Petőcz András
nem tudom – megintcsak visszafelé
Tandorinak, újra és mindig
arra a visszaútra, emlékszel, biztosan,
ahogy Auteuilből vissza, gyalog, most is,
igen, most is, gondolatban, arra, csak,
éppen csak, látod, magányos test, épp
még ép, ahogy gyalogolok,
magányos Auteuil-vadász, látom,
felirat hirdeti – határvadász, a Belvárosban,
itt, ez itt a gyávák világa, ahogy mindentől félnek,
ami idegen.
valami árnykép sétálgat velem,
aki voltam,
szép lesz majd, mondják, holtan,
ahogy fekszik – ravatalon, otthoni
ágyban, nem érdekes. egyetlen
fényképet sem találtam, ahol együtt,
ez is hiányzik, nagyon. meg az,
hogy magam maradtam, és
a lélegzetem:
is nagyon maga.
már nem álmodhatom,
az egészet elhagyom. az írógép-kopogást,
nem találok mást, ez az az emlék,
sajátos emlékezet-kép,
ahogy apám.
séta arra, feléd,
tudod, merre,
nem mondom, hisz’ minek is mondanám
neked,
aki ott, nem mondok semmi olyat,
amit te nem, s nem is írhatok semmit,
amit te nem, szétesőben ez itt,
mindenki elment, te sem vagy.
minek ezt felírni, hiszen elfelejtem, mondtad.
én azt mondom, ez se más,
csak a felejtés pillanata, ami vagyok,
csak felejtek egyre, megyek feléd,
és útközben is felejtek, mert minden lényegtelen,
minden annyira rossz.