Ormay Lili Zsófia
Ívek
Az angol nyelv néha nem tudja eldönteni, hogy az ember felkiált vagy felsír
“He saw the doorway
the house the night the world and
on the other side of the world somewhere Herakles laughing drinking getting
into a car and Geryon’s
whole body formed one arch of a cry-upcast to that custom, the human custom
of wrong love”
Anne Carson
Leszállok a metróról és neked születésnapod van
akkor is az lenne, ha a reggel kócaiba belefúrnád
az arcod tetőablakon átütő napsugár
akkor is az lesz, mikor az októberi este engesztelő ráncait kisimítja a villany
hogy ki köszönt a mellkasod felszínén a hordalékot az ár ma épp merrefele
viszi el a szeleket a zárt ajtókon puha nadrágod kockáin ki ringat el
akkor is az lesz, ha hazudom neked nem emlékszem az ujjaidra a torkomon akadt szálka
belső tengeredben engedtél volna még
fulladni utcalámpa sűrűjében hidegek már az esték most már te is
többször ígérted mégis kitömött hiány lettél
apám pulóverében kék gyapjúszálak őriznek a szavak az ablakpárkányon
felnyársalódnak francia ékezetek kanyarulataiban bújtál el levetkőzni csak hátulról
látom ahogy valaki másban veszel el mosolygok
mert egy év alatt két évet öregedtél tavaly én emlékeztettelek arra a plusz egy
perc amíg végállomástól végállomásig leélhetetlen életed magamhoz szorítom
két sorral előttem egy tarkóba képzeltelek kezemben megállt a simogatás
idén nem szóltam az alagútban felkapcsolták a villanyt éjfél lett és valahol
elfújtak benned egy gyertyát
Se chove que chova
ágyat húzok az álmos vasárnapi utcából
ablakréseken hideged csontig hatoló bizonyosság
dermedt vágyakból eredt éjjeli hóesés
számolom a lenyomatokat a testemen a lepedőből a sóhajokat
a hónapok harmatgyöngyös másodpercekben szakadnak fel
láncaim a lakást a jeges éghez szögezik
ma álmomban tetoválásomról a piros nap elkúszott
felébredtem, mielőtt
emlékszem mikor az övét először láttam
a bokáján feketéllő világítótoronyból nyílt a kilátás
szemeiben a szomorúság megbújt magasles
nem hülyeség valakihez ragaszkodni a tetoválásáért
amikor ez az egyetlen dolog a testén, amit
ő választott mikor minden más rajta ellentmond
alatta galíciaiul az állt
ha esik hadd essen
én meg ezt megindítóan szépnek találtam attól
aki félrenézett, ha vihar volt
nem volt miről beszélgetnünk spanyol katonának készült én pedig
szavakat akartam egymás mellé rakni más nyelveken
de a karjai között a föld tenyérmélye megenyhült az idő átfurakodott kicsit
a repedéseinken nem furcsa ez
végülis miért ne érthetném meg azt, aki nem ért meg engem
gondolom a párnahuzatról és észreveszem valaki néz
a járdaszélen felkotort avarhalmaz
kérdő holttest
falakat emeltem magam körül saját magukat nem értő férfiakból
vártam rájuk magamra várni huzatos kereszteződés
de mit értenek a szavak a számok a nyelvek
belőlünk
a pont a mondatból tintaszín felhő
faragványos istenforma belőle
esővé omlanak a felesleges havak
vizük messzelátó fénycsóva elnyúlnak a gleccserekig
nem mondtam el senkinek, hogy alattuk hajtásainkból
lehettünk valamikor négy évszak is
Ormay Lili Zsófia (1998) Budapesten tanult francia irodalmat, színházat, és műfordítást. Jelenleg Párizsban dolgozik, ahonnan időnként fordít és ír is.