Kaleidoszkóp

Egyesek szerint nincs undorítóbb
egy hajszálnál a párnán,
asztalon, bútorszélen.
Ők azok, akik fintorogva,
két ujjuk közé csippentve
emelik le őket,
kidobják,
DNS hullik a földre, égi jel.
Én nem viszolygok annyira,
nem idegenkedek,
nem bonctani szemléltető eszközök,
vagy bogárlábak ezek.
Bőrhullatásunk észrevétlen,
ráncainkat kopásunk magyarázza,
öregedésünk első jelei meglepnek minket.
Miért akarnék ennyire borzongani?
Hogy szarkalábak helyett szárnyakat
akar mindenki ötven fölött, egyértelmű,
Daidalosz sem körömcsipesszel akarta
kikaparni Ikarosz szeméből a Napot.
Szőrszálhasogatásunk meg, az nyilvánvaló,
borotváinkat a mosdókagylón felejtjük,
kérdem én, miért akarnék annyira
megválni magamtól,
és ha valami lehámlik, minek pazaroljak
rá akár csak hányingernyi időt is?
Nem elég teher az nekem,
hogy az Isten még ezt is
számon tartja?

Én nem viszolygok annyira,
csak a fekete, ízelt lábaktól,
ahogy szorongó csendben menetelnek át
hosszú rémálmokon, –
de mi az elkenődött szúnyogvér
és a puha, szétnyomott féreg teste
az erkélykövön?
Ami undorító, szinte esetleges:
a csók, a szex, a salak,
és hányni, és köpni,
és a takony.
És böfögni,
és a zsíros bőr, a babanyál,
és a vastag lepedék a fogakon.
És a verejték a tarkón,
és a lekapart var a köröm alatt,
és a garatig ledugott ujj,
és a hányás megint.

De én nem viszolygok annyira,
nem rettegek,
ezek csak kint felejtett testi dolgok,
elhagyott önuralmak.
Borotváinkat, mint kardot,
a mosdókagylón felejtjük,
a gyógyszert, a jogart,
az asztalon,
és Jézust, aki meghánytatott,
fent a mennyben.