Gál István
Felhőcsináló
A Vétek daráló kint volt a falu innenső szélén. Az öreg Véteknek, Zsiga bának, anyja-apja szégyenkúti volt, beházasodott a faluba, háza ablakai felénk néztek messziről. A daráló ajtaja az utcára nyílt, így, ha terményt vittek hozzá, sűrű, fehér, finom porban úszott az utca. A gyerekek úgy hívták, felhőcsináló, mert ahogy szállt fel a porfelleg, néha úgy tűnt, eggyé válik égi testvéreivel. Az utcabéliek ellenben nem győzték csukogatni olyankor az ablakokat, miközben a gép zúgott, zörgött, kattogott, vagy ahogy Zsiga bá mondta, dorombolt.
Árpát, kukoricát vittünk roppantani Andorral. Gyengült a forróság, viharfelhők nyomultak, piszkosan, kormosan kelet felől az égre. Kedves szuszogva lógatta fejét az ajtóban, miközben lepakoltuk a zsákokat a gép tövébe. Zsiga bá zsebkendővel törülgette gyöngyöző homlokát.
– Jön fel az idő – mormogta. – Fojt a levegő.
Vödörrel felöntöttük a daráló szájába előbb a kukoricát, majd mikor elfogyott, az árpát. Zsiga bá elégedetten paskolta a dübörgő, melegedő vasat. Ömlött ki a porfelhő az utcára. Dorombol gyerekek, suttogta, dorombol.
A nagy zúgás közepette észre se vettük, hogy mögénk álltak, csak Kedves kapta fel a fejét, fülét hegyezve. Már csitult a gép, amikor hátrafordultunk, s szembe találtuk magunkat egy kékesen sápadt, nyúzott arcú férfival, mögötte egy karikás szemű, beesett orcájú asszonnyal. Az asszony lába mellett övekkel, gumipókokkal összefogott, tömött bevásárlózsákok hevertek, a férfi pedig szorosan fogott egy dagadt, sártól pecsétes zsákot.
– Darálni szeretnénk – mondta a férfi erőtlen hangon, görcsösen kapaszkodva a zsák szájába.
Zsiga bá meglepetten törülte meg homlokát, hol kettejükre, hol a cókmókjukra nézett. Ülepedett a por, Andor karján szurtos csíkokat húzott a verejték. Odakint, mintha csillapodtak volna a viharfelhők.
– Hát csak jöjjenek! – intett Zsiga bá, az ember közelebb hozta a zsákot – Na lássuk, mit kell darálni?
Andor kilépett az ajtóba s az égre nézett, majd megjegyezte, hogy a vihart lehúzta a Tisza, lassan tisztulni fog kelet felől is. Az asszony Kedves fejét simogatta, pittyével játszott, bűvölte, bájolta a lovat. Elindult az öreg keze, hogy kinyissa a piszkos zsákot, de a férfi elrántotta előle.
– Ne nyissa ki! – rémülten kiáltott fel, az asszony is közelebb lépett a hangra.
– Kérem, ne nyissa ki! Öntsük a gépbe egyenesen! – nézett ránk az asszony is könyörgőn, s mintha kezük alatt mozgolódni kezdett volna a zsák, de lehet csak megzöttyent benne valami a sok húzogatástól.
Zsiga bá ránk nézett, tarkóját vakarta, ilyet se kértek még, hogy ne vödrözzön, de beindította a gépet. Lassan kezdte, zörgött, zümmögött, egy pillanatra úgy tűnt el se akar indulni. Andor, a férfi, meg én felemeltük a zsákot a beöntőhöz. A férfi görcsösen fogta a madzagot, figyelte, mikor int neki Zsiga bá.
Az asszony idegesen lépdelt, hol Andorra, hol rám nézett, s egyre biztosabb lettem benne, hogy a zsák a kezemben magától is mozgolódik.
A gép zúgott, zörgött, kattogott, zenélt, dorombolt. Zsiga bá még várt egy kicsit, majd intett az embernek, hogy öntheti, akármi is van benne. Kioldotta a zsákot, s a száját erősen rászorította a nyílásra, mire a zsák rúgott egyet a kezeink között. Andor értetlen kapta fel a fejét, s ahogy találkozott tekintetünk, a zsákból rémisztő hangok jöttek ki. Dörgés, robbanás, tűzropogás, sikolyok, kiáltások zaja ömlött ki belőle. Próbáltuk eldobni, de hozzátapadt a kezünk, mázgás szurok tapasztott minket az anyaghoz. A daráló csattogott, bömbölt, küzdött, s ontotta magából a füstszagot, a ragadós fekete port. Kedves előbb csak kapkodta a fejét az éles hangokra, de ahogy közelített hozzá a feketeség, hallani véltem, ahogy kocsival együtt elvágtázott az utcán.
– Mit hoztak?! Mi ez?! – óbégatott Zsiga bá, két karját kitartva kereste a vezetéket a megvakult helyiségben, hogy kihúzza, de az asszony, ki eddig füleire szorított kézzel guggolt a zsákok között odaugrott mögé.
– Ne húzza ki! Ne húzza ki! Ezt le kell darálnunk! – félelemtől reszketett a hangja, fogta szorosan Zsiga bá karját, nehogy lépni tudjon.
Andor Kedves után kiabált torkaszakadtából, a nagy zajban nem hallhatta tisztán, hogy rég nincs már ott a ló, ahol hagytuk, hiába hívja. A férfi meg csak kiabált, hogy még mindig van benne, ne csukjuk le a gépet.
Olyan hatalmas, sűrű, fekete fergeteg áradt ki a daráló ajtaján, hogy felkapták a fejüket az utcabéliek, futottak mindannyian, azt hitték kigyulladtunk. Gyűltek az emberek, óckodva toporogták körül az egyre csak dagadó felhőt, köhögtek, krákogtak, páran vakmerően belefutottak kimenteni minket, de egy se talált be az ajtón, még odakint elvesztek benne. A feketeség meg csak nőtt, nagyobb volt a darálónál, a háznál is, alig telt el pár perc, már a templommal is vetekedett. Törekedett, hízott felfelé az egekbe.
A gép meg csak sírt, csörgött, csattogott, zokogott, ahogy nyelte a zsákból a kínkeserves hangokat. Végül kifogyott, elengedett minket a szurkos vászon, hátraestünk a vaksötét darálóban. Az asszony elengedte Zsiga bát, férjéhez futott, kereste hol van, menjenek, fizessenek, de a férfi csak hangosan jajgatott.
– Csak legyen vége! Ó, jaj csak legyen vége!
Fulladozva kerestem a kijáratot, beleütközve emberekbe, nagy nehezen kijutottam. Zsiga bá kihúzta a gépet, zúgott, csörgött, nyöszörgött, majd nagyot sóhajtva elhallgatott. Szállt fel a fergeteg, zihálva térdeltek a földön, akik beleszaladtak utánunk. Andor szédelegve fogta az ajtófélfát, krákogva köpött fekete csimbókokat a fűbe, arca, karja egy merő korom volt.
A fergeteg nyomult fel az égbe, ki a darálóból, el innen, s ahogy emelkedett, villámok cikáztak és mennydörgések morajlottak benne. Elterült szélesen a falu felett, eltakarta a Napot, pöffeszkedett, hízott, majd süvítve kezdett belőle zuhogni az eső. Akik tiszták maradtak, beálltak fedél alá, míg mi hagytuk, hogy vigye rólunk azt az átkozott port lefelé.
Zsiga bá kábultan lépett elő, kezében arany és ezüst ékszerek villogtak, az asszony hagyhatta ott fizetségül. De hova lettek? Nem látták őket elővánszorogni, nyomukat se láttuk a darálóban, távozni se távoztak, mintha kivitte volna őket is magával a felleg, ami felettünk csattogott.
Egész este szakadt az eső, úgy tűnt sose áll el. Kedvest a kapuban találtuk meg, minden porcikájában remegett. Este még feketét, hajnalban szürkét köhögtem fel fehér zsebkendőbe. Reggelre abbamaradt az eső, elvonult felőlünk a felleg, s nyugodt kéken borult az aranyló búzatáblákra az ég, de messziről még mindig hallani lehetett a dörgést.
Gál István 2003-ban született Jászberényben. Jelenleg a Debreceni Egyetem lótenyésztő, lovassport szervező agrármérnök szakos hallgatója. Mezőgazdasággal foglalkozó családban nőtt fel. Életében meghatározó szerepet játszik a természet és az állatvilág tisztelete, szeretete, a hagyományok és babonák világa.