Szabados Attila
Nadrágszíj és napsütés
A ló végül nem fekete volt, hanem fehér.
(A közhelyek természete kiszámíthatatlan.)
Ezen mosolyogtál. A nyeregben magas,
szakállas férfi, itt az idő, az ő karjában.
Felkapott hirtelen, ahogy ácsorogtál,
mert gondolom, ácsorgunk még egy kicsit
– szép, húsos fű nő ott, a köztes megállóban,
verőfényes napsütés, és hopp, megfogta
a nadrágszíjad, hátradobott. Ettől izgatott
lettél, de visszafogtad magad, és egy
biccentéssel nyugtáztad a tényt. Átkaroltad
a páncélt, mire a nagy lovas hátranézett.
Menjünk, mondta ő, és ekkor már
nevettél. Így haltál meg, Nádasdy Ádám.
Pakolászol a könyvek között, és a betérőknek
azt meséled, milyen összetett metafora
ez az egész: látják, végül is, igen. Aztán
eltűnsz a polcok között, mint az igazi mesterek.