Orosz Adrienn
Művészetterápia
– Az akvarellt nem lehet csak úgy megzabolázni! – A festőkör vezetője, Angéla néni alacsony termetű, idős hölgy volt. Tulipán mintás, piros ruhában járt-kelt a résztvevők asztalai között. Széles gesztusai közben ezüst karkötői megcsörrentek. Karina fogai összekoccantak. Azon a péntek estén nem kaptak semmilyen konkrét feladatot. Se virágot, se gyümölcsöt, semmilyen modellt. Mindenki azt festhetett, amit csak akart. A lány vállizmai megmerevedtek. Keskeny kezeit ökölbe szorította ölében. Csak nézte maga előtt az akvarell papírt.
A stúdiót egy pesti bérház pincéjében alakították ki. Karina enyhe nyomást érzett a mellkasában, valahányszor a szűk lépcsőkön leereszkedett a föld alá. A fehérre meszelt falak hűvösen fogadták, a lámpák hideg fénye szúrta a szemét. Keresztül kellett utaznia a városon a festő stúdióig, így általában ő volt az első. Érkezés után megkereste a helyét és megvárta, amíg egyenletessé válik a légzése. Kikészítette a festékes palettát, a mókusszőr ecsetet és a papírt. Olyankor a kör vezetője, Angéla néni az időjárásról vagy egy indiai étel receptjéről beszélt neki. A lány ezt mindig erőltetett mosollyal, bólogatva hallgatta végig.
Amikor alkotótársai is sorra ereszkedtek le a lépcsőn, szeretett volna terepszínűvé válni, de a fekete pólója túl nagy kontrasztot képezett a fehér fallal. Különösen akkor érezte ezt, amikor egyikük, egy ötvenes éveiben járó hölgy köszöntötte őt harsányan: – Kis művésznő! – Majd szappan illatú karjaival megszorongatta Karinát, aztán sorra ölelgette a többieket is. A lány magában csak Kapibarának hívta.
Azon a „szabad festős” estén nyolcan gyűltek össze. Négy gimnazista csitri, Kapibara, egy lassú mozdulatokkal festő öreg úr, egy cingár, savanyú szagú srác és Karina. Szerteszét futottak a színek, nedves festékszag töltötte be a levegőt. Avantgárd hullámzások és fantáziaképek bontakoztak ki a táncoló ecsetek alatt. Karina azonban mozdulatlanul nézte az akvarell papírt. Egyenetlen felületén titkosírásként rajzolódtak ki a halvány árnyékok.
Ahogy a körülötte lévők hangulata oldódott, úgy sűrűsödtek és halmozódtak egymásra a beszélgetések. Receptek cseréltek gazdát Kapibara és Angéla néni között. A gimnazista lányok közül ketten megállás nélkül sugdolóztak és vihogtak, néha a savanyú szagúra pillantva. Csak akkor hagyták abban, amikor Angéla néni visszatalált a szerepéhez és megkérdezte, milyen fázisban tartanak a mesterműveikkel. A másik két lány a Képző felvételi követelményei miatt aggódott. Az öregúr a bélyeggyűjtés szépségeiről áradozott a mellette pepecselő srácnak.
Karina légzése felszínessé vált, összeszorított ujjainak körmei a tenyerébe vájtak. Mintha az asztalát vele együtt áttolták volna a stúdión, egész a szemközti falig. Pont úgy, ahogyan a garzonból átalakított call centerben ült, ahol mind a tíz munkatársa egyszerre beszélt az ügyfelekkel, egymást túlharsogva. Zengett tőlük az egész iroda, néha a vonal túloldaláról érkező panaszáradatot is elnyomva. A cég szállásfoglaló oldalán olvasható leírások minduntalan eltértek a valóságtól. Valahányszor úgy érezte, hogy azonnal felpattanna a helyéről, a diákhitel és a számlák képe belemarkolt az agyába, ő meg az asztallap szélébe. A headset pántja vájatot mélyesztett a koponyájába. Aztán egy napon a kopott billentyűzet, az akadozó egér mintha atomjaira pattogzott volna szét. A monitor előtt ködfelhő úszott és a szék kicsúszott Karina alól.
– Mi a gond? Elakadtunk? – Angéla néni hangja visszarántotta a stúdióba. A lány addig feszült inakkal és behunyt szemmel ült a helyén. A papírja még mindig teljesen üres volt. A többiek értetlenül néztek rá egy pillanatig, aztán visszatértek a festményeikhez. Karina zavartan hallgatott, miközben epéjébe csorogtak le az előbbi szavak. A szíve ritmust tévesztett mellkasában. Kezdett távolabb kúszni tőle az ecset, a paletta és a papír. Egy pillanatra mintha áttetsző függöny libbent volna a tárgyak és a lány közé. Alatta a szék már moccant volna. Aztán izmai szétpattantak, belső robbanás hullámzott át a testén. A fülében hallotta vére lüktetését, és fehér arca egyszerre lángolni kezdett. Megragadta az ecsetet, benedvesítette. Belemártotta az akvarellfestékbe, majd ismét a vízbe, ami sárgászöld színűvé vált. Karina egyetlen hirtelen mozdulattal a szájába töltötte és széles sugárban az érintetlen akvarellpapírra köpte.
Orosz Adrienn 1986-ban született Budapesten. A tollforgatás kezdete kamaszkorára nyúlik vissza, de nagyobb hangsúlyt csak évekkel később kapott.
2011 óta alkalomszerűen kisebb irodalmi folyóiratokban és online platformokon is publikált.
Hasonló művek: