Komjáti Ágnes
enyhe légmozgás a koraesti órákban
gyerekkorban még minden olyan egyszerűnek tűnik.
ez egy vitathatatlan tény.
aztán egyszer csak leszeded apádat az akasztófáról,
mert végül is nem oda való.
a fájdalomreceptorok ilyenkor kikapcsolnak,
bár a fogorvosnál lennének ilyen kegyesek,
és mivel nem minden expedíció jár sikerrel
– szintén vitathatatlan tény –
az öreg is életben marad.
egy darabig.
egy méterre a bagrena még virágzik.
kellemes áhítat-illat lengi körbe a hátsó udvart,
szinte már éteri tapasztalás,
meg a stramm fémcsövet,
rajta a komiszul himbálódzó hurokkal.
Nekem azóta akácos a halál,
sárgavirágos,
enyhe légmozgással az Alföldön,
17 fokkal a koraesti órákban.
Nemzeti csipesz
Az új albérlet udvarán kertészkedni kezdek.
Ajánlott terápiás foglalkozás, megsemmisült önértékeléshez.
A piros gereblye megakad egy zöld-fehér műanyag csipeszben, egy fűcsomó alatt.
Mostanában divat nemzetinek lenni – nyugtázom ridegen.
Ha másom nem is, legalább a humorom megmaradt.
Gyors váltással a valóság nyitja rám az égi dézsát,
a megszólalásig, mint egy filmben.
Nemzetinek lenni mindegy ott, ahonnan én jövök – gondolom.
ahol nemcsak a nemzethez lehetetlen hűnek lenni, de még magadhoz is.
felnézek,
csípőre teszem a kezem: még jó, hogy szemüveges vagyok,
nem verik szét a cseppek a szemgolyóm,
legalább a cseppek nem akarnak szétverni,
most esik először azóta, hogy eljöttem onnan, nagy az aszály idén,
erről már végre nem az agymosás jut eszembe, vagy mégis
lenézek,
vizes a cipőm, átázott az egyetlen pár zoknim, amit megtaláltam a költözés után,
áznak a csikkek is, nagyon sok van,
amik egymás után adtak epizodikus álmegnyugvást és besárgult körmöket,
a leheletemről már nem is beszélve, utálom.
lenézek,
vajon ez a csipesz várt-e már itt engem,
tudta-e, hogy majd jövök, hogy önmagamon kívül jövök,
azt sem tudom, hogy kerültem ide,
lassan és keservesen, mint a havi fizetés,
amúgy azt sem tudom, miből veszek enni,
pozitív, hogy nincs is étvágyam,
drága lesz ez a lakás nekem – jövök rá, már késő,
a cicamentőket azért támogatom,
és miközben ezen morfondírozok,
daccal lököm el magamtól a gereblyét,
kézzel kaparom ki a színes műanyagdarabot a mindent benőtt gaz alól,
elégtétellel,
pont, amikor összemosódnak a könnyek és az eső,
így senki nem látja, bár közönség az nincs, hogy valójában ez nem is kertészkedés,
hanem valami egészen más,
úgy kaparom ki a csipeszt, módszeresen,
mintha jobban mutatna a földes, mint a besárgult köröm.
Komjáti Ágnes versei gyakran túl egyértelműek, kevés teret hagyva a képzeletnek. Az érzelmeket olykor tényként ábrázolja, logikát keresve abban, amiben szinte mindenkor lehetetlen. Hogy a kísérlet sikerül-e, azt az Olvasóra bízza – azokra elsőként, akik a konkrétumok szféráiban magabiztosabban lavíroznak.
Kaleidoszkóp 