Kaleidoszkóp

Novum // interjú Ricz Géza képzőművész-grafikussal

„Ricz annak a nemzedéknek a képviselője, 
melyet még gyermekként derékba kapott
annak az országnak a tragikus megszűnte, 
amelybe beleszületett.“

Szombathy Bálint,2021 – Izoláció kiállítás

Ricz Géza 1980-ban született Szabadkán. Jelenleg Salzburgban él és alkot. 2011-ben végzett a Szegedi Tudomány Egyetem rajz-művészettörténet szakán, majd 2013-ban az intézmény bölcsész karán szerzett mesterdiplomát. Jelenleg a képzőművészet mellett alkalmazott grafikával foglalkozik és art directorként tevékenykedik. Az elmúlt években ügyfelei között tudhatta a Red Bullt, a Leicat, a Telenort, és az Audit. Rendszeresen publikál hazai és nemzetközi folyóiratokban. Elismerései: Forum díj, 2019 (SRB), Legszebb Vajdasági Művészeti könyv díj, 2018 (SRB), Vajdasági Szép Magyar Könyv díj, 2018 (SRB), O.R.A Prize, 2018 (IT), BEEP Wales Contemporary Painting Prize, döntős kiállító, 2018 (UK), Combat Prize, Döntős kiállító, 2018 (IT), ArtSlant Prize Showcase Winner, 2017 (USA).

Válogatott kiállítások ( a teljesség igénye nélkül):
– Innsbrucki Magyar Konzulátus galériája, 2021
– Wunder, Add Art Gallery, Spoletto (IT), 2020
– Salzburg, Berchtoldvilla, Salzburg (AT), 2020
– INOS pop up gallery, Hallein (AT), 2020

Hogyan jött a képzőművészet az életedbe?

Egész tinikoromban, még fiatalabb voltam szerintem, mint te, amikor elkezdtünk nagyobb gyerekekkel, barátaimmal, szomszédokkal, suliból haverokkal bandázni. Akkor jelent meg felénk a gördeszka meg a gördeszkázás szubkultúrája, magával hozva az amerikai trendi szubkultúrákat, mint például a graffitit. Nagyon megtetszettek a gördeszkák színes illusztrációi graffiti stílusban. Nekem ez rettenetesen tetszett, elkezdett érdekelni hogy mi is ez, honnan is jön… Egyre többet tudtam meg a graffitiről, hogy ez Amerikában a hetvenes évektől létező jelenség, és hogy a fiatal, kreatív szegénynegyedekben élő gyerekek „műfaja”: úgy fejezik ki a kreativitásukat, hogy a környező utcákban metrókocsikra színes betűket festenek. Valójában mindenkinek volt egy saját „tagje”, ami tulajdonképpen egy ilyen álnév volt, a jelentését csak egymás közt ismerték.

Elkezdtük mi is a haverokkal próbálgatni a szárnyainkat, graffitizgetni… mindnyájan próbáltunk egyre szebb, precízebb, különösebb betűket rajzolni. Végül mindez játékos versengéssé alakult, egymást inspiráltuk arra, hogy minél többet, minél jobban rajzoljunk. Később elkezdtünk rajzfilmfigurákat meg hasonló, egyszerű karaktereket rajzolni. Szerencsére általános iskolában a rajztanárnőm látott bennem fantáziát, figyelmembe ajánlotta a rajzszakkört, ide jártam is, viszont még nyolcadikban nem voltam teljesen biztos benne, hogy ilyen irányban szeretnék továbbtanulni, úgyhogy egy olyan középiskolába kerültem, ahol öt évig nem volt rajzórám. Ennek ellenére állandóan rajzoltam, az összes füzetem tele volt. Az iskolában én voltam a különleges, mindig rajzoló gyerek. Sűrűn felkértek a suliújsághoz, tablókra, meg egyebekre, mondván, hogy Géza itt a rajzolós… Úgyhogy az iskolában nem hivatalosan rajzoltam, de volt egy motiváló része, hogy ott is felfigyeltek a rajztudásomra. Ez már elég volt ahhoz, hogy a középiskola végére világossá váljon, mindenképpen valamilyen képzőművészeti irányban szeretnék továbbtanulni. Így kötöttem ki a Szegedi Rajz Tanszéken, ahol végül rajztanári diplomát szereztem.

A már említett graffitizés hogyan jelenik meg, ha megjelenik a jelenlegi alkotásaidban?

Közvetlenül nem jelenik meg, de nyilván valahol lerakódtak bennem az élmények, struktúrák, és valamilyen formában vissza is köszönnek. Az egyetemi évek alatt elkezdtem a graffititől a festészet felé fordulni. Az első festményeim nagyon street art stílusúak voltak, viszont folyamatosan próbáltam valami egyedit kitalálni, ami én vagyok, nem pedig valaki más stílusa. Abban az időben kezdtem kollázsozni, ami annyit jelent, hogy mindenféle képeket, rajzokat, újságokat gyűjtöttem össze, és azokat összeollózva készítettem kollázsokat, ezekben megjelentek graffiti-töredékek, firkák vagy betűk, képekkel, utcai jelenetekkel kombinálva, az utcai hangulat, a graffitizés világa. Mindig az elhagyatott sikátorokat, pályaudvarokat kerestük, ahol nem zavartunk senkit. Ezek a hangulatok nyilvánvaló, hogy megjelentek a képeimen már akkor, és a mai napig is ott vannak.

Ha már a hangulatnál tartunk: a munkádból adódóan sokat utazol. Az utazás milyen hatással van a művészetedre, mennyire befolyásolja ez a különleges hangulat a későbbi alkotásaidat?

Ez egy nagyon jó kérdés. Még én sem tudom pontosan. Voltam többször Japánban, és amikor ott vagyok, illetve amikor visszaérek, nagyon a hatása alá kerülök. Imádom Japánt, egy nagyon különleges világ. Többször eljátszottam már a gondolattal, hogyan tudnám beépíteni a művészetembe, de annyira idegen és más világ, hogy nem érezném természetesnek, ha elkezdeném a japán témákat belesűríteni a munkámba. Ugyanez a dilemma Ausztriával, ahol élünk, hiszen itt a gyönyörű Alpok körülöttünk, de nem igazán tudok vele mit kezdeni. Nem tudom, hogyan olvasszam ezeket a tapasztalatokat teljes egészében az én világomba, de abban biztos vagyok, hogy töredékében vagy tudatalattiban megjelennek ezek az élményelemek is.

Ha be kellene sorolnod valamilyen irányzatba, akkor melyik az, amelyet te képviselsz?

Szűkebb irányzatba nem tudnám besorolni. Kortárs művésznek tartom magam. 2024-ben ott tartunk, hogy a képzőművészetben már mindent kipróbáltak. A huszadik század folyamán végigmentünk mindenféle izmusokon. Lehet, hogy a jövőben a művészettörténészek megállapítják majd, hogy hova tartoztam, viszont úgy gondolom, nem tartozom egy konkrét stílusirányzathoz sem. Van a munkáimban egy balkán-hangulat, sok szürkeség és feketeség, jellemzően a kelet-európai művészekre. Ha kénytelen lennék besorolni, akkor kelet-európai kortárs művészként definiálnám magam, de ennél pontosabban nem szeretném és nem is tudom.

Megosztanád, hogy néz ki nálad egy alkotói folyamat?

Mindent előre kitalálok. Pontosabban: egy jó éve precíz tervek alapján dolgozom. Volt egy remek, kísérletező korszakom a húszas, harmincas éveimben. Az volt az időszak, mikor mindent ki szerettem volna próbálni. Imádtam, hogy a festéket lehet kenni, folyik és fröcsög. Abban az időszakban nagyon spontánok voltak a képeim. Ha véletlenül történt valami, ha megfolyt, úgy hagytam. A frissesség adta az erejét a munkáimnak, viszont ez idővel megváltozott. Az expresszív vonallal kísérleteztem amennyire tudtam. Sokat tervezem számítógépen is, főleg a köznapi munkámból adódóan. Röviden már említettük, hogy grafikus vagyok, emiatt a szoftvereket használom a festményeim tervezésére is. Az újabb festményeimen, újabbnak gondolom azokat, amelyek az elmúlt tíz évben készültek, megjelennek a munkámban használt grafikai elemek is. Geometrikus formákat kombinálok figurális elemekkel. Úgy gondolom, ha már napi nyolc, kilenc, tíz órában ezzel foglalkozom, akkor ez is része a művészi egyéniségemnek, és miért ne legyen része a festészetemnek is. Így alakult ki, hogy ma már photoshopban vagy kézzel készült kollázsokat csinálok kis méretben, azokat kinyomtatom, vázlatként használom, majd pedig nagy méretben felfestem olajjal a vászonra.

A tervezéstől eljutni a kész alkotásig átlagosan mennyi időt vesz igénybe?

Nem tudom átlagolni, mert mindig kampányszerűen, projektszerűen dolgozom. Ez azt jelenti, hogy rengeteg tervem van, viszont kevesebb időm a megvalósításra. Hullámokban szoktam dolgozni. Két hónapja van egy új műtermem, előtte hosszú hónapokig nem festettem semmit, mert nem voltak adottak a körülmények, most pedig folyamatosan dolgozom. Heti háromszor, négyszer lent vagyok a műteremben, hétvégén is. Befolyásolja a folyamatot, ha van kiállítási lehetőség, ez motiváló, ilyenkor többet alkotok. Júniusban kerül megrendezésre az első, komoly kiállításom Salzburgban, nagyon készülök, dolgozom ezerrel.

Mi a mondandó, üzenet, amelyet a képeid közvetítenek?

Elég sok társadalomkritika van bennük, sűrűn reflektálnak a vajdasági helyzetre. Három éve, Szabadkán egy kiállításomon (Izoláció-kiállítás, 2021, Szabadka) több képem is volt, melyek nagyon személyes, vajdasági, történelmi vagy politikai témákat érintettek, vagy olyan jelenségeket, amelyek a vajdasági régióra jellemzően hatással voltak. Ezért festettem meg több történelmi személy portréját is a saját stílusomban. Illetve nagyon sok szabadkai, történelmi helyszínt, jelentős épületeket is megfestettem már, amelyeket valamilyen oknál fogva már lebontottak. Az, hogy miről szólnak, változó, de mindig valami személyesről, akár családi, vagy pedig a régióhoz, magyarsághoz kötődő témákból merítek.

Képzőművészeti tanulóként nagyon izgalmas volt látni a művészi pályád alakulását, a képeid, munkáid nagyon inspirálóak. Milyen útravaló tanáccsal szolgálnál azoknak, akik az elején vannak a képzőművészeti pályafutásuknak?

A fiataloknak, akik a képzőművészeti pályát választják két dolgot tanácsolnék. A legfontosabb: alkotni, alkotni, alkotni. Minél több művészeti ágban próbálják ki magukat, szabadidejükben foglalkozzanak kreatívkodással, kreatív alkotással! A képzőművészeti pálya népszerű a fiatalok körében, de csak azok tudnak kiteljesedni, hosszútávon érvényesülni, akik sokat és kitartóan gyakorolnak. A második tanácsom, hogy legyenek bátrak, ne törődjenek azzal, ki mit gondol! Ne hagyják, hogy a beszűkült látókörű emberek véleménye korlátozza őket! Alkossanak őrült dolgokat, merjenek nagyot álmodni, és dolgozzanak szorgalmasan, hogy az álmok is megvalósuljanak.

Az interjút Basarić Petra, a zentai Bolyai 
Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium
tanulója készítette.

Novum // Spiritualitás és a Nagy Obszervatórium// interjú Fekete Bálint festőművésszel

Fekete Bálint a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán szerezte Festőművész diplomáját, jelenleg Képzőművész-tanári mesterszakos hallgató. Munkássága mélyen átszövi a spirituális és filozófiai gondolatokkal, különösen a buddhizmus, azon belül is a ZEN irányzat hatásai érződnek alkotásaiban. Az élet és a világ megértésére tett belső utazása során alakította ki egyedi képi világát, amelyben a meditáció, az önreflexió és a keresés egyaránt kulcsszerepet kapnak.

Alkotásaiban a spiritualitás és a személyes tapasztalatok szimbólumokban kifejezést nyernek, mint például a szem, a látás és az új perspektívák szimbóluma, míg a kör a ciklikusság, a tökéletesség és az isteni harmónia jelképe. Fekete Bálint számára az alkotás nem csupán technikai kérdés, hanem egy belső, meditatív állapot, amelyben a művész a jelenben van és folyamatosan új válaszokat és perspektívákat talál.

Hogyan befolyásolják a keleti vallások, mint például a buddhizmus, vagy akár a hinduizmus az alkotásaidat?

A kettő közül főleg a buddhizmus az, amelyhez közel kerültem. Annak is főleg a ZEN buddhizmus irányzatához. Sok előadást hallgattam a magyar képviselőiktől, akik a Zen Fény templom néven működnek idehaza. A Hinduizmussal pedig a Krisna-tudatot vallókon keresztül találkoztam. Pécsen sokat vendégeskedtem a helyi Védanta klubban és beszélgettem velük. Ahogy már említettem főleg ezek a ZEN előadások voltak, amik mély hatást gyakorolt rám. Hogy hogyan is tekintek a körülöttem lévőre, másokra vagy magamra. Megalapozott egyfajta filozófiát amire építkeztem később. Ugye ezek főleg visszatérő szimbólumokban mutatkozik meg, mint például a meditáló alak, különböző kézjelek, vagy. Viszont nem mondanám, hogy ezek magát a keleti vallásokat jelenítik meg. Sokkal jobban azt érzem, hogy ezek tulajdonképpen a spiritualitás megélését szimbolizálják bennem. Mivel ilyen behatások értek, valahol érthető, hogy ezt használom fel, mint gondolatiság megjelenítése a képben. Hisz egy ilyen formájával találkoztam a spiritualitásnak.

Számodra vannak olyan e szimbólumok, vagy tanítások, amelyek téged inspirálnak a leginkább?

Ami sokszor előforduló szimbólum a kialakított témáimban: a szem, a kör, szakrális jellegű épületek vagy akár a csillagok. Ezek már évek óta folyamatosan kísérnek. A szem a látás szimbóluma. Akár szellemi értelemben, de jelenthet ébredést is a kinyíló szem. Valaminek a meglátását az észlelést, az új perspektívába helyezkedés. A kör egy általános jelkép. A teljeség, a ciklikusság, a tökéletesség szimbóluma. Szerintem én is ebben az értelmezésben használom, mint előttem sokan mások. Az épületek, úgy érzem, engem szimbolizálnak, vagyis az egyént. A kupola is sokszor megjelenik ezeken az struktúrákon, ami az égboltot hivatott szimbolizálni, így a belső tér az egész világnak egy kicsinyített mása. Ebben a kontextusban, az épület az ’én’-t szimbolizálja, ezért a belső tér az egyén belülről felépített világa, az által érzékelt, befogadott valóságból épül föl.

Persze azért is szakrális jellegűek ezek az épületek, mert a templom mindig a hitvilágon keresztül leszűrt valóság esszenciáját mutatja meg. És megpróbál megfogalmazni valamit az ’egyénen túl’-ból. Tanítás, ami inspirál talán Wittgenstein gondolata: „Nyelvem határai, világom határai.” Ebben azt hiszem tisztán kifejeződik az a gondolat, hogy nincs hozzáférésem a valódi világhoz. Az, amit látok és felfogok az csak egy kicsi szelete az nagy egésznek. A beérkező információk alapján én leképzek egy értelmezést a körülöttem lévőről, de az még mindig csak az én leképezésem. Ettől még nem lesz teljes a kép. Csak az én nézőpontom. Ez pedig frusztrál engem. Az, hogy lényemből fakadóan, amit látok az csak a Májá fátyla, az illúzió. Ez a gondolat adta az inspirációt a képeim témáihoz és azok megfogalmazásához.

Milyen jelentősége van a meditációnak, illetve a spiritualitásnak a művészetedben? Hogyan segítenek ezek?

A spirituális / filozófiai nézeteim szerves részét teszik ki az alkotásaimnak. Nálam ez akkor kezdődött, amikor megértettem, hogy az, amit felfogok a világból az nem abszolút. Az csak egy töredéke hiszen csupán két szempárral nézek mindenre. Mikor ez tudatosult bennem, lassan rájöttem, hogy szorongást is kivált belőlem ezért próbáltam valami stabil pontot találni. Ez a keresés visszaköszön az alkotásaimban is. A meditációra pedig úgy tekintek, mint egy olyan folyamatra, amit végezhetek akár festés közben is. Aminek a lényege az, hogy az itt és most-ban legyél. De lehet a meditáció egy állandó elmélkedés is. Akár miközben mész bevásárolni, vagy utazol a buszon. Talán érződik, hogy nem igazán tudom vagy akarom szétválasztani az alkotói folyamatokat és ezeket a belső kereséseket. Ha ezekben a gondolatokban elmélyedek az meglátszik a képeken is. A spiritualitás és a hitvilágom elsősorban rám van hatással a képeimbe csak átszivárog az a változás, ami bennem lezajlik.

Van e számodra olyan tanítás, akár egy bölcs gondolat (mottó), amelyet kifejezetten az életed egyik alapkövét jelenti?

Amit talán egy tömör alapnak tudok nevezni az egyrészt, amit a ZEN előadások tanítottak: Aki éhes annak adj enni, aki szomjas annak adj inni. Aminek a lényege, hogy figyelj oda a másikra. Segítsd úgy ahogy azt kell. Másrészt ami valamiért nagyon erősen hatott rám, az egy interjú részlete. A Hatlépés nevű YouTube-csatorna készítette az „Interjú a nagyszüleimmel” címen egy kilenc részes videó sorozatot. A kilencedikben hangzik el, hogy: „Tisztelni, szeretni, egymást megérteni. Semmi több, ezen alapul minden…” pontosan nem tudjuk meg mi volt a kérdés amire ez a válasz érkezett a nagymamától. De én valami nagyon értékeset éreztem ebben a mondatban. Az idősek bölcsessége, ami tiszta, őszinte és tapasztalat alapú. Ezt a mondatot fontosnak tartom. Mert van benne valami egyértelmű arról hogyan is kell viszonyulni a szeretteinkhez.

Mi ihlette a Nagy Obszervatórium című komplex, de emellett igazán kozmikus témájú képedet?

Az eddigi munkáim. Mivel ez volt a diplomamunkám azt éreztem, hogy a legjobb az lenne, ha valami olyasmit készítenék, ami összefoglalója annak, amivel az elmúlt öt évben foglalkoztam. Az obszervatórium egy számomra frissebb szimbólum, de a szakrális tér már évek óta foglalkoztat, mint téma. Az öt év alatt egy fajta magánmitológia építésében találtam meg azt, ami előre vitt a festészetemben. Sok-sok lehetőséget adott a koncepció körbejárására.

Ehhez az alkotásodhoz van-e bizonyos párhuzam az ábrázolt rend és a filozófiai (transzcendens) rendszerek közt?

Maga az épület a Bábel tornya és Los Angeles-ben található Griffith Obszervatórium egymásba olvadása. A kép elrendezése centrális és szimmetrikus széltében és hosszában is. A kép közepén találhatóak a kapuk, amik az épület mélyébe visznek. A Tanak története szerint Bábel városában az emberek elbízták magukat az új technológia, a tégla miatt és elhatározták, hogy felépítenek egy utat az Istenhez / istenekhez, és ezzel egyenlővé váljanak velük. Ez végül káoszhoz vezetett. Az obszervatórium egy megnyitott kupolaként is értelmezhető. Egyúttal kifejezi a vágyat, hogy szeretnék kitekinteni az általam kreált világon kívülre, amit ’odakint’-nek nevezek. Minél tágabban és részletesebben próbálom látni azt, ami körül vesz. Hátha jobban megértem, tisztábban látom majd mi az, amit én kreálok és mi az, ami tényleg valós. Ezekből látszik, hogy a kép valahol egy vágy megfogalmazása, és a beletörődés abba, hogy sosem fog megtörténni a teljes megértés. A tudatos felfogás / megértés determináltan kudarcra van ítélve. De attól, hogy valamit nem értek, az nem jelenti azt, hogy nem vagyok a része. A tudatom nem tud belépni a teljeségbe, de attól még abban élek. Ez a teljeség pedig nem tudható, de tapasztalható.

Munkáidon gyakran megjelennek egyes motívumok, amelyek a te világképed egyik fontos mozzanatai. A közeljövőben lesznek hasonló tematikájú alkotások?

Az igazság az, hogy úgy érzem, vannak dolgok, amikbe nincsen beleszólásom. Ilyen például a téma, amiről a képeim valójában szólnak. Voltak időszakok, ahol megpróbáltam mással foglalkozni, hogy aztán kiderüljön, hogy a kép mélyén még mindig ugyanazok a kérdések vannak-e feltéve. De azt hiszem ez így van rendjén. A kérdés, mint valami mantra, egyszerűen ismétlődik és ismétlődik. Aztán ebben a körkörös mozgásban, formálódik és új paradigmák születnek. És ezekre a kérdésekre nincsen válasz. Akár azok a kérdések, hogy: Mi van túl Májá fátylán, túl a szubjektumon? Mit látok, ha belenézek a távcsőbe, és kinézek a templom falain kívülre? Mi van odakint? És nem tudod megnézni mert TE magad vagy a templom. És érzed, hogy egy karnyújtásnyira voltál mindig is a választól, de örökre rejtve marad. Az egyetlen lehetőség, hogy feltesszük ezeket a kéréseket újra és újra, aztán újra és újra…

Szóval nem tudom mi lesz a következő lépés, de a formán túl, a kép mélyében úgy is ezt találom majd. Akármit is szeretnék.

Fekete Bálint instagram oldala:
https://www.instagram.com/fekete.balint777/?__d=1

Géczi Lajos Kaposváron tanult a Zichy Mihály Iparművészeti Szakgimnáziumban, ahol OKJ Dekoratőr szakon végzett, majd a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán szerezte a Festőművész mesterdiplomát. A diploma megszerzésével jelentkezett Képzőművész-tanári szakra szintúgy a Művészeti Karon.

Novum // A hős elteker a dohányboltig

Zahuczki Dorottya
A hős elteker a dohányboltig
(Horváth Eve: Metasztázisok kritika)

Vannak versek, melyek egészen új perspektívákat kínálnak a befogadónak a vers hatására úgy érzi, kapott egy darabot valaki más életéből. Ilyen volt számomra Horváth Eve, 2022 novemberétől, 2023 január végéig tíz részletben publikált hosszúverse a Vertigó. A vers, mint mottója is jelzi mementó azoknak, akiket elveszített a benne megszólaló alany.

„Édesanyám és bátyám emlékére, akiket két év alatt elragadott tőlem a rák. //Isten veled, kicsi hegyi ház! / Nem soká tart már a ragyogás. / Szétroppan a kék üveg, az ég, / Beszakad a zápor és a szél.(Babits Mihály)”

A Vertigó hosszúvers, amely fantomszédülést, de tériszonyt is jelöl tematikus folytatása a szerző harmadik kötete Metasztázisok. Már a kötet címe is előrevetíti (metasztázis = áttét), hogy a rák fontos szereplő lesz, de a versek nem taglalják hosszan a beteg hozzátartozók gondozásának nehézségeit, inkább arra fókuszálnak, hogyan jut el főhősünk a gyász legsötétebb pillanataitól odáig, hogy szerettei nélkül is határozottan vándoroljon tovább.

Nem véletlenül használtam a főhős szót, ugyanis a Metasztázisok elején több jel is az eposzokat juttatja az eszembe. Ilyen jelek például a nyitóvers, A hős időmértékes betétei, utazások az utazásban, hiszen a vers egy éjszakai autós száguldás képeivel dolgozik, majd ebbe ékelődnek bele a hajózásról szóló időmértékes strófák. A megannyi kulturális utalást és internetes szlenget is működtető nyitány vizuálisan is különbözik a kötet többi részétől – csak itt nincsenek fekete keretek a cím és az oldalszámok körül. Hasonló design-t kapott egyébként a szerző előző kötete, a Privát idegenvezetés is. A hős olyan, akár egy lázálom, mámoros futás az elmúlással.

„gurul tovább a bestia, a besötétített leviatán-autó, /valahol Nantucketben egy családapát elnyel a cété, /toporzékolva ujjonganak a tumormakerek.” (11.)

Számomra mégis azért lesz a kötet legkevésbé működő verse, mert a szójátékok, az amazóniai törzsek és a blokcbuster-sorozattal párhuzamba állított eposz egy teljesen másfajta versvilágot vetít előre, mint amelyet utána kap a befogadó.

„mint a nagy költségvetésű eposzban a hős, /ahol az autórobbantások és szexjelenetek mind/ állandó jelzőkkel bírnak. /kockahasú szerető, műkeblű hajadon, proteinkaru bajnok.” (9.)

A hős és az Invokáció című, második vers más téteket mozgatnak, mint a kötet további versei, melyekben mintha az eposz szerzője valójában megkapná a múzsától az erőt ahhoz, hogy egy koherens, megrázó és hiteles történetet rajzoljon fel. A későbbiektől visszatekintve a nyitóversek esetlegesnek tűnnek. Nemcsak azért nem tartom erősnek A hőst, mert jelentősen eltér a kötet későbbi részeitől, hanem azért is, mert nem találtam elég ütősnek a benne felsorakozatott képeket, még a könyveket kötögető, majd öngyilkosságba menekülő Frau Kochot sem (11.). A meghökkentő, asszociációkra emlékeztető képek sokkal jobban el lettek találva a negyedik ciklusban. Ám az eposz, mint játéktér sikerült szerzőimegoldás, és képes végig fenntartani a feszültséget.

A kötet négy ciklusa tematikus ívet rajzol ki. Az elsőben, a Metasztázisokban beférkőzik a hős életébe az elmúlás, elveszíti nagymamáját, elmegy a temetésére, ez egyben utazásának kezdete is. Horváth Eve versnyelvének nagy erőssége, ahogyan a mindennapok részleteit hatalmassá növeszti, a feszültség középpontjába állítja például a húsboltot, a hús megvásárlását: „mi történt a mamával? nem értettem a telefon végén, / épp egy fél kiló darált húst kértem, csipogott körülöttem / a bolt, zörgött a mérleg, forgott a pult, az árcetli is lemaradt.” (19.)

Hasonló kép tér vissza a harmadik ciklusban, az édesanya haláláról szóló Ami menthető című vers végén: „eszembe / jutott az is hogy a hátizsákomból sem pakoltam / ki a májat és a darált húst sőt a nudlim is felolvadt / de majd visszafagyasztom hátha még menthető” (61.)

Horváth Eve akár formában ír, akár központozás nélkül magabiztosan uralja a nyelvet. Az első ciklus végén már a testvér betegsége is a mindennapok része, az elmúlás közelsége szerves része lesz a család életének. Viszont mielőtt a kórházak zöldes, fertőtlenítőszagú folyosóira vezetne minket a versek főhőse, jön a második ciklus, mely egy szonettkoszorú. A szonettek egy meg nem nevezett alanyhoz szólnak, egy baráthoz, akit lehet örökké el-elbukva követni, hiányolni, leveleit várni, de soha nem lehet igazán közel kerülni hozzá huzamosabb időre. A szonettek nemcsak formailag vannak nagyon széppé csiszolva, hanem a „láthatatlan alany” miatt többféleképpen is olvashatók. Lehet ez a megszólított akár Isten is, aki előtt nincsenek titkai az embernek, de sokszor hiába vár tőle választ a kérdéseire. A kötet egyébként is sok bibliai motívummal dolgozik, például a lábmosás krisztusi gesztusa szerepel a harmadik ciklusban (75.), míg a Temetés című versben a lírai én privát istenkereséséről tudhatunk meg részleteket: „hát, mama, nem lennél büszke, eltávozott mária testvér. / mindenesetre szeretlek, és köszönöm neked istent. látod? / nekem is lett egy. uram, irgalmazóm.” (21.)

A harmadik, Ami menthető című ciklusban éri utol a versek főhősét igazán az elmúlás, elveszíti az édesanyját. A versekben megképződik az a zárt világ, ahol anya és lánya, beteg és gondozója töltik napjaikat. Kórházfolyosók, steril szobák, majd az otthon képei, ahol egyre nehezebb kommunikálni, megérteni egymást. Ezt egy kifordított Bábel-történetként ábrázolja szerző a Bábeli reggeliben. A fájdalom és az erős gyógyszerek egyre gyakrabban veszik el a szavakat az édesanyától, de ebben a némaságba zárt helyzetben is ott vannak a finom, egyszerű részletek: a terítőn csendesen végigsimító kéz, a paradicsomot néző, de fókuszát vesztő tekintet. Ezek teszik igazán súlyossá, átérezhetővé a verseket. A felcsúszó hálóing, a lanolinos babatusfürdő illata, a regény, kiskutyával a borítóján.

Bár a versek megannyi intertextuális utalást működtetnek, Arany János gyászától Sylvia Plath fájdalmáig, Thomas Manntól a Queenig, és az olvasó a kódfejtegetést is élvezheti, számomra az otthon tárgyai, a koszos bögrébe öntött cappucino, a szélcsengő hangja, az egyedül meghallgatott szomorú dalok adják meg ennek a kötetnek az atmoszféráját és erejét.

Az utolsó, negyedik ciklusban – Arra indul, fennen, szabadon – a gyászt már-már meghaladó, új életet keresgélő főhős képe rajzolódik ki. Ezekben a versekben a szonettkoszorúhoz hasonlóan az a legjobb, hogy többféleképpen is lehet őket olvasni. A leginkább kézenfekvő olvasat, ha szerelmes versekként tekint legtöbbjükre a befogadó, hiszen ott van a versekben egy Másik, egy olyan Másik, akire fel lehet nézni, aki jelen van, és ez a jelenlét biztonságot hordoz, legalább egy kis időre nem kell félni az elmúlástól. Ugyanakkor érvényes olvasat az is, ha a Másikat azonosítjuk a versek főhősével, és az önszeretet tanulásának lenyomataiként tekintünk az utolsó ciklus darabjaira. Jó példa erre az Esti fürdés és a ciklus címadó verse is.

Utóbbiban ér igazán körbe a kötet, az elbeszélő útja folytatódik, szembenéz a jövővel, akárcsak a Vándor a ködtenger felett Caspar David Friedrich híres festményén. A kötet lezárására az eposzi hérosz alakját felváltja a magányos, romantikus hős. Nem véletlenül kötődik Friedrich festménye erősen a romantikus embereszményhez, a klasszicizmus elvetéséhez. Ezzel az asszociációval a szerző megszabja az irányt következő műveinek, és a gyászt is összedolgozza a folytonos úton-levés és változás témáival.

A Metasztázisok személyes, ismerős közeget teremt a versekben megkonstruált történetekkel. A kissé ellentmondásos nyitányon túl a kötet feszes, koherens egésszé áll össze, megannyi formailag és tartalmilag is emlékezetes sorból.