Bánfi Veronika
Kimondani
A levegőt bordáim közé visszacsalogatni,
hogy mondjam el lehetetlen,
hogy ez a vonat rég nem a síneken megy,
kerekei szakadékot szántanak közénk,
az ajtók beszorultak, és az ablakok olyan tiszták,
hogy el is hihetném, hogy nincsenek,
mégsem hallasz és nem érinthetlek.
Paradoxon. A ki nem mondással beszélek róla.
Nem látod, hogy haladsz,
csak a láthatatlan erő présel az ülésekhez,
mint egy éber lidércnyomás:
ez az.
Voltam
A nagybátyám volt. Nyolcéves voltam.
Borostára emlékszem, szúrásra,
kesernyés szagra a hónaljánál.
A nagyapám volt. Tízéves voltam.
Simogatta a hajamat, milyen szép hosszú és sűrű,
azt mondta, ez is olyan, mint biciklizni,
egyszer megtanuljuk és sosem felejtjük el.
A munkások voltak. Tizennégy voltam.
Hajnalban a buszmegállóban
egy dalt fütyültek a rádióból, amit addig nem hallottam,
vagy csak nem figyeltem rá soha.
A barátom volt. Tizenhét voltam.
Hozzám sem ért, csak máshogy mozdult, mint addig,
én meg sikítva görnyedtem össze,
kék-lila foltokat rúgtam a combjába,
végigkarmoltam az arcát.
Idegenek voltak. Húsz voltam.
Ügyeltem rá, hogy csak a testemet lássák a kamerában,
az arcomat ne, mert mindenki tudja,
kevésbé vagy érdekes, ha a szemedbe kell nézniük közben.
Én voltam. Huszonhárom voltam.
Egy ponton túl összemosódnak
és kifehérednek a szeplők, szeméremcsontok, anyajegyek és himlőhegek
és minden tiszta homogén lesz, mint a mosodai gépben,
ami elé leültem, azt kívánva, bár engem is kimosna,
pedig jól tudtam, az én foltjaimat sem só, sem hipó,
sem az idő nem hozza ki.
Bánfi Veronika 2002-ben született Mendén, Budapesten tanul a Károli Gáspár Református Egyetem pszichológia szakán, emellett képzésben lévő művészetterapeuta. Versei és prózái többek közt az Irodalmi Jelen, a Tiszatáj Online és az Irodalmi Szemle oldalain jelentek meg. Jelenleg első kötetén dolgozik.