckles with him to the ground.
If you’d asked her forty years earlier
if she could see herself an old woman
begging by the roadside for money, here,
with a bomb exploding at the market
among all these people, she’d have said
To have your heart broken one last time
before dying, to kiss a child given sight
of a life he could never live? It’s impossible,
this isn’t the way we die.
And the man who triggered the button,
who may have invoked the Prophet’s name,
or not—he is obliterated at the epicenter,
he is everywhere, he is of all things,
his touch is the air taken in, the blast
and wave, the electricity of shock,
his is the sound the heart makes quick
in the panic’s rush, the surge of blood
searching for light and color, that sound
the martyr cries filled with the word
his soul is made of, Inshallah.
~
Still hanging in the air over Ashur Square,
the telephone line snapped in two, crackling
a strange incantation the dead hear
as they wander confused amongst one another,
learning each other’s names, trying to comfort
the living in their grief, to console
those who cannot accept such random pain,
speaking habib softly, one to another there
in the rubble and debris, habib
over and over, that it might not be forgotten.
Az eredeti szöveg itt olvasható.
Brian Turner has five collections of poetry, from Here, Bullet to The Dead Peasant’s Handbook (Alice James Books), and a memoir—My Life as a Foreign Country (W.W. Norton & Co.). He’s the editor of The Kiss and co-edited The Strangest of Theatres. His poems and essays have been published in The New York Times, The Guardian, National Geographic, and Harper’s, among other fine journals, and he was featured in the documentary Operation Homecoming: Writing the Wartime Experience, nominated for an Academy Award. He lives in Florida with his dog, Dene, the world’s sweetest golden retriever.
Kárpáti László eredeti végzettsége szerint angoltanár. Öt éven keresztül tanított, majd 2018-ban egy huszárvágással átkerült a gyermekvédelembe. A doktori képzése alatt megfertőzte az írás szeretete, így ekkortól kezdve igyekezett folyamatosan alkotni. A korábbi írásaihoz képest éles váltás volt, amikor nagyjából három éve elkezdett újból verseket, majd életében először, novellákat írni. Első sikeresen megjelenő novellája, a Háborús veszteség is, amely a Szó-Kincs 2024-es antológiában láthatott napvilágot.
Spektrum // Számok-sorozat
Géczi Lajos
Számok-sorozat
A 20251021 és a 20251022 című alkotások továbbra is a hiány és tér, a látható és a láthatatlan világrend gondolatához kötődnek. A 20251022 című alkotásom teljesen más médiummal bír: kasírozott vászonra felfestettem egy színes alapréteget, amit végül fekete akril festékkel fedtem le, majd a száradás után akrilfilccel fejeztem be. A 20251021 című kép vászonra készült, akrillal.
20251021
20251022
Géczi Lajos Kaposváron tanult a Zichy Mihály Iparművészeti Szakgimnáziumban, ahol OKJ Dekoratőr szakon végzett, majd a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán szerezte a Festőművész mesterdiplomát. A diploma megszerzésével jelentkezett Képzőművész-tanári szakra szintúgy a Művészeti Karon.
Metrum // A húspult mellett, Apám plédje, Lépésváltás
Horváth Máté
A húspult mellett
Körém gyűlnek, és a maguk udvarias nézésével
el akarják hitetni velem, hogy nem
meghalni jöttem ide.
Minél tágabbra próbálom kinyitni a szemem,
hogy a holtteremben is lássam őket,
tudni akarom mit csinálnak.
Végül csak ide-oda kapkodom a fejem,
és nézem, ahogy mozog a szájuk
elmosódó kontúrok között.
Nem hallom mit mondanak, ahhoz túl vastag
saját nyálkámmal telt világom, számukra pedig
tompa zúgást tátogok.
A hozzáértő szempárok satuba fognak, a vállamon
érzem az ölelésnek álcázott szorítást
és tudom: főfogás leszek.
Apám plédje
Fürdőkádban sikálom, dacolva
a forró vízzel,
a szemüvegemen lecsapódó párával és
a hajnali kábulattal.
Meghal a valóságról alkotott illúzióm, amikor
– ki tudja már hányadszorra –
hátam mögé lesek,
félve, hogy ott áll és bámul.
Kínomban nevetek ötéves önmagamon,
aki fel-feltámadó hullaként
a semmivel riogat, mégis
hiszek neki.
A kád fölé görnyedve nézem
még a plédnél is fehérebb kezeimet,
az pedig csak ázik tovább és most
hogy már nem érek hozzá –
megtisztul.
Lépésváltás
„Arculatát a világ
sokszor váltogatta”
(De mundi statu; ford.: Garai Gábor)
Az angol az új
német, a német az új
francia, a francia az új
latin.
Újlatin sarkokat
graffitizünk össze,
permanens forradalom,
permanens nyelvújítás,
permanens nyavalygás.
Változik a régi sör.
Have a fuckin´ drink
with me; sit down,
I have some tea.
Könnyebb angolul,
kevésbé kellemetlen,
mégis, csak azt mondjuk,
amit látunk-hallunk.
Keletről-nyugatról
ránk rakódott, belélegzett
port köhögtünk fel,
miközben vártuk
Kiváló Dolgozó érdemrendünket
amit papa-mama-gyerekek
dohányfüstös szeretet
közt osztogattak, legalábbis
ezt hittük, viszont, mire
a porfelhő kitisztult,
rájöttünk, hogy
díj helyett
marhabillogot örököltünk,
amin az áll: Ezek a mai…
Horváth Máté (2005) Budapesten született és jelenleg az ELTE-n tanul történelmet és kreatív írást. Verset, prózát és kritikát ír.
Epicentrum // Zsuga
Gál István
Zsuga
Az a szegény, borzas meggyfa igen megsínylette a betoppanó márciust. Becsapta őt a februári jó idő, apró rügyeket növesztett, de alig fordítottunk a naptáron a tél utolsó éjszakáján, arra ébredtünk másnap, hogy megjött március, gomolygó, háborgó hófellegeivel, fehér lett a határ, s hozta magával Ragály Irént haza Szégyenkútra. Imbolygó, fagyoskodó rügyek integettek, fogadták, ahogy felpakolva befordult vele az autó. Az alsó soron laktak szülei, húgával, Zsuzsával. Akkortájt végzett a főiskolán, s hogy nem találta helyét sehol, jobbnak látta, ha csak egy kis időre is, visszatér a szülői házba. Betoppant ő is, mint a hófödte március, váratlanul.
Hét szarka, mik beszorultak közénk a cudar határból, civakodott a tetőnk fehér gerincén, mikor Irén átjött hozzánk a szürkülettel. Hárman ültünk Margóval és Andorral a konyhában, kártyáztunk. Az asztalon a körbefos utolsó pár lapja, Andor keze tele tökkel, pirossal, míg Margóval röhögve tettük egymásra a makkokat, zöldeket az asztal közepén. Utolsó vesztesig játszottunk, láttuk Andor hamar el fog vérezni. Ha fejébe szállt a bor, azon nyomban elszállt vele a kártyatudása. Pedig máskor hajnalokig oda-vissza tologatták fényes ötforintosaikat, meg tízforintosaikat Margóval, ha belelendültek a zsírozásba. Most is ott meresztette magát a tormásüveg a párkányon, amiben a játékhoz tartották az érméket, hogy „legyen egy kis tétje neki”.
Ahogy Irén belépett a konyhába, mindketten ledobták lapjaikat az asztalra, átölelték a rég nem látott Ragály lányt. Még csak bemutatkozott, de már látszott rajta, szögegyenest az ellentéte a testvérének. Nevetéstől csillogtak vörösesbarna szemei, hollófekete, göndör haja dúsan ereszkedett vállára, alig látszott ki közüle hosszúkás, szögletes arca. Neki is olyasmi orra volt, mint apjának, kunoknál látni ilyen egyenes, széles cimpájú orrokat. Erőteljes alkata volt, karja, combja izmolt, mégse oly erőteljes, mint az úszóknak, vagy kézilabdázóknak, és dongalába volt, mire csak azt mondta mindig nevetve, hogy hasas volt a hintalova.
Először azt hittem, ideges, amikor meghallottam, hogy csépeli, pergeti mondatait, mintha sürgetné az időt, hogy minél hamarabb elmehessen. De Irén hadart egyébként is. Szavai kattogtak, kerepeltek ajkán, nem volt maradásuk, még szája közelében sem, s ahogy fújta mondandóját, szája sarkában fehér habpöttyök dudorodtak. Cseppnyi tajtékai szavai árjának. Furcsa is volt egyszerre hallgatni, míg ő motollaként pergette, sodorta a mondatokat, addig Andor kimérten, megemésztve minden szótagot, helyeselt és pontosította Irén elbeszélését, hogy már karon ülő koruk óta jó barátok. Margót csak azóta ismerte, hogy leköltözött Szégyenkútra, de ahogy hazajárt a főiskoláról, vele is jó kapcsolatot tartott. Nem hiába vigyorgott Irén talársipkás tablóképe a pénztárcájának áttetsző részében.
Töltöttek neki is bort, magasra tartva a talpas poharakat koccintottunk. Margó, meg Andor egy kör zsírra invitáltak minket, de mindketten elengedtük. Irén nem szerette annyira a játékot, nekem meg hiába magyarázták a szabályokat, cseleket órák hosszán át, mindig elvesztem a játék felénél.
Amíg ők új kört kezdtek, Irén rám nézett valami fölényes, mindentudó tekintettel, de azért lassan kikérdezett, merről, honnét, miért jöttem Szégyenkútra. Előbb azt gondoltam, szülei, vagy húga meséltek neki rólam, azért van benne ez a rejtelmesség, mintha azt súgná vele: „Tudok rólad mindent, de megvárom, hogy tőled is halljam”. Mint az apácák, meg a papok magasztos tartása, mitől azt gondolná az ember, hogy felesleges gyónni, ők mindent tudnak, nem csak a világról, de rólunk is, csupán puszta megjelenésünkből.
Vége felé járt Margóék köre, mikor a járásszékről beszélgettünk, ahol óvónőnek tanult. A mondat felénél megakadt szavainak csiripelő árja, s mint egy ölyv, lecsapott a kártyahalomra az asztal közepén, s mohón magához rántotta az egészet. Andor felháborodva morgott egyet, épp nyerésre állt, de Margó arcán azt láttam, most valami nagy dolog következik, s arcán enyhe izgatottsággal dobta kezében maradt lapjait Irén elé.
Irén pakliba rendezte a sok gyűrött lapot, s kavarta azt. Egyik kezéből másikba dobálta a kártyákat, kiserdítette őket legyezőbe, onnan újra megfordította a lapok sorrendjét, mire Andor is vigyorgott, mint a rossz hamiskártyás, ki nem tudja titkolni bűnös előnyét.
Hirtelen csapta le a piros királyt az asztal közepére, tán az aranykorona is megingott a feje tetején, s szürke lova is riadtan vizslatta Irén kezét. Kinyújtotta felém a paklit. Emeljek. Felénél megfogtam a kártyahalmot, megcseréltem alját a tetejével, s legyezőbe tárva tartotta ismét felém.
– Húzzál hetet ide a tenyerembe! – csattogtatta üres kezét. Margó feszülten figyelte, melyik lapokat választják tétova ujjaim, de talán még feszültebben figyelte Andor.
Szórakozottan néztem a mennyezetre, úgy húztam az első hármat, de a negyediktől, mintha bizsergett volna az ujjam, amikor egy-egy laphoz ért. Mintha suttognának a lakkozott hasú kártyák, melyiküket válasszam.
Irén mohón összezárta tenyerét, mikor a hetediket is beletettem. Akkor kiterítette a lapokat félholdba a piros király fölé. Cigánykártyában szoktak ilyet rakni a jósok, ha már sokallják a sok reménytelen szerelmest, s félholdat raknak kör helyett. Jósoknál a szerelem kártyája a legkopottabb, azt többet kérdezik, mint az egészséget, vagy a vagyont.
Egyesével felfordította az első három lapot, végig vezette felettük ujját, majd elégült mosolyra húzta száját, mint aki megbizonyosodott róla, hogy mindvégig igaza volt.
– Na, Iván! – tette állát összekulcsolt kezeire Irén. – A király ott középen, te vagy! A három lap, amit felfordítottam pedig a múltad!
Első lap volt a makk ász. Fagyos téli tájban, galambősz öregasszony rőzsét cipel, fején sötétkék kendő, kezén ormótlan bundakesztyű, vörös ruhájába bele-belekap a szél.
– Ezt Perók néniről mintázták! – kopogtatta meg a lapot komótosan Andor, mire mindannyian felkacagtunk.
A másodikról, a szív alsóról Kuoni kacsintott rám félszegen, a harmadikról Fürst Walter figyelte minden mozdulatom.
– Szerencsétlenség áldozata voltál. – mondta közömbös hangon Irén, miközben egy pillanatra le nem vette szemét a három lapról. – Úgy kerültél ide, a jó baráthoz, a szív alsóhoz. Nemrég pedig hivatalos üzenetet kaptál, vagy hazudna a zöld alsó?
Meglepve, vagy inkább megszeppenve néztem fel a kártyákból. Ott volt minden a múlt hónapokból, ott gázolt rőzsével a hátán az ágrólszakadtságom, s ott ült az asztal túloldalán maga Kuoni a pásztor, aki kihúzott a bajból. A zöld alsó se hazudott, előző nap jött az értesítés a hivatalból, hogy mehetek dolgozni a faluházára. Makogni se tudtam, de Irén fordította a középső lapot.
– Itt a jelened! – kopogtatta meg körmével a piros tízest, ott, ahol a vár s tükörképe összeérnek. – Dolgaid jól sikerülnek innentől fogva!
Margó izgatottan csücsörítette ajkát, seszínű tincseit ujja köré csavargatta. Tudta ő is, mire gondolok, tudta Andor is.
Irén felfordította a maradék három lapot, mire mérgesen összeszaladtak sűrű, fekete szemöldökei, mint nyári égen a viharfelhők. Ott virított a jövő első lapjában egy piros király, szinte majdnem az első piros király felett. Ez viszont egy másik, kopottabb, tapasztaltabb király volt, mint akit az én nevemben tettünk ki az asztalra. Szürke lova is inkább fakónak tűnt, úgy el volt használva a kártya. Andor tetten érten mélyre hajtotta a fejét, Margó fogai közül szentségelve sziszegett.
– Az Úristenit! – sziszegte Margó, majd sértődötten visszadőlt a székbe, míg Andor vissza nem rakta csaló kártyáját a zsebébe, ahonnan játék közben elővette. Irén szúrós szemmel kinyújtotta felém a paklit. Újból húztam.
A makk hetes viskói betegséget ígértek nekem, de kételkedtünk benne azok után, hogyan került az asztalra.
– A zöld hetes! – csapta össze a kezét Irén. – Lakoma lesz, de lehet, vendég jön a házhoz!
– Ezt mikorra mondja? – kérdeztük szinte egyszerre Margóval, s kibukott belőlünk a nevetés.
Irén molyolt a pakliban, elbiggyesztette még a száját is közben, majd kirántotta a makk nyolcast. Halál. Nagypéntek! Na, abból, nem lesz nagy lakoma. Utolsó lap volt még a tök hetes, a boldog jövő.
Késő volt már, mikor elindultak haza. Fagyos, dermedt csillogásban tündököltek a háztetők, s örvényes táncban szállt a házak füstje az ég felé. A szarkák békésen gubbasztottak a kémények körül. Már nem cibálták egymást. Négyen voltak, mikor hazajöttünk. Hét, amikor Irén átjött. Tízen gubbasztottak a tetőgerincén, mikor kikísértük vendégeinket a hóba. Andor komótosan elindult a felső sor felé, Irén mosolyogva nézte a madarakat a tetőn, majd ő is elindult a kertek alatt az alsó sorra. Megint úgy mosolygott, mint aki tudta, hogy ismét igaza lett. A víztorony jegesen csillogott, mint egy kristálygömb, a hó másnapra olvadozni kezdett, s előjöttek a hóvirágok.
Gál István 2003-ban született Jászberényben. Jelenleg a Debreceni Egyetem lótenyésztő, lovassport szervező agrármérnök szakos hallgatója. Mezőgazdasággal foglalkozó családban nőtt fel. Életében meghatározó szerepet játszik a természet és az állatvilág tisztelete, szeretete, a hagyományok és babonák világa.
Hasonló művek:
Something went wrong. Please refresh the page and/or try again.
Prizma/Purosz Leonidasz
Purosz Leonidasz
379 (115F/93V/26A)
Nos, mint bizonyára sokan tudjátok,
hisz csicsereghették a madarak a pesti éjszakában,
egyéb izgalmas projektjeim mellett idén
az ijesztő méreteket öltő italfogyasztásom
dokumentálása jelentette számomra a prioritást.
Ha kíváncsiak vagytok, mire jutottam,
kérdezzetek személyesen, vagy olvassatok tovább!
Először is, röviden a módszertanról:
minden napért, mikor szesszel éltem,
úgynevezett büntetőpontokkal jutalmaztam magam.
Véleményem szerint fontos differenciálni,
így hát egy-egy görbe este az alapján, milyen
mélyre süllyedtem az önpusztítás mocsarába,
három kategóriába kerülhetett.
FÖLÉ-nek minősült, mikor sikerült megállni.
Jellemzően tehát töltikézés otthon online póker,
számvetés és terméketlen alkotóvágy mellé,
pohár ital vacsorához (ritka),
félreértett találkozó koránfekvő cimborákkal,
felelősségteljes elhatározás vagy önutálat,
rosszkedv, közöny, leragadó szemek
folyományakénti hazamenés.
Másnap nincsen gond az ébredéssel.
Egy kortynál kezdődik, és 1 pontot ér,
a felső határt pedig jellemzően három
(szigorúan tömény nélkül ivott) sörnél,
nyaranta pedig egy üveg (dús szódával kísért)
fehérbornál állapítottam meg.
2 pontos a VONAL, amit bátran nevezhetünk
diákos vagy péntek-szombat berúgásnak.
Tipikus példája négy sör, két unikum. Kocsma.
Megered a nyelvem, jókedvűen, alázattal
vitatkozom, terveket és múltakat növesztek.
Humorom friss, provokatív, megkockáztatom,
hogy jó benyomást keltek bizonyos körökben.
Mikor nők vagy idegenek közé ülök,
kásátlanítom a hangom, szelídülök,
ellenőrzöm, nem büdös-e a szám.
Nehezebben menedzselhető ébredés.
Felső határ bizonytalan.
Végül 3 pontért ALÁ: egy majomra iszom magam,
másnap megdöglöm, satöbbi, satöbbi.
Ha nem haragszotok, ezt ki sem fejtem,
úgyis ismertek már, mint a rossz pénzt.
Érdemes feltenni a nagy kérdést:
szükségem van erre? És ha igen, miért?
Érdemes megválaszolni.
Nem emlékeztem az első hétre, mikor jött az ötlet,
egy másikat pedig elvitt a cica
(duplán vezethettem be az Excel-rubrikába),
ötvenheti anyag képezi tehát az éves mintám.
Szembesültem határhelyzetekkel bőven, mikor
legfőbb szempontjaim (mérték, másnap, viselkedés)
különböző értéket mutattak befolyásoló tényezők
(úgy mint fáradtság vagy szerelem vagy drogfogyasztás)
függvényében. Na de! Igyekeztem józan belátással élni.
Hiszen hosszú távon egzisztenciám volna itt a tét.
Mondanom sem kell, a statisztikáimra nem lehetek büszke.
Heti 7,58 pontot átlagoltam 2,3 FÖLÉ, 1,86 VONAL, 0,52 ALÁ
megoszlásban, azaz négy-öt (4,68) alkalommal nyúltam
kedves itókámhoz, mértéktartóan az esetek felében.
Heti kétszer engedtem el magam, kéthetente vállalhatatlanul.
Ötvenből csak egyszer ittam pihenőnap nélkül
(24. hét, 12 pont: 2 FÖLÉ, 5 VONAL),
a 49. héten pedig meg is álltam 2 pont: 1 VONAL-nál:
karácsony volt, közelgett az értékelés, nem kívántam.
Értelemszerűen ez egyben a rekord, míg a 31. a nyári
ámokfutás hete: 14 pont, 4 VONAL-lal, 2 ALÁ-val.
Felmerülhet bennetek, hogy mi a konklúzió?
Ez még nem AZ, legalábbis biztos nem funkcionális.
Elnézést kérek a rímért. Tudom, változtatnom kell,
különben elkallódom, kinevetnek, idő előtt meghalok.
Istenem, hány honfitársunk él így!
Én is, mint mindenki, maximális boldogságra vágyom.
Erre jelenlegi legjobb belátásom szerint heti
1,4 FÖLÉ, 1,5 VONAL, 0,2 ALÁ (azaz 5-ös átlag)
mellett lenne lehetőség, amit családalapítás mellett
tovább, körülbelül 3,5-re csökkentenék.
Ti hogyan képzelitek el a teljes életet?
A vers korábbi verziója a Prae 2024/2-es lapszámában jelent meg.
Optika // Olvasói vallomás a csodáról, ami magyarul íródott (Darvasi László: A könnymutatványosok legendája)
Dovák Anett
Olvasói vallomás a csodáról, ami magyarul íródott
(Darvasi László: A könnymutatványosok legendája)
Van könyv, amelyet nem lehet csak úgy olvasni, amelyet nemcsak szemmel, hanem lélekkel kell befogadni, mint mikor lassan beengeded a fényt a sötét szobába és hagyod, hogy mindent átszínezzen. Darvasi László A könnymutatványosok legendája számomra ilyen könyv volt; egy olyan világról, ahol a fájdalomnak is fénye van, és ahol a könnyek nem pusztán hullanak, hanem történetté, varázslattá, legendává válnak.
Öten járják ezt a szomorú, gyönyörű világot: ők a könnymutatványosok. Goran Dalmatinac, a dalmát férfi, akinek a könnyeiből jégeső hullik. Ő a fájdalom keménysége, a pusztítás és a megtisztulás arca. Feketekő Péter, a magyar, akinek a könnyei tükörcsillámokká válnak; az ő sorsa a törés és a szépség közötti vékony határ. A harmadik Zorán Vukovics, a szerb, aki habzó vért sír; benne él a háborúk kegyetlensége és az emberi bűn. Aaron Blumm, a zsidó a negyedik, akinek könnyei akácmézzé édesednek, mintha a szenvedésből is képes volna vigaszt főzni. És végül Franjo Mandebaba, a török, aki könnyeivel fekete köveket sír; ő hordozza magában a halált, az újjászületést és a misztikumot.
Darvasi regénye Kelet-Európában a háborúk, a veszteségek és az elnémulások korában játszódik. Bár a korszak évszámra pontosan behatárolható, az idő linearitása mégis sokszor összegubancolódik. Ugrálunk előre és vissza, motívumok ismétlődnek, víziók térnek vissza újra és újra, mintha maga az idő is könnyezne, feloldódva a történet szövetében.
Én, aki mindig is a mágikus realizmus világát szerettem — azt a különös irodalmi teret, ahol a valóság halkan elmosódik, és egyszer csak valami megmagyarázhatatlan kezdi diktálni a létezés ritmusát — most döbbentem rá, hogy ilyen varázslat magyarul is létezik.
Darvasi tejben vajban fürösztött, mert a mágikus realizmust a magam birodalmának érzem, egy kimeríthetetlen kincsesbánya, ahol a valóság és a képzelet szikrái egymást gyújtják be. Sikamlós, iszamos, nehéz és éppen ettől gyönyörű a szöveg.
A könnymutatványosok legendája nem mindenkinek szól. Ez a könyv nem hódol a könnyű olvasásnak, nem hajol meg a türelmetlenség előtt. Darvasi nem minden olvasónak ír csak annak, aki hajlandó lelassulni, elmerülni és elveszni a szó tengerében. Aki nem fél attól, ha a mondat nehéz, ha a gondolat mély, ha a világ, amelybe belép, nem engedi el többé. Mert ez a könyv nem csupán olvasmány, hanem tapasztalás is: belesüpped az emberbe, mint egy emlék, ami nem múlik el.
Darvasi nyelvében van valami fenséges, valami időtlen. Minden mondata mélyre húz, minden szava lassan nyílik ki, mint egy virág hajnalban. Nem magyaráz, nem bizonygat, csak van. És ebben a létben, ebben a csendes zúgásban az ember hirtelen megérti, miért érdemes élni, és miért érdemes sírni. Amikor becsuktam a könyvet, mintha a világ is egy pillanatra megállt volna lélegezni. És akkor értettem meg Darvasi szavait: „Mert amit a szív tud, az mindig többet ér a fej tudásánál.” Mert a gondolat elillan, de az érzés marad, ahogy a könny sem tűnik el, csak átváltozik: kővé, mézzé, tükörré vagy jéggé. És talán mi, olvasók is könnymutatványosok vagyunk, akik újra és újra sírni tanulunk, hogy valami szebb szülessen belőlünk. Ez a könyv nem ér véget ott, ahol az utolsó oldal bezárul. Csak bennem folytatja tovább a történetét, a szívemben, minden dobbanással.
Számomra ez a regény a benne rejlő erő miatt nagyregény. Ahogyan gondolkodásra kényszerít és, ahogyan érzelmet fakaszt, és amiként a szépség és a szenvedés között húzva mutatja meg, milyen összetett az ember. Számomra azért is nagyregény, mert olvasás után még sokáig tovább él benned, mint egy szívdobbanás, ami nem akar elcsendesedni. És milyen élmény volt ebben a világban elveszni! Lassan, szinte észrevétlenül sodródtam el a hétköznapoktól, míg egyszer csak ott találtam magam a könnymutatványosok szekerén, úton-útfélen, valahol egy poros mező közepén, és azt éreztem, hogy már nem csak olvasom a történetet, hanem a része vagyok. Egy lettem közülük.
Dovák Anett könyves tartalomgyártó. Lelkes olvasója vagyok a szépirodalomnak és klasszikusoknak, de igyekszem tartani a lépést a magyar/külföldi kortárs irodalommal is. YouTube csatornámra videós, Instagram illetve Moly felületeimre pedig szöveges könyvajánlókat, véleményeket készítek.
International Corner // Erika Meitner fordítások
Erika Meitner
Rúgj belém
Géczi Lajos fordításai
Amikor telefonon keresztül felbéreltek, a Hondámmal átszeltem az országot
és beköltöztem egy házikóba az 1-es út mellett, ami egy minimalista antropológusé volt, aki szabadságon volt: a tévé el volt rejtve
a szekrényben, a székek uszadék fából készültek, tisztítószereket nem lehetett használni, csupán ecetet és tengeri sót. Folyton azt vártam, hogy egyszer csak valami
kevésbé bizarr és gyönyörű helyen ébredek, de Santa Cruzban voltam:
raszta hajú tízévesek bicikliztek, hónuk alatt
szörfdeszkákat egyensúlyozva,
citromfák az udvaron, miközben a Csendes-óceán
a sziklák mentén pont úgy hullámzott,
mint egy fénylő képeslap, amit onnan küldtek,
ahonnan még a jóisten is elköltözik.
A házikóm egy egész éjjel működő falafel-üzletsor mögött volt elrejtve,
és az autós eszpresszó bódék között. A hentesek az Esperanza piacon
nyárson sült csirkét grilleztek fémrudakon, fémből készült hordókban amik
a járdán álltak, akár megannyi apró tank, a füst pedig
szombatonként beszállt az ablakomon át, és annyira megéheztem, hogy elsétáltam
a biobolt mellett, amelynek feliratát anarchista alkalmazottak tervezték meg
mint heti motivációs forrást: „Felforgatni az uralkodó paradigmát!”
állt a „VitaPro akció – $6.99” fölött. Nem ismertem senkit
a városban, és azokon a napokon, amikor nem tanítottam,
a Food & Herb Bin pénztárosai voltak az egyedüli emberi kapcsolatom.
Minden ugyanilyen szimbolikusnak tűnt számomra abban az évben, „Itt írd alá!”
és a „Nyugta a táskában?” ugyanannyira fontosak voltak
mint a gyerek, aki minden héten ott állt a csirkék mellett
miközben egy kartondobozt viselt, aminek a hónalját kivágták
Valaki felfestette a KOCSI MOSÁS szövegét narancssárgára-
az elejére; valaki (más?) a hátára fújta a RÚGJ BELÉM!-et
ugyanilyen fluoreszkáló festékkel. Ezt biztosan tudta.
Nyila négy fiúra mutatott, akik a parkolóban lófráltak
gyűrött újságpapír cafatokkal és egy slaggal-
Hétvégi adománygyűjtés valamilyen tisztázatlan cél érdekében.
Gyakran, hogy a piacon keresztül nem fogadták el a hitelkártyámat,
Mindig kevés volt a készpénzem, nem beszéltem spanyolul
és nem tudtam azonosítani a termékek felét
furcsa zöld gyümölcsök, mint a ráncos szájak, egy másik, amit később megtudtam
egy helyi, nagyon édes hibrid volt, amit szilvának hívnak
kétharmad része szilva, egyharmad része sárgabarack, a fajtákat úgy hívják
mint a rúzsokat: Red Ray, Dapple Dandy és Flavor Heart,
valamint a baljóslatú Hand Grenade és Last Chance,
amit a „Rúgj belém” kölyök kiabált késő délutánonként
miközben az autókat az üres parkoló felé irányította
és örömmel vezényelte a zenekart a forgalomban, táncolt összhangban
a vakoknak szóló jelzőlámpa hangjára, és táncoltak erőteljesebben
amikor egy hentes férfi elvitte a ropogósra sült csirkéket
vissza a piacra, a hús súlya alatt imbolyogva,
mintha részegen akarná megütni az egyik kirakatban lógó
pinyátát, cukorka tetemek, tele a legjobb születésnapi bulik megannyi lehetőségével- nem a fehér gyerekek bulijain használt közönséges szamarakkal.
Ezek prémium kategóriás mexikói mesék voltak, Spongyabob Kockanadrág,
a Pindúr Pandúrok a levegőben lógtak, és én akartam egyet
bár senki se volt, akit meghívhattam volna, akinek beköthettem volna a szemét és megpörgethettem volna.
Pinyáta helyett kaptam egy bingó készletet, amivel a rajzfilmek után spanyolját tanulhattam meg: pirata, bola, estrella, és a legjóságosabb
üvegbe zárt szent gyertya a polcon: Angel de la Guardia
fehér köntösében, csukott szemmel, egyetlen csillaggal a tollas szárnyai felett
amint kibontakozott a nyomtatott sötétségben, hogy megvédjen egy kislányt
aki egy apró fiút ölelt magához. Felemelt karokkal, mint a legéteribb
közlekedési rendőrnek az isteni elragadtatás pillanatában, ez az angyal
a legjobb extázist és rettenthetetlenséget sugározta, mint egy hippi lány
aki mezítláb, foltos szoknyában szállt fel a 26-os buszra
csillámokkal díszített szárnyakkal a hátára szíjazva, hogy megáldjon minket.
Minden este lefekvés előtt meggyújtottam a gyertyát, amely szürke füstöt eregetett
végig a bungalóm folyosóján, füstölgő autókat füstölve,
az egész ismeretlen szomszédságot álomba ringatva – még
a szomszéd kertjében lévő házimacskát is,
a lépcsőn összegömbölyödve szunyókált,
míg a sövény pókhálóból font szögesdrótja védi
míg én álmatlanul forgolódtam, miközben éjfél után a rádióban Mariachit hallgattam
és vártam, hogy minden új nap felvirradjon
a sűrű reggeli ködön át: egy vidám fiú, akire a RÚGJ BELÉM feliratot ragasztották
minden angyallátás szinkronicitása, minden idegen
akivel még nem találkoztam, egy madzagon lógó pinyáta.
Kick Me
When they hired me via phone I drove my Honda cross-country
and moved into a cottage off Highway 1 that belonged
to a minimalist anthropologist on sabbatical: television set hidden in
the closet, chairs made of driftwood, no chemicals allowed
for cleaning but vinegar and sea salt. I kept expecting to wake up
somewhere less bizarre and gorgeous, but I was in Santa Cruz:
dreadlocked ten-year-olds riding bicycles while balancing
surfboards under one arm, lemon trees in the yard, the Pacific
rolling along cliffs like a glossy vacation postcard
sent from the place where even God retires.
My cottage was tucked behind a stretch of all-night falafel joints,
and drive-thru espresso huts. The butchers at Esperanza Market
grilled skewered chickens on poles in metal half-barrels
stationed on the sidewalk like mini-tanks, smoke drifting
in my window Saturdays, making me so hungry I’d walk right past
the health food store, its sign engineered by anarchist employees
as a weekly font of motivation: ‘Subvert the Dominant Paradigm”
above “VitaPro Sale-Entire Line 6.99′” I didn’t know anyone
in town then, and on days when I wasn’t teaching, cashiers
at the Food & Herb Bin were my only social interaction. Everything
seemed equally symbolic to me that year, “Sign here”
and “Receipt in the bag?” taking on as much weight
as the kid who stood next to those chickens each week
wearing a cardboard box with armholes cut out.
Someone has painted CAR WASH alongside and orange-
in his front; someone (else?) had sprayed KICK ME on his back
in the same fluorescent paint. He must have known this.
His arrow pointed to four boys hanging out in the parking lot
with crumpled newspaper rags and another with a hose-
weekend fundraiser for some unclear cause.
I often to that market through they didn’t take credit cards,
I was always short of cash, didn’t speak any Spanish
and couldn’t identify a full half of the produce-
weird green fruit like puckered mouths, another I later learned
was a local, über-sweet hybrid called pluot-
two-thirds plum, one-third apricot, varietals named
like lipstick: Red Ray, Dapple Dandy, and Flavor Heart,
along with the more ominous Hand Grenade and Last Chance,
which is what the Kick Me kid yelled late-afternoons
while he motioned cars toward the empty lot
and joyfully conducted and orchestra of traffic, danced in synch
to the walk light’s sound for the blind, and danced harder
when a man in a butcher’s apron took the crisped chickens
back into the market, weaving under the meat’s weight
like he was about to take a drunken swing at one of the pinatas
swaying in the window, candy carcasses filled with the best birthday
party potencial-not the generic donkeys at white kids’ parties.
These were premium Mexican Tv mice, Spongebob Squarepants,
all three Powerpuff Girls suspended in mid-flight, and I wanted one
though I had no one to invite over, blindfold, spin around.
Instead of a pinata, I got a Bingo set that taught cartoon
Spanish: pirata, bola, estrella, and the most benevolent
glass-cupped saint candle on the shelf: Angel de la Guardia
in her white robe, eyes closed, single star over her feathered wings
unfurling in the printed darkness to shield a small girl
clutching a smaller boy. Arms raised like the most ethereal
school crossing-guard in a moment of divine rapture, this angel
channeled the best ecstasy and fearlessness, like the hippie rave girl
who got on the #26 bus barefoot in a patchwork skirt
with glitter-trimmed wings strapped to her back, to bless us all.
Each night before bed I lit that candle, which trailed gray smoke
down the hall of my bungalow, smoothing cars quite, lulling
the whole unfamiliar neighborhood asleep-even the concent cat
on a string in the neighbor’s garden curled up snoozing on the stoop,
protected by the trip-wires of spiderwebs in the hedges-
while I was insomniac, listening to past-midnight radio mariachi
oompahing along, waiting for each new day to break
through the thick morning fog: a gleeful boy labeled KICK ME,
every angel sighting synchronicity, each stranger
I hadn’t met yet an intact pinata dancing on its string.
Legyen a világ jövője neon, legyen víz
mert a cipőm túl szűk.
Mert már nem élek semmilyen városban.
Mert a férjem arccal felfelé alszik,
az éjszakai lámpa kék fényében.
Mert a tücskök hangosak,
és a hajótörött hold
pont az ajtó előtt van.
Mert úgy hív, mint egy fáklya,
amit végtelenül hordozhatok a bozótban,
a réten át. Útközben
átgázolok a gyomokon. Megszervezem
a legnagyobb menekülést, aztán visszajövök,
hogy betakarhassam a babát, s közben
kitaláljam a nevét mindazoknak a vadvirágoknak,
amelyek minden reggel lila színben virágoznak, és délre
eltűnnek. Az ablakok nyitva vannak.
Én vagyok az egyetlen, aki ébren van,
amikor a szomszéd belehajt
a saját garázsának az ajtajába. A hálószoba
kifordul önmagából, és végigsimítom
a homlokát. Minden rendben lesz.
May the World to Come Be Neon, Be Water
because my shoes are too tight.
Because I no longer live
in a city of any kind.
Because my husband is asleep,
faceup, un the blue glow of night-light.
Because the crickets are loud
and the shipwreck moon
is right outside the door.
Because it beckons like a torch
I can carry indefinitely through the thicket,
through the meadow. I will furrow
the weeds en route. I will orchestrate
the greatest escape, then come back
so I can tuck a blanket around the baby,
figure out the name of the wildflowers
that bloom purple each morning and vanish
by noon. The windows are open.
I am the only one awake
when the neighbor backs his car
intro his own garage door. The bedroom
turns inside out and I smooth the rubric
of his forehead. We will be all right.
Erika Meitner Amerikai költő, született 1975-ben. Weboldala: erikameitner.com
Géczi Lajos Kaposváron tanult a Zichy Mihály Iparművészeti Szakgimnáziumban, ahol OKJ Dekoratőr szakon végzett, majd a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán szerezte a Festőművész mesterdiplomát. A diploma megszerzésével jelentkezett Képzőművész-tanári szakra szintúgy a Művészeti Karon.
Prizma/Géczi János
Géczi János
A Makirina-öbölben
1.
Dagálykor vízjárta széles tengerperem.
Szittyótő pálcikalevél-csokra. Félig
nyílt sóvirág. Jeneszter, levéltelenül.
Kövek között kagylóhéjak. A szemközti
partról átúszik a donogás. Darázsé,
hogy érik a vadszilva? Csónakmotoré
tán, ha messzebbről érkezik, a jövőből,
abból, amelyben feltalálják a motort?
Egyetlenegy nyirkos felhőrongy az égen,
szélén rojtokká szerteszálazott.
A patanyomok mentén az aggófüvek
hosszú elégiában zarándokolnak,
s jönnek majd utánuk, estével a falról
sorjában lelépnek a Márton-templomban
a keskeny arcú, fonnyadt szüzek, nézik
a naplemente vörös maradékát.
Ez a hely a Makirina-öböl. Krisztus
után, mikor kétezer-huszonkettőt írnak.
Légi felvételről látszik a víz alá
merült házrom, illír sóraktár, római
bordély, és hol megszállunk mi, a lovagok.
Tíz, száz és ezer év múlva is egyedül
és együtt él-e még itten a kivénhedt
bütykös hattyú és a tocsogó kis kócsag?
2.
Lesz majd egy lista, amelyet előhúzok
a végítéleten a köpenyem alól,
a szákból vagy a bőrömből, mely azért
készült, hogy amit beleírtak, ne menjen
feledésbe a feltámadás során. Lajstrom,
amelyben ott áll a szittyó, az aggófű
és a széttárt héjú kagyló is, melynek
diptichonjába beletekintve nézem
a gyöngyházfény ragyogását. A vadhattyú.
Évre év készít fészket a hínárból, de
költésre nem jut párja. S a tébláboló
kócsag. Ki isteni hófehér szárnyán nem
repül el, mert magát csak hattyúközelben
érzi biztonságban. Sok apró lény, emlék,
tárgy, amelyek mindegyikének jut szerep!
És szereplőjükként én, az üdvözülés
közelében is kék tekintetű. Létük
mint a nehéz patájú igásnak, amely
a tengerpart fövenyén hagyta nyomait,
hogy legyen mit zsoltárként fűzni
egyetlen füzérbe, s értelemre lelni
a trappolás elmélyedt olvasásában.
3.
Úgy látom, ahogy megváltozik az év,
úgy mindig más lesz az esőcsepp alakja,
pedig a tengervíz, melybe csapódik,
ugyanaz. Én úgy látom, növekszik
a veszteség az ismétlések sorában –
mi tökéletes csöpp volt, az kisebbségben
marad, kiselejtezett, hibás darabként?
Elképzelem, hogy két testvércsepp, mindkettő
kristályként tiszta, az eget együtt hagyja
ott, s lép be a zuhanás páternoszterébe,
s mire az elemek világába egyszer-
re leérnek, az egyikük lesz a győztes,
a másik a vesztes. Elképzelem, miként
nő fel észrevétlen ebben a hős bajnok,
s abban pedig az elbukott. S azt, hogy egymás
között kicserélik a sorsuk terhét, de
hogy a beteljesedetlenség melyiknek
a vétke, azt egy lovag, ki nem mer megvert
lenni, s olyan, mint én, sosem tudhatja meg.
4.
Éjjelente, mikor a sötét lezuhan,
átsuhan úgy ezerhatszáz fényévnyire
a Hattyú csillagkép a hattyú felett.
Kitartóan szárnyal délnek.
Mikor legfényesebb, a hattyú felébred,
bátorodik és megszólítja Hattyút.
A sorsukról egymással tereferélnek.
Mi történik ezer év teátrumában?
*
Láttad-e N. N. Ágnest? E. Pétert? Sz. Gézát?
Milyen, ha egymással énekelünk, Hattyú
a hattyúval, a fatty a fattyúval, csillag
a billoggal, s hozzánk a csillagda tercel?
Igaz-e, hogy hattyút esznek a hangadók?
Énekeltél verset ezeregy embernek,
vagy annak az egynek, aki hangot adott
ezeregynek?
Hanyadszorra pusztul el az ember?
Hányszor hal meg, s hányszor, hányszor újra?
Mennyi jövő kell ahhoz, hogy a múlt kútjába
belehulltra hordott kövek súlya a kutat
a pokol mélyére aláhúzza?
Leszakad a meleg ég? Lesz, amikor nem
az ellenség, a király a hőség miatt
hagyja el a lakhelyét?
Lesz majd, amikor a bóra halállal jön,
holott nem azt ígérte, csak hogy érkezik
a nyárvégre, betoppan a készre?
Lesz, hogy leszakad a tenger sarka?
És beszakad a fül, amely a leszakadt
tengersarka zúgását hallja?
Lesz, hogy a kivénhedt hattyú s a kétszerest
árva kócsag egymással dalolgat, osztva
testvérként kétfelé a hangokat?
Lesz-e, aki sokat nézi a tengert, lesz
maga is tenger? Sok hullám? Nílus
helyett sós hullámban fürdő sok-sok
kőkrokodilus lesz-e?
Lesz-e, hogy Pirovác áttér Slosellára
megint, s úgy dönt aztán, hogy Zlesella is lesz?
Hittérítő kell-e hozzá, kölcsöncápa
vagy kezes? Lesz-e, hogy alkalmassá válik
Európa az összes keresztes lovagnak
a Mária-imádásra?
Lesz-e, hogy a legújabb múlt, amint múltnak
a múltja, nem válik uzsorássá?
Lesz-e, hogy a keresztény nem öl keresztényt
a hitre mint örökségre hivatkozva?
A gyilkolás, énekli hattyú és Hattyú
kérdve, kinek a jussa?
Hogyan, hogy Jeruzsálem trónusa elé
végtelen szőnyeg borul, amelyre bárki
ha rálép, a mélybe merül?
Látom a vízen a gyűrű megérkezett,
körbevesz, Hattyú, hattyú a körközépben.
5.
Innentől fogva a napok helyett
pillanatok lesznek, s ami teljes
vagy annak látszik, arról kiderül,
darabjaiban milyen. Piti
részletek, féltékeny momentumok.
Véríz a nyelvhegyen, bélszag a jós
kezén. Vaskondér falán nyála
a falánk szájnak. A kérdő mondat
felébred, s hogy felnyílott a szeme,
horgas kérdéseket tesz fel máris.
Melyik égtáj mágnese pörgeti
kerekét a kormánynak, s melyik az
a tenger, mely kobaltkékként csillan
elő? Mely kontinenst tépi fala-
tokra, emészti magába, hogyan
hizlalja vele testét? Volt tükör,
ami őrizte volna a múltnak
a pannónyi nagy panorámáját?
6.
Érik a vadszilva hónapok óta,
hogyan tetted ezt vele, istenem,
ha nem édeskedik az íze bennem,
útját a vér szorgos körökben rója,
és nem lesz keserűbb a tenger sója?
Érik a vadszilva hónapok óta,
cseppről cseppre hordja a darázshorda.
Apad a világ, és nincs egyebem!
A vízen át, Kristóf, hányszor mégy velem,
s meddig leszek a válladnak adósa?
Érik a vadszilva hónapok óta.
7.
Egészen fehér még. Ez jön. Ez marad.
Az befér egy sorba éppen. Töprengek
ezen a két szárnyon, sosem lettek
felcsatolva, de jól mutattak volna
a vállon. Az selejt. Ez akkor rossz volt,
mikor megörököltem. Azt kinőttem,
kicsi, mint rögben megférő csigaház,
és nem mutat jól a sárgaföldben,
szétporlad, ha a Gazda öt ujja
megragadja, és amúgy is üres,
nincs benne a múlt. Olyan ez, hogy sosem
kopik le róla a sárga, amelytől
csillagfényhez jutott, és nem nagyobb,
mint a kokárda, s ugyanúgy kabátra
tűzött. Ez a köszönet celofánja,
csörög részeiben és egészében.
Aztán az apróságok sora, a nép,
ország, szülők, szavak és más porladtak
maradéka. Valami suhogás.
Majd az égnek támasztott nagy létra,
a kiégett könyvtár, a romhalom,
hárshang, és ami az égig érő
fából ereklyeként fennmaradt.
A víztelen zuhatag szakadéka.
Ez jön. Ez marad. Ez kidobható,
ez jó lesz valamire. E vasszög
a porból kiemelve, a zacskó
lukas. Semmi sem rakható bele.
Ez négy felfújt gumikerék, gurulva
négyfelé. Ez kötvény és seggpapír.
Ez a megfigyelő talp alatti pontja,
a nadír. Ez zöldalmaszagú radír.
(in: Az utolsó rózsához, Kalligram, 2023; ill. Pannonhalmi Szemle 1922/4.)
Források
Plinius
Minden forrás más. A hold, ha tóban
vagy tengerben úszik, s átitatja
a víz, más-más, ahogy erre vagy
arra a partra hever. Van, ami
minden halat aranylóvá tesz,
Ha kiemelik, a színét magánál
tartja. Van, ami úgy zubog, mint lé
a fazékban, s van, amely jeges és
a környezetét lilára festi.
Kréta szigete mellett egy másik
forrón felfakad, s hirtelen tűz tör
föl belőle, Babilon környékén
az iszapja mindenhez hozzáragad,
ha fellobban, a tüzét víz el nem oltja.
Kelemen
Ott egyetlen bárány áll, jobb lábbal
mutatva egy pontra. Ez az a hely!
Ásót fog, s hol a talp volt, a szikla
alól vizekben bő forrás fakad.
Sok bálványt törnek össze egyetlen
év alatt, bontják a templomokat,
megannyi pogány bokrot kivágnak.
A császár, hogy vértanúvá tegye,
helytartót küld, a szentet a tenger
közepéig űzi, ott köt nyakába
vashorgot, s a mélybe vetteti,
nehogy kihúzzák, mint húsból csontot,
a halálból. Sír a tömeg a parton,
kéri, akit kérhet, mutassa meg
A Test maradványát. A nagy tenger
egyik öblébe visszahúzódik
és szárazra kerül a kagylófényű
hajlék, benne fekszik a gyöngy, s hozzá
közel a horgony. Ott buzgó forrás
fakad, amelynek vizét az ég el-
nyeli menten.
Alexander
Kiket elválaszt a halál, a sírba tétel
azokat összeforrasztja. A vá-
rossal szomszédos dombon, hol sűrű
cserjében jár a kecske, tüskék és
ágbogok között barlang rejtőzik,
s a földre hullt eső egybegyűlve
bő vizű forrásként bukkan elő.
Azt, kinek lakatlan testétől a
pogányok haragja a temetést
megtagadja, itt, melléküregbe
süllyesztik, ahová a sötét jár,
váljon főjévé a forrásénál
hűsebb, kristályosabb víznek.
Basilius
Ki forrásból ivott, s mégis a csa-
tornák mocskától lett teli, ki volt
ünnepek részese, ki igazság
tanítójaként ült a pusztítás
vezére asztalánál, ki a té-
velygőket a világosságra ve-
zette és visszatér az egykori
sötétségbe, mit, mit, mit fog tenni?
(in: Az utolsó rózsához, Kalligram, 2023; ill. Forrás 50. évf.)
Képversek, kollázsok:
Metrum // Tanulópénz, Pásztó, Sötétedő délután
Glózer Ádám
Tanulópénz
A minap vettem fel egy random kurzust,
nem volt durva: ötperces szeminárium.
Egy roma asszony vidékről lyukat beszélt a fejembe,
ledobálta a csillagokat; mint a vízfolyás, rezignáltan
tegeződött és magázódott kedvére.
A vizsgadíj csak párezer volt,
tudtam: odaadva el is buktam az egészet.
A vizsgadrukk még mindig a gyomromat bassza,
mintha csak romlott kaját zabáltam volna.
Mikor odébb álltam, egy részeg
kerekesszékes kezdte hegyi beszédét,
de már nem volt kedvem pótvizsgázni.
Pásztó
bámulom a hegyet a városból
talán Mózes is így nézhette merően
de én nem tervezek felmenni rá
ugyanúgy a semmi közepén érzem magam
csak én nem a sivatagban vagyok
és nem leszek hatszáz éves soha
bár a hajam már elég hosszú
és ha bot kerül a kezembe
mindig elképzelem hogy ő vagyok
a hegyet bámulom, miközben
a nap úgy ontja magából a melegséget
olyan fényes és világosságot adó
mint egy égő csipkebokor
egyre erősebben
egyre bántóbban hirdet figyelmeztet
hogy eljön a megváltás a szabadság
az ítélethozatal napja közeleg
nem emberi nyelven mondja
így a legtöbben nem is érthetik
de én érteni vélem
a hegyet bámulom mint ő
én is mondtam már hogy engedd el a népemet
csak nem ilyen tömören
és mindig kicsit máshogy
először dadogva aztán egyre bátrabban
ebben sokan hasonlítunk Mózeshez
az egyik legesetlenebb próféta
esendő mint mi emberek
dobálom ki táskámból az elhasznált busz- és
vonatjegyeket amiket kényszeresen
belégyömöszöltem mert jobban akartam
vigyázni rájuk mint a tízparancsolatra
a hegyet bámulom vágyódva
hogy hazajussak
ahogy ígérte a gps
vándoroltam majdnem negyven percet
hogy elérjem a buszt
ami végül ide dobott le
a sokadik random település
ahol átutazóban vagyok
a buszállomás előtt úgy voltam
ha zöldre vált előttem a lámpa
isten velem van
a vörös-tenger megnyílt
és zöld utat kaptam
ha isten velem ki ellenem
a hegyet bámulom mintha valamit
keresnék odafönt
nem istent nem a népemet vagy egy új hazát
hanem az igazi életet adó
tejjel-mézzel folyó Kánaánt
pedig nincs ott
nekem fel se kell mennem hogy meglássam
Sötétedő délután
Árnyalt tushegyek,
koszos-arany, szilva ég,
sziluetterdő.
Glózer Ádám belpesti bölcsészgyerek, született 2004-ben. Több éve angol történelmet, irodalmat és nyelvészetet tanul a Károlin. Szereti a nagyváros pörgését, de a nyugalmas vidéket is otthonának érzi. Slamer, feltörekvő költőszerűség, aki szövegeket ír (vagy fordít), amióta csak az eszét tudja.
Epicentrum // Tekercsek
Orosz Adrienn
Tekercsek
Konzervdobozszagú, fülledt levegőben zötykölődtek a metró utasai, ugyanolyan zsibbadt reggelen, mint a tegnapi. A négyzetcentiméterek éppen elviselhető mértékben fogytak el közöttük.
Egy blézeres hölgy feszengett, izzadt a metrókocsi végében gubbasztva. A szerelvény monoton ritmusával aszinkronban kattogott agyában megannyi „Mi lesz hogyha…?”. Táskájából előkereste a fülhallgatóit és a mobilját, amik egy ráncfelvarrott önéletrajz társaságában hevertek. Hüvelykujjának jól bejáratott mozdulatával görgette a végtelenbe nyúló tartalomtekercset. Vicces videók, egzotikus utazások, elegáns kajafotók gördültek át a kijelző keretén és a nő köré tekeredtek. Kényelmes bábjából csak akkor kezdett kikászálódni, amikor a metró lassított.
Leszálláskor majd megbotlott egy másik utas tekercsében, ami keresztül futott a folyosón. Egy öltönyös férfihez tartozott, aki nagy nehezen, amíg még mozogni tudott a már önmagára halmozott rétegektől, lenyúlt a maradékért. Gondosan magára tekerte még azt a pár métert. Alig kapott levegőt a csomagolás alatt. Mellette hevert a laptoptáskája, ami pénzügyi kimutatásoktól és grafikonoktól volt ólomsúlyú.
A metrókocsi közepén egy kamaszlány fejhallgatójából váltakozó stílusú zenefoszlányok szüremlettek elő. A zajos szalagok már átkígyóztak a szomszéd ülésekre is, néha összegabalyodva utastársai tekercseivel, de ez hidegen hagyta, tovább pörgette a kijelzőt. Megszállottan keresett valamit. Egyetlen számot sem volt türelme végighallgatni. Lábával ütemesen dobogott. Végül fogta a méteres tekercset és gondosan bebugyolálta vele magát. Egy pillanatig kérdőn nézett rá a közelében üldögélő egyetemista srác. Már nem volt értelme a hátizsákjából előkotorni a jegyzeteit, a második pótvizsga biztos bukást ígért. Ujjai nedves nyomot hagytak a kijelzőn.
A következő megállóban egy kisnyugdíjas néni szállt fel. Lógtak róla a rongyos tekercsdarabok, gurulós bevásárlókocsit rángatott maga után. Átadták neki az egyik helyet, nagy nehezen leült, és fejét rosszallóan csóválva szemrevételezte a metró népét. Amikor ezt megunta, elővette bevásárlókocsija belső fakkjából a mobiltelefonját. Amíg hazavitte őt a metró, szép, hosszú tekercset szőtt magának az egyik népszerű bulvároldal híreiből és kedvenc politikusának legutóbbi posztjaiból.
A metró kanyargott tovább a sötétben, néha megcsikordultak a kerekei. A zsibbadt rutint egy hirtelen jött áramszünet törte meg. A szerelvény megrekedt az alagútban. Abban a pár pillanatban, amíg a vészvilágítás bekapcsolt, az emberek egymás tekintetét keresték a mobiltelefonok fényében.
Orosz Adrienn 1986-ban született Budapesten. A tollforgatás kezdete kamaszkorára nyúlik vissza, de nagyobb hangsúlyt csak évekkel később kapott.
2011 óta alkalomszerűen kisebb irodalmi folyóiratokban és online platformokon is publikált.
Hasonló művek:
Something went wrong. Please refresh the page and/or try again.
Prizma/Zalán Tibor
Zalán Tibor
A Versek a hagyatékból-ciklus hiányai
Vörös hegy
Magányosan fog megöregedni És hirtelen
Mint a hegyek Mint a teremtés rengetegében
eltévedt istenek A váratlan őszülődés
is így Hogy a teremtésben nincs egyéb Hogy aki
értené elmenekül a megértése elől
Nem Nem Éppen Jó Ember De Embernek Még Ép Csak
el Akár más emberek De nem volt sohasem Jó
Soha Sem Jó Nem Volt Emberek De Akár Más El
Csak már éppen De embernek jó Vagy nem csak Jónem
Aki megértené elmenekül megértése
elől Teremtettségben nincs egyéb Őszülése
nyilván félreértés Az istenek kénytelenek
elviselni őt Mert teremt És rengetegében
vörös heggyé nő ősszel a hozzá küldött magány
Film // Magyar menyegző
Kárpáti László
Magyar menyegző
– filmismertető
Káel Csaba új nagyjátékfilmje, a Magyar menyegző a tallinni Black Nights Film Festival (PÖFF) versenyprogramjában debütál, ráadásul a rangos „A” kategóriás nemzetközi mustra nyitófilmjeként. A fesztivált 1997 óta rendezik meg az észt fővárosban, ahol az évtizedek során olyan filmrendezők fordultak meg, mint Aki Kaurismäki (Hulló falevelek, Juha), Roy Andersson (Történetek a végtelenségről, Te, aki élsz), Lukas Moodysson (Mi vagyunk a legjobbak!, Lyukat ütsz a szívembe) vagy Paolo Sorrentino (Isten keze, A nagy szépség). Most ehhez a hagyományhoz csatlakozik a magyar alkotás is. A nyitófilm státusz nemcsak protokolláris gesztus, hanem egyben irányt is szab a fesztivál hangulatának, egyben jelzi, hogy a Magyar menyegző a kulturális örökség és a kortárs filmnyelv találkozási pontjainál kíván megszólalni.
A film vállaltan hiánypótló mű kíván lenni, mivel a hazai filmgyártás mindeddig adós maradt a magyar néptánc és népzene kiemelkedő kulturális hatását játékfilmes eszközökkel, élményszerűen bemutató művel. A Magyar menyegző ezt az űrt igyekszik betölteni, miközben nem etnográfiai tanulmányfilmként, hanem zenés, táncos, romantikus moziként közelít témájához. A készítők szándéka szerint a történet a gyökerekhez nyúl vissza, de modern formanyelvvel és kortárs ritmussal szól a fiatalabb közönség tagjaihoz is. Az alkotás egyben főhajtás kíván lenni Novák Ferenc „Tata” életműve előtt, akinek munkássága a táncházmozgalom és a színpadi néptánc nyelvét egyaránt megreformálta.
Békési Miksa forgatókönyve két budapesti fiatal, András és Péter történetét követi. A hetvenes évek végén Erdélybe, Kalotaszegre utaznak, hogy részt vegyenek András unokatestvérének lakodalmán. A falusi közeg jelentette miliő, benne a lakodalom rítusaival, az ünnep sajátságos muzsikájával és táncával, vagy a közösség gondosan szabályozott mindennapjaival hamar életre szóló kalanddá válik a két fiatal férfi számára. Történik mindez úgy, hogy közben Andrásnak és Péternek olyan döntéseket kell meghozniuk, amelyek túlmutatnak a lakodalom éjszakáján. Káel Csaba rendezésében így válik a lakodalom rituális dramaturgiája olyan kiindulóponttá, ahol a férfi és nő közötti szerelem beteljesülése és a felnőtté válás hagyományos rítusa, a családalapítás, az identitás és a hűség egybeforrhat.
A film szereposztása egyszerre épít a közönségsikerekből ismert arcokra és a színpadi–zenei közeg hiteles figuráira. A főszerepekben olyan színészek vonulnak fel, mint a több mint egymillió nézőt mozikba hívó Hogyan tudnék élni nélküled? sztárja, Törőcsik Franciska, Kovács Tamás a Hunyadi sorozatból, vagy Kövesi Zsombor az Együtt kezdtükből. Emellett a szereplők között felbukkan még Bubik Réka, Györgyi Anna, Lengyel Ferenc, Ertl Balázs, Rohonyi Barnabás és Znamenák István is. A táncházmozgalom legendás alakjai, mint Sebestyén Márta, Sebő Ferenc, Farkas Zoltán „Batyu”, Tóth Ildikó „Fecske”, valamint a Muzsikás Együttes nem csupán cameoként jelennek meg a filmvásznon, így jelenlétük tovább fokozza a film zenei és rituális hitelességét, egyben a hagyományt átörökítő „élő archívumként” szolgálnak a nézők számára.
A filmben látható táncjeleneteket Zsuráfszky Zoltán, Zs. Vincze Zsuzsa és Mihályi Gábor koordinálták, miközben a filmben látható táncosok a Magyar Nemzeti Táncegyüttes és a Magyar Állami Népi Együttes művészei közül kerültek ki, így garantálva a táncok teljes hitelességét. Az autentikus dallamok megszólaltatásáról Pál István „Szalonna” zenekarvezetése gondoskodik, így a dallamok nem pusztán háttérzenei szerepet töltenek be az alkotásban. Sokkal inkább válnak a film egyik fő mozgatórugójává.
A látványvilág és a világépítés Szendrényi Éva látványtervezésének és Vavrinecz Krisztina (Deadline, Megbélyegzetten) jelmezeinek köszönhető, míg a vágás Makk Lili (Hunyadi, Blokád, Terápia) munkáját dicséri. Ez utóbbi építi fel a film ünnepségének a dinamikáját és a drámai ív feszességét egyaránt. A produkciót Lajos Tamás neve fémjelzi, aki a közelmúlt olyan sikerfilmjeit jegyzi, mint az Örök tél, a Blokád, vagy éppen a Semmelweis. A kulcsszerepet vállaló producer ezúttal vezető operatőrként is részt vett a forgatásban, miáltal e kettős szerepében a film egységes, következetes vizuális koncepciót volt képes megvalósítani. Eközben a film gyártási háttere egy igen sajátos magyar modellről tanúskodik: miközben a Nemzeti Filmintézet anyagilag nem járult hozzá a film megvalósulásához, a MOL – Új Európa Alapítványa, az MTVA, valamint a Szupermodern Stúdió koprodukciója révén a Magyar menyegző így is megszülethetett.
A forgatás 2025 tavaszán kezdődött. A budapesti helyszínek mellett a Szentendrei Skanzen, illetve az erdélyi Kalotaszegen szolgáltatta a látványvilágot, hogy a nézők még inkább átélhessék a két világ találkozását jelentő jeleneteket. A film forgatása során az alkotók komoly esztétikai dilemmával találták szemben magukat: hogyan tudják egyensúlyban tartani az egyes jelenetekben felbukkanó népművészeti elemek etnográfiai hitelességét és a fiatal szerelmesek között kibontakozó romantikus dramaturgiát; hogyan válhatnak az ünnep rítusai mozgásból történetmesélő nyelvvé, miközben a zene puszta illusztratív szerepből cselekményformáló erővé kell hogy átlényegüljön.
A Magyar menyegző vállaltan közönségfilmnek készült: a készítők szerint nem kizárólag a népzene és néptánc iránt fogékonyak, de a kulturális reprezentáció súlya és az ünnep közösségformáló ereje arra hivatott, hogy a mű a szélesebb közönség soraiban is rajongókra találhasson, egyúttal nem titkoltan felkeltse a népi kultúra s benne a néptánc iránti érdeklődést.
„Hatalmas megtiszteltetés, hogy a Tallini Filmfesztivál versenyprogramjába válogattak bennünket, ráadásul nyitófilmként mutatkozhatunk be” – fogalmaz Lajos Tamás, aki szerint a Magyar menyegző egyik küldetése a magyar nemzeti örökség, különösképpen a néptánc, népzene, és népművészet nemzetközi bemutatása. Az állítás nem pusztán filmes PR-közhelynek tekinthető, mivel a Tallini Filmfesztivál nyitófilmjeként a Magyar menyegző valóban a nemzetközi filmes sajtó és filmkultúra középpontjába kerül. Ez pedig esélyt jelent arra, hogy a magyar kulturális elemeket a nemzetközi nagyközönség számára is elérhetővé tegye.
Ha a Magyar menyegző tartani tudja az eredeti ígéretét, akkor a filmben bemutatott néptánc és népzene nem csupán díszlet, hanem a cselekmény és vásznon látható jellemek szerves része lesz; a lakodalom pedig nem csupán „látványos háttér”, hanem drámai tér, ahol múlt és jelen, rítus és szabadság, közösség és egyéni döntés talál egymásra. Egy olyan film körvonalai rajzolódnak ki, amely a romantikus történet és a kulturális örökség metszéspontjában találkozik, hogy hiteles gesztusokkal és korszerű mozgóképi esztétikával szólaljon meg. Ezért is lesz különösen érdekes megfigyelni, miként rezonál majd a bemutatandó mű a tallinni közönséggel és a kortárs filmművészettel, és milyen párbeszédet indít el a Magyar menyegző a magyar–erdélyi hagyomány és a kortárs európai filmvilág között.
A hazai mozibemutató 2026 elején várható. A film a Fórum Hungary forgalmazásában kerül forgalomba. A képek a Szupermodern Studióban készültek.
Kárpáti László eredeti végzettsége szerint angoltanár. Öt éven keresztül tanított, majd 2018-ban egy huszárvágással átkerült a gyermekvédelembe. A doktori képzése alatt megfertőzte az írás szeretete, így ekkortól kezdve igyekezett folyamatosan alkotni. A korábbi írásaihoz képest éles váltás volt, amikor nagyjából három éve elkezdett újból verseket, majd életében először, novellákat írni. Első sikeresen megjelenő novellája, a Háborús veszteség is, amely a Szó-Kincs 2024-es antológiában láthatott napvilágot.
Metrum // halott elefánt
Géczi Lajos
halott elefánt
reggel lemérem csontjaid súlyát
égéskor a bőröd felületét
hajszálereid utat mutatnak
tenyeremhez képest
szimmetrikusan szép és előkelő a melled
azóta egyedül élek egy halott elefánttal
néha odabújok hozzá hogy érezzem bomlását
és minden rezzenését ahogy az anyja után sírdogál
Géczi Lajos Kaposváron tanult a Zichy Mihály Iparművészeti Szakgimnáziumban, ahol OKJ Dekoratőr szakon végzett, majd a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán szerezte a Festőművész mesterdiplomát. A diploma megszerzésével jelentkezett Képzőművész-tanári szakra szintúgy a Művészeti Karon.
Novum // Kassák Lajos a magyar aktivizmusban
Géczi Lajos
Kassák Lajos a magyar aktivizmusban
A magyar aktivizmus vezető egyénisége az 1910-20-as években Kassák Lajos képzőművész, író és költő volt. Lakatos inasként dolgozott, majd az első világháború alatt kezdett el komolyabban foglalkozni az irodalommal. Első versei a Hét folyóiratban, a Világban és a Nyugatban jelentek meg. Egy csavargó notesze című önéletrajzi írása az Új Nemzedék című szépirodalmi hetilapban jelent meg; a kötet címét a későbbiek során Egy ember életére módosította. A kötet harmadik fejezetében, Kassák részletesen beszámolt európai utazásairól, ahogy Budapestről elindult Párizs felé1. Útja során megismertette az olvasókkal a német munkásmozgalom szerepvállalásait, illetve azok szociális programjait. Egy 1914-ben közölt feljegyzéseiben visszaemlékezett korábbi francia és németországi utazásaira: „[…] a kedvesebb visszaemlékezés Németországé”2 Kassák hangsúlyozta, hogy Németországot elpolgárosodott szocializmusként képzelte el, ahol olyan emberek élnek, mint például azok a háttérbe szorult munkásemberek, akiket „mesterembereknek” nevezett, és akik sokat olvastak szabad gondolkodókat többek között Goethe és Schiller, illetve más fontos német írók munkáit.3
Az első világháború kirobbanásakor megjelent magyar sajtókban teljesen világossá vált, hogy a háború eredendően meghatározta a közbeszédet, a kor politikai programjában részt vevők megszólalásait, a képzőművészek alkotásait, illetve az írók munkáit is. Ezáltal a háborúnak kialakult egyfajta kulturális definíciója, amely diskurzust robbantott ki a magyar gondolkodók körében. Kassák már ebben az időszakban megfogalmazta a központi és az antant hatalmak politikai szerepvállalását az Új Nemzedékben közölt írásában. Így még a Tett folyóirat alapítása előtt Kassák már a háború kritikusává is vált.4
A magyar aktivizmus első internacionális dokumentuma 1915. november 1-jén jelent meg Budapesten. Költők, közgazdászok és irodalmárok versekben és prózai írásokban kritizálták a társadalmat és a történelmet; kifejezték tiltakozásukat, illetve a jövővel kapcsolatos elképzeléseiket.5 A lap olvasóközönsége főként az akkori szabadgondolkodó és radikális nézeteket valló fiatalokból állt, akik már a háború előtt a Galilei Kör fórumain gyülekeztek.
A Tett folyóirat háborúellenes, illetve szociáldemokrácia-ellenes sajtónak számított Magyarországon. Olyan tehetséges szerzőkkel voltak felruházva, akik nem vállaltak felelősséget az akkori Osztrák–Magyar Monarchia elavult hagyományaiért. Egyik kitűzött feladatuknak a magyar irodalom és művészet forradalmi atmoszférájának a megreformálását tűzték ki. A Tett legelső száma, amely 1915. november 1-jén jelent meg, egyfajta szociáldemokrácia szellemiségről árulkodott. Egymás mellett mutatta be a szociáldemokraták forradalomhoz való viszonyulását, illetve a polgári társadalom által hirdetett politikát. Ezzel a folyóirat szellemi kollektívát vállalt. A Tett a hagyományos mellett az új művészetekkel és az avantgárd irányzatokkal (például: kubizmus, dadaizmus) foglalkozott. Kassák a Tett 12. számában fogalmazta meg, hogy: “a művészet tulajdonképpen nem lehet faji vagy akár nemzeti öncél, hanem a folyóirat irodalmi és művészeti szerepe nyilvános kérdésekkel vizsgálódó sajtóorgánumként kell működnie.”6 A folyóiratban tájrajzok, portrék, aktok reprodukciói és képzőművészeti kritikák is megjelentek. Ezeknek a közlésével a folyóirat jelzést küldött Európának és együttműködésre buzdította a gondolkodó aktivistákat.
Kassák ebben az időszakban kezdett el foglalkozni a plakát és az új festészet vizuális definíciójával. A plakátművészet már a 18-19. század fordulóján létrejött, hagyományosan tipográfiai elemekkel gazdagított képzőművészeti alkotásként indult el. A plakát a felgyorsult iparban a szabad verseny velejáró eszközévé nőtte ki magát és egyre fontosabb jellemzőjévé vált a harsány, néha csaknem durvasásig fokozódó egyértelműség, illetve az ismétlés. A plakátművészetet Kassák tájékoztató jelleggel akarta reprodukálni, illetve a Ma folyóirat egy kiállításán belül bemutatni.
A plakát mellett Kassák a tipográfia, a reklám, illetve a fotómontázs reprezentatív programját is megfogalmazta a Reklám és modern tipográfia című tanulmányában.7 Itt tesz említést továbbá a betűtípusról, annak szerkesztéséről, illetve a reklám jelentőségéről. A művész elkötelezettsége számára nagyvonalakban egy teljes megnyilatkozás volt. Csaplár Ferenc irodalomtörténész Kassákot könyv és reklám művészként írta le: „A magyar avantgárd vezére a külföldi kortársakat legalább fél évtizeddel megelőzve fejtette ki azt a tézist, hogy az alkalmazott és reklámművészetben benne rejlik egy tömegművészet létrehozásának lehetősége.”8
Az aktivisták demonstráló egyénné akarták változtatni a művészeket, és ezzel bátorítani őket. A Tett figyelemmel kísérte a német császárság politikai és annak kulturális élethelyzetét, amíg a háborús revízió 1916. augusztus 1-én egyszer és mindenkorra betiltotta és veszélyes tartalomként könyvelte el a folyóiratot, annak korábbi internacionális száma miatt.
A Tanácsköztársaság kikiáltása után az akkori kormánypárt felrótta a folyóirat politikai és háborúellenes állásfoglalását. Problematikusnak vélte továbbá az akkori hatalom az olyan alkotókkal való együttműködést, mint Kandinszkij, Arcübasev, Paul Fort, Duhamel vagy Verhaeren.9 Kassák Az izmusok története című írásában fogalmazta meg, hogy ez idő tájt taktikai szempontból amúgy is inkább igyekezték a hangsúlyt a képzőművészetre áthelyezni.10
A Tett munkatársai, többek között Bortnyik Sándor, Mácza János, Uitz Béla és más képzőművészek is ismételten bírálták a háborús művészeti alkotások lényegiségét. Uitz expresszionista festőművészként kifejezetten a magyar festészet megújulásával kapcsolatos háborúpárti elvárásokat vélte alaptalannak, mivel szerinte a háború semmiképpen sem tekinthető fordulópontnak a magyar művészet szempontjából. Véleménye szerint a festészet lényegesen többet fejlődött a háború után, mint alatta; ezzel Uitz szembe ment a kor hivatalos diskurzusával, amely minden szellemi területen nagy változásokat látott végbemenni.
A Tett megszűnésekor alakult meg a Ma folyóirat, melyben túlnyomórészt szépirodalmi szövegek jelentek meg, de ezek mellett képzőművészeti alkotásokat is bemutattak, ezzel folytatva a Tett által képviselt szellemiséget. A Ma folyóirat egy Verhaeren emlék beszéden kívül teljesen elzárkózott a háború témájától.11
1BALÁZS Eszter-DOBÓ Gábor-RUDAS Klára-SZEREDI Merse Pál, Jelzés a világba. Háború, avantgárd, Kassák, Budapest, Kassák Alapítvány, 2016., 10.
2U.o. 14.
3U.o. 10.
4U.o. 11.
5U.o.
6U.o. 72.
7Kassák Lajos. Reklám és modern tipográfia, szerk. CSAPLÁR Ferenc, Budapest, Kassák Múzeum, 1999., 65.
8 U.o. 65.
9FÖLDES Györgyi ,Avantgárd anziksz, Budapest, Gondolat Kiadó, 2021., 9.
10U.o. 65.
11 U.o. 9.
Bibliográfia:
BALÁZS Eszter-DOBÓ Gábor-RUDAS Klára-SZEREDI Merse Pál, Jelzés a világba. Háború, avantgárd, Kassák, Budapest, Kassák Alapítvány, 2016.
FÖLDES Györgyi, Avantgárd anziksz, Budapest, Gondolat Kiadó, 2021.
Kassák Lajos. Reklám és modern tipográfia, szerk. CSAPLÁR Ferenc, Budapest, Kassák Múzeum, 1999.
Géczi Lajos Kaposváron tanult a Zichy Mihály Iparművészeti Szakgimnáziumban, ahol OKJ Dekoratőr szakon végzett, majd a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán szerezte a Festőművész mesterdiplomát. A diploma megszerzésével jelentkezett Képzőművész-tanári szakra szintúgy a Művészeti Karon.
Spektrum // Lappang sorozat
Hajdú Lilla Réka
Lappang sorozat
A sorozatot digitálisan, Adobe Illustrator programban készítettem el, amely 9 részes, ebből az első három darab látható, aminek Lappang a címe. A központja ezeknek az illusztrációknak a zsigeri elemek megfogalmazása, hogy milyen mélyen gyökerezik bennünk.
Hajdú Lilla Réka 2001-ben született Magyarország északi részén.
Általános iskolában már elkezdte érdekelni az, hogy vizuálisan fogalmazza meg az őt körülvevő helyzeteket, embereket, ez pedig tovább épült és körvonalazódott a középiskolában. 2016-2021 között grafika szakon volt Miskolcon. 2021 szeptemberében, Egerben kezdte el az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen a Grafikusművész szakot.
Metrum // A kórházi dolgozók a szervdonorok tiszteletére sorfalat állnak, Madárfajok
Bere Ábel István
A kórházi dolgozók a szervdonorok tiszteletére sorfalat állnak
Panelházak hullamerevsége,
lépteid, szorongásod ismerős,
hiába teljesen különböző.
A halált így tudjuk legjobban leírni:
nagyon gyorsan közeledik.
Egyedül könnyeinkkel
nem élünk bántalmazó kapcsolatban.
Madárfajok
v1
Ne sírjanak miattam a költözőmadarak,
mikor hanyatt fekve látnak!
De legfőképp ne engedjék ki karmaik közül
szánalomból a szerveket, ne engedjék az áldozati vért!
v2
Parancsba adtad, a megsebzett szarvast, az erdei csendben
a súlyos levegőt vegyem üldözőbe,
mielőtt lepihenek.
Bere Ábel István 2007-ben született, Budapesten. Hét évesen írta első versét, és azóta is folyamatosan ír. Műve először a Marysol könyvkiadó 2021-es Cseresznyevirágzás című antológiájában jelent meg. Állandó szerzője a Litera-Túra Művészeti Magazin Ifjú tehetség rovatának. Legutoljára a 2025-ös Szentendrei Verstérképen kapott helyet írása. Versei nyersen, groteszk módon dolgozzák fel az érzelmeket.
Epicentrum // Barlang előtt
Csermely Mátyás
Barlang előtt
Azért ez mégiscsak egészen üdítő tud lenni – simít végig fehér ruhás hasán, székében kényelmesen hátradőlve P.
Csinos kis márványasztalnál ülnek, egymással szemben. Antik székeik barázdált lábikráinál, a térkövek csálé négyszögei közül kinézelődik pár korai zöld. Reggel lehet, nyolc és kilenc között. Mikor néha megszólalnak, nemes, borízű hangjukon, nagy szél támad. Dús, hullámos szakállaik (P.-é egy kicsit hosszabb), mintha csak földi bárányfelhők lennének, megbolydulnak ilyenkor, újrarendeződnek. A beálló szélcsendben babrálják pamacsaikat. Ha eszükbe jut, isznak. A teraszra kirakott növények rogyadoznak az olajos, talpon álló levegő súlya alatt, de ezenkívül több mozgás már tényleg nincs. Ülnek, mint valami szobrok. Alig telik a tavasz.
– Mégis micsoda? – jön a kérdés, egy éppen fókaalakot felvevő habtengerből.
– Hát az – magyarázza türelmesen P. -, hogy lehet nézelődni. Kukucskálni, ugye, mi mindent is csinálnak.
– Mondjuk az tényleg jó – bólogat nagyot hunyorítva a másik. – Érdekes, meg ilyenek. – és ehhez még vállat is ránt, amolyan öregesen.
– Meg, hogy folyton történik valami – fokozza tovább feltartott mutatóujjával P. -, annyian vannak, mint a hangyák.
Itt megállnak. Inni kell a vizezett nektárból, kapar a torok, viszket a szem a pollentől. – Ez a fránya gaz – mondogatják magukban sokszor. De ez most jól esik, észre se vették, mióta nem ittak. Mintha évek teltek volna el.
– Még hasonlítanak is – folytatja az utolsó korty lenyelésével majd’ egy időben, bugyborékolva -, szorgosak, dolgosak.
– Kicsik – szúrja be gyorsan egy felhőbálna mögül.
– Kicsik – bólint kedélyesen P. – el is vesznek, tévednek sokat. Vegyük például a politikát.
– Politikát… – legyint színpadiasan nagyot a másik.
– Jó, akkor a telefonokat.
– Hogy nem néznek fel belőle a fiatalok?
– Nem csak ők.
– Lehet – újabb széllökés, vállrándítás.
– Szóval, hogy belebújnak. Kíváncsi lennék, mennyit fognak fel a valóságból.
– Mennyit – hümmögi rá a másik, iszik egyet, csuklójával letörli a szőrzeten maradt lét.
– A múltkor is, elütöttek valakit. Volt, aki észre se vette, csak sietett tovább.
– Phű! – fúj arrébb egy egész pamacsot szórakozottan.
– Ja, ahogy szokták – derűs, kissé perverz vigyor – Azért néha beleszólnék, ebbe-abba, tudod. Mégiscsak, az évek meg a rutin…
Erre aztán a másik finoman kacag, rosszallón rázza busa fejét.
– Olyan hülyék.
– Eléggé.
– Sokat hisznek.
– Nem mind arany, ami fénylik, úgy-e? – csapkodja térdét, örül az ügyetlen poénnak. Mosolyából kibukik pár feketedő fog.
Ezután pihennek. P. megkérdezi egy arra járótól, mennyi az idő. Újbegyeikkel aprólékos ütemeket kopognak az asztalon, befejezik a kikért italokat. Kicsit a lábuk is viszket, de azt már túlzásnak vélik vakarni, inkább a márványos, itt-ott ritkuló hajukat pödrik csigákba. Lassan, akkurátusan. Ráérnek. Késik az autó.
– Különböző csoportokba rendezem őket – tér vissza aztán P. a megkezdett témához -, úgy, szépen, szóval különböző színű, rangú csoportokba. Vannak az aranyok, az ezüstök, meg a legbénábbak, a bronzok.
– És mi?
– Mi mi?
– Hát, hogy mi. Milyenek vagyunk?
– Honnan tudjam?
– Én arany lennék.
– Most, hogy mondod.
– Mindenképp – sóhajt nagyot amaz, ábrándosan, mintegy részéről lezárva a beszélgetést. Még a szemét is becsukja.
– Akármi van, ez akkor is üdítő tud lenni.
Ebben maradnak. P. is becsukva a szemét hallgatja a szellőt. Olykor ügyesen, és persze a lehető leghalkabban egyik lábát a másikhoz dörgöli, a viszketést csillapítani. Jóllehet, ezt is a kettejük titkos unaloműző játéka miatt. Mióta üldögélnek itt napról-napra. Annyit dolgoztak együtt, megszokták egymás hóbortjait. A tolerancia, mint azt egyszer megbeszélték, igencsak erényes dolog.
Pittyegésre ébrednek, szűk és büdös utcán. P. felriad, leesik a rozoga székről, az eltörik. Zsíros haját szeméből kisimítva káromkodik (megszúrt ez a kurva gyom!). Nehezen tud csak feltápászkodni, krákog, kiköp. Koszos kezét foltos atlétájába törli. Int a másiknak, menjenek. A teherautó most hagyja abba a tolatást. A sofőr kiszáll, lenyitja a rámpát. Meghozták az eheti italszállítmányt. A Barlang presszó vendégei – az az alig egy tucat – nem maradnak szomjasan. Nekilátnak.
Viszik a rekeszeket, ahogy azt szokták, mióta. A végén majd pihennek, hazaviszik őket. Ott a platón.
Csermely Mátyás (2006), jelenleg Szegeden elsőéves szabadbölcsész, pályakezdő író/költő, emberpalánta. Nagymamái szerint még növésben van, lánytestvére szerint nem. Amióta az eszét tudja, szeret sportolni, és írni. Nincs kedvenc műneme, de mindegyikben alkot. Ördögi terve, hogy megismerteti, majd megszeretteti korosztályával az irodalom minden zegét és zugát. Merészebbet egyelőre nem mer állítani.
Hasonló művek:
Something went wrong. Please refresh the page and/or try again.
Prizma/Petőcz András
Petőcz András
nem tudom – megintcsak visszafelé
Tandorinak, újra és mindig
arra a visszaútra, emlékszel, biztosan,
ahogy Auteuilből vissza, gyalog, most is,
igen, most is, gondolatban, arra, csak,
éppen csak, látod, magányos test, épp
még ép, ahogy gyalogolok,
magányos Auteuil-vadász, látom,
felirat hirdeti – határvadász, a Belvárosban,
itt, ez itt a gyávák világa, ahogy mindentől félnek,
ami idegen.
valami árnykép sétálgat velem,
aki voltam,
szép lesz majd, mondják, holtan,
ahogy fekszik – ravatalon, otthoni
ágyban, nem érdekes. egyetlen
fényképet sem találtam, ahol együtt,
ez is hiányzik, nagyon. meg az,
hogy magam maradtam, és
a lélegzetem:
is nagyon maga.
már nem álmodhatom,
az egészet elhagyom. az írógép-kopogást,
nem találok mást, ez az az emlék,
sajátos emlékezet-kép,
ahogy apám.
séta arra, feléd,
tudod, merre,
nem mondom, hisz’ minek is mondanám
neked,
aki ott, nem mondok semmi olyat,
amit te nem, s nem is írhatok semmit,
amit te nem, szétesőben ez itt,
mindenki elment, te sem vagy.
minek ezt felírni, hiszen elfelejtem, mondtad.
én azt mondom, ez se más,
csak a felejtés pillanata, ami vagyok,
csak felejtek egyre, megyek feléd,
és útközben is felejtek, mert minden lényegtelen,
minden annyira rossz.
Metrum // Források, Kaleidoszkóp, Hagyaték
Ormay Lili Zsófia
Források
Nem voltam ott, amikor megtörtént
ahogy bezárta
magát előle előlem
gyengéd tekintetem a falnak
vágódni jeges hegyoromnak
pára, emlékszag, ahogy a jelenre
magadra magamra rád
hogy a papírra
zubogjon inkább értelmét vesztette a harag
kiegészíti magát, ahogy
a fájdalomra évgyűrűket rak az idő
vagy csak a megnyugvást
minden nappal egyre széjjel
homokszemcsék kerültek a billentyűkbe
ahol korábban félelem fészkelt
akár az eltévedt rigó, gerendát
házsort tévesztett
hogy valaha elveszíthetlek
de már tudom
ha soha nem volt, a fojtogató gyász
sem létezhet az álomnak ennek a formája
csúszós anyaggá gyúrta önmagát
és a játékban csak az veszíthet igazán
ki hamis gallyakból szőtt fészkeknek
hamis erdőt emelt
és abban
szomjas forrást fakasztott
Kaleidoszkóp
Narancsillatú ujjaim
a közelgő tavaszba vájnám
keresgél, tapogatózik,
lilás árnyalatot ölt a felismerés
hogy hazafelé a metrón
ismerős az alagút, ahogy egybehajolnak a sínek
és még utoljára, először, századjára, újra rá
gondolni, hogy a szikla előttem
vagy már utánam kiáltanak a hidak
az esőnek van-e illata
vagy a beton és a víz találkozik csak
egymásba fordulásuk okozza ezt a mélabús
koraesti szagot
idegen országokat hordoz
rózsaszín esőkabátom
gallérján az ég sötétkék
megcsillan, fodrozódik
ahogy lassan belé, beléd, belém hajlik az ősz
a folyónak egyik partjáról visszainteni
olyan felesleges volna
mint az apró bolyhok
szürke pulóverének nyakán
Hagyaték
Magamra rúzsozom a vágyat
hogy mi minden lehetnék
tudnék lenni szélfútta arcodon
a halványpiros árnyalat
már egy hete csak az anyámra gondolok
mit érezhetett abban az erdőszéli házban
amikor apámban először meglátta –
harminc évvel később a vasárnap délutáni
sütőtökkrémlevesben úszó sajtrészek pályáin
a göncölszekeret húzni
szeptemberi verandán a zöld gumicsizma
amiből egyszer majd
világok születnek
a szederlekvár íze a fehérkenyéren
a kisszoba falán a régi újságkivágásból madárként
keringenek szállnak a magasba a szavak –
„nem nősülök meg újra” mondta
meg-megállva anyám sokatmondó mosolyától
a tisztáson
a napfolt felé indultak a szarvasok
apám nagy fehér tenyerén
az árvaság őszi barázda
két férfivel is feküdtem azóta
ugyanazon a matracon
az ágyat rögzítő farönköket mindkétszer
apám fiatal keze tartotta
de reggel a kertbe kilépve
az eget mégis szennyesfehér felhők takarták
utána a többinek már csak szóban mertem –
gondolkodni, milyen nyomot hagyna
az arca a párnán a redők a hajnali boldogság
a ház alatti tűzifák közt
némán nedvesre puhult az elképzelt fiatalkor
a rozsdafoltos tükör előtt
vonásaimban továbbra is
azt az egy mosolyt keresem –
Ormay Lili Zsófia (1998) Budapesten tanult francia irodalmat, színházat, és műfordítást. Jelenleg Párizsban dolgozik, ahonnan időnként fordít és ír is.
Impresszum:
Főszerkesztők: Forray Péter, Lágy Kornél
Szerkesztő, Korrektor: Dezső Kata
Elérhetőség: kaleidoszkop.folyoirat@gmail.com
Rovatvezetők:
Figyelő – Horváth Máté
Prizma – Dezső Kata
Metrum (Líra) – Bánfi Veronika, Rostás Mihály
Epicentrum (Próza) – Bandicz Bálint Barnabás, Dubán Kitti, Forray Péter
Novum / Optika – Király Csenge Katica, Tóth Alíz
Film – Bányász Dorka Zsófia
Színház – Cseh Sára
Zene – Szalai Mariann
Spektrum (Képzőművészet) – Géczi Lajos, Kovács Attila
Munkatársak: Györei Attila Zsombor, Molnár Boglárka
Illusztráció: Bulla Liza, Hajdú Lilla Réka, Kovács Attila (Axorthum)
A Kaleidoszkóp irodalmi és művészeti folyóirat
Kiadó: Lágy Kornél
Székhely: 1055. Budapest, Szemere utca 8.
Kiadásért felelős személy: Lágy Kornél
Felelős szerkesztő: Forray Péter
Elérhetőségek: +36704050460, kaleidoszkop.folyoirat@gmail.com
ISSN: 3094-466X
Ha támogatnál minket, Patreon oldalunkon keresztül ezt megteheted!
Kaleidoszkóp 