Fehér Enikő
Társbérlet
“Él ez a kő, s a benne lüktető
kapcsolókat és vezetékeket valami nem-ismert Közösség küldte hozzám,
hogy életemet szomszéd sorsokkal összekössék
s vezetve mind így szóljanak.”
(Szabó Lőrinc: Új lakásban)
Egy szombat este határoztam el,
hogy én is a Ragpartra fogok költözni,
mintha ennek bármi köze lenne
a szombat esti gondolkodós
unalmakhoz tulajdonképp.
(Ilyen az, ha az ember lánya
szakít kellő időt magára:
ül otthon, a szobájában,
doromboló máját simogatja csak.)
Én is a Ragpartra fogok költözni,
hol szoba kerül, de lakás kéne.
Összeszorítanak a testfalak.
Te mentél el utolsónak,
marasztaló pillantásaimat lenézőnek vetted.
Kiveszek egy darabot magamból,
ezt a téglát itt például,
dobd be vele a szemablakot!
Emlékszem, milyen kitartó voltál,
olykor-olykor ráfeküdtél a kapucsengőre,
ott hevertél végig, egész éjszaka.
De most már igazán a Ragparton
akarom találni magam.
Nála – nálad – nála – nálam.
Ideje lenne már megtanulnod
az utolsóként távozás mikéntjét, mivoltát;
elegánsan, félcipőben
végigcsattogni a has hosszú sugárútján,
miközben zuhogó esőben
a dudáló forgalomban átrohansz.
Neked lehet
új kabátban, új kalapban,
(ügyesen, le ne essen!)
zsebedben új lakáskulccsal
zörögve iszkolni messze,
mekkora hiba lenne nekem
még utánad kiáltanom!
Ha mégis megtenném,
hát úgy fogom,
ahogy kimerült vadászkutyák teszik,
a hajszát feladva egy utolsót
vakkantanak a vaddisznó után.
Egy hétfő reggel írtam meg,
hogy én is a Ragpartra fogok költözni
– mintha ennek bármi köze lenne
az utóbbi évek nagy csalódásaihoz.
Ilyen az, ha az ember lányának
nem jut udvarra és udvarlóra,
hát keres magának egyet,
aki nem taszít, nem fenyít.
Hogy egyről a kettőre jusson,
elköltözik. Hol szoba kerül,
ölelés kéne.
Összeszorítanak a testfalak.
Szitokszó
hommage à J
A betű neved elején
kampóforma.
Lehordod az égről a csillagokat.
Kék lángokkal fúrsz a betonködbe,
de nem kiáltasz.
Te nem hazudod le őket.
Ennyiből felismerjük arcodat,
a többiekéhez ezer leütés sem lenne elég.
Ők azok, akik lenyírják a hajukat és belépnek a rendbe,
akik Deliláikra villantják hamis mosolyukat.
Fogalmam sincs, miért hiszi azt bárki,
hogy a filiszteusok ízlése jobb a nazírénál.
Az orrodról, tartásodról ismerjük fel árnyékodat.
Mint egy tehervonat, olyan vagy,
akit jól megraktak bánattal meg büszkeséggel. Hasítasz,
mi meg védőszemüveg nélkül bámuljuk.
A vaspályán kevesen vagyunk, de tolakodunk,
mert nehéz utolérni egymást, egyik sínről a másikra
áttérni, bűntudat nélkül siklani tovább.
Tudnám, neked miért működik,
hogyan pontosan. Mert az kit érdekel, mit csinálsz?
Maradj még, mert én
minél jobban próbálom,
annál több van hátra.
Kit érdekel az esti árszint,
ha kiönt a Gyöngyös-patak
ugyanolyan hetykén, mintha tenger lenne?
Te a Holdat is leemeled.
Rábólintasz:
kezdődhet az éjszaka.
Prizmatekintetedben tükröződő fénytörés
nem zuhanás.
Míg szuszogó dízelmozdonyok alszanak a kocsiszínben,
te összefüstölöd a várost.
Ismerem a neved, her –
Az égi csillagok ott lógnak horgodra akadva,
halk csörgés zaja, amikor egymásnak ütődnek.
Járod a várost. Kék szikrákat fúrsz a betonködbe.
Te nem hazudod le őket.
Nem te hazudtad le őket.
Fehér Enikő (2004, Budapest) magyar szakos bölcsész, vErST tag, névrokon. Többnyire lírával foglalkozik.