Zahuczki Dorottya
A hős elteker a dohányboltig
(Horváth Eve: Metasztázisok kritika)
Vannak versek, melyek egészen új perspektívákat kínálnak a befogadónak a vers hatására úgy érzi, kapott egy darabot valaki más életéből. Ilyen volt számomra Horváth Eve, 2022 novemberétől, 2023 január végéig tíz részletben publikált hosszúverse a Vertigó. A vers, mint mottója is jelzi mementó azoknak, akiket elveszített a benne megszólaló alany.
„Édesanyám és bátyám emlékére, akiket két év alatt elragadott tőlem a rák. //Isten veled, kicsi hegyi ház! / Nem soká tart már a ragyogás. / Szétroppan a kék üveg, az ég, / Beszakad a zápor és a szél.(Babits Mihály)”
A Vertigó hosszúvers, amely fantomszédülést, de tériszonyt is jelöl tematikus folytatása a szerző harmadik kötete Metasztázisok. Már a kötet címe is előrevetíti (metasztázis = áttét), hogy a rák fontos szereplő lesz, de a versek nem taglalják hosszan a beteg hozzátartozók gondozásának nehézségeit, inkább arra fókuszálnak, hogyan jut el főhősünk a gyász legsötétebb pillanataitól odáig, hogy szerettei nélkül is határozottan vándoroljon tovább.
Nem véletlenül használtam a főhős szót, ugyanis a Metasztázisok elején több jel is az eposzokat juttatja az eszembe. Ilyen jelek például a nyitóvers, A hős időmértékes betétei, utazások az utazásban, hiszen a vers egy éjszakai autós száguldás képeivel dolgozik, majd ebbe ékelődnek bele a hajózásról szóló időmértékes strófák. A megannyi kulturális utalást és internetes szlenget is működtető nyitány vizuálisan is különbözik a kötet többi részétől – csak itt nincsenek fekete keretek a cím és az oldalszámok körül. Hasonló design-t kapott egyébként a szerző előző kötete, a Privát idegenvezetés is. A hős olyan, akár egy lázálom, mámoros futás az elmúlással.
„gurul tovább a bestia, a besötétített leviatán-autó, /valahol Nantucketben egy családapát elnyel a cété, /toporzékolva ujjonganak a tumormakerek.” (11.)
Számomra mégis azért lesz a kötet legkevésbé működő verse, mert a szójátékok, az amazóniai törzsek és a blokcbuster-sorozattal párhuzamba állított eposz egy teljesen másfajta versvilágot vetít előre, mint amelyet utána kap a befogadó.
„mint a nagy költségvetésű eposzban a hős, /ahol az autórobbantások és szexjelenetek mind/ állandó jelzőkkel bírnak. /kockahasú szerető, műkeblű hajadon, proteinkaru bajnok.” (9.)
A hős és az Invokáció című, második vers más téteket mozgatnak, mint a kötet további versei, melyekben mintha az eposz szerzője valójában megkapná a múzsától az erőt ahhoz, hogy egy koherens, megrázó és hiteles történetet rajzoljon fel. A későbbiektől visszatekintve a nyitóversek esetlegesnek tűnnek. Nemcsak azért nem tartom erősnek A hőst, mert jelentősen eltér a kötet későbbi részeitől, hanem azért is, mert nem találtam elég ütősnek a benne felsorakozatott képeket, még a könyveket kötögető, majd öngyilkosságba menekülő Frau Kochot sem (11.). A meghökkentő, asszociációkra emlékeztető képek sokkal jobban el lettek találva a negyedik ciklusban. Ám az eposz, mint játéktér sikerült szerzőimegoldás, és képes végig fenntartani a feszültséget.
A kötet négy ciklusa tematikus ívet rajzol ki. Az elsőben, a Metasztázisokban beférkőzik a hős életébe az elmúlás, elveszíti nagymamáját, elmegy a temetésére, ez egyben utazásának kezdete is. Horváth Eve versnyelvének nagy erőssége, ahogyan a mindennapok részleteit hatalmassá növeszti, a feszültség középpontjába állítja például a húsboltot, a hús megvásárlását: „mi történt a mamával? nem értettem a telefon végén, / épp egy fél kiló darált húst kértem, csipogott körülöttem / a bolt, zörgött a mérleg, forgott a pult, az árcetli is lemaradt.” (19.)
Hasonló kép tér vissza a harmadik ciklusban, az édesanya haláláról szóló Ami menthető című vers végén: „eszembe / jutott az is hogy a hátizsákomból sem pakoltam / ki a májat és a darált húst sőt a nudlim is felolvadt / de majd visszafagyasztom hátha még menthető” (61.)
Horváth Eve akár formában ír, akár központozás nélkül magabiztosan uralja a nyelvet. Az első ciklus végén már a testvér betegsége is a mindennapok része, az elmúlás közelsége szerves része lesz a család életének. Viszont mielőtt a kórházak zöldes, fertőtlenítőszagú folyosóira vezetne minket a versek főhőse, jön a második ciklus, mely egy szonettkoszorú. A szonettek egy meg nem nevezett alanyhoz szólnak, egy baráthoz, akit lehet örökké el-elbukva követni, hiányolni, leveleit várni, de soha nem lehet igazán közel kerülni hozzá huzamosabb időre. A szonettek nemcsak formailag vannak nagyon széppé csiszolva, hanem a „láthatatlan alany” miatt többféleképpen is olvashatók. Lehet ez a megszólított akár Isten is, aki előtt nincsenek titkai az embernek, de sokszor hiába vár tőle választ a kérdéseire. A kötet egyébként is sok bibliai motívummal dolgozik, például a lábmosás krisztusi gesztusa szerepel a harmadik ciklusban (75.), míg a Temetés című versben a lírai én privát istenkereséséről tudhatunk meg részleteket: „hát, mama, nem lennél büszke, eltávozott mária testvér. / mindenesetre szeretlek, és köszönöm neked istent. látod? / nekem is lett egy. uram, irgalmazóm.” (21.)
A harmadik, Ami menthető című ciklusban éri utol a versek főhősét igazán az elmúlás, elveszíti az édesanyját. A versekben megképződik az a zárt világ, ahol anya és lánya, beteg és gondozója töltik napjaikat. Kórházfolyosók, steril szobák, majd az otthon képei, ahol egyre nehezebb kommunikálni, megérteni egymást. Ezt egy kifordított Bábel-történetként ábrázolja szerző a Bábeli reggeliben. A fájdalom és az erős gyógyszerek egyre gyakrabban veszik el a szavakat az édesanyától, de ebben a némaságba zárt helyzetben is ott vannak a finom, egyszerű részletek: a terítőn csendesen végigsimító kéz, a paradicsomot néző, de fókuszát vesztő tekintet. Ezek teszik igazán súlyossá, átérezhetővé a verseket. A felcsúszó hálóing, a lanolinos babatusfürdő illata, a regény, kiskutyával a borítóján.
Bár a versek megannyi intertextuális utalást működtetnek, Arany János gyászától Sylvia Plath fájdalmáig, Thomas Manntól a Queenig, és az olvasó a kódfejtegetést is élvezheti, számomra az otthon tárgyai, a koszos bögrébe öntött cappucino, a szélcsengő hangja, az egyedül meghallgatott szomorú dalok adják meg ennek a kötetnek az atmoszféráját és erejét.
Az utolsó, negyedik ciklusban – Arra indul, fennen, szabadon – a gyászt már-már meghaladó, új életet keresgélő főhős képe rajzolódik ki. Ezekben a versekben a szonettkoszorúhoz hasonlóan az a legjobb, hogy többféleképpen is lehet őket olvasni. A leginkább kézenfekvő olvasat, ha szerelmes versekként tekint legtöbbjükre a befogadó, hiszen ott van a versekben egy Másik, egy olyan Másik, akire fel lehet nézni, aki jelen van, és ez a jelenlét biztonságot hordoz, legalább egy kis időre nem kell félni az elmúlástól. Ugyanakkor érvényes olvasat az is, ha a Másikat azonosítjuk a versek főhősével, és az önszeretet tanulásának lenyomataiként tekintünk az utolsó ciklus darabjaira. Jó példa erre az Esti fürdés és a ciklus címadó verse is.
Utóbbiban ér igazán körbe a kötet, az elbeszélő útja folytatódik, szembenéz a jövővel, akárcsak a Vándor a ködtenger felett Caspar David Friedrich híres festményén. A kötet lezárására az eposzi hérosz alakját felváltja a magányos, romantikus hős. Nem véletlenül kötődik Friedrich festménye erősen a romantikus embereszményhez, a klasszicizmus elvetéséhez. Ezzel az asszociációval a szerző megszabja az irányt következő műveinek, és a gyászt is összedolgozza a folytonos úton-levés és változás témáival.
A Metasztázisok személyes, ismerős közeget teremt a versekben megkonstruált történetekkel. A kissé ellentmondásos nyitányon túl a kötet feszes, koherens egésszé áll össze, megannyi formailag és tartalmilag is emlékezetes sorból.