Kiss Dávid
A késésért elnézést,
megjöttem, én is
műhelytag vagyok.
– Kérem, ha a szervezők
így is elfogadták… De
üljön már le és figyeljen!
Szemüvege alól villant
a szigor. Épp egy Petri-
verset elemeztek.
Innen lenne szép
valahogy nyerni, Dávid.
Szünetben, ebéd helyett,
a foghíjas fák alatt
dolgozott félrevonultan.
A lükeioni idillben megint
megkíséreltem eljutni nála
a napsütötte sávig.
Lekuporodtam. A papírokból
egy másodpercre talán,
ha felnézett,
– Tedd, vagy, ne tedd!
De ne próbáld!
Na, persze! Rajtam
nem fog ki egy írótábori Yoda.
Rég voltam már diák,
de ha igényli, még emlékszem,
hogyan kell ilyen helyzetben
jó jegyet szerezni.
(Kapóra jött, hogy odafelé,
a királyréti kisvasúton,
elolvastam egy friss interjúját,
tudniillik, ő mostantól
ingázik, mert férjét egy angliai
klinikán alkalmazták.)
Tanár úr, rebegtem,
nem más, a távkapcsolat
az egész késésnek az oka:
ő szlovén, én magyar,
Maribor Pesttől
eléggé messze van.
Valahogy úgy, mint
London.
– Ó, igen, igen, ez bizony
igaz, csakugyan.
Megvagy! Nos,
folytattam, pár hét után
csak most tudtunk találkozni
végre. Különben helyes
fiú.
– Ó! Hát, igen, igen.
Képzelje, nekem is van
egy ilyen: orvos. És
Márk.
Ne mondja, micsoda
véletlen, még ilyet! Tehát,
kacsintottam, úgy fest,
mindketten értjük ezt.
– És hogy beszélgetnek?
Hohó, témánál vagyunk!
Angolul, persze, de bele-
szőjük, amink még van:
szlovén és magyar, sőt,
ha elakadnánk, olykor
német szavakat.
– Német is? Von Haus aus?
Szóval, kerekítettem le
mondanivalómat,
mert biztos voltam benne,
már horogra akadt,
még egyszer elnézést,
hogy csak így, in medias
res, a harmadik napon.
– Ennyi kompromisszum,
úgy hiszem, belefér.
Végső soron, kuncogtam.
Love is love.
– De,
ha kérhetem, többet
most már ne késsen!
Ebéd után kezdünk,
mégpedig pontosan.
És van házi is.
Ha gondot jelent, vannak
még más műhelyek.
Lefagyva indultam vissza
a kertből a kánikulába.
Újdonsült mesterem folytatta
az előző nap feladott
szonettek javítását.
– Este egyébként majd
jön a boyfriend. Bemutatom.