Ormay Lili Zsófia
Források
Nem voltam ott, amikor megtörtént
ahogy bezárta
magát előle előlem
gyengéd tekintetem a falnak
vágódni jeges hegyoromnak
pára, emlékszag, ahogy a jelenre
magadra magamra rád
hogy a papírra
zubogjon inkább értelmét vesztette a harag
kiegészíti magát, ahogy
a fájdalomra évgyűrűket rak az idő
vagy csak a megnyugvást
minden nappal egyre széjjel
homokszemcsék kerültek a billentyűkbe
ahol korábban félelem fészkelt
akár az eltévedt rigó, gerendát
házsort tévesztett
hogy valaha elveszíthetlek
de már tudom
ha soha nem volt, a fojtogató gyász
sem létezhet az álomnak ennek a formája
csúszós anyaggá gyúrta önmagát
és a játékban csak az veszíthet igazán
ki hamis gallyakból szőtt fészkeknek
hamis erdőt emelt
és abban
szomjas forrást fakasztott
Kaleidoszkóp
Narancsillatú ujjaim
a közelgő tavaszba vájnám
keresgél, tapogatózik,
lilás árnyalatot ölt a felismerés
hogy hazafelé a metrón
ismerős az alagút, ahogy egybehajolnak a sínek
és még utoljára, először, századjára, újra rá
gondolni, hogy a szikla előttem
vagy már utánam kiáltanak a hidak
az esőnek van-e illata
vagy a beton és a víz találkozik csak
egymásba fordulásuk okozza ezt a mélabús
koraesti szagot
idegen országokat hordoz
rózsaszín esőkabátom
gallérján az ég sötétkék
megcsillan, fodrozódik
ahogy lassan belé, beléd, belém hajlik az ősz
a folyónak egyik partjáról visszainteni
olyan felesleges volna
mint az apró bolyhok
szürke pulóverének nyakán
Hagyaték
Magamra rúzsozom a vágyat
hogy mi minden lehetnék
tudnék lenni szélfútta arcodon
a halványpiros árnyalat
már egy hete csak az anyámra gondolok
mit érezhetett abban az erdőszéli házban
amikor apámban először meglátta –
harminc évvel később a vasárnap délutáni
sütőtökkrémlevesben úszó sajtrészek pályáin
a göncölszekeret húzni
szeptemberi verandán a zöld gumicsizma
amiből egyszer majd
világok születnek
a szederlekvár íze a fehérkenyéren
a kisszoba falán a régi újságkivágásból madárként
keringenek szállnak a magasba a szavak –
„nem nősülök meg újra” mondta
meg-megállva anyám sokatmondó mosolyától
a tisztáson
a napfolt felé indultak a szarvasok
apám nagy fehér tenyerén
az árvaság őszi barázda
két férfivel is feküdtem azóta
ugyanazon a matracon
az ágyat rögzítő farönköket mindkétszer
apám fiatal keze tartotta
de reggel a kertbe kilépve
az eget mégis szennyesfehér felhők takarták
utána a többinek már csak szóban mertem –
gondolkodni, milyen nyomot hagyna
az arca a párnán a redők a hajnali boldogság
a ház alatti tűzifák közt
némán nedvesre puhult az elképzelt fiatalkor
a rozsdafoltos tükör előtt
vonásaimban továbbra is
azt az egy mosolyt keresem –
Ormay Lili Zsófia (1998) Budapesten tanult francia irodalmat, színházat, és műfordítást. Jelenleg Párizsban dolgozik, ahonnan időnként fordít és ír is.