Gál István
Mestermű
Ragályéknál, a kisszobában, valami állat kifúrta a falat, s ahogy omlott utána a vályog, akkora lyuk lett, hogy egy kutya kényelmesen bevackolhatott volna oda. Ragályné körbetelefonálta a környék valamennyi kőművesét, de egy sem vállalta, míg Irén meg Zsuzsa minden reggel összesöpörték a lehullott vályogot, reménykedve, hogy aznap akad valami jóravaló mester, betömni a cseperedő lyukat.
– Tizenegy kőműves! – panaszkodott fejét rázva Ragályné, mikor Irén napján átmentünk köszönteni – Tizenegy kőműves és egyik sem vállalja, amelyik vállalná, az meg a világ másik sarkán van!
Irén, meg az apja unták meg leghamarabb a tétlenkedést. Reggel kiseperték a lyukat, délre betapasztották, lesimították, s estig nézték, hogy szárad-e rendesen, hátha másnap már lehet meszelni. De hiába, másnap hajnalban arra riadt a két lány, hogy kibucskázott minden, mit beletömtek, s ahogy világosban megvizsgálták, a lyuk már akkora lett, hogy egy kisgyerek odaguggolhatott volna. Napok kérdése volt, hogy mikor süt át rajta a napfény.
Pár nap múlva vetődött Szégyenkútra egy kőműves forma ember. Kopott vörös szerszámosláda és egy vödör cementpor volt nála. Savanyú, vagy inkább elkeseredett arccal kujtorgott az út mentén. Ragályné akkor ért vissza a faluból, sietve futott utána, s egyből kérdezte, hogy kőműves-e, s ha igen elvállalná a lyukat a falban.
– Tizenegy mester nem vállalta el, mi meg kevesek vagyunk hozzá – mondta azzal a lelkes keserűséggel, amivel ezek a kis falusi asszonyok mesterien sajnáltatják minden gondjukat.
A kőműves a földet nézte, szörcsögött fogai között, seprőbajsza alól vontatottan távoztak nehézkes szavai.
– Elvállalom – dörzsölte meg szemöldökét – De amikor én dolgozok, senki ne legyen a szobában. Nem szeretem, ha lesik a munkámat
Hazament Ragályné a kőművessel, büszkén, lám milyen mestert szerzett a kínjukra. A kőműves nem vitt be semmit a vödrön meg a ládán kívül a kisszobába, az ajtót magára csukta. Zsuzsa meg az anyjuk elmentek a faluba, Ragály még oda volt munkában, Irént hagyták otthon, hogy fizesse ki a kőművest, ha elvégezte a munkát.
Irén próbálta meglesni a mestert, nézte minden mozdulatát a kulcslyukon keresztül, de hosszú perceken át csak a cementport szűrte, szitálta, kavargatta ujjai közt, azzal a keserű arccal, amivel anyja az útszélén találta. Így hát otthagyta dolgára, majd előjön, ha kéri a pénzét, s ezzel kiment a ház mögé olvasni.
Még nem ért haza a húga, meg az anyja a faluból, mikor egy óra múlva nyílt a bejárati ajtó, s a kőműves sietős léptekkel iszkolt ki Szégyenkútról. Irén mire észbe kapott, az ember már kint volt a soron a házak közt, úgy futott utána. Mi van, ha meglopta őket? Kifutott a sorra, a mester jobbra nézett, balra nézett az országúton, majd leszegett fejjel az üres vödröt lóbálva elfordult a város felé.
Irén kiért, de nem látta, a megállók üresek voltak, az út kihalt volt, egyedül Zsuzsa meg Ragályné látszott, hogy valahol a méregraktárnál járnak, felpakolva érkeznek a faluból.
A három nő feltúrta a házat. Ugye megvan mindenük? Vitt el valamit az a senkiházi? Számolták a pénzt, ékszert, ételt, edényt, fát, semminek sem volt híja. Fizetség nélkül távozott.
Mikor kinyitották a kisszobát, akkor ért haza Ragály. A falon nyoma se volt lyuknak, a tömés elsimítva, s már lemeszelve olvadt be a falba, meg nem lehetett mondani mettől meddig hullott a vályog előző nap. Ragály ámulva tátogott, mint a potyka, érdes tenyerével csak épphogy meg merte érinteni a mesterművet.
Félálmából kelt fel Irén még jóval éjfél előtt. Valaki tompán szipogott a házban. Felkelt, s odalépett húga ágyához, hogy megkérdezze, ugyan miért sír. Sötét éjszakája volt az újholdnak, csak annak a pár utcalámpának a fénye világított a szellő rázta ágak között. Ám ahogy odahajolt Zsuzsa felé, a szipogás helyett csak szuszogást hallott. De valahol, mintha hüppögne egy nő. Halkan osont át a nagyszobába, de anyja is aludt. Hosszú, mély levegőket véve, gubózott be férje karjába.
Visszament a kisszobába, megint szipogás, valahonnan az ablak alól, vagy talán odakintről. Összehúzott szemekkel dugta ki fülét a bukóra nyitott ablakon, unkák, békák, varangyok kurtyogtak. Elvette tenyerét az ablakszögletből, csurom víz volt, beletörölte a felsőjébe. De ahogy másik kezével arcához kapott, az száraz volt, mint szokott lenni.
Újra megkapaszkodott a falban, s érezte, hogy vizes. Fénylő cseppek dudorodtak ki a fehér mészből, s csöppenve, koppanva estek a földre. Újból szipogott valaki, Irén hallgatta, követte a hangot, a lyuk helyén volt a leghallhatóbb. Kezét a friss meszelésre tette, tenyerében összefutott a víz. Végigsimította a foltot, hogy leszedje a cseppeket, mire halkan sírni kezdett keze alatt a fal. Zsuzsa is felkelt, álmosan lépett oda, majd látva, hogy nem Irén sír, ő is megsimította a könnyező falat.
Egyre hangosabban, szinte vigasztalhatatlanul sírt a tapasztás, lábuk alatt tócsába verődött a víz. A szüleik is odasiettek, értetlenül nézték a jelenetet. Ragályné rémülten kapkodta fejét két lánya között, mintha ők csinálták volna. Ragály többször is megfogta a falat, hitetlenkedve hallgatta a sírást és törölte szárazra tenyerét, mikor is már nem sírás, hanem hangos zokogás cikázott a házban.
Egy emberként kezdték el kikaparni a falból a tapasztást, körmükkel feszegették a könny mosta, puha vályogot a sötétben. Tompán kibucskázott eléjük a vályog és cement torz darabkája, de továbbra is olyan keservesen zokogott, bömbölt, mint aki gyászhíreket kapott.
Zsuzsa felkapta a göröngyöt, hálóingben sietett ki vele a házból, a többiek utána. Csitítgatta, cirógatta, ringatta kezében a rögöt, már az ő arcán is könnyek húztak csillogó barázdát a félelemtől. Fel a soron, le a soron, hálóingben, mezítláb próbálta nyugtatni kezében a fájdalmasan bömbölő tapasztást. Ragály megfogta Zsuzsát, beültette az autóba, Irén is beugrott, elhajtottak, mentek valahova, csak csituljon a sírás, vagy csak hagyják el valahol a göröngyöt a szántóban.
A szőlőnél halkult, a méregraktárnál már csak szipogott, de Zsuzsa továbbra is rázta, ringatta, mint aki gyereket altat. Befordultak a temetőbe, kinyitották Zsuzsának az ajtót, mire ő vakon ügetett közé a síroknak. Csörgött talpa alatt a fehér murva, zizegett körülötte a borostyán. Lihegve szelte a temetőt, mire a göröngy a kezében már csak reszketve pihegett. Lent, az új sírok mentén, elhalkult, Zsuzsa gyengéden tette a méregzöld fűbe, nehogy ismét zokogni kezdjen. Nézte a két lány, egymásba kapaszkodva, dobogó szívvel, ahogy a tapasztás nagyot sóhajt, s elnyeli azt a föld.
Egy Ragály sem tudott aludni aznap. A lyuk nem repedt attól fogva tovább, elé tolták a ruhásszekrényt, hogy ne látsszon. Irén egy hétig nálunk éjszakázott, Zsuzsa három napig a konyhában aludt a kanapén. Ragály esténként zokogásra kapta fel a fejét, de vagy Ragályné sírt álmában, vagy saját könnyei ébresztették.
Gál István 2003-ban született Jászberényben. Jelenleg a Debreceni Egyetem lótenyésztő, lovassport szervező agrármérnök szakos hallgatója. Mezőgazdasággal foglalkozó családban nőtt fel. Életében meghatározó szerepet játszik a természet és az állatvilág tisztelete, szeretete, a hagyományok és babonák világa.