Molnár Éva Patricia
Kripta szélén egymagamban
Ködös februári latyakban temettük Jozefint. Nyitott kripta várta. A mélyen betonozott szoba polcain sorakoztak szülei, testvérei, férje és fia. Jozefin sárgás arcbarázdáit, hófehér blúzát, vasalt szoknyáját és a fekete félcipőt – amit tőlem kapott a patológiai öltöztetés kedvéért – előbb gondosan koporsóba zárták, majd nyikorgó falécekről leeresztették a kripta gyomrába. Az üres frázisok után visszacsukták a kripta tetejét, immár véglegesen. Nincs benne több hely. Számomra nincs. Kint rekedtem. Temettem én aznap mindent. Temettem Jozefin nénit, a mama nővérét, a család utolsó tagját. Temettem hamvába halt házasságomat. Temettem az ideákból összetákolt világomat. Mindez talán túl sokáig maradt temetetlen?
*
Újév első hetében jártunk, mikor megint nem jött haza. Pontosabb hazajött, lezuhanyozott, megborotválkozott – alaposan, teste minden lényeges pontján – aztán félig elharapott mondat kíséretében idegesen rám zárta az ajtót. Keserű karácsony és szótlan szilveszter után voltunk. A beszélgetések egy ideje tömörré, semmitmondóvá váltak. Szemembe sem nézett, csak telefonja fényében figyelhettem azt a szempárt, amelyben elmerülve, nem is oly rég még egy közös életről álmodoztam. Nem hazudott, inkább nem mondott semmit. Hallgatás. Mindig csak mély hallgatás. Kérdőre vontam, gyanúsítgattam, millió szcenáriót felállítottam, sírtam, kiabáltam, ütöttem a mellkasát, kérdeztem a miérteket, követeltem a magyarázatot, hívtam őt nárcisztikus, önző gecinek, gyávának és szexfüggőnek, gerinctelennek és opportunistának. Magamat okoltam, terápiát javasoltam, küzdöttem, összeroskadtam, kiábrándultam belőle, belőlem, az életből. Azután én is csak hallgattam. Aznap reggel is, mikor telefonáltak a húgyszagú kórházból, hogy Jozefin néni elhunyt. Ő épp akkor ért haza… Sárga, levegőtlen folyosó falához támasztva várt Jozefin néni felcímkézett táskája és egy fekete kukászsák. Abba tették az ágy körül megmaradt dolgokat. Bébiételek, kanalak, törlőkendők, mosdatószerek, szívószálak, szalvéták, ezek vártak engem.
– Mit kezdjek én ezzel? – kérdeztem a főnővért.
– A leltár miatt tessék átnézni, kérem, hogy minden megvan-e. Az öné.
Mintha tudtam volna, hogy hány darab seggtörlő fogyhatott.
– Nem, köszönöm. – mondtam és összehúztam a zsák száját. – Használják fel ezeket nyugodtan. Vannak itt rászorulók.
Aláírtam a papírt és a lehető legkevesebb lélegzetvétellel siettem ki az elfekvőről. Megkönnyebbültem, hogy a cucca már összekészítve várt és nem nekem kellett pakolásznom a felfekvéses, hosszú körmű, véraláfutásos, hadováló, nyöszörgő vagy meredten a semmibe bámuló, purgatóriumba rekedt nénik között. Minden látogatás alkalmával, különösen karácsony napjain, bajban voltam, hogy mégis, hogy köszönjek el. Nem kívánhattam boldog karácsonyt, se mielőbbi gyógyulást. Mégis valahogy köszönni kellett, az úgy udvarias, az úgy méltó. A nagy méltatlan egészben. Mégis mi végre?
*
Rügyeztek a fák, mikorra rávettem magamat Jozefin házának kiürítésére. Penészes falak, dohos levegő, recsegő parketta és nyikorgó ajtók, pókhálók és kiégett villanykörték. Megannyi por, lom, kacat, érték és emlék. Érték és emlék Jozefinnek. Por, lom, kacat számomra. Letűnt világ kincsei. Mindenütt megsárgult fényképek, szakadt levelek, átázott festmények, megállt órák, repedt tányérok, törött hajcsavarók, üres gyógyszeres fiolák, félbehagyott keresztrejtvények. Törött szárú szemüvegek, sálak és pulóverek, melyekből még lógott a kötőtű és a gombolyag, több éves számlák, telefonkönyvek, újságok és naptárak. Kitüntetések, zsírosra porosodó porcelánok, erdélyi szőttesek, házi áldás. A koloniál könyvespolcon egymás mellett Jókai Mór és Claire Kenneth. Kulcsra zárt szekrényben morzsolt levendula között foszló nercbunda, pliszírozott szoknya, selyemkendő, fehér körömcipő, bőrtáska és kesztyű, legyező és parfümös üvegecske, kalapok és stólák, órák és aranyak, gyöngyök és klipszek, brossok és bizsuk mind, mind egy általam nem ismert, valaha élt Jozefinről meséltek. Egyre nagyobb lelkesedéssel szortíroztam és merültem el a családi legendáriumban, mikor egy szakadt sárga boríték került a kezem ügyébe. A pakolás hevében lendülettel nyitottam fel, mikor térdeim is remegni kezdtek alattam. Vékonyka kórházi karszalag elmosódott névvel, – ötvenöt évvel azelőttről –, gyönge hajszálak masnival átkötve, picike tejfogak. A felirat nélküli boríték alatt apró cipellők, gondosan hajtott pólya. Ő utána nem sok minden más maradt. Szédülni kezdett a világ, az idő, az élet. Szívem a torkomban vert, kezem remegett. Friss levegőért a kertbe rohantam. Kezemet önkétlenül is hasamra tettem. Mit tegyek én most ezekkel?
*
Már kigombolt téli kabáttal, tavaszt ígérő szeles időben érkeztem idegesen a rendelőbe. Nem értettem a késést, sem a két csíkot. Nem értettem magamat, miért tűrtem, miért maradtam túl sokáig ott, ahol nem kellett volna, miért reménykedtem a változásban, miért reménykedek a lehetetlenben? És végképp, nem értettem, hogy miért most? A nőgyógyász nem kezdett hosszadalmas okfejtésbe, csak elmondta a tudnivalókat, teendőket, kockázatokat. Főként ez utóbbiakat, miután kétszer is rákérdezett az életkoromra. Az én döbbenetem és tanácstalanságom már nem különösebben érdekelte. Most hogyan tovább?
*
Kripta szélén egymagamban térdelek. Gödröt ások az áprilisi szemerkélő esőben. Temetnem kell a temetetlent. Gyermeknek anyja mellett a helye. Körmeim alatt a sár, kavicsok bántják ujjbegyeimet. Mélyre temetem a borítékot, hogy majdan virágok borítsák be. Fiút várok. Ha megmarad. Istenem, őrizd meg őt, nekem!
Molnár Éva Patricia (1990), Olasz szakos bölcsész, nemzetközi kapcsolatok elemző és újságíró. Elsősorban kulturális, történelmi és külpolitikai témában publikál. Kiemelt érdeklődési köre a humanitárius segítségnyújtás. A szépírás területén épp szárnyait bontogató két gyermekes édesanya.
Hasonló művek: