Tartalom:
Rendszeresen újabb és újabb művek jelennek meg a lapszámból, ezeket pedig a tartalomjegyzék segítségével lehet nyomon követni.
Prizma:
Zoltán Tamás:
– Szerethetetlen (regényrészlet)
Egressy Zoltán (versek):
– Falevél
– Funky
– Pánikminta
Török Ábel:
– mi voltunk az erdő (novella)
Metrum:
Mucs Béla:
– Hínárerdő
– Szabad asszociációk a Béla úti köztemetőben
Babos Zonga Rebeka:
– Egy száj
Hajdú Lilla Réka:
– Fénytörés
Herczeg Jonatán:
– huszonhárom
Géczi Lajos:
– különös
– kollázs; feszülettel
Guszti Ágnes:
– Összefonódás
Epicentrum:
Kárpáti László:
– A felismerés
Novum:
Lágy Kornél:
– Interjú Bandicz Bálint Barnabással
Optika:
Dovák Anett:
– Háború és béke (Ajánló)
Kisbetű:
Guszti Ágnes:
– Jó éjszakát! (vers)
Tandori Dezső:
– Verebek a lakásban (vers)
Majoros Nóra:
– Az utolsó lovag (mese)
Spektrum:
Hajdú Lilla Réka:
– Versillusztrációk és Zine a Kaleidoszkóp irodalmi és művészeti folyóirat szerzőinek műveiből (versillusztrációk)
Géczi Lajos (számok-sorozat):
– 49
– 55
– 83
International Corner:
Géczi Lajos:
– Erika Meitner fordítások
Figyelő:
Bere Ábel István:
– Kérjük, őrizzék meg értékeiket, vagy helyezzék azokat biztonságos helyre (vers)
Lukács András:
– Édesapámhoz (vers)
Prizma/Török Ábel
Török Ábel
mi voltunk az erdő
nem tudják, hogy mindig is a mi nemzetségünk hangja volt a csend, és ha kipusztulunk, nem marad utánunk más, csak morgó mennydörgés és izzadt kiáltások. fáradtan tűrjük a seregek ostromát, de bordánk nem törhetetlen, testünket könnyedén meghajlítják a szelek, nem úgy, mint régen. egykor naphosszat a hegyeket jártuk, és csendeket mormoltunk, és sosem törtek meg, hiszen ketten, hárman, százan mormoltuk őket: a hangok magukba kanyarodtak, a csendünk sűrű felhőként feküdt a völgyekre. aztán eljöttek hozzánk a hangyák hadai, beomlasztották csarnokunk falait, darabokra törték oltárainkat, húsunkat kandallóikban füstölik. és üvölt a torkuk, zengenek a harsonák és dobbannak a dobok, és dobbannak a szívek is, mert nincs, ami lecsillapítsa őket, nincs, ami kiemelhetné őket a zivatarból, nincs már semmi, hiszen mi voltunk, akiket megtörtek, egyedül mi voltunk a csend.
emlékszem, miután a szüleim szája megkérgesedett, és többé nem szóltak hozzám, nagyapám eljött értem, és elvitt magával az erdő ködös csarnokaiba. három napig vándoroltunk sziklává tömörült óriások és halkan mormogó fenyvesek között, hullottak a levelek és hullottak a könnyeim. nagyapám talpa nyomán hóvirágok nyíltak a földben, csoda, hogy még élt: hétszünyű szakálla az avart verdeste, ráncainak völgykatlanjaiban már rég nem zubogtak patakok. csendben vezetett a ködben, a tenyere olyan kérges volt és kemény, mint anyám és apám szíve, és arra gondoltam, ő sohasem hagyhat el engem, sohasem válhat ilyen zorddá.
ahogy közeledtünk a tanyájához, az erdő egyre csendesedett. a kövek nem ropogtak a talpunk alatt, a fű nem zizegett, a vizek némán siklottak mellettünk, mi pedig egyre fehérebb ösvényeket tapostunk. nagyapám romos viskóban éldegélt, a falakat már csak a tekergőző gyökerek tartották egyben. bent sötét volt, de amikor gyertyát akartam gyújtani, megfogta a csuklómat és a szemembe nézett, a magunkfajták nem teszik próbára a sorsukat csalfa tűzzel. egész életemben összesen kétszer hallottam a hangját: először ekkor, másodszor a halála napján.
mindig hajnalban kelt, és megmártózott a néma patakban. a víz szótlanul surrant tömlőként lógó bőrredői között, majd eltűnt, nagyapám teste beszívta a vizet, de nem dagadt tőle soha, csak a szakálla és borzasztó sörénye nőtt mindig. amikor eljött értem, már varjak fészkeltek deres üstökében. később egy vörösbegy is beköltözött a füle mögé, ő is olyan magányos volt, mint a nagyapám. éneke olykor megtörte az erdőmély csendjét, de az öreg nem bánta, azt hiszem, szerette hallgatni. csak az én hangomat nem tűrte: a vánszorgó évek alatt egyszer szóltam hozzá, de hegyhideg pillantása satuba fogta a nyelvemet.
naphosszat az erdőcsarnokokat járta lassú léptekkel. tudom, azért tette, mert félt, ha egyhelyben áll, gyökeret ereszt, és én egyedül maradok, famardosó farkasok martalékául. értem járta az erdőt és értem fürdött minden hajnalban, hogy még néhány évgyűrűt gyűjthessen a bőre alá, és annál jobban megkurtítsa szorongató magányom évtizedeit. általában gombászni ment ilyenkor, hiszen mindig azt ettünk, forró vízben főzött gombát, kőből pattintott késsel nyeste le, mert tiszta szívből gyűlölte a fémet, és én is tudtam, hogy nem nekünk való, távoli tájakon azzal ontják a vérünket. makkot szedett és diót, kirakta öreg házunk ablakába, hogy odacsábítsa a mókusokat, a felhők és a szél gyermekeit. hatalmasra nőtt szürkemókusok szaladtak a gyökereink között, karmuk némán kopogott a csöndben. az ablak mellett ültem és vártam őket, olyankor felugrottak a hátamra, megmászták gerincem vastag lépcsőjét, és a karomon ereszkedtek vissza az avarba.
időnként meglátogattuk a szüleimet. azokon a reggeleken egymásra néztünk nagyapámmal, és bólintottunk, tudtuk, hogy eljött az idő, nem szabad megtagadni a régi szokásokat. kézenfogva indultunk az erdő határába, ahol a sápadt nap már beférkőzött a fák közé, felszakadozott a köd, és egy iszonyatos meredély szélén, rideg kőtenger torkában megtaláltuk anyámat és apámat, egymásba fonódva álltak, hosszú hajuk lobogott a szélben, anyám mellei között méhek rajzottak és méz cseppent. meg akartam érinteni, de nagyapám most is megragadta a csuklóm, és megrázta a fejét, borzas koronája zizegett és port kavart.
kilencvenhét éves volt, amikor a teste száradni kezdett. egy nap nem tudott kikászálódni az ágyból, ezért ki kellett emelnem, és be kellett fektetnem a patakba. amikor úgy láttam, eleget ázott, ki akartam húzni, de nem engedte, összepréselte az ajkát és rám emelte fáradt tekintetét. ekkor szóltam hozzá először és utoljára, mert ifjú voltam még, és nem tudtam, hogy nem illik, ugye, nem ma tömörül össze a szíved és a húsod és az életed? nagyapám pedig ekkor szólt hozzám másodszor, a magunkfajta csendeket mormol, nem szavakat.
aznap végül az ő szíve és bőre is megkérgesedett, ereiben megalvadt a vér. a füle mögött fészkelő vörösbegy ijedten kopogtatta a fejét, a varjú méltatlankodó károgásra zendített. otthagytam, ahol volt: a patak szélén, hogy meggyökerezett bokáját örökké mossa a víz, és magasabbra növekedjen, mint az erdőcsarnok összes oszlopa. ekkor még észre sem vettem, hogy a levelek megroppannak a talpam alatt, a patak pedig halkan csörögni kezd a kavicsokon.
azóta száz esztendő is elforgott az idő kerekén, és még mindig élek, túléltem a szüleimet és a nagyapámat is, pedig nekem kellett volna meghalnom először. igencsak megnőttem, a fülem minduntalan beleakad a legfelső ágakba. derekamra sűrű magyal tekeredett, övként hordom, télen melegít, nyáron ékesít. a köldökömben szürkemókusok nemzetsége vert tanyát, már a harmadik, ide-oda szaladgálnak a testemen, incselkednek, mert még fiatalok, még nem tudják, hogy egy nap őket is csontvázzá hámozza az idő. jobb hónaljamban méhek zsibonganak, a baloldalit dagadt pókok vették birtokba, sötétjében szövik ragacsos hálóikat. szakállam olyan hosszúra sarjadt már, hogy körbe kellett tekernem magamon, ingem és nadrágom lett, hangyák és tetvek otthona. dérverte hajamban nagyapám vörösbegyének leszármazottai nevelkednek.
egyedül maradtam. örökké az erdő fehér csarnokait járom lassú léptekkel, folyik és terpeszkedik körülöttem a köd, a sziklává tömörült óriások mogorván bámulnak, a fák kéregropogással köszöntenek. csendeket mormolok, de folyton megtörnek, hiszen már nem olyan erősek, mint régen, amikor még ketten, hárman, százan mormoltuk őket: csikorognak a kavicsok, zúgnak a patakok és vijjognak a madarak, a távolból pedig szekercelárma hallatszik, visszhangot ver a völgyben, és arra gondolok, egyre fásultabb a csendem, hamarosan az én szívem is megkérgesedik, az én ereimben is megalvad a vér. akkor majd gyökeret verek valahol, hogy aztán fáradt recsegéssel megadjam magam a fémnek, és nagyapám óvó tanácsa ellenére végül mégis próbát tegyek a csalfa tűzzel. velem fog elroppanni végleg a csend, hiszen rajtam kívül nem mormolja már senki. és akkor üvölt majd a torkuk, zengenek majd a harsonák és dobbannak a dobok, és dobbannak a szívek is, mert nem lesz, ami lecsillapítsa őket, nem lesz, ami kiemelhetné őket a zivatarból, nem lesz már semmi, hiszen mi voltunk, akiket megtörtek, mi voltunk, akiknek a húsát kandallóikban füstölik, egyedül mi voltunk, akik elmormolhatták volna hozzájuk a csendet, mi lesz velük, ha mi már nem leszünk? milyen lesz a világ csend nélkül, kérdezem halkan, de már senki nem felel.
mormolásom lassanként elhal. ahogy zsivajba szárad a testem, még egyszer, utoljára az erdőre gondolok.
Spektrum // Versillusztrációk és Zine a Kaleidoszkóp irodalmi és művészeti folyóirat szerzőinek műveiből, az eddigi megjelent számokból
Hajdú Lilla Réka
Versillusztrációk és Zine a Kaleidoszkóp irodalmi és művészeti folyóirat szerzőinek műveiből, az eddigi megjelent számokból
Versillusztrációk
/2024, papírmetszet, 50×70 (lap) /
Babos Zonga Rebeka – Jogtalanul – (Levendula)
Filotás Karina – A várakozás allegóriája – (Színözön)
Géczi Lajos – mielőtt leejted – (Indigo)
Juhos Lili – Üres – (Krém)
Lágy Kornél – Amíg alszol – (Bronz)
Major Fanni – spektrum – (Levendula)
Mucs Béla – Nincsenek meséink – (Menta)
Nyeste Norbert – Cossante a fényről és úgy rólad általában – (Levendula)
Zine
/2024, Zine, Adobe Illustrator/
Hajdú Lilla Réka 2001-ben született Magyarország északi részén. Általános iskolában már elkezdte érdekelni az, hogy vizuálisan fogalmazza meg az őt körülvevő helyzeteket, embereket, ez pedig tovább épült és körvonalazódott a középiskolában. 2016-2021 között grafika szakon volt Miskolcon. 2021 szeptemberében, Egerben kezdte el az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen a Grafikusművész szakot.
International Corner // Erika Meitner fordítások
Géczi Lajos
Erika Meitner fordítások
In Dispraise of Heat
The baby has a 104 fever this morning.
I pump him full of Motrin.
Our neighbor Ruth insits on cool washcloths.
She tells me to put them in his armpits.
She says she’ll pray for him.
I say thank you though we’re Jewish.
She means to ask Jesus fo help on our behalf.
My friend from grade school died this week.
He had been missing four days before they found him in a subway.
His mother went to the Bronx one morning.
One morning like any other she went to identify his body.
I describe my son’s fever to strangers.
I say he is burning up.
A woman leaves an iron on a white shirt.
She is subject to domestic distractions.
A woman smokes in bed and her cigarette slips.
While she dozes is lands on white sheets.
Her children are subject to unnecessary peril.
All the mothers give me advice.
There are alcohol baths, ice baths, alternating medications.
There are stories of undiagnosed pneumonia, of roseola.
But even my son’s small bare feet are flushed with fever.
They fiddle with each other in his restless sleep.
My friend escaped from a locked psych ward.
My friend went out into the city.
There were sons huddled near office buildings.
There were sons busking for change in commuter stations.
When someone escapes like that,they call it eloping.
In grade school my father put a chain-link fire ladder under my bed.
Just in case, he said, I thought right away of leaving.
But we implement measures.
We will place cool hands on the foreheads of burning sons.
We will return them gently to bed.
A woman warms herself by a woodstove.
Her skirt shifts in the heat and it is nearly always fatal.
You can hear it in the whistle of the kettle.
A hőség elítélése
A babának ma reggel 40 fokos láza van.
Telepumpálom Motrinnal.
A szomszédunk, Ruth, hűvös mosdókendőt javasol.
Azt mondja, hogy tegyem a hónaljához.
Megígéri, hogy imádkozni fog érte.
Megköszönöm neki, bár mi zsidók vagyunk.
Úgy érti, hogy Jézus segítségét kéri a nevünkben.
Egy általános iskolai barátom a héten halt meg.
Négy napja tűnt el, mielőtt megtalálták egy metróban.
Az anyja egy reggel elment Bronxba.
Egy átlagos reggelen elment, hogy azonosítsa a holttestét.
Idegeneknek mesélek a fiam lázáról.
Azt mondom, hogy szinte lángol a teste.
Egy nő vasalót hagy egy fehér ingen.
Figyelmét könnyen elterelik.
Egy nő dohányzik az ágyban, és a cigarettája kicsúszik.
Miközben szundikál, a fehér lepedőn landol.
Gyermekei szükségtelen veszélynek vannak kitéve.
Minden anya tanácsot ad nekem.
Vannak alkoholos fürdők, jégfürdők, gyógyszer váltogatások.
Történeteket hallok, diagnosztizálatlan tüdőgyulladásról, rózsahimlőről.
De még a fiam meztelen lába is lángol a láztól.
Nyugtalan álmában egymáson babrálnak.
A barátom megszökött a zárt osztályról.
A barátom kiment a városba.
Egy csapat fiú az irodaházak mellett kuporgott.
Más fiúk az ingázó állomásokon aprópénzért kajtattak.
Ha valaki a zárt osztályról elmenekül, azt mondják hogy megszökött.
Iskolás koromban apám egy láncos létrát szerelt az ágyam alá.
Arra az esetre- mondta -ha azonnal megszöknék.
Tennünk kell valamit.
Hűvös kezeinket lázas fiaink homlokára tesszük.
Majd gyengéden visszavisszük őket az ágyba.
Egy nő a fatüzelésű kályha mellett melegszik.
Szoknyája meg-meglibben a hőségben, és ez majdnem mindig végzetes.
Hangját szinte hallani a vízforraló fütyülésében.
O Edinburgh
It was night and we were always drunk
or it was day (grey day) & I bought
boxes of clementines on my way
from school & keep them outside
my window on the still so they’d stay
cool-O Edinburgh, where we’d
mash ourselves together on that shelf
of bed after you lined up shoes
to toss, one by one, at the heater
on the wall-open coils that glowed
orange for 15-minute increments
like a toaster, & when you’d hit
the button your shoes would thud
like large fish tails slapping the sides
of a boat & we rose with the wind’s
current, its November brogue, &
O Edinburgh, it spoke in tongues,
flapped doors open & shut, howled
until I couldn’t remember exactly
what happened in the dark expect
that we curled ourselves up into
the smallest specks until I wept
over a horoscope & someone else’s
tattoo & I never loved you because
I was a wall of a city I had never been to
Ó Edinburgh
éjszaka volt, és mi állandóan részegek voltunk
vagy (szürke) nappal lehetett talán és vettem
útközben egy doboz Klementint
a suliból hazafelé menet és kint tároltam őket
az ablakpárkányban, hogy hüvösön legyenek
Ó, Edinburgh, ahol
összekuporodva feküdtünk azon a
keskeny ágyon, miután cipőket sorakoztattál fel
hogy egyenként a fűtőtestre dobd
a falon átnyúló tekercseken, amelyek
narancssárgán világítottak 15 percenként
mint egy kenyérpirító, és amikor rácsaptál
a gombra, a cipőid akkorát puffantak
mintha nagy halak farka csapkodta volna a hajó oldalát
és mi csak sodródtunk a széllel
a November hangjával, és
Ó, Edinburgh, te nyelveken beszéltél,
csapkodva az ajtókat, s addig üvöltöttél
amíg már nem emlékeztem pontosan
hogy mi is történt a sötétségben
míg a legapróbb foltokká
össze nem gömbölyödtünk, amíg sírva nem fakadtam
egy horoszkóp és valaki más tetoválása miatt
és soha nem szerettelek, mert
egy város fala voltam, ahol sosem jártam
Erika Meitner Amerikai költő, született 1975-ben. Weboldala: erikameitner.com
Géczi Lajos Kaposváron tanult a Zichy Mihály Iparművészeti Szakgimnáziumban, ahol OKJ Dekoratőr szakon végzett, majd a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán szerezte a Festőművész mesterdiplomát. A diploma megszerzésével jelentkezett Képzőművész-tanári szakra szintúgy a Művészeti Karon.
Metrum // Összefonódás
Guszti Ágnes
Összefonódás
tücsökciripelésre táncolnak az árnyak és a fények
édes álmot havaznak a csillagok
milyen érzés hogy te vagy minden múlt idejű mondat
üres a világ
kényelmes
felfalom a sejtjeid közt fénylő meleget
nyersen nyelem le torkod zengését
a tétlenség dinamikája
gondolataink együttmozdulása
ujjaink érintéstérképe
ráncaink kollektív tudása
a holnap aszály és özönvíz
fagyszürke hullámok sistergése
ujjaiddal fésülöd ki hajamból a szorongást
egymásba maszatolódott kontúrjaink közt
örök dallam
Guszti Ágnes 1993-ban született Salgótarjánban. A Debreceni Egyetemen szerzett angol-orosz nyelvtanári diplomát, azóta nyelvtanárként dolgozik.
Kisbetű // Az utolsó lovag
Majoros Nóra
Az utolsó lovag
– Édes fiam, te jó gyereknek tűnsz, és nem szeretném, ha úgy járnál, mint a többiek – magyarázta a király. – Ha lépteket hallasz, előkapod a kardod, és kaszabolsz! Megértetted?
A fiú a királyra bámult. Egy ideig hallgatott, aztán megkérdezte:
–De mi van akkor, ha…
A király meg sem várta, hogy befejezze.
– Egy kegyetlen sárkánnyal kell végezned! Nem fogja megvárni, hogy gondolkodj, mielőtt lesújtasz. Ha bármi megmoccan, te előrántod a kardod, és huss!
– Nem is látok ebben a sötétben! Mi van akkor, ha…
– Édes fiam, azért van sötét, mert a sárkány lenyelte a napot! Te pedig azért fogod a sárkányt levágni, hogy a nap végre kiszabaduljon a gyomrából, és újra legyen fény.
A fiú megvakarta a fejét.
– De hát én nem is vagyok lo…
– Ugyan már, ez puszta formaság! Királyi hatalmamnál fogva kinevezlek lovagnak, itt és most! Hogy lásd, mennyire megbízom benned, a saját kardomat adom neked! Azzal a király ünnepélyesen leereszkedett az arany trónus magasából, és a tátott szájú ifjú kezébe nyomta a kardját.
– Tisztelettel, felség, de ha inkább küldenél egy igazi…
– Te vagy az ország utolsó lovagja. Eddig kilencvenkilenc lovagot küldtem, és egy sem jött vissza közülük. Ha te sem jársz sikerrel, akkor örökre éjszaka lesz! Eridj, és küzdj meg a sárkánnyal! – mondta búcsúzóul a király, és egy kicsit meg is taszította az utolsó lovagot, hogy biztosan megértse, ideje távoznia.
A lovag kioldalgott az ajtón.
A király felsóhajtott, és fáradtan rogyott a trónusára.
– Felség, szerinted elképzelhető, hogy sikerrel jár? – kérdezte a főfőminiszter.
– Ugyan már – legyintett a király.
– Reméltem, felség, hogy ezt fogod mondani. Igyekeztünk biztosra menni – magyarázta az alfőminiszter.
– Ennél bambább ifjú nem akadt – tette hozzá fontoskodva a főalminiszter.
– Biztos lehetsz benne, hogy a sárkány felzabálja, és akkor te jössz – jegyezte meg az alalminiszter.
– Te leszel a hős, a megmentő, a sárkányölő! – jelentette ki a főfőminiszter.
– Pontosan – mondta a király, a tenyerét dörzsölve.
Az utolsó lovag botorkált a sötétben. Próbálta összehúzni magán a kabátját, mert fázott, de a nagy kard még nagyobb markolatgombjában elakadt a kinőtt kabát. Amióta a sárkány lenyelte a napot, semmi más nem adott meleget, csak a király hatalmas kemencéi. Az égig érő kémények a palota körül álltak, és sűrű felhőket pöfögtek az égre. Elégettek mindent a birodalomban, amit az emberek hoztak: fát, bútort, könyvet, ruhát, játékot. Az örök éjszakában mégis folyton hideg volt, és ha néha eső vagy hó esett, az fekete volt, mint a korom.
– Bár a sárkány vére lenne – mondogatták ilyenkor az emberek.
Hogy el ne tévedjenek, szerte az országban az utak közepére keskeny pallót fektettek, ezt követve közlekedtek. Ha szembetalálkoztak, így is köszöntek egymásnak:
– Útnak palló, sárkánynak pallos!
Botorkált a lovag, egyszerre csak lépteket hallott szemből. Eszébe jutott, amit a király mondott: „Ha bármi megmoccan, te előrántod a kardod, és huss” Neki is veselkedett, hogy előhúzza a karját, de mire sikerült félig kihúznia, már hallotta is a köszöntést:
– Útnak palló, sárkánynak pallos!
Öreg néni hangja volt.
– Elsővel találkozz, másodikat kikerüld! – felelte udvariasan a lovag, és hagyta visszacsusszanni a kardot a hüvelyébe.
– Ki botorkál itt a sötétben? – kérdezte a néni.
A fiú elgondolkodott, aztán így felelt:
– Az utolsó lovag, azt mondják.
– No, ha azt mondják, akkor én meg azt mondom, a vesztedbe rohansz. De hogy legyen még egy jó napod, nesze, egy darab kenyér. Az utolsó darab kenyerem, mert nincs több búza, és elfogyott a liszt. Neked nagyobb szükséged van rá. Elmegyek a király városába, ott van élelem, van meleg ház.
A fiú köszönettel elfogadta a kenyeret, és el is majszolta. Ahogy továbbment, azon gondolkodott, hogy talán nem kell annyira sietni a kard kihúzásával, mert még olyat talál megsebesíteni, aki nem sárkány. Ezen töprengett, és közben bumm! Beleütközött valamibe. Elvesztette az egyensúlyát, megpördült, a kard csörögve ficánkolt az oldalán. Ekkor egy erős kar megfogta, és felrántotta.
– Útnak palló, sárkánynak pallos! – dünnyögte az erős karú férfi.
– Elsővel találkozz, másodikat kikerüld – hadarta a lovag, miközben újra talpra állt.
– Ki vagy te? Valami útonálló?
– Én vagyok az utolsó lovag.
– Hajaj, akkor bizony nagy a baj! Ha észre sem veszed, hogy valaki szembe jön az úton, hogy veszed majd észre a sárkányt?
– Tudom az utat a barlangjába!
– És hogy akarsz elbánni vele?
– Ezzel a karddal!
– Amelyiknek már a tartószíjába is belegabalyodtál? Jaj, szegény országomnak! No de ide hallgass, hogy bátorságot gyűjts, adok neked egy flaska bort. Az utolsó adag borom, elfogyott a pincéből minden, és sötétben nem terem a szőlő. Én megyek a király városába.
A lovag köszönettel elfogadta a bort, és ment tovább. Amikor elágazott az út, elkanyarodott jobbra, mert az alalminiszter szerint arra volt a sárkány barlangja.
Az út a hegyek közé vezetett. Az egykori lombos, susogó erdő csendesen és kopáran állt. Nem csiviteltek a madarak, nem ugrabugráltak a mókusok. Száraz gallyak borították az utat, meg-megbotlott a lovag, a kardja hol a lábát verte, hol a derekát húzta. Fogta magát, lecsatolta, és ledobta.
Sziklák között vezetett az út tovább, kapaszkodott, kapaszkodott felfelé. Egyszer csak kinyújtotta a kezét, és falat tapintott az egyik oldalon maga mellett. Oldalazni kezdett, és pár lépéssel később a másik oldalon is falat tapintott.
Ezek szerint megtaláltam a sárkány barlangját – gondolta, és most örült csak igazán, hogy a nehéz kard nem csap zajt a szikláknak verődve. – Így legalább nem hallja a sárkány, hogy közeledek.
Hosszú ideig haladt a tágas barlangban. A fal mentén lépkedett óvatosan, lassan, aztán bumm! Újra beleütközött valamibe.
– Aúúú! – kiáltott egy hang. – Vigyázz, hova lépsz!
– Jaj, bocsánat! Útnak palló, sárkánynak pallos! Te is lovag vagy?Pár pillanatnyi hallgatás után az illető megszólalt:
– Nem. Én vagyok a sárkány.
A lovag eltátotta a száját, és meglepetésében lehuppant a földre.
– Tényleg lovag vagy? – kérdezte tétova hangon a sárkány.
– Igen, az utolsó.
– Akkor már csak téged kell megennem, és megvan a száz, igaz?
A lovag elsírta magát.
– Egészen biztos, hogy lovag vagy? – kérdezte újra a sárkány.
– Azt mondták – hüppögte a lovag.– Nem hallom, hogy zörögne a kardod.
– Eldobtam, mert útban volt.
– Akkor te nem is vagy igazi lovag! Mégis mit akarsz velem kezdeni?
– Azért jöttem, hogy lenyakazzalak, és akkor végre kiszabadul a gyomrodból a nap. Most már sajnálom, hogy eldobtam a kardom.
– Miféle badarságokat beszélsz itt össze-vissza?
– Hát nem azért van sötét, mert lenyelted a napod? Azért indultak el a lovagok, mind a kilencvenkilenc, meg én is, hogy legyőzzünk, és újra kisüssön a nap.
– Hogy a csudába tudnám lenyelni a napot? Egy templomtornyot, egy ménest, egy búzamezőt, azt lenyelek. No, de a napot?!
A lovag megint megvakarta a fejét.
– Ezt nem értettem én sem. De akkor minek etted meg a lovagokat?
– Ez a király legyőzött engem egy viadalon. Megbilincselt, és leláncolt ebbe a barlangba. Azt mondta, akkor enged el, ha felfalok száz hős lovagot, akiket ő küld ide. Biztos voltam benne, hogy esélyem sincs, és a harmadik lekaszabol, de eddig szerencsém volt. Vagy nem is szerencse volt? Minek küldött ide a király olyan lovagokat, akik nem tudtak megölni?
– Ennek semmi értelme – gondolkodott a lovag.
– Mondd csak, miért gondolja a király, hogy megettem a napot?
– Egyszer csak sötét lett az egész országban. Azóta nem terem semmi, nincs mit enni, és hideg van. Csak a királyi kemencék adnak meleget. Mindenki a palota köré gyűlik, és várja, hogy a király megmentse. A király messzi földről hozat búzát, szőlőt, és aki éhes, munkáért cserébe kaphat enni, és fűtött házakban lakhat.
– Ha messzi földön van búza meg szőlő, akkor ott van napfény is. Mondtam én, hogy nem ettem meg a napot! Pffff, mekkora hazugság! És ezt az emberek elhiszik?
A fiú gondolkodott, gondolkodott, aztán eszébe jutott valami.
– Lehet, hogy az a sok füst takarja el a fényt, amit a kemencék kéményei pöfögnek?
Elgondolkodott a sárkány is.
– Igazad lehet. Vajon, ha legyőzöm a király száz lovagját, akkor el fog elengedni? Vagy éppen ő maga fog lekaszabolni, hogy ő legyen a hős?
– Ebben van valami. Ha igazán le akart volna győzni, igazi lovagokat küld – felelte a lovag.
– Hát, barátocskám, azt hiszem, pácban vagyunk. Ha legyőzöl, nem jön vissza a nap. Ha én győzlek le, ami valószínűbb, akkor jön a király, lenyakaz, és győzelmi jelképként mutogatja a fejem a birodalomban.
– Nem tudod lenyelni a királyt, meg az összes feketeséget bodorító kemencét?
– Hát… Lenyelni le tudnám, de nem nagyon van rá gusztusom. Aztán ha kiköpöm valahol, ott is feketeség lesz, meg gonoszság. Meg aztán… Ahogy mondtam, meg vagyok kötözve és láncolva.
– Azon tudok segíteni. Kard nincs nálam, de egy kulcs azért van a zsebemben. Ezzel zártam be a házacskám ajtaját, amikor eljött értem a király alalminisztere. Pedig szerettem a házacskám, és szerettem a kertem. Volt ott kút, meggyfa, körtefa, kerítés, a kerítésen macska, kút mellett ribiszke, a veteményesben káposzta, és mindenütt máshol harangvirág. Legalábbis addig volt, amíg sütött a nap.
– Honnan tudod, hogy ez a kulcs nyitja a láncom?
– Megpróbáljuk! – mondta a lovag.
Körbetapogatta a sárkány hatalmas, pikkelyes testét, megtalálta a lábát, rajta a vaskarikát. Olyan széles volt, mint egy kútgyűrű. Kitapogatta a kulcslyukat, és belecsúsztatta a kulcsot. Láss csodát, kattant a zár, és kinyílt a bilincs!
A sárkány, amikor megérezte a szabadságot, örömében úgy magához ölelte a lovagot, hogy majdnem kiszorította belőle a szuszt.
– Nekem is van ám egy ötletem! – mondta a sárkány, és letette a levegő után kapkodó lovagot.
– Mi lenne, ha ellopakodnánk a házacskádig, lenyelném a kerttel együtt, aztán elrepülnénk ebből a sötét országból valahova, ahol még mindig süt a nap?
A lovag elgondolkodott. A sárkány nem sürgette. Eltelt egy óra is, mire megszólalt.
– Gyáva dolog megfutamodni, de igazad van. Ha elmenekülsz a barlangból, keresztül húzzuk a király számításait. Soha nem tudhatja, mikor bukkansz fel újra, és félni fog. Ha valaki fél, az nem tud sokáig uralkodni.
Kezet ráztak, megegyeztek, és együtt elindultak a lovag háza felé.
– Mi lesz, ha találkozunk valakivel? – torpant meg hirtelen a sárkány. – Meglátnak, és jól elvernek mindkettőket.
– Cseppet se aggódj! – mondta a lovag. – Ha csendben maradsz, ebben a vaksötétben senki sem fog észrevenni.
A sárkány lábujjhegyen folytatta tovább az utat.
Ha valakivel találkoztak, a lovag köszönt udvariasan, a sárkány pedig a lélegzetét is visszafojtotta. Nem is vette észre senki.
Amikor odaértek a lovag házához, a sárkány kitátotta a száját, és bekapott mindent, amit a lovag szeretett: a házat, a kertet, a kutat, a kiszáradt gyümölcsfákat, a kerítést, a kerítésen a macskát, az üres veteményest. Jól megdörzsölte utána a hasát, mert régen harapott már ekkorát. Aztán lefeküdt a ház hűlt helyére, hogy a lovag fel tudjon mászni a hátára. Kicsit nyújtózkodott, mocorgott, mert nyomta a gyomrát egy kicsit a ház teteje, aztán kitárta a szárnyát, elrugaszkodott a földről, és felemelkedett.
Repült feljebb és feljebb a feneketlen sötétségben, mintha elnyelte volna őket a király egyik hatalmas kemencéjének a kéménye. Emelkedett a sűrű, fekete felhőkig, pikkelyes bőrére csapódott a kormos pára. A lovag becsukta a szemét, eltakarta az arcát. Aztán egyszer csak kiértek a felhőből, és megcsapta őket a ragyogás. A lovag egy pillanatra azt hitte, meghalt, és ez már a másvilág, aztán ráébredt, hogy csak a nap süt. Lassan, óvatosan kinyitotta a szemét, amely egy éve nem látott fényt, és körülnézett. Alattuk hömpölygött a fekete felleg, felettük a ragyogó ég, előttük a vakító napkorong.
Nevetett a lovag, nevetett a sárkány. Kerestek egy olyan földet, ahová már nem ért el a király sűrű felhője, és a sárkány kiköpte a lovag házacskáját és kertjét. A lovag pedig vizet húzott a kútból, és meglocsolt mindent, még a kerítést is. A következő nyáron a kert virágba borult, még a kerítés korhadt fáján is páfrányok és mohák nőttek. A fiú megállt a kert előtt, és odahívta a sárkányt.
– Van egy ötletem.
– Elég sokáig gondolkodtál – jegyezte meg a sárkány.
– Edd meg ezt az összes virágot! Elszállunk vele a király országa fölé! Leereszkedünk a felhő alá, és ott virágesőt hullajtunk az emberek fejére. Be akarom bizonyítani nekik, hogy nem tűnt el az égről a nap! Hátha észbe kapnak, és elzavarják a királyt! Benne vagy?
– Benne! – felelte a sárkány, és még egyszer, utoljára elnyelte az egész, virágzó kertet.
Szalai Mariann felolvasásában:
Szerkesztette: Németh Eszter
Eredeti megjelenés: Író Cimborák blog, 2022.
Metrum // Édesapámhoz
Lukács András
Édesapámhoz
Estébe omló alkonyat, édesapám
mellettem ül, hallom, mit mond, mégsem
értem, ő itt idegen.
De én idegenek közé vágyom,
nem érteni az emberi beszédet.
Amit ma tettem, holnapra semmi.
Idegen kapukat döngetek én is elernyedt, hideg kezekkel,
elernyedt lélekkel. Talán, csak találkozni vágyom
újra szavakkal, melyeket nem értek.
Apámból feltörnek bölcs gondolatok, de én
még nem értem, a zűrzavart, kavarog bennem egy
délután, mikor ott ülök vele a kis szobában.
Miket mondtál? Milyen rejtett üzenetek
között bóklászom?
A semmi üres, majd látom a tartalmat. Ömlik felém
a tél hidege, és én kezedet kezembe teszem, kicsordul
a szív.
Lukács András 1982 március 19-én született, gyerekkorában talán egy verset írt, aztán jóval később kezdett el újra foglalkozni a versírással, 2015-ben, 2022 óta jelennek meg versei, novellái a Partium, Napút, Levél Kedvesemnek, Agria, Sumida Folyó hídja kulturális magazinnál. Verseiben visszatérő téma a nosztalgia, a múlt iránti vágyódás.
Prizma/Egressy Zoltán
Egressy Zoltán
Falevél
Tétován állok a kopott pad előtt,
míg alattam ropog a vakító hó.
Mellettem lefelé ring egy rőt falevél,
azt gondolja, hullni helyénvaló.
Árván lebeg, mert nincs többé fája.
Hogy fázhat vékonyka, szűk gerincbordája,
hogy fájhat teste, az elszakadt test,
így, összezsugorodva is boldogan játszana
egyszer, csak egyszer egy hősszerelmest.
Sápadtan ring föld felé az árva.
Megemelkedem, mert valaki elemel,
felrepít lassan a kis park fölé.
Ne féljek, súgja a fülembe hátulról,
s ne nézzek folyton önmagam mögé.
A levél a hóölelést várja.
Jeges űr süketít belülről, miközben
izzadtság bágyasztja homlokomat.
Ki ez az idegen, hova cipel, minek,
miért nincs ropogás a talpam alatt?
Nem kérdezem, pedig rosszul esik.
Engedd el magad, velem biztonságban
vagy, higgy nekem, súgja a vadidegen.
Pislogok egyet, a táj megváltozik,
a szívem bolondul ver, ó, istenem!
Elrablóm azt hörgi: velem eszik.
Fogyasszunk vacsorát, vagy nézzünk filmet,
így csábítana, de én nem engedem.
Kábelek sorjáznak, azokon lépdelünk,
nem repülés ez már, jobb így nekem.
Felfüggesztett vaskötelek, vagy mik,
fém karabinerek, átcsatolás, aztán
lassulunk, mi ez a megtorpanás,
kapcsolja le magát, megkérem, engedjen,
történt most bennem egy ősrobbanás.
Megyek haza, egyenesen haza.
Hallom a kutyákat, veszettül ugatnak,
emlékszem, a bolt, a templom, a gyár,
egyre csak mennék, bár félek megérkezni,
tél van és hó, hideg, nem izmos nyár.
Ó, az édes múlt mámorillata.
Nincs idő, csak tér, még nincs késő, bánat
sincs, könny fut át arcomon, tűzbe fagyás;
a testem itt van, de hoztam a lelkem is,
a lelkem is jött, ez boldog csapás.
Némít a tébolyító éjszaka.
Elhittem, nem hagyott, átölelt falevél
lettem én általa, zajgó erő,
gondolat szült meg, de érzés testesített,
így születtem meg, így jöttem elő.
Kik itt laktak, halottak, jól tudom.
Tétován állok a kopottka kapunál,
jéghideg napsütés, boldog homály,
még nem csengetek, csak mosolygok, szia, múlt,
hallgatózom, mert így kevésbé fáj.
Tudom-e, hogy hol van az otthonom?
Funky
Ne félj, ne félj, nyúlj el bátran bennem,
legyél lusta, meleg égövi cica, én az
óceán vagyok, a híres, a nagy, gyere
bátran, ne tarts tőlem, nézd, milyen
szelíden udvarollak körbe zajongó
vérhullámaimmal, bízz bennem, és
meglátod, végül piros öröm lappang
majd a szád szélén, ne akarj mindent
látni pompás funkynapszemüveged
mögül, élvezd, hogy visszaragyogtat
engem, míg én finoman átúsztatlak
kékségem szigorú ellenőrzőpontjain,
ami part felé csalogat, csak egy vad
tünemény, ne törődj vele, hazudik
neked, magát is becsapja, azt hiszi,
csillag világod egén, pedig csak felhő.
Pánikminta
Fülledt ma a város.
A metróhuzattal bolondítod magad,
hogy az szél.
Naponta elvesztődsz,
rossz levegőt döfködsz.
Illedelemből igyekszel,
hogy a világbadarságot
megértsd.
Értsd
a semmi mindenségét.
Metrum // huszonhárom
Herczeg Jonatán
huszonhárom
Én is hamarabb leszek hatvan, mint
húsz, ha ez megnyugtat.
Az örökmozgó alig zizeg benn.
Megpatkolt biztosítékot használtam
évekig, most a leégett tekercset,
szétrepedt ékszíjat, kidörzsölt
vezetéket húzom újra.
Néha azt érzem, nincs mivel,
keress egy fogót, valahol ott –
ott van a szekrényben.
Kátrány és elfeketedett
gépzsír minden. Ringrozsda.
Szikrák pattannak bentről.
Maradj még, mert én
minél jobban próbálom,
annál több van hátra.
Herczeg Jonatán 1999-ben született Gyöngyösön. Verseket ír, kovácsgépeket szerel. A vErST egyik alapköve. Megjelenik mindenhol, ahol nem számítasz rá.
Kisbetű // Verebek a lakásban
Tandori Dezső
Verebek a lakásban
Verebek a lakásban
Egy két és fél éves veréb,
azt hinnéd, óvakodva lép,
vagy hát ha nem lép: ugrál;
nézi, hová lépsz, megvár.
Én mondom, hogy – ellenkezőleg!
Mert egy veréb se kérdi tőled,
mikor van éppen láb alatt;
rád bízza ezt: vigyázz – magad!
Ezért jól meglehettek együtt;
árnyát lesheted, ha a nap süt,
ha nem süt, még árnyát se látod,
találgathatsz, hol a barátod:
a két és fél éves veréb
(azt hinnéd, óvakodva lép?) –
mert az igazi jóbarát
tőled mért féltené magát?
Ott áll, ahová épp lépni akarsz,
ez a legjobb hát: nyomban lehasalsz,
ahogy „a szobátokba” érsz,
akkor nem lehet semmi vész.
Hasalsz a szőnyegen, no látod,
megértik egymást a jóbarátok!
Hátadra szökken, fejedre lép –
te is csináld csak: a magadét…!
Rásó Attila felolvasásában:
Megjelent: Tandori Dezső: Medveálom madárszárnyon, Pagony, Buudapest, 2012 (88 old.)
Metrum // különös, kollázs; feszülettel
Géczi Lajos
különös
különös volt megfigyelnem egy halott képmását
Caravaggio híres festményén a Mária halálában
száradt tealevelek lenyomata a pohár legalján
hogy is kérted
ha valaki az álomban égő áldozatot mutat be
egy tűzoltó laktanyában az annyit tesz
hogy vagy olyan hülye hogy megkérdőjelezze
vagy valóban megcsinálja mert bátornak érzi magát
egy konténerben úgy sem férne meg a majdnem
kollázs; feszülettel
a fák emlékezni tanultak meg
szemükben tükröződő idegenkezűség
és a színek elfelejtettek
levegőt venni magukhoz
nincsenek egyáltalán konkrét válaszok a létezésről
a szenvedésről prédikálni lehetne a döglött verebekhez
magyarázatot keresni hiábavaló lenne
talán mégsem a szavak maradnának fent
hanem egy kollázs-feszülettel
ahol még a helyét sem találná meg egy történetben
valamiért megszakadt vele a kapcsolat
Géczi Lajos Kaposváron tanult a Zichy Mihály Iparművészeti Szakgimnáziumban, ahol OKJ Dekoratőr szakon végzett, majd a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán szerezte a Festőművész mesterdiplomát. A diploma megszerzésével jelentkezett Képzőművész-tanári szakra szintúgy a Művészeti Karon.
International Corner // Angelic encounters
Eliška Přikrylová
Angelic encounters
Drinking rum on Tuesday night
Two realms intertwine
My arms stretched to the universe
calling for a sign.
She sent an angel down to Earth
He found me at the club
He brought me down to my knees
So I keep looking up.
In the street I’m chanting prayers
Embracing the dark
Drunken dancing, beg for blessings
God’s light sets a spark.
In all the noise and reflectors
He forced time to stop
Whispering psalms into my ears
Could make my heart drop.
Silver chain upon his neck
As moonlight reflects
Nothing’s ever made much sense yet
Now it all connects.
Placing hands on top of my head
I breathed out and said:
“All hail to the ones forgiven,
tonight I am saved.
And all my sins and all my demons
Shall be washed away
Bring me through the hell and heavens
Through life and decay.”
He looks at me from above
And doesn’t say a word
I kiss his hands and wings and halo
Till all becomes blurred.
Sunrise comes and my angel leaves
Oceans in my eyes
All that has been sent to
Earth must go back to the skies.
Yet something stays beneath the blankets
– a painting of a star:
“Everything you ever needed
You already are.”
Eliška Přikrylová is a 20 year old chemical engineering student from northern Moravia, Czech Republic, who found her passion for literature at a very young age as at the time of her birth, both of her parents were fresh university graduates of Bohemian studies full of motivation to share all their acquired knowledge with an unsuspecting infant. Nowadays you can find her somewhere in Ostrava trying to write herself out of the ever-present anxiety of life amongst thermodynamics equations.
Epicentrum // A felismerés
Kárpáti László
A felismerés
A Pokol nem éppen a barátságos mivoltáról ismert hely. Kevesen vannak, akik szívesen, sőt egyenesen önszántukból mennének oda. A dögletes kénkő szaga, a forró, mindent elemésztő izzó láva folyamok kíméletlenül körülölelő világa, a végtelen sötétség és az örök kínokkal teli kárhozat otthona nem egy közkívánatos hely. Különösen akkor nem, ha az ember egyike az elkárhozott lelkeknek, akik ide kényszerültek költözni. Az örök szolgálat, amely ide köt mindannyiunkat pedig egyenesen elviselhetetlen. Néha komolyan az az ember érzése, hogy…
– Hé, mozogj már te lassú tetű! – mordult rá a marcona fekete démon. A kárhozott lélek hirtelen észbekapott és felnézett kínzójára.
– Parancsára! – felelte megrezzenve amaz, miközben a majd háromméteres monstrum túlvilági erőtől és haragtól izzó testén pihentette a szemét. Ez a művelet egészen addig tartott, amíg a szörny egy jól irányzott ostorcsapással más elgondolásra nem bírta a szerencsétlent. A lángoló ostor nyelve végignyalt a nyomorult lelken, aki legszívesebben felüvöltött volna a fájdalomtól. De már egészen megszokta a kínt, ami az elmúlt örökkévalóságok alatt az osztályrészévé vált. Mintha beleivódott volna egészen a lelke legmélyebb szintjéig.
– Mozdulj már, te szukafattya! – üvöltötte a kárhozat őre és már éppen lendítette volna harapós fegyverének nyelvét, ha a lélek villámgyorsan el nem kotródik onnan egészen a következő megállóig. Ott az étellel gazdagon rakott tálak között kissé megpihent. Szemét végigfuttatta a semmihez nem fogható látványon. Azaz, hogy mégiscsak ismerős volt neki ez a látvány. Hiszen valaha ő is ilyen gazdagon terített asztal mellett fogadta a tehetős ügyfeleit, akik befektetni jöttek hozzá.
Legszívesebben felsóhajtott volna. Azonban nem volt rá ideje, mert a szakács máris a kezébe helyezett egy hatalmas tálca gőzölgő ételt, amelyet élő ember nem lett volna soha képes megenni, de még csak megérinteni sem, annyira undorító volt a látványa a tömény fekete masszaként vonagló kígyók és más férgek tömkelegének.
– Iparkodj már! A Herceg már várja a vacsoráját. Kotródj, ha csak nem akarod, hogy a foglár megint végigverjen rajtad. – oktatta a szakács, egy félszemű óriás patkány, aki igencsak igyekezett a Nagyúr kegyeibe férkőzni. Talán egyszer visszatérhet még a méregkeverői hivatásához, mert az üst kavarását már egy örökkévalóságra megutálta.
A kárhozott így hát nekilódult a dolgának. Ma este pont őt – még ő maga sem tudta, hogy miért pont őt – választották ki arra, hogy felszolgálja a Sötétség Hercegének az ünnepi étket a fejedelmi lakomán. Amikor belegondolt, hogy talán egy óvatlan mozdulat, egyetlen apró figyelmetlenség vagy helytelen megszólalás miatt az eddigi kényelmes kínszenvedéssel teli életét tovább tetézhetik majd a kínok urai és úrnői, hirtelen összerezzent.
– El ne cseszd, baszkikám! El ne cseszd! – suttogta önmagának és sietett a fény felé.
A teremben, ahová több más kárhozottal együtt iparkodott, hatalmas fényesség fogadta. Megannyi gyertya lángja, amelyek szinte egymást érték, amint világosságuk egymásba olvadt és egyetlen hatalmas fénytengerré vált a szeme láttára.
Ahogy haladt a terem felé, minduntalan azt ismételgette magában, hogy nem szabad elrontania. Ha sikerült a tálalásával jó benyomást tennie a Nagy Úrra, akkor talán enyhít valamicskét a büntetésén.
– Hmm, mondjuk, ha lefaragna egy ezer évet az eddigiekből. Egy örökkévalóság mínusz ezer év. Na, az már igazán nem lenne annyira hosszú idő, nem? – okoskodott magában.
A terembe toppanva megpillantotta a véget nem érő asztalt, amely csak úgy roskadozott a förtelmes és elborzasztó ételek és italok látványától. Épeszű ember soha nem lenne képes rávenni magát, hogy ilyen förmedvényeket vegyen magához. Soha. Na jó, talán csak háborúban. Vagy ha egy lakatlan szigeten rekedne és nem lenne más. Akkor esetleg ráfanyalodna. Vagy talán…
– HOL VAN MÁR A VACSORÁM? – hallotta a felhördült üvöltést az asztal közepének tájékáról.
– Lucifer Hajnalcsillag. – suttogta maga elé a nyomorult. – Akkor talán már csak kilencszáz évben reménykedhetem.
– MERRE VAN MÁR AZ A NYOMORULT FÉREG? TALÁN TÚL KÉNYELMES NEKI AZ ÜSTBEN ELEVENE MEGFŐVE? MAJD TESZEK RÓLA, HOGY NE ÉREZZE MAGÁT OLYAN JÓL! – ömlött tovább a fenyegetések megáradt folyója a Vezérlő Hatalmasság szájából.
– Kilencszáz év. – motyogta maga elé és sietősre fogta.
Az aranyló tálcát a feje fölé emelve meggyorsította lépteit, mielőtt még a Fejedelem esetleg további évszázadokkal kurtítaná meg a lehetséges megkönnyebbülési idejét.
– Jövök már, Hatalmasságod! Jövök már! – felelte, ahogy sebesen elhaladt a démon nagyurak és asszonyok sűrű sorai előtt.
Szemével közben gondosan és izgatottan pásztázta az arcokat, nehogy véletlenül rossz lény előtt álljon meg. Minden egyes lénynek a nevét és rangját betanulta már az itt töltött évezredek alatt, amennyiszer fel kellett szolgálnia ennél az asztalnál.
– Dantalion. Paimon. Astaroth. Orobas. Stolas. – sorolta magának a neveket, ahogy elhúzott az orruk előtt, ügyelve arra, nehogy elbukjon a saját lábában.
Amint újból kinézett balra, megpillantotta az igéző és csábító szépséget. A női megkísértőt. Minden démonok anyját. Lilith – mormolta magának. A Sötétség Úrnője büszkén szegte fel fejét, és olyan méltóság sugárzott kárhozott lényéből, hogy aki nem ismerte őt igazán, könnyedén összetéveszthette volna akár a legfényesebb és legnemesebb angyalok balkézről való leányával.
Azonnal megállt. Tudta, hogy megérkezett. Félve fordult balra Lilith láttán, készen arra, hogy szembenézzen a Hatalmassal.
Lucifer Hajnalcsillag aranyló trónusán ült… Helyesebben szólva, éppen elfolyóban volt, ahogy zsíros, petyhüdt és tunya testén csak úgy feszült földöntúli ruhája. A valaha izmos és szikár test az eltelt örökkévalóságok óta bizony igencsak meghízott, hála a véget nem érő tivornyáknak és falásoknak. Lilith és démontársai undorodva fordultak el a Sötétség Fejedelmének látványától, és inkább egymással beszélgettek, a másik lényében keresve vigasztalást a szégyenre, amely őket érte.
Meghajtotta magát a két mindenható démon előtt, miközben fején úgy ült meg az arany tálca, akár a vízhordó nők fején a teli kancsó.
– Fenséges Lilith. – fordult először felé. Ő egy biccentéssel fogadta a köszöntést.
– Hatalmas Lu… – folytatta volna.
– CSAK HOGY VÉGRE IDEÉRTÉL TE SEMMIREKELLŐ! MINDJÁRT ÉHENHALOK. – fojtotta belé a szót a Fejedelem.
Lucifer egy szempillantás alatt szinte teljesen letakarította az óriási tálcát kezeinek seprű mozdulataival, majd mindent elhappolva Lilith és mások elől. Ahogy leeresztette a tálcát, csak a kiüresedett tér látványa fogadta. Amikor feltekintett, látta amint a felpüffedt iszonyat csak úgy tömte magába a gusztustalanságokat, miközben hízott és szennyes orcáját teljesen ellepte a mocsok. Elkeseredve nézett magam elé.
– Ejnye, no. Ne vágj már ilyen bánatos pofát, te nyomorult. – kacagott fel a szeme előtt tornyosuló hájtömeg, s izomtalan teste szinte beleremegett a mozdulatba. – Nesze, egy kis apróság. – s a tálcára hajított egy marék csontot és bőrt. Lilith ekkor ránézett és egy pillanatra megenyhült tekintettel nyújtott felé egy apró, ámde annál vörösebben pompázó és érett almát. Meghajtotta magát, és tovább siettet.
Az asztal végén járt, amikor a földön hirtelen megpillantott egy nyomorult és vézna, összeaszott testet. Nem mozdult. Nem tudta sem azt, hogy kicsoda, sem hogy mit keres ott. Egyáltalán nem ismerte fel, pedig minden démoni méltóságról azonnal meg tudta mondani, hogy kicsoda, micsoda.
Megesett rajta a szíve. Az ilyesmi igen ritka dolog ám a Pokolban. Segíteni akart rajta, de nem tudta, hogyan.
– Ki vagy te? – kérdezte félve, nehogy esetleg tettével megsértse, hogy aztán váratlanul rárontson és végleg megsemmisítse. Kérdésére azonban csak egy erőtlen hörgéssel felelt. Felültette a földről és hátulról megtámasztotta a tálcával, nehogy újból eldőljön.
Ahogy alaposabban szemügyre vette, valami érdekeset látott rajta. Ő maga sem tudtam pontosan hogyan, de hirtelen olyan nemes arcélt pillantott meg, amelyet eddig még soha. Talán valami Nagyherceg volt, akit társai legyőztek és most itt az asztal végén kell élelmet koldulnia, mint egy utolsó nyomorultnak? Nem tudta hogyan, de hirtelen elöntötte a részvét, amelyet iránta érzett. Mintha csak saját magát látta volna, amikor elvesztette mindenét. Mint amikor vezérigazgatóból földönfutóvá lett. Hirtelen lenézett a kezére és megpillantotta az érett piros almát.
– Ha meg nem sértem vele, Nagyságodat. – nyújtotta felé félszegen a gyümölcsöt.
Lassan és erőtlenül rá emelte tekintetét. Volt benne valami: egy meggyötört és elcsigázott testbe zárt erős és soha meg nem törő lélek nézett vissza rá.
– Köszönöm. – rebegte egyszerre halkan és mégis méltóságteljesen.
Beleharapott az almába és lassan majszolni kezdte azt. Ahogy fogyott a lédús piros gyümölcshús, úgy lett egyre szilárdabb a megnyúzott démon testtartása. Bár még mindig ugyanaz az aszott test hevert előtte, mint korábban, most mégis erősebbnek látta a szemében lángoló tüzet, mint annak előtte. Az élet tüzét. Az akarat lángját. Amikor a csonkjáig elfogyasztotta a gyümölcsöt, feltápászkodott, leporolta rongyokba bugyolált testét és lenézett rá. Még mielőtt bármit is mondhatott volna, kezét nyújtotta felé és felsegítette.
– Köszönöm a segítséget. – ismételte meg, majd elindult az alvó óriáskígyóként elterülő asztal felé. Ahogy haladt előre, a hangos beszélgetés, vidám kacagás és otromba röfögések zaja úgy csitult el. Amikor az asztal közepéhez ért, váratlanul megállt és odafordult Luciferhez. Amaz még mindig röhögve és böfögve tömte magába az ételt, miközben az ismeretlen démon megállt vele szemben.
Lucifer arcát egy pillanat alatt elfutotta a vérvörös ideg. Egész testében remegett, amikor a csoffadt lény megállt vele szemben és mélyen a szemébe nézett. A nyüzüge szerzet, mintha csak egy apró porszem lett volna az óriásira hízott tömeggel szemben.
– TE! MIT KERESEL ITT? – követelte a választ artikulátlanul üvöltve a Sötétség Fejedelme.
Nyüzüge válaszképpen felemelte csonttá aszott jobb karját és Luciferre mutatott, majd csak ennyit felelt a kérdésére.
– A trónomon ülsz.
A megszólított hirtelen a baljához kapott, hogy a lába mellett megpihenő óriási izzó buzogánnyal porrá zúzza a kis senkit. Ahogy azonban megemelkedett volna ültő helyéből, hogy lesújtson vele, valami váratlanul felkapta és úgy megforgatta a díszes társaság szeme láttára, hogy beleszédült. Amikor egy pillanatra újból két lábra tudott állni, ismét nekilódult, hogy beviszi a végzetes csapást a kis nyomorultnak. Az ekkor olyan pillantást vetett rá, hogy Luciferben azonnal megfagyott a vér, és egész teste lemerevedett.
– Takarodj, te féreg! – sziszegte Nyüzüge, mire Lucifer azonnal nekivágódott a falnak, majd erőtlen testével elterült ott, mint egy halom kidőlt fa.
Nyüzüge ekkor leeresztette a karját, majd elindult a királyi trón felé.
Figyelte őt, amint közelített az uralkodói szék felé. Amint odaért az asztal elejéhez, minden démon egyként állt fel és lépett egyet hátra, hogy utat engedjen neki. Minden egyes lépésével, amellyel egyre közeledett a nemes szék felé, mintha egyre magabiztosabb lett volna. Addig puha léptei fokozatosan hangosodtak, amíg egyenesen dübörgő csizmák menetelő hangjára nem kezdett emlékeztetni a fejében lüktető hang. Mintha csak 39 és 45 között élt volna.
A trón előtt Lilith fogadta az idegent, királynői fejét biccentve előtte. A csontos válaszul átölelte a királyi anya karcsú derekát és szenvedélyes csókkal viszonozta a tisztelgést.
– Hiányoztál, kedvesem. – felelték kórusban egymásnak, s kicsit kuncogtak hozzá, mint a szerelmes kamaszok.
Csontos végül lassan és király módjára foglalt helyet a trónon, amelyen korábban Lucifer ült. Amint ülepe találkozott a fekete acélból kovácsolt, arannyal éppen csak borított bútordarabbal, teljesen megváltozott. Alakja hosszú és karcsú lett, sudár, akár egy égbenyúló fáé. Húsa visszatért, izmai duzzadva dagadtak meg. Arca egy pillanatra visszanyerte éteri ragyogását, arany és fehérlő dús hajkoronája lassan szénfeketébe váltott. Amikor a ragyogás végül eltűnt, ott állt a Sötétség valódi Fejedelme. Lucifer Hajnalcsillag.
Eltátotta a száját. Nem értette, hogy mi történt.
– BELIÁL! – hallotta a fejében visszhangozni a Pokol urának fülsüketítő hangját.
Amaz a porból tápászkodott fel, miközben visszanyerte eredeti alakját. Leszegett fejjel, meghajtott alakkal húzódott félre és úgy, oldalról köszöntötte a Nagy Herceget.
– Felséges úr… – kezdte volna, de Lucifer kezének egyetlen mozdulatával rendre intette.
– Hallgass, beste! Éppen elég hazugság hagyta már el a szádat. – egy percre elcsendesedett, majd így folytatta. – Kotródj az asztal sarkára, ahová engem száműztél, hogy egy életre megtud milyen érzés senkinek lenni.
Beliál szótlanul és megszégyenülve engedelmeskedett ura parancsának és behúzódott a sötét zugba.
– Drága démon testvéreim, üljünk újra egy asztalhoz. – szólt a Fejedelem, mire mindannyian leültek, csak ő maradt állva.
Lucifer ekkor ránézett. Tekintete egyszerre volt határozott és kemény, ám mégis együttérző. Így szólt hozzá:
– Barátom, köszönöm neked, hogy segítettél visszatérnem a trónomra.
Hebegve válaszolt neki.
– Ó, hát én…igazán…nem is olyan…
– De, de. Nem kell megjátszanod a szégyellőst. Hiszen egy vezérigazgató, kiváltképpen, ha egy nemzetközi cég ura, nem lehet félénk. Vagy tévedek, Jordan?
Megismerte. De hiszen tudta mindannyiuk múltját, minden sötét kis titkukat, minden bűnüket és vágyukat.
Csendben bólintott.
– De miért segítettél rajtam? Honnan tudtad, hogy én vagyok az ott lent a porban összezuhanva?
Egy pillanatra elgondolkodott. Nehezen tudta szavakba önteni, amit mondani akart. Aztán végül így szólt, miközben minden tekintet rá emelkedett:
– Felismertelek, Nagyuram.
– Valóban? És miről? Hiszen Beliál olyan hitelesen alakított engem, nemde?
– Soha nem lesz képes téged utánozni, felség. – válaszolta megfontoltan.
Lucifer rásandított.
– Akkor hát, – kérdezte újból – miről ismerszik meg egy valódi uralkodó?
– A tartásáról, felség. – válaszolta, s boldogan ébredt fel a saját franciaágyában.
Kárpáti László eredeti végzettsége szerint angoltanár. Öt éven keresztül tanított, majd 2018-ban egy huszárvágással átkerült a gyermekvédelembe. A doktori képzése alatt megfertőzte az írás szeretete, így ekkortól kezdve igyekezett folyamatosan alkotni. A korábbi írásaihoz képest éles váltás volt, amikor nagyjából három éve elkezdett újból verseket, majd életében először, novellákat írni. Első sikeresen megjelenő novellája, a Háborús veszteség is, amely a Szó-Kincs 2024-es antológiában láthatott napvilágot.
Hasonló művek:
Something went wrong. Please refresh the page and/or try again.
Metrum // Hínárerdő, Szabad asszociációk a Béla úti köztemetőben
Mucs Béla
Hínárerdő
Hideg, sós szavakból
hullámzanak a mondatok.
Ezüst halraj villog –
elúsznak a gondolataim.
Habzó tenger vagyok,
fakó korallzátony.
Barlangrendszereim
girbegurba mélye.
Plasztik szívószálak,
bálnatetem-nyüzsgés.
Hínárerdők zöldje
kis tarisznyarákok.
Rettenetes hajók
lebegnek odafönt,
hálót vetnek belém –
mit húznak ki belőlem?
Szabad asszociációk a Béla úti köztemetőben
1.
le szeretnék desztillálni valamit
de a szavaim hígabbak mint a valóság
2.
a temető verebei olyan beszédesek
hálót csipognak egymás köré
reszket a tuja a sok jelbe
álomfogó
3.
mintha szellemek perzselnék a levegőt
egyetlen fűszál vadul kileng a szélben
Geiger-Müller számláló
3.6 roedgen not great not terrible
nyitva a generátor teteje
grafit a földön
nem lehet vele írni –
nem lehet vele írni
4.
az érzéseim már összetömörödtek mint az agyag
szivárványos téglát égetünk majd belőle
hosszú parasztházban lakunk majd egyszer
mind együtt
Mucs Béla 1991-ben született. Pszichológusként végzett, informatikusként dolgozik. Verseket 14 éves kora óta ír. Jelenleg egy regényen dolgozik, amely az Ampersand kiadó gondozásában jelenik majd meg.
Novum // interjú Bandicz Bálint Barnabással
A lassan kétéves Kaleidoszkóp egyik leghosszabban megjelenő prózája az Akit megcsókolt a nap. Először a Türkiz lapszámban jelent meg, majd 18 számon keresztül folyamatosan része volt a kisregény a megjelenéseknek. Mit jelentett számodra, hogy a Kaleidoszkóp adta a regényed első nyilvánosságát?
A Kaleidoszkóp a szívem csücske. Persze tudom jól, hogy a ma is jelenlévő alapító tagok egyikét sem hagyja hidegen, én viszont kifejezetten érzelgős vagyok ezügyben. Olykor egyenesen szentimentális. Szívesen időzöm a régi szép idők, és az alapítás kalandos történetének felemlegetésével, önismétlő és szirupos módokon. A lényeg, hogy számomra nagy öröm, hogy így történt, ugyanakkor ez volt a lehető legtermészetesebb, magától értetődő lépés. Nem csak azért, mert már akkor nagyra értékeltem a Kaleidoszkópnak nevezett szellemi műhelyt, amikor vagy hat tagja volt összesen, de azért is, mert úgy tekintettem erre mint kölcsönös, egyszersmind szükségszerű aktusra. A lehető legjobbat adom magamból ennek a közösségnek, és cserébe, ha eléggé igyekszem, és később sem veszem majd félvállról, úgy képzeltem, hogy idővel valami gyönyörű dolog válhat belőle, amire mindannyian büszkék lehetünk. Így okoskodtam, és mint utóbb kiderült, nagyon is helyesen tettem. Persze nem minden, és mindenki tökéletes, ideértve engem is, de összességében soha nem bántam meg, hogy a legjobb írásaimat mind, gondolkodás nélkül megjelentettem a folyóirat hasábjain. És azt hiszem, bizonyos szempontból a szóban forgó kisregény a legteljesebb, legrétegzettebb írásom mind közül. Bízom benne, hogy emelte a színvonalát a folyóiratnak, és talán még ösztönzött is egy-két kollégát.
Hogyan született meg ennek a regénynek az ötlete? Emlékszel, mikor és hogyan indult el benned a történet?
A középiskolai élményeim inspirálták. A történet metafikció, tehát az én életem valós körülményei biztosították a kontextust Zalán kitalált karaktere számára. Soha nem voltam olyannyira képességtelen, vagy neurotikus mint az említett főszereplő, de a vég nélkül való szociális természetű szorongás egyáltalán nem ismeretlen a számomra. A mindennapi, átlagos dolgokból fakadó reményvesztettség a legnyomorultabb fajta mind közül. Éveken át gyűlöltem magam, és a világot, változó sorrendben, és intenzitással. Persze ez egyáltalán nem különleges vagy egyedi történet, én is tudom jól. De a világ tele van Zalánokkal, akik hajszolnak valamit, amit a megváltás illúziójának is nevezhetnénk. Megváltás, mert megszabadít a szorongástól, és illúzió, mert igazából nincs mit megváltani egyáltalán. Csak meg kell tanulnunk együtt élni valahogy önmagunkkal. Na persze, ha akarnám se tagadhatnám, ez a legnehezebb feladatok egyike. Egyszer, egy különösen nehéz napom végén, már az aktuális tanév végéhez és a nyár kezdetéhez közel, épp a hazafelé tartó buszomon ülve aszalódtam. Aznap láttam egy srácot, aki kiment a Szent István tér (SZIT) egyik füves részére, és belebámult a napba. Ordas nagy, és irigylésre méltó vigyor terült szét az arcán, ott és akkor. Örült a napsütésnek, mivelhogy akkor már egy ideje köd borult a városra. Neki csak ennyi kellett, semmi más. Már-már taszító volt a számomra ez a felhőtlen, és arcátlan nagy boldogság. Egyszerre gyűlöltem, és csodáltam őt azokban a vészterhes pillanatokban. Az egész nem tartott semeddig, és amúgy is jelentéktelen az egész történet. Mégis, egész úton, a buszomon, a fülledt, és verejtékáztatta langymelegben ez járt a fejemben. Akkor ugrottak be az első ötletek a sztorival kapcsolatban, és a cím is így született meg.
Milyen volt a közös munka a szerkesztőtársaiddal? Volt olyan visszajelzés, ami különösen hatott rád?
Mindenkit kedvelek, néhányakat még egészen meg is szerettem, így tehát a közös munka is lelkesítően hat rám, most, és mindig. Nem is tudnék egy toxikus közegben kreatív munkát végezni soha. Csend és nevetés, illetve ezek végtelen konstellációja, ami ösztönzőleg hat rám. Ami a kritikai észrevételeket illeti, volt, van, és lesz is még ami által sokat fejlődhetek. Igyekszem mindig nyitott maradni, és azt a fajta frontális, és egyenes magatartást várom el másoktól, amit én is tanúsítok mindenki felé. Szeretem ezt a “helyet”, ez egy kellemes közösség, de elsősorban azért vagyunk itt mindannyian, hogy a lehető legjobb, és legszínvonalasabb alkotásokkal lepjük meg az olvasót. Nehéz kötelesség ez, ugyanakkor rendkívül inspiráló is egyben. Ehhez pedig olyan szerkesztői munkára van szükség, most, és mindig, ami lendületes, jókedvű, és hatékony. Még egyszer sem csalódtam az elmúlt két évben ilyen téren a munkatársaimban.
Milyen érzés volt úgy írni és publikálni, hogy közben te magad is szerkesztőként vagy jelen ugyanabban a folyóiratban? Volt benned belső elvárás vagy öncenzúra emiatt?
Mindig is én voltam az írásaim legkeményebb kritikusa, tehát ezen a téren nem éreztem semmilyen változást. Soha, semmilyen írásomban nem gyakoroltam még öncenzúrát. Természetesen szem előtt tartom a feltételezett olvasói igényeket, de ezek többnyire formai, illetve stilisztikai szempontok csupán. Amit írok, annak legyen egyfajta lendülete, illetve nem árt ha legalább többé-kevésbé jól követhető, és változatos. Azonban ami a tartalmi szempontokat illeti, azokban csak és kizárólag magamnak akarok megfelelni. Egyébiránt ez a legnehezebb vizsga mind közül.
Hogyan élted meg, hogy hónapról hónapra, fejezetről fejezetre el kellett engedned egy-egy darabot a történetedből? Volt benned félelem, izgalom, felszabadulás?
Természetesen volt bőven mindegyikből. Minden lelkes, de amatőr író jól tudja milyen nehéz, és félelmetes tud lenni olykor elengedni éppen aktuális agyszüleményeinket, a tétova kreativitás gyümölcseit. Pláne, mivel ez a legszemélyesebb, legintimebb írásom valaha. Megvan az az érzés, amikor valami nagy titkot részegen elárulsz a barátaidnak, és másnap, bár bízol bennük, talán még jobban is mint magadban, aggódsz, nehogy továbbadják? Hát így valahogy. Irracionális félelem az ilyen, mint mikor a sivatagban bolyongó, és kiszáradt utazó retteg a megfulladástól. Jó néhány titkom elfecsegtem az olvasónak ilyen módon, és remélem szerezhettem néhány kedves, vagy megejtő pillantot velük. De olykor, másnapokon, kijózanodom én is, és félek, hátha félreértik. Vagy ami még rosszabb: nem értik egyáltalán sehogy.
Kaptál olvasói reakciókat? Volt olyan, aminek hatására netán változtattál a történet lefolyásán, logikai bakira világított rá, vagy bármi hasonló?
Kaptam ugyan egy-két visszajelzést, de soha nem olyat ami miatt jelentősebben át kellett volna írnom egyes részeket. Többnyire kedves és bíztató szavakat kaptam egyébként, ami mindig nagyon jól esett. Egyébiránt bármilyen visszajelzést szívesen veszünk bármilyen írás kapcsán, az e-mail címünkre. Az élet apró örömei ezek.
Sok szerző van, aki belefog egy regénybe, majd félbehagyja. Neked voltak olyan pillanataid, amikor elbizonytalanodtál, hogy folytatni kell-e? Mi segített ilyenkor?
Nem tagadhatom, voltak idők, mikor nagyobb szüneteket tartottam, és nagy nehezemre esett a folytatás. A legtöbb bíztatást, és odafigyelést Forray Peti kollégámtól kaptam. Görögországban nyaraltunk, mikor a kisregénynek még csak a fele volt meg. A szállásunk erkélyéről elláttunk a tengerig. Peti mindig kiült velem, amíg írtam. Olyankor nem beszélgettünk, csak úgy elvoltunk magunkban. Én gépeltem szorgosan, illetve elszívtam vagy másfél doboz cigarettát. A lágy szellő a füstöt mind elvitte a tengerig. Jól emlékszem ezekre a pillanatokra. Nem volt más, csak csend, és idilli eggyéolvadás. Hallgattam Zalánt, ahogy belülről zakatol. Aztán elnyomtam a csikket, és folytattam tovább. Így a második fele a történetnek kevesebb mint két hét alatt elkészült, míg az első majd egy évet vett igénybe. A tenger látványa, és egy jó barát közelsége – nincs ezeknél ösztönzőbb dolog a világon.
Volt olyan karakter vagy jelenet, amely különösen közel állt hozzád az írás során? Miért?
Lévén, hogy a legtöbb esemény az én életemből kiragadt, valós történet volt, könnyedén elüthetném a kérdést annyival, hogy kivétel nélkül mindegyik. De nem akarnám ellazázni, adok inkább egy rendes választ. Az “Újabb elmélkedés a köd kapcsán” c. fejezetben Zalán a nagymamája haláláról beszél. Néhány elemet szándékosan megváltoztattam ugyan a dramaturgia kedvéért, de jelentős részt, és lényegében az én valós érzéseimet dolgozza fel a nagymamám halála kapcsán. Hasonló körülmények közt hunyt el, jópár éve mostmár. Talán nem egy ilyen interjú a legjobb hely, és alkalom az érzelgős szólamoknak, de anélkül, hogy kínzó részletességgel próbálnám túlmagyarázni, annyit azért elárulhatok, hogy nagy törés volt ez az életemben. Írni róla felért egy tortúrával a számomra, de tudtam, hogy épp ez teszi majd erőteljessé, sőt, ami még fontosabb: hitelessé. Csak úgy írhatom meg Zalán karakterét őszintén ha valamennyit én is ténylegesen átélek az ő szenvedéseiből. Így hát osztozkodtunk bennük alkalmanként. A legnehezebb feladat az volt, hogy a Kisfiú könnyed, már már hetyke stílusában írjak egy számomra fontos, és elhunyt szerettemről. De Zalán nem az a romantikus, álmodozó típus, mint azt jól tudjuk. Egy kicsit csalónak éreztem magam, és undorodtam is olykor attól amit csinálok. Mégsem változtatnék semmit rajta, a mai eszemmel sem. Az az emlék, ennek a fiktív történetnek a hasábjain az volt, aminek ott, és akkor lennie kellett. Egy újabb elmélkedés a köd kapcsán.
Szerinted mit jelent egy irodalmi mű számára az, ha valami rendszeresen, úgymond darabonként jelenik meg? Egyenrangú a kötettel, vagy másféle térben létezik?
Természetesen ha valamit epizódról epizódra követünk, kisebb nagyobb kihagyásokkal, az soha nem szerezheti meg azt a bizonyos egységes olvasmányélményt, amit bármelyik egy délután alatt elfogyasztható regény, vagy kisregény. Megvan viszont az az előnye, hogy ha az olvasó érdeklődik iránta, vagy akár érzelmileg kötődik az olvasottakhoz, olyan módon válik az élete, egyszersmind a mindennapjai részévé, ahogy a fent említett sosem lenne képes. Nem hiszem, hogy józan ésszel bármilyen rangsor felállítható. Az élmény szubjektív, a művészet hatalmas. Mindegy milyen formában kapták meg az emberek, mindenki Zalán történetét követte, vagy hagyta abba egy idő után. A kérdés csak az, bennük megszólított e valamit, vagy valakit a Kisfiú, a szenvelgő kifejtéseivel.
Őszig szeretnénk a folyóiraton belül egyben közölni a 18 fejezetet, és elérhetővé tenni azt egy bejegyzés formájában. Ezenkívül tervezed elküldeni kiadóknak az Akit megcsókolt a nap-ot, vagy számodra nem annyira fontos, hogy fizikai formában a kezedbe fogd?
Tervezem megjelentetni a klasszikus módon, de ez még a jövő zenéje marad, minden bizonnyal sokáig. A kiadók nem futnak el sehová, az én életem viszont jelenleg egy folytonos és állandó, fejjel a falnak rohanás. Ha lesz időm kifújni magam, majd talán más írásaimmal együtt, esetleg egy novellás kötetben megkísérlem kiadatni.
Készül-e bármiféle kiegészítő tartalom a szerzői utószón kívül? Nagy hangsúlyt fektetünk a folyóiraton belül a hangzóköltészetre – elképzelhető, hogy „hangoskönyv” formájában is elérhető lesz a kisregény?
Milyen érdekes gondolat! Ez így még csak meg se fordult a fejemben soha, de így első hallásra a hangoskönyv-verzió nem hangzik rosszul egyáltalán. Majd még rágódom rajta, de szimpatikus az ötlet maga. Ezen kívül megfordult a fejemben egy-két lehetséges folytatás gondolata… de ez ügyben még nem határoztam el magam. Ezen a fronton semmit nem ígérhetek.
Ha egy olvasó csak egyetlen fejezetet olvasna el a tizennyolcból, szerinted melyik lenne a legreprezentatívabb? Melyik fejezet a legkedvesebb számodra?
A személyes kedvencem az “A Kávé” c. fejezet, mert egy az egyben igaz, és a mai napig megnevettet, ha visszaolvasom. De a kisregény egészére nézve a legreprezentatívabb fejezet talán a “Sárga álmok”. Van benne mindenből egy kicsi, ami később is megtalálható. Némi fanyar, Zalánra jellemző cinikus humor, egy kis egészséges önsajnálat, és egy kevés, a kisregényben gyakran visszatérő mélyebb igényű kifejtésekből is található benne.
A mostani történet után – érzelmileg és kreatívan – inkább üres tér van benned, vagy már ott motoszkál a következő történet? Gondolkodsz a következő írói projekteden? Akár egy nagyregényen?
Igazi regényhez igazi író kell, nem ilyen botcsinálta amatőr, mint én. De igyekszem folyamatosan fejlődni, és egy nap, ha úgy érzem készen állok rá, talán nekiveselkedek valami nagyobb projektnek is. Most csak és kizárólag üresség, és kreatív hiányérzet van bennem. Nemrég elkezdtem írni egy másik történetet… szintén metafikció. A tervek szerint ugyancsak kisregény terjedelmű lesz. Előzetes kedvcsinálónak annyit mondhatok, hogy egyetlen késő éjszakába nyúló délutánt mesél el, és még a mostaniaknál is intimebb, személyesebb témákat tervezek benne körbejárni. Épp ezért persze még nehézkesebb a tényleges írás folyamata… A csapot még nem nyitották meg teljesen de azért már csöpög egy kicsit. Körülbelül három oldalnyit, hogy egészen pontos legyek, úgyhogy még senki ne kapjon a könyvjelzője után. A teljes történet itt van már a fejemben… Csak a bátorságot kell összegyűjtenem hozzá, és a megfelelő kreatív energiákat. Nagy levegő, és jószerencse. Hát így valahogy.
az interjút készítette: Lágy Kornél
Spektrum // Számok-sorozat
Géczi Lajos
Számok-sorozat
A digitális, absztrakt műveimet múlt nyáron hoztam létre. Ezeket a műveket számozással láttam el, nemcsak kísérleti jelleggel, hanem azért is, hogy közeledjek ahhoz a szemlélethez, amit úgy hívok: a hiány és az üresség megközelítése. Ezzel a műfajjal szeretnék a jövőben mélyebben foglalkozni. A képeken látható fehér felületek amorf formákkal határoztam meg, ahol szabadon mozognak, miközben teret hagynak maguk után. A 83-as képen egyfajta mélyedés is megfigyelhető, amely olyan hatást kelt, mintha az anyag kiemelkedne a médiumból, míg az 55-ös és 49-es képek a hagyományos, síkban maradó megjelenést tükrözik.
49
55
83
Géczi Lajos Kaposváron tanult a Zichy Mihály Iparművészeti Szakgimnáziumban, ahol OKJ Dekoratőr szakon végzett, majd a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán szerezte a Festőművész mesterdiplomát. A diploma megszerzésével jelentkezett Képzőművész-tanári szakra szintúgy a Művészeti Karon.
Metrum // Fénytörés
Hajdú Lilla Réka
Fénytörés
Rítusnak nevezed,
amelyben a megtisztulás a lényeg.
Szűk járatokon jutunk el a forrásponthoz,
mindegyikben másként merítkezünk,
akvatinta módszerrel- így ismertelek meg.
A térben vezetsz,
úgy engeded szétszálazni magad,
hogy egybesimul felületed az est kupolájával,
innen kezdődik a folyamat.
Rám tapad a félhomály,
a környezetünkbe bezárt sóhajok,
a testek, szemcsék keringése,
amit mindenki magán visel.
Kiolvasztani járnak ide az emberek.
Bármilyen forma a levetkőzés,
van, aki a lélek, más a test
függelékeit vetik le.
Lámpások, textíliák, ágyazódunk,
39 Celsius foknál a talajból kinyert áramlás,
tócsákon keresztül furakodik a bőrünkbe.
Tekinteted belém olvad,
nem próbálom meg kibogozni belőle magam.
Fejem felett a prés vagy, amely tartott feszítés,
mégsem rugaszkodom attól a képtől.
Zöldes- sárgás sugarak simulnak
mindegyik sávra körülöttünk.
Fosszília burkolatba zárnak mindent,
a látogatókkal együtt.
Gyökeret hajt, csak épp másmilyet,
mint az élő természet, berendezett panorámát
alakít ki minden évben.
Térképet rajzolok a testén, pupillája fénylő hajnal,
mely transzparens lenyomat.
Rétegenként foglal el bennem területeket.
Átdolgozott, hengerelt vonások, amelyek
hozzákötnek és mederbe terelik a testet.
Annak szöveteivel egy vágott valóságot képez,
bennem.
Én kapálódzom, ugyan enyhébben,
de körkörösen süppedek bele
a másik két szorosba is.
Fokozatosan szivárogsz, foltokkal takarsz be,
felsorakoztatsz minden lehetséges kombinációt
a megtévesztés érdekében.
Több részre osztódva tudsz növekedni, minimális
fénnyel, savas talajban nyílsz ki, éjszaka szenzoros
katalizátorrá változom,
de ennek ellenére mégis cipelsz szavakon át,
amíg minden síksággá változik.
Elidegenedett táj a tested, ez már rég nem arról szól,
hogy mennyien jönnek vagy mennek, haladnak át
az év gyűrűin.
Hanem a gyűrődés fokait miképp tudod egyengetni,
ahogy összeszámolom a lélegzeted,
a kipréselt szavaidon keresztül.
Gyorsan szívódsz fel, fenntartod annak a lehetőségét,
hogy ebből bármi lehet, megalakulhat.
Szalutál a test,
végig vezettem önmagamat a kusza rendszeren.
Az elidőzést, a csempe hidegével megtöröd.
Ösztönösen telepedsz, origód nem behatárolható,
nem köthető semmilyen tartományhoz,
enyészpontként maradsz.
Hajdú Lilla Réka 2001-ben született Magyarország északi részén.
Általános iskolában már elkezdte érdekelni az, hogy vizuálisan fogalmazza meg az őt körülvevő helyzeteket, embereket, ez pedig tovább épült és körvonalazódott a középiskolában. 2016-2021 között grafika szakon volt Miskolcon. 2021 szeptemberében, Egerben kezdte el az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen a Grafikusművész szakot.
Kisbetű // Jó éjszakát!
Guszti Ágnes
Jó éjszakát!
Elfáradt a napocska,
lepihen a domb mögött,
szendereg a katica,
elalszik a fû között.
Ásítozik a pitypang,
sárga szemét bezárja,
nyújtózkodik a darázs,
a mezõt már nem járja.
Redõny-szemét zörögve
leengedi az ablak,
a füzet az asztalon
búcsút mond a nappalnak.
Álmosak a ceruzák,
nem rajzolnak reggelig,
pihennek a játékok,
míg az este eltelik.
A ruhásszekrény õrzi
a csendes szoba álmát,
ágyba bújik a mackó,
és eloltja a lámpát.
Rásó Attila felolvasásában:
Guszti Ágnes 1993-ban született Salgótarjánban. A Debreceni Egyetemen szerzett angol-orosz nyelvtanári diplomát, azóta nyelvtanárként dolgozik.
Optika // Háború és béke
Dovák Anett
Lev Nyikolajevics Tolsztoj:
Háború és Béke
Az irodalomtörténészek úgy írják, a klasszikusok azért kapták ezt a címkét, mert a benne foglaltak örökérvényűek. Az Anna Karenyina, Ivan Ilijics halála, Kreutzer-szonáta olvasása mellett, hogy a számomra legfontosabbakat említsem most már helyet kapott mellettük a Háború és béke is. Egy régi álmom vált ezzel valóra, pedig semmi más nem kellett hozzá, mint az eddigi olvasmányaimhoz: kinyitni és olvasni.
A történelem legfontosabb eseményeit megírták már lírában, kottában, színműben, Tolsztoj pedig megírta a Háború és békét, mely a világirodalom egyik megkerülhetetlen történelmi prózája lett. A könyv legfőbb erényét, nem a napóleoni csaták megírása teszi ki – gondoltam először, de be kell, hogy lássam ez azért így nem lenne igaz. Igenis fontosak Tolsztoj meglátásai az összecsapások hátteréről. Azt gondoltam, hogy egy oroszokat egekig magasztaló, a tökéletes nép képét ábrázoló regényt forgatok majd. Nem így lett! Ha húzott is saját nemzete narratívájához, közel sem olyan mértékben, mint azt elsőre feltételeztem, még úgy sem, hogy Napóleont kezdetektől fogva becsmérelte, pártatlan szerepet akart betölteni és reális meglátásokkal tűzdelte a részleteket.
De persze biztosan kitaláltad, hogy Tolsztoj leginkább a kisbetűs, hétköznapi emberről írt. Ma is itt élnek köztünk a Rosztov, Bolkonszkij, Kuragin, sőt mi több Kutuzov alakmásai. Találkozunk velük az utcán, a villamoson, a munkahelyen, családtagjaink körében, néha még (vagy sokszor) a tükörképeken is visszaköszönnek. Hús-vér emberek. Emberek akik hibáznak, akarva akaratlanul bántanak, tanulnak, fejlődnek. Megélik a szerelem beteljesülését, és persze annak hiányát is elszenvedik. Esetlenségüktől valósággá formálódnak, élőként hatnak ránk például Natasa karakterfejlődésének az íve páratlan volt, bár ettől sem nőtt a szívemhez. Nem úgy, mint Marja hercegnő, akiben Tolsztoj gondoskodó, eszményi nőalakot formált meg. Pierre életútja megérdemelne, és ki is tehetne egy külön könyvet – írom ezt úgy, hogy minden erénye ellenére, sokszor éreztem mesterkéltnek a tetteit, ami engem kifejezetten zavart. Tolsztoj elképesztő karakterábrázolása tehát, meghökkentő. Ugyanez érvényes az atmoszféra megteremtésére is. Soha nem olvastam még az élet utolsó perceit, a halál kapujában álló lélekről, ennyire megindító, megrendítő mondatokban… szem nem marad tőle szárazon.
A Háború és béke nem tökéletes alkotás. Időigényes, ámbár semmiképp sem nehezen olvasható. Esetleg, ha kevesebb matematikai levezetéssel (amit én önsanyargató módon kifejezetten élveztem, nem tagadhatom le a közgazdász végzettségem) operál Tolsztoj, például a borogyinói előkészületekről, több jutott volna a záró sorok megírására. Elfáradt, elapadt. Ha az olvasó azt hiszi, az epilógus majd minden kérdésére választ ad, (ahogy én is naivan hittem) nem biztos, hogy maradéktalanul elégedett lesz. Minden tiszteletem Tolsztojé, de elég lett volna ennek a fele is (például csak az első rész).
Ne azért olvasd el, mert ettől mások szemében úgy hiszed több lehetsz! Azért olvasd el, mert az élet minden szegmense, apró, és eget rengető rezdülése egyaránt, ha úgy tetszik, az élet minden értelme benne van ebben az 1500 oldalban. Tolsztoj talán nem bánná, ha gondolataimat ékes hangvétellel zárnám. Álljon hát akkor itt, a tőlem telhető legnagyobb dicséret: Lev Nyikolajevics Tolsztoj egyike azoknak, akiknek a műveiért, érdemes volt megtanulni olvasni!
Dovák Anett könyves tartalomgyártó. Lelkes olvasója vagyok a szépirodalomnak és klasszikusoknak, de igyekszem tartani a lépést a magyar/külföldi kortárs irodalommal is. YouTube csatornámra videós, Instagram illetve Moly felületeimre pedig szöveges könyvajánlókat, véleményeket készítek.
Metrum // Egy száj
Babos Zonga Rebeka
Egy száj
Mindezt egy szájnak köszönhetem;
a sok komor profilra egyetlen
gúnyos vigyorként emlékszem.
Nem tudom felidézni
a tornaterem kulcs csörgését,
a nyakbanlógó, karcos sípot.
Nem rémlik a fiú nevetés,
sem a vékony lányok haspólójának színe.
Csak horzsolások maradtak,
ahogy a fülembe vésődött:
olyan vagy, mint egy puha lavina.
Fogak közti homokként csikorogtak a sértések,
piros gumilabdaként fészkelték be magukat
emlékezetem bordásfalának rácsai közé.
A karcolások, mint egy partjelző,
mutatják határomat.
Gúny helyett más ül az arcokon, ha néznek,
de még most sem merek hinni a tükörnek,
sem a mérleg számlapjának.
A „konyhásnéni” jelzőt olyan nehéz levetni,
mint a biztonságos ruhákat piros bikinim fölül.
Hiába váltották fel bókok a sértéseket,
azok ott maradtak a terem fehérre meszelt falain.
Prizma/Zoltán Tamás
Zoltán Tamás
Szerethetetlen
(részlet)
bevezetés
Nagymamának miatyánk-szaga volt.
Nem csak a templomban. Otthon is. Akkor is, ha füstölt kolbászt reggelizett, hagymával. Akkor is, amikor gondosan megélezte a nagykést, mielőtt elvágta vele a tyúkok torkát az udvaron. Akkor is, amikor gondosan beletette a négy újszülött kismacskát a zsákba, aztán elásta őket a kert végében. Gyúrta a tésztát, könyékig lisztesen, közben mormolta, hogy szenteltessék meg a te neved. Egész nap a Miatyánkat mormolta, hogy ne kelljen gondolkodnia. Meg emlékeznie. Arra, hogy a Kiskarcsi hatévesen leesett a padláslétráról, és meghalt. Arra, hogy a nagypapa is korán meghalt. Meg hogy anyu is meghalt. Meg arra sem akart emlékezni, amikor bejöttek a szovjetek, és rálőttek. A nagymama életét a boldogságos szent szűz mentette meg. Konkrétan. Mondták a szomszédok, hogy jönnek a ruszkik, el kell rejteni az értékeket. Nagymama leakasztotta a falról az ágy fölött lógó hatalmas festményt, amin Mária tartja az ölében a kisdedet, és futott vele a fészer felé. A ruszki rálőtt, és a képkeret fogta fel a lövedéket. Azóta is benne van. Mária feje fölött ott van egy puskagolyó. Nagymama semmire sem akart emlékezni, mert nem voltak szép emlékei. Megkérgesedett a lelke. Egyedül volt. Csak én maradtam neki, de engem nem mert szeretni, nehogy én is meghaljak.
Bennem nem szólalt meg a Miatyánk. Hiába ültem ott minden misén, hiába olvastam a Szentírást, nem éreztem az áhítatot. Esténként letérdeltem az ágyam mellé, és úgy tettem, mint aki imádkozik. A nagymama miatt. De a Miatyánk helyett én azt mantráztam magamban, hogy őszi éjjel izzik a galagonya. Nem csak ősszel szólt ez bennem. Mindig. Reszket a galagonya magába. Biztos mérges volt rám emiatt az Isten. Nem szeretett. El is intézte, hogy más se szeressen.
január
A szemem még csukva van, valami mámoros bódulat járja át a testem, keveredik a fájdalommal. A levegővétel is nehezemre esik. Egy férfi és egy nő beszélget mellettem, ismeretlen hangok, ismeretlen szagok, ismeretlen fájdalmak. Most a testem fáj, nem a lelkem. Fekszem, a tenyerem vászonlepedőt érint, a szám kiszáradt, a szemem nem nyílik.
Az amputáció sikerült.
Csak ezt az egy mondatot hallom meg, vagy csak ennyit fogok fel a kettejük beszélgetéséből, azt azonban tudatosítom magamban, hogy rólam van szó.
Már értem a fájdalmat, de azonnal átveszi a helyét a félelem. Nem akarok többet tudni. Aludni akarok.
Órák telnek el, vagy csak percek? Felébredek. Nem nyitom ki a szemem, nem akarok szembesülni a valósággal. Mozdítom a kezem, de mintha egy dárdával döfnének az oldalamba, forró, égető fájdalom járja át a testem. Felnyögök, az agyam felfogja, hogy a jobb kezem működik. A szívem a torkomban dobog. A bal kezem is működik, hajlanak az ujjaim, mozdul a könyököm, a vállam. Ezek szerint nem a karjaimat amputálták. Akár meg is nyugodhatnék, de sokkal nagyobb rettegés lesz úrrá rajtam: a lábaim? A csípőm olyan lassan engedelmeskedik a kérésemnek, mintha negyvenszeresére lassított filmben lennék. A bal térdemet tudom mozgatni, oké. Bal lábfej oké… Nem tudok felsóhajtani, mert pokolian fáj az oldalam. Kinyitom a szemem. Kórházi szobában fekszem, fehér falak között. A jobb alkaromból infúziós cső lóg ki. Mozdítanám a fejem, de szédülök, és homályosan látok. Tudnom kell, hogy mi történt velem. Bal kézzel felemelem a lepedőt, ami az egész testemet beborítja. Vastagon bepólyálták a melleimet, a kötésben egyiptomi múmiának érzem magam. Végighatol az egész testemen a rettegés, jéghideg görcsbe rándul a fejem tetején a bőr. Az implantátumok! Kiszakadtak! Biztos, hogy már elárasztotta a belső szerveimet kétszer négyszáz köbcenti szilikon! Amputálni kellett a melleimet? De közben látom, hogy a kötés alatt domborodnak a halmok, mindkettő megvan. Mindössze egyetlen bugyi van rajtam. Nem az enyém. Ilyet sosem vennék fel. Kinek a bugyijában vagyok? Próbálok a két könyökömre támaszkodva felülni, de nem megy. Annyira fáj, hogy visszahanyatlom az ágyra. Azt azonban láttam, hogy a jobb lábszáramon friss sebek vannak, és a jobb lábfejem… Valami fura anyagból készült sín tartja, mintha beszorították volna közé, és körbetekerték gézzel. De megvan! Megvan mindkét lábam! Mit amputáltak? Az izgalomtól hangosan zihálok, minden belégzés összerántja a gyomrom, és szúró fájdalmat érzek a bordáimban. Lassan közelítek a tenyeremmel az arcom felé. Elképzelem az érzést, amikor kitapintom, hogy az orrom helyén egy lyuk tátong. Hozzáérek. Az is megvan. Van orrom is! Sőt, ajkam és füleim is vannak! Ettől a néhány percig tartó felfedezéstől annyira elfáradok, hogy ismét álomba zuhanok.
Megtudom a dokitól, hogy harmadik napja fekszem itt. Tényszerűen, kimérten közli, hogy két lábujjamat kellett eltávolítaniuk. Sosem hallottam, hogy a lábujjakat számokkal különböztetik meg egymástól. Nincs kislábujj, vagy lábgyűrűsujj, a legnagyobb az egyes, a legkisebb az ötös. Nálam a jobb négyest és ötöst amputálták. Ezenkívül agyrázkódásom van, és három bordám eltörött. Szerinte óriási szerencsém volt. Nekem eddig nem nagyon volt még szerencsém, nem is tudok mit kezdeni a fogalommal. Az érzéssel sem.
Legalább négyszer kértelek, hogy ne igyál többet, és ne szívj több zöld cigit, mert hajnalban te vezetsz hazáig. Ne hisztizzek, szilveszterkor mindenki iszik, ilyenkor ki kell ereszteni a gőzt. Én nem tudtam kiereszteni, pedig már forrt. Lívia ügyesen játszotta a háziasszonyt, feltálalt egy kisebb település számára elegendő vacsorát, amiről azt állította, hogy minden egyes fogását maga készítette. Akkor sem hittem volna el, ha nem látom meg az éttermi futárszolgálat műanyag zacskóit a konyhában. Annyi esze sincs, hogy eltüntesse a nyomokat. Fogalmam sincs, hogy miért ragaszkodsz Líviáékhoz. Nagyzoló, telhetetlen és lehetetlen emberek. Ő is, és Milán is. Minden alkalommal eljátsszák a társaságnak, hogy tökéletes a házasságuk, pedig mindannyian tudjuk, hogy gyűlölik egymást. Évek óta így telik a szilveszterünk. Milán, Lívia, Katica, Gergő és mi. Katica már tíz óra körül részeg. Forgatókönyv szerint alakul nála az este. Megérkezik, repked, cseveg, iszogat. Éjfélkor már nem tudja végigállni a Himnuszt. Gergőt utálom. Mindig is utáltam. Évente megvilágosodik, és mindenkit próbál meggyőzni az egyetlen igazságról. Két éve krisnás volt. Fából készült gyöngysort morzsolgatott, hatalmas gesztusokkal beszélt egy kék istenről, és állította, hogy csak így lehet élni. Otthon felállíttatott egy oltárt, amiben apró babácskák laktak, és ő minden este hajlongott előttük. Bizonyos időközönként enni is adott a giccsesen felöltöztetett bábuknak. Tányérkában tette eléjük a gyümölcsdarabkákat. Aztán csalódott. Sosem derült ki, hogy miért fordult el Krisnától, de egy idő után szó sem esett a témáról. Tavaly vegán lett. Kizárólag növényi alapanyagú ételeket evett, és a balatoni nyaralója udvarán egy gödörben eltemette a bőrből készült cipőit, nadrágszíjait, még azt az olasz aktatáskát is, amit Milánóban vett egy kisebb vagyonért. Látványosan elkülönült tőlünk a vacsora alatt, és hosszan mesélte, hogy az a kacsa, amelyiket éppen a tányérunkon látunk, milyen kínszenvedés árán lehelte ki a lelkét. Ő többet nem ül le olyan asztalhoz, amelyen feltrancsírozott állati tetemek hevernek. Örültem neki, hogy nem kell a vörös arcát néznem, és a szuszogását hallgatnom evés közben. Meg is lepődtem, mikor idén azzal szembesültem, hogy tömi a szájába a töltött káposztát. Elmesélte, hogy kikészült a gyomra a növényi étrendtől, de nem ő a hibás, csak senki sem mondta el neki, hogy oda kell figyelni a megfelelő mennyiségű fehérje bevitelére, meg a vitaminok adagolása is fontos lett volna. Most a konditerem a temploma, az lett a vallása, hogy mindennap másfél órát izzad és emelgeti a vasdarabokat. Már négy hónapja csinálja. Zakó volt rajta, így nem láttam, hogy mennyit izmosodott, de szerintem csak az úszógumija nőtt meg.
Milán, Gergő és te: az elválaszthatatlan trió, a három király, az élő félistenek. Budapest három menő ügyvédje, akik jóban-rosszban kiállnak egymásért és egymás mellett. Lívia barátnője Katica, aki három éve vált el, Milán fantasztikus tehetségének köszönhetően totálisan kifosztva a volt férjét. Maradtam kívülálló. Minden téren. A beszélgetésben sem tudok részt venni, és a teraszon zajló, zöld felhőbe burkolt vihogásban sem. A joghoz hülye vagyok, amikor ti paragrafusokról beszéltek, az számomra olyan, mintha egy idegen bolygó küldöttei akarnának kommunikálni velem a saját nyelvükön. A két csajhoz sem tudok kapcsolódni. Mindketten anyukák, Líviának kétéves a kisfia, Katica ikrei pedig most töltötték be a hármat. Kizárólag róluk képesek beszélni. Krupp, fogzás, oltások, hasmenés, fognövés, gyerekülés, bébipapi, bölcsi, Bogyó és Babóca. Csak mosolyogva bólogatok, mint egy reneszánsz festmény modellje, aki legszívesebben kimenekülne a keretből, hogy futhasson egyet a zöld réten. Az érkezésünktől számítva egy óra sem telik el, és kiültetnek a szégyenpadra, céltábla kerül a homlokomra, és hunyorogva faggatnak, hogy én mikor szülök már neked gyereket. Neked. Mindig így mondják. Katica is a férjének szülte az ikreket, aztán mégis rámaradt mindkettő. Ugyanazt mondom minden alkalommal: dolgozunk az ügyön, de még ráérünk. Még csak harminchat vagyok. Ezen a mondatomon ők látványosan megdöbbennek, és felváltva bizonygatják, hogy a testem nem lesz fiatalabb, nem tologathatom ezt évekig, és annál nincs csodálatosabb dolog a világon, mikor egy apró élőlény azt mondja neked: anyu. Arról sosem beszélnek, hogy milyen érzés volt kinyomni a testükből azt a három és fél kilós élőlényt, meg hogy az első tizennyolc év nem csak röhögésből áll majd. Nem ellenkezem az anyaság ellen, szeretnék is majd szülni, de nem sürgetem. Ha jönni akar, akkor jöjjön! Már két éve nem védekezünk, de semmi. A nőgyógyász szerint csodálatosan működik minden ehhez szükséges belső szervem, nem tudok mást tenni, nyugodtan várakozom.
Így telnek a szilveszterek. A három hím egyre tompább elmével megbeszél, a két anya a világ leghasznosabb tanácsaival látja el egymást, én meg harisnyában toporgok Lívia kézi szövésű arab szőnyegén. Mindig Milán keresi meg és teszi fel azokat a retró lemezeket, amiktől a feszültségem csak fokozódik. Az ötödik ABBA-sláger után Agnethát és Fridát is a pokolba kívánom, a Boney M.-daloktól tikkelni kezd a szemem, és mire hajnalban eljutunk a magyar válogatáslemezig, már hullámvasutazni lehetne az idegszálaimon. Ugyanaz a műsor, ugyanaz a sorrend: Trabanton szállni élvezet, azok a boldog szép napok, a szerelemvonatból nincs kiszállás, napfény járja át a szívem újra. Ekkor már a második Frontint veszi támadásba a gyomorsavam, ami a második pohár pezsgőtől erősen pezseg. Kettőnél sosem iszom többet. Ki tudja, ha egyszer leinnám magam, még én is hangosan üvölteném, hogy szerelemre születtem, sokan mondták már nekem. Hajnali kettőkor Lívia Milánnal összebújva táncol a szőnyegen, amihez Celine Dion szolgáltatja az aláfestő zenét. Még részegen is azt játsszák, hogy boldogok, pedig az ő Titanicjuk is elsüllyedt már. Katica egy fotelben alszik, szétvetett lábakkal, belátást engedve a fekete műbőr miniszoknyája alatt viselt piros csipkebugyira. Néhány pillanatig elgondolkodom, hogy miért vett fel ilyen vadító bugyit, amikor tudta, hogy csak hatan leszünk. Ez sem az én dolgom. Gergővel támasztjátok a bárpultot, és nem értem, hogy miről beszéltek. Csak annyit fogok fel, hogy új céget akartok alapítani, és hogy azzal eszméletlenül sokat lehet keresni. Ez a kedvenc szavad. Eszméletlenül sokat kell dolgozni, eszméletlenül finom ez a bor, eszméletlenül szép ez az autó, eszméletlenül hülyék a klienseid. Megkérdezem, hogy hívjak-e taxit, te csak rázod a fejed. Fél óra múlva indulunk. Nem vagy részeg, tudsz te vezetni, és ilyenkor amúgy sincs nagy forgalom itt, Budán. Ölelkezve búcsúzkodunk, mondjuk, hogy búék, és beülünk a Fordba. Hosszan kifújom magamból a felgyülemlett, visszafojtott, lenyelt feszültséget.
Marika adatlapot tölt ki. Az én adatlapomat. Ötödik napja fekszem a kórházban, és úgy ítélték meg, hogy most már képes vagyok válaszolni a kérdésekre. Marika ápolónő. Így mutatkozott be, így kell szólítanom. Marika. Ül a fehér köpenykéjében egy széken, és faggat. Átfutott a fejemen a kérdés, hogy egy legalább százhúsz kilós nőt miért becézgetünk, sokkal elegánsabb lenne Máriának hívni, de nem faggatom erről. Azt már felírta, hogy Kunvári Helgának hívnak, harminchat éves vagyok, autóbalesetet szenvedtem január elsején, hajnalban. Kérdezi, hogy mi a foglalkozásom, én először rávágom, hogy lakberendező, aztán elcsuklik a hangom, és a szemébe nézve annyit mondok: nyomorék. Mosolyog, és ingatja a fejét. Nem szabad ilyeneket mondanom, minden rendben lesz, legyek hálás a sorsnak. Leszek. Hálás. Majd egyszer. Kérdezem, hogy te mikor voltál nálam utoljára, mert mindig akkor jössz, amikor alszom, és hogy hol lehet a mobiltelefonom, de Marika szerint ezekre a kérdésekre csak a doktor úr adhat választ. Elmondja, hogy szépen gyógyulnak a sebeim, néhány nap múlva már bottal sétálhatok, aztán jön a gyógytorna, és hamarosan el is felejtem az egész balesetet. Nem hiszem, de visszamosolygok. Megkér, hogy ne nagyon ficánkoljak az ágyon, de ezt nem is terveztem, hiszen a törött bordáim a legkisebb mozdulatra is jeleznek. Elmagyarázza, hogy estére kérhetek dupla adag fájdalomcsillapítót, és hogy sok folyadékot kell innom.
Másnap délelőtt Marika helyett maga a doktor úr ül le mellém, bólogatva nézi a kórlapomat, kocogtatja az infúziós zacskót, tapogatja azt a feldagadt, lilásfekete csonkot, ami a lábfejemből maradt, nyomkodja az oldalamat, én sziszegek, ő jegyzetel, aztán megfogja a kezem. Olyan hangon beszél, mint azok a palik, akik az időjárás-jelentést olvassák fel a rádióban. Szépen artikulál, de nincs érzelem a szavai mögött.
Odalép az éjjeliszekrényemhez, az alsó fiókból kiveszi a táskámat. Mondja, hogy a rendőrök hamarosan bejönnek hozzám, mert ilyenkor ez a szabály, ki kell hallgatniuk. Ő csak annyit tud, hogy autóbalesetünk volt. Nekihajtottunk egy villanyoszlopnak. Hiába kérdezem, hogy te hogy vagy, kerüli a választ. Próbáljak megnyugodni, most a pihenés a legfontosabb. Nem tudok kiabálni. Megszorítom a kezét, ő meg csak néz rám a hideg kék szemével, aztán tekerget valamit az infúziós zacskón, amitől én újra elalszom.
Kikotrom a táskámból a mobilomat, de már első ránézésre látom, hogy a kijelzője megrepedt. Hiába próbálom bekapcsolni, a készülék nem reagál. Az ablakon kinézve látom, hogy este van. Körülnézek, tudatosítom magamban, hogy egy másik nő is fekszik a szobában. Ötvenes, vörösre festett haja a vállára omlik, ő is kanülön keresztül kapja az infúzióból a gyógyszereket. Alszik. Jön a doki, szorosan mögötte Marika. Összeszokott páros. Átvillan az agyamon, hogy biztosan megajándékozták egymást karácsonykor. A doki vett egy doboz csokoládét, meg egy zacskó őrölt kávét Marikának, aki egy üveg, papírtasakba állított itallal kedveskedett a mindentudó férfinak.
Marika közli, hogy most kapok egy nyugtatót, már szúrja is be az injekciót, aztán az orvos leül mellém, fogja a kezem, és kimért hangon mondja, hogy te nem élted túl a balesetet.
A könyv előrendelhető: Líra
Metrum // Kérjük, őrizzék meg értékeiket, vagy helyezzék azokat biztonságos helyre
Bere Ábel István
Kérjük, őrizzék meg értékeiket, vagy helyezzék azokat biztonságos helyre
a tengerbe akarok fulladni
“a szerelmes pár tegnap kora reggel talált rá a fiatal fiú holttestére”
se fiatal nem vagyok, se holttest
gondosan elrendezik a halálomat és
körberöhögik a testemet
azután felnyitnak és megvizsgálnak és csodálkoznak és nagyon meglepődnek
hogy nincs meg a szívem
pedig sehol egy seb a testemen
új kutatócsoport indul a fedőneve angyalok
soha ilyen még nem volt azt hiszem
a burkom egy laborban fekszik és halott és meggyötört és idegen férfiak nyúlkálnak benne
a mellkasodban pedig a tragédia napja óta két szív dobog de ezt ne tudja meg senki kedvesem meg kell ígérned
odaadtam neked vigyázz rá nagyon
Bere Ábel István 2007-ben született, Budapesten. Hét évesen írta első versét, és azóta is folyamatosan ír. Műve először a Marysol könyvkiadó 2021-es Cseresznyevirágzás című antológiájában jelent meg. Állandó szerzője a Litera-Túra Művészeti Magazin Ifjú tehetség rovatának. Legutoljára a 2025-ös Szentendrei Verstérképen kapott helyet írása. Versei nyersen, groteszk módon dolgozzák fel az érzelmeket.
Impresszum:
Főszerkesztők: Forray Péter, Lágy Kornél
Szerkesztő, Korrektor: Dezső Kata
Elérhetőség: kaleidoszkop.folyoirat@gmail.com
Rovatvezetők:
Figyelő – Horváth Máté
Prizma – Dezső Kata
Metrum (Líra) – Bánfi Veronika, Rostás Mihály
Epicentrum (Próza) – Bandicz Bálint Barnabás, Dubán Kitti, Forray Péter
Novum / Optika – Király Csenge Katica, Tóth Alíz
Film – Bányász Dorka Zsófia
Színház – Cseh Sára
Zene – Szalai Mariann
Spektrum (Képzőművészet) – Géczi Lajos, Kovács Attila
Munkatársak: Györei Attila Zsombor, Molnár Boglárka
Illusztráció: Bulla Liza, Hajdú Lilla Réka, Kovács Attila (Axorthum)
A Kaleidoszkóp irodalmi és művészeti folyóirat
Kiadó: Lágy Kornél
Székhely: 1055. Budapest, Szemere utca 8.
Kiadásért felelős személy: Lágy Kornél
Felelős szerkesztő: Forray Péter
Elérhetőségek: +36704050460, kaleidoszkop.folyoirat@gmail.com
ISSN: 3094-466X
Ha támogatnál minket, Patreon oldalunkon keresztül ezt megteheted!
Kaleidoszkóp 