Kaleidoszkóp

I.
Budapest – Varsó

Ma kertészmihályként Varsóba repülök, hogy a Magyar Rádió megbízásából elkészítsem Fésűs Éva: Mi lesz Bú Bandival? című mesejátékának lengyel változatát, de tegnap este még Horgas Béla lakásán ültem, Kenedi János révén kerültem oda, aki egész úton arról beszélt, hogy szeretné megbeszélni a Bélával meg a Béla barátaival a Kuratóriumot. A kuratórium terve már régebben is felmerült, többek között Mészöly Miklós előtt, lehetne az ellenkultúra Kossuth-díja, vagy politikai okokból hátrányos megkülönböztetéssel sujtott értelmiségiek „Vörös Segélye”; sokan sokfélét javasoltak, ideje volna végre valamiben megállapodniuk. Büszkeség dagasztotta a keblem, hogy erre a mégiscsak izé találkozóra én is megyek. Mit mondjak, lihegtem, mire felkapaszkodtunk a kis-Svábhegyre, ahol az ezerarcú költő lakik, aki egyforma hévvel ír misztikus verseket, pedagógiai szakkönyveket, és háztartási tanácsadót, de amikor beléptem az ajtón, azonnal láttam, túl jó helyre kerültem, itt nem néhány lázas fiatalember gyülekezik, hanem Csoóri Sándor ül a társalgóban Mészöly Miklóssal az oldalán.

Az unalmas író napbarnított volt és markáns, mint egy garmischpartenkircheni síoktató, a térdén egy tündérszép Horgas-gyermek lovagolt, az író elnézte, hogy a gyermek játszik. Mellette Csoóri, akit kamaszkoromban azért is irigyeltem, mert azt olvastam róla, hogy ő olyan a mi korunknak, mint egy új Petőfi Sándor, az pedig én akartam lenni, azután főiskolás koromban is úgy hozta a sors, hogy tanuljak tőle, amikor a Színművészeti Főiskola általam szervezett Vitafórumán – ahova különben Kósa Ferenc filmrendezővel – a Tízezer nap alkotója, Fövény tanárnő kedvence – hívtam meg méla, borongó tisztelettel, arra a sziporkázóan okos kérdésre, hogy hisznek-e a szocializmus végső győzelmében, gondolkodás nélkül vágta rá : a hit vallásos kategória, csak a papok hisznek, a baloldali értelmiségi cselekszik! Világos válasza évekig támogatta bizonytalan statikájú világnézetemet, és csak 1973-ban hőköltem vissza tőle meg Öcsitől, amikor azért kerestem fel a Filmgyárban a két jóbarátot, hogy aláírják azt a piszlicsáré abortusz-ívet.

Az első emeleti büfében elnézően a vállamat lapogatták: a nőgyógyászoknak használtok ezzel az aláírós papírral, mondták, ettől vastagodik meg a kisburzsujok hátán a zsír, de ha a kezünkbe adnátok az ügyet, mi elmennénk az Aczélig, onnan meg, akár az Országházba… jaj ne legyetek már olyan tizenkilencedik századiak! Leültem, töltöttem bort magamnak, igyekeztem sehova se nézni.

Vártam, hogy mi lesz.

Előttem egy fekete lüszter nadrágos néni feszengett, a nyakában egy rózsaszínű táblával, amire reszkető kézzel írta fel, ÉN ZSIDÓ VAGYOK, és egyre-másra kiborította a retiküljét. Kenedi összekulcsolta lábait, a szeméből lelkes jóindulat lövellt a társaságra; nem is lövellt, loyalitását úgy porlasztotta ránk, mint egy hölgyfodrász a kuncsaft hajára a lakkot, közben a füle áttetszővé pirult, japán tusrajzok lepkéinek hamvas kis szárnya ilyen. A díványon két félkopasz ÉRTELMISÉGI hevert; szerettek volna nem beszélni, de nem szóltak, mert kelletik nevetni a nagyok viccein, a többi aztán megy magától: egy-egy rosenkrantzi mondat a királyi levegővételek kínosnak tűnő szüneteiben, míg végül „ lelkünkben az atyaúristen se ismeri ki magát”, Csoóri szétdobva ült a fotelban, zsák rongy, fáradtan önmagától, telve a megbízhatatlanok iránti új jóindulattal, gátlásos-büszke népgubanc, vegyetek be fiúk, kérlelte a jelenlévőket metanyelven, bár némileg téri modorban, én becsszó eddig is jót akartam mindig, hát pedig ő már 47 éves, mégis szükségesnek tartja ismételgetni: megtettem az utat, megtettem az utat….? Ki van hátra még?

Hű, de unom.

Ahelyett hogy novellákat írnék. Vagy bármit végre írnék. Nem is ezt akarom mondani. Hanem azt, hogy elegem van a diszkrét arcotokból, a kifogásokból hogy itt NINCS MIT TENNI, EZ EGY OLYAN MASSZA, NINCS MIT TENNI, MOST A SEMMISE VAN. Inkább feladok Eörsinek egy magamban felejtett, régi levelet.

Kedves Pista, – vajh Pisti-e a vérzivatarban? –

fél évvel ezelőtt Dalos Györggyel sétáltam a Lenin körúton, Vámos Miklósról beszélgettünk, és margón is túlra szorított barátom arról elmélkedett, hogy a tehetséges, de érvényesülni vágyó lipótvárosi gerilla ürügyét a megállást nem ismerő publikócióra – „öregem, itt mindent meg lehet írni, hogy ha úgy fogalmazol, ez már egy más világ! ÉS.” – milyen nagy távolság választja el a publit (Jovánovics M. ÉS©) nagy kedvvel művelő Eörsi brechtiánus, bölcs ravaszságától, különös tekintettel ama tanulságra, ami Bertolt Atya Az igazság megírásának öt nehézsége című tan-esszéjéből fakad: “… csupán kellő bátorságra van szükség, hogy az igazságot megírd, jóllehet azt úton-útfélen elnyomják; kellő okosságra, hogy felismerd, jóllehet lépten-nyomon elleplezik; kellő művészi erőre, hogy fegyverként alkalmazhatóvá tedd, kellő ítélőképességre, hogy kiválasztani tudd, akiknek a kezében hatékony lenne; végül kellő furfangra, hogy ezt az utóbbiak kezébe eljuttassad” – így szól ez a régi, de megúnhatatlan lecke. Csakhogy Az igazság megírásának öt nehézségé-ből engem egy érdekel itt és most, Magyarországon, ahol az írástudók árulása 1948 óta folyamatosnak mondható, az IGAZSÁG. Állítólag nincs. Azért kell megírni. De a magyar írók eszét, merszét, az akasztófák kora óta inkább jellemzi a finesszé csökött furfang, a “hű, de okos vagyok én!” furcsa vigasza, a megálljt nem ismerő, ellenőrzött nyilvánosság előtt folytatott önigazolásosdi, mint az igazság. Nap mint nap bemutatják kötelező gyakorlataikat, míves részvétük kimért határú köreit. Azt is Dalos mesélte, valaki mostanában újságolta, hogy erős drámát tervez ’56-ról, de a mohácsi vész történelmi forgatókönyve alapján. Dalos: azt szeretném megérni végre, hogy fordítva: a mohácsi vészről írjon valaki erős drámát, 1956 történelmi forgatókönyve alapján! A kunkori farkú MUK-kok kulturális életünk kásás jegében gyanúsan olvadoznak és a zsűri nagy örömére szabad szemmel már születésük pillanatában is nehezen kivehetők – pontozhatatlanok.

De ez a kisebbik baj.

A művészetbe csempészett igazság a művet és önmagát értékteleníti el. Ez a helyzet. Az örökös válságban vergődő jelen hisztériája, a ricsaj ideig-óráig ugyan elnyomja a Múzsa halk szavát, de az mégis szigorúbb, mint Brezsnyev. A művészet önmagából fakadó igaza hiteles csak. Az úgynevezett mai magyar író nem a másikról, másról beszél, múlt és jelen között mohón keresi a diszkontinuitást, hogy emberi, művészi és állampolgári egzisztenciáját áldozat nélkül mentse át a jövőbe és az alkotásba. Ez az, ami lehetetlen.

Arról van szó. amiről szó van.

Ha nincsen rá szó, akkor meg kell halni. Nem egy más világ ez, annál azért rosszabb: ez itt a tejjel-mézzel folyó senkiföldje, ahol az Élet (és az Irodalom) nem él, hanem elkészítik, ki tudja, kinek. Alexa Károly mesélte a Kortárs szerkesztőségében, hogy Déry Tibor Ki VagYok Én? című új művét ekként dedikálta Aczél Györgynek, életgyárunk hajszolt művezetőjének: “Legkedvesebb betiltómnak.” –miután megcsonkított, mellesleg rossz könyve a boltokba került. Nem akarok így élni, elutasítom magamtól a furfangot és szántszándékkal törekedem arra, hogy elveszítsem maradék ítélőképességemet is! Fogalmam sincs, hogy mindez mire jó. Hallgassunk tovább Horgas Béla intelligens társalgójában?

Csoóri Sándor mondja: veszélyes kartázását követőleg magához rendelte mentora, Illyés Gyula.

Miért kerülsz engem, te Sándor? – kérdezte az agg – Csak azért Gyula bátyám – tudniillik én magázom az öreget, ő meg tegez – mert nem akartam esetleg bajt és bosszúságot okozni magának, de ő leintett, és azt mondta, tudod, fiam, engem a ti petíciótok három éjszaka nem hagyott aludni, váltig azon gondolkodtam, hogy ha az orom alá dugnátok, aláírom-e? és most neked megmondom, nem írom alá. De ha közületek bárkinek csak egy hajaszála görbült volna, Ponciustól Pilátusig megyek az érdekében, ilyen a vérem, ez a kötelességem! – hát így.

Miért, egész szép tőle, mit akartok?- sóhajtja valaki és csend.

És a társaság kinyomja lelkének alfeléből a történelmi nagyságú zabszemet, hogy ójaj, márnemistudomkinél, ötvenhat után, ahogy a perek – vagy az akasztások? – nekilódultak, Németh László bizony felvetette, egy régi társaságban, a Németh László, Szabó Lőrinc, Pilinszky János neve fémjelezte körben: Legyen mától minden nap öngyilkos egy közülünk két hétig! Hálistennek nem telt ki a létszám…. Az emberek nevetnek. Hetvenhétben túl vannak a dolgon, az életünkben mennyi marhaság, mégis mindenki él, kivéve, aki meghalt….

Én másnap reggel felültem a varsói gépre.

Ferihegy aznap egy ágytál alakját vette fel, úgy tudom, azelőtt szájtál volt, vezérhányásokra tervezték, a trolivörös gyomormérlegek még a várócsarnok falánál sorakoznak,de már nem muszáj kitárulkozni senkinek. Valaha a díszszázad – így tartják, akik még emlékeznek – kivonulás előtt a hangárok mögé rejtett vödörkaszarnyában könnyíthetett magán; kényszer nélkül hánytak egymás tenyerébe, parancsnokok a tiszti zubbonyról legombolható, ügyes róka-zsebbe. Nemúgy az utasok, a vámőrség előtt, alig csillapított tülekedésben! Mióta viszont megszűnt a bendőcenzúra, változékony a ferihegyi repülőtér: egyik nap zászlógödör, amlybe Nyugat-Európa puffatag vásznai zuhognak az égből, máskor meg az ördög furfangos lakatja, mit nem nyithat más, csak egy miniszteri vámtiszt, spéci békekulcsa: virágerdő és csóközön.

A LOT-gép körberohant az ágytál peremén és felszállt, átszakította a nylonzacskót, gyári mű ez a nyúlós léganyag, még arra is ráveri a hivatal a stemplit, lecsorog Budapestre a ronda indigó, én nem is tudom, mi lesz mivelünk; hát itt kötelező hülyének lenni? Kék magyarkák, tintapárna nemzet. Senkin nem segíthetek; akkor miért fékezem magam? Ha szörnyek nélkülem is, még szörnyebbek velem; engedélyezett izgágaságom ne emelje a ti estélyetek fényét, ahol egy zenére táncol két emeleten a bornirt ellenzék és a bornírt elit.

Mindig elmegyek, mégis itt vagyok!

Mert mindig elém áll az édesanyám, a Martinelli tér, az Úttörő Áruházi marxizmus rettentő Mikulása is magához húz, és várom az ajándékot, ami nincs, de belecsinálok a nadrágomba, annyira izgulok érte; léha kettősség irányít az irodalmi szerkesztőségek folyosóin, snicli-Júdás kopogtat az ajtón, a Jelentéktelenség ajtaján, hogy beleszőhesse magát az országos árulás színjátszó szövetébe; mi lehet az, ami ennyit megér? mi lehet még, ami ennél aljasabb? Hogy merem megkülönböztetni magam a kupecoktól, hiszen egy vagyok velük! Miért nem alkottak a becsület hajlamával? Miért kell mindig győznöm? Magán Muszkli vagyok, mégis eleve bajnos, mert az ellenfél ki sem áll…

Az ellenfél nem érkezett meg.

Életfogytiglani edzőtábor az én dicsőségem büntetése, fűrészporral tömött zsákok püfölése az alagsorban. Hát legalább az életem nyugodtabb lenne, ha az állam javára rohadnék! S milyen kevés választ el, ha ti tudnátok, a rózsadombi szaletlitől, a gond nélküli piszkoskodástól, hogy a gyermekem, mert akkor lenne, már belügyi óvodában készülhetne az újkorra, egy nagy kozmikus Muskátlivilágra; amiben ő lenne, de már nem is tudná, a Szelíd Csizmák elnöke, a Mester, a legjobb lelkű Gerincfacsaró.

Vagy: “Még minden jóra válhat?”

Nem vagyok valami született Claudius, de erre a Gertrudisra másképp is ráhajthatnék, vele még szeretkeznem se kellene, néhány bűnügy úgy nyomja a lelkét, hogy már Minderwertigkeits-komplexusa van: NE IS SZERESSETEK, CSAK BÉKÉN HAGYJATOK! sóhajtja ünnepkor a mikrofonokba, ez persze a népnek szörnyen imponál, milyen nagylelkű, oh de kegyes, ám az udvaroncok nyelve kilóg, míg teljesítik minden kis szeszélyét; ezek, mint a bazári elefántcsontmajmok, az egyik csak látni, a másik csak beszélni, a harmadik meg csak hallgatni nem tud, és még azt is förtelmes helyesírással, itt egy pohár víz felszolgálása két hétbe telik. Közöttük valóban én lehetnék a császár, nagyvonalúan gonosz, sanda ész, aki kéjjel figyelné neje hervadását egy Szellőztethetetlen Palotában, és segítené kiélni sok fáradt kényszerét, a reggeltől estig slafrokban-takarítást, és a jövőnket gondosan eltakaró, zöld kockás viaszkosvászon falvédő lemosogatását amivel az országot beborította, ízlése végett és gyanánt, de főként virágimádatát növelném külföldről hozatott szakkönyvekkel, és az akasztófák roncsaiból épített Ikebana-kertet az állampolgori hűség porított trágyájával szóratnám fel: gólemnyire nőjön országunkban minden korszerűen rendezett magyar virág, s tudom, egy mosolyomért cserébe fogkefével súrolja ragyogóra a mosókonyhává vedlett kínzókamrát, mert Hamlet – őt a mutatóujjamban tartanám!

Ott tartom már most is: ha a farom viszket, serényen végzi a dolgát! Koncán megosztozik szépen a többivel. Csak ez a szabadság, csak éppen ez ne lenne! Ez foszt meg attól is, hogy Claudius legyek.

Mi legyek?

Lennem kell valamivé.

Mindig elmegyek, mégis itt vagyok. “Erdély, édes Erdély!” – rólatok ezt, ha mondják, nem hittem volna el! Nem mondta, egy szóval nem állította senki, hogy Magyarországnak Erdély az, ami hiányzik, de hogy egyáltalán kibírtátok a témát, hasonlítottátok a Csonkát a Még Csonkábbhoz, emlegettetek holmi “nemzet-tudatot”, veszendő önérzetünket! Szíveteken viselitek az erdélyi magyarság sorsát. Akiket “a románság” nyom el. Hát a románokat ki nyomja el?

És a magyarokat ki nyomja el?

Hol kezdődik a nemzeti kérdés fiúk? Kolozsvár sorsán sírni a kis-Sábhegyen, a Levendel doktor kastélyában, a Várban, miniszteri előszobákban duplafenekű alibi. Elfér benne honfibú, internacionalista szellem, titokban hivatalosan is pártolt sovinizmus Kancsal tekintetű karitász ez: az egyik szeme Czinege Lajos, a másik Illyés Gyula hátsó gondolatát kémleli.

’56-ban a papám eldobta magát a magyar költőktől.

„Nahát, hogy ez az Illyés! Nahát, ez a Háy!” Ült a konyhában, és dörgő hangon olvasta fel az ujságokat, míg dörögtek a fegyverek: az Irodalmi Újságot, a Szabad Népet és a Népszavából Népakarattá vedlő, szociáldemokrata elkötelezettségét Papp Laci harmadik olimpiai bajnokságával hirdető lapot. Legjobban mindannyiunknak az “Egy mondat a zsarnokságról” tetszett.

„És persze ezt ő már megírta ’ötvenkettőben, de nem mutatta senkinek, nehogy elvigye az ÁVH. Kíváncsi vagyok, ha vége a dalnak, hogy fogja kimagyarázni az elvtársaknak. Hiába, a magyar költők romantikusak!”

’57 elején pedig, mikor kitudódott, hogy a hős Maléter tábornok elment tárgyalni az oroszokhoz, mire lefogták, mi ezt előre megmondtuk volna neki, tehát a magyar szabadságért csak ő vállalta a halált, a többiek ottthagyták a Parlamentet és a jugó nagykövetségre menekültek, akkor ezt így lehetett látni, a kormány a helyén van, a papám azt mondta: „Kap még ez a Maléter is szobrot gyerekek! Megmondjam, hol? A Ferenciek terén, a templom előtt. Ez lesz a sorrend: először Kádár kapja meg a szobrot, aztán Eisenhower tábornok, vagyis aki éppen lesz, végül jön Maléter Pál. És ki fog mondani a beszédet mindig? Dobi István. Illyés pedig elmond egy mondatot a zsarnokságról. Mint most. A szobában, a fiúk közt folyik a szó. BEZZEG A SZLOVÁKOK, BEZZEG A ROMÁNOK! OTT MÉG VANNAK PERSPEKTÍVÁK! NEMZETI CÉL-TUDAT. EZ AZ, AMIT MI NÉLKÜLÖZÜNK!

Miért nem szólalsz meg, Kenedi János?

Szólalj meg már, rubintos virágom, ha nem tévedek, azért jöttél ide és azért hoztál magaddal, hogy lássam, miként születik meg a Díj, elhanyagolható pályánk bére, a pocsolyában hánykolódók zseblámpával világító tornya. Lassan két órája fossa magát a szabad szó: ki foglára a hazának, ki foglára önmagának, épp csak az a dolog, az az izé nem került napirendre, egyébként mindenről fecsegtetek már, amiről csak fecsegni lehet, például: beépültek és, be-nem-építhetők fogjanak össze, beszéljünk velük jó testvérek módjára, okosan…. Ki? Kivel Ki az a MI? Ki az a VELÜK? MIRŐL beszélgessünk?

Unom a banánt.

Unom, hogy engem folyton palira vesznek. Születésem óta ez így megy. Belőlem hülyét csinált a társadalom, minden barát, Fidel Castro és Dubcek, Rákosi pajtás és a Petri Gyuri, az osztálytársak és a baráti körök, meg a pad alatt körözött haladó eszmék:

“a gőzköszörülde homorulda:
a borbély,
a fodrász,
a búr, a búr, a búr, kalappal,
Sári szentem,
az anyád ne izélj,
ne rázd a rongyot rám!”
Riszáltam én már eleget, mégis bekaptam a legyet.

HORGAS

Amiről már több ízben szó esett, bocsánat, beszélgettünk, a Segély. Szóljatok már közbe!

MÉSZÖLY

(villámgyorsan körbetekint) Segélyről szó sincs. Az már szervezkedés. Magánalapítvány, ami megemlítődött. Talán. De szerintem a legjobb spontán. Milyen jó néha beszélgetni. Így. Veletek. Bármiről. Csak úgy.

CSOÓRI

(hamuszürkén): Mi ez? Micsoda?! Én semmiről nem tudok!

MÉSZÖLY (mint az izlandi kultur-attasé)

Tényleg beszéltünk, egyszer, Jancsival, már nem is tudom, miről. De azóta gondolkodtam rajta. Nos én úgy vagyok vele, már csak kimondom: mit díjazzunk egymáson? Hiszen AZT úgyis tudjuk. Kimegyünk reggel a fürdőszobába, belenézünk a tükörbe, és látom: ez Caesar. Ne legyünk intézményesen hiúak! Hanem.

(ENSZ plenáris ülés-stílusban:) A nemzetek között szükségessé vált az érintkezés. Szomszédos országok legjobb koponyái véletlenül találkozunk. Néha. Kiszámíthatatlan időközönként Sok érdekeset lehet olyankor hallani. Például a múltkor. Csak ne direkt Avval letöröljük a hamvát. Hanem: Európai Kitekintés. Mondjuk. Néha. (Eldől a fotelban.)

CSOÓRI

(zavartatva magát) Bizonyára ti is felfigyeltetek arra a meg nem alkuvó küzdelemre, amit én a MAGYAR NÉPMŰVÉSZET előtérbe állítása érdekében folytatok, egészen a hatvanas évek elejétől. Tudom, e fontos ügynek sok az ellensége, sőt lenéznek érte, sokan, ti is…

TÁRSASÁG

(tiltakozva): Úgy van,úgy van!

CSOÓRI

Örülök, hogy tetszik nektek is a Táncház! Munkám gyümölcse, hogy immár értelmesen ropják a gyerekek, citerára. Bartók ott hibázott, nem mintha kritizálni merném, hogy operaénekesnővel Basilides Máriával énekeltette a népdalaimat, így szalasztotta el a lehetőséget, amit nekünk kell megragadnunk. Ne áltassuk magunkat…

TÁRSASÁG

Óh ne, óh ne…

CSOÓRI

….európai kultúra nem táplálja Pakisztánt. A világ háromnegyed része nem tud írni, sem olvasni! Hogy fogunk mi bekapcsolódni a vérkeringésükbe, ha úgy hozza a sorja?! Vigyázat, holnapután Afrikával kell felvenni a kapcsolatot! Azért, hogy mi, magyarok le ne maradjunk és ki ne maradjunk az egészből, azért. Én, szegény parasztok gyermeke… (kifullad) Nekem muszáj.

TÁRSASÁG

(érthetetlen lelkifurdalással) Sándorkám, igazad van. Már látjuk, de tényleg.

Ezután ugattam én, Kádár elvtárs. Régen hozzád beszélek, ha nem vetted volna észre. Elejétől neked szól minden szavam, te vagy itt az egyetlen létező, aki valóban létezel. Remélem, még megismered a hangom, bár nem olyan cérnavékony már, mint kilenc éves koromban, mikor a Proletár Fiú Versét szavaltam egy párthelyiségben magnetofonra, de mintha te is ott lettél volna, mert én a te hangod mindig megismerem. Az ember magáról nem tud jó paródiát írni, próbálkozom azzal, amire emlékszem: 1977. március 19-én Horgas-Levendelék lakásán én valami ilyesmit mondtam, merő retorika:

KORNIS

Úgy látom, itt mindenkinek több illúziója van, mint nekem, holott én tapasztalatlanabb és sokkal éretlenebb is vagyok azoknál, akik előttem nyilatkoztak. Előre bocsánatot kérek, hogy szubjektíve beszélek. Csoóri Sándor abban reménykedik, hogy a magyarság a népművészet ladikján majd lecsoroghat a tengerig, Értől az Őceánig, meghúzódhat népművészete mint kulturája ladikján, ahogy Noé bárkáján az állatok, átvészelni az új Özönvizet. A végén aztán az eső eláll, a magyarság reprezentatív maradéka partra szédeleg. Győztünk! Keblére ölelheti megmaradó népünket, a hagyományőrző túlélőket a világ magmaradt népeinek széles tábora!

CSOÓRI

(felugrik) Ne gúnyolódjunk, kérem. Ez az életem!

TÁRSASÁG

(néfrontosan) Nem ironizál, talán rosszul fejezi ki magát, de nem téged akar megbántani, hidd el.

KORNIS

Hát én nem tudom. Népművészet, ezen paraszti kultúrhagyomá- nyok rendszerét szokás érteni, a XX. század falán faramuci cucc. Minél originálisabb, annál giccsesebb. Auschwitzból meg Kolimából jövet, baktatva az úton hazafelé, helyénvaló a kérdés: hogy kerül a csizma az asztalra. Nem takar a holtakat a kizsírozott szára? Ez a kanásztánc új jellegzetesen pesti sikk és belvárosi művelődési ház igazgatók álma. A népségből a nép fia salakmotor-versenyzésről álmodik ma már Nevet, ha látja a csürdüngölő hivatalnok-csemetéket. Lehet, hogy tévedek..

Mondtam nekik.

Szabadkoztam gyáván.

S folytattam, amit elkezdtem:

A NÉPI ÉRTÉKEK divatossá tett kultusza egy cinikus elnyomás kulturpolitikájának eszköze. Úgyszólván mentőöve. A marxista-leninista ideológia nem szült közösségi morált, „haladó” etikát. Semmiféle etikát nem szült. Államunk veszélyben érzi magát; glóriája kopik, tehát valláserkölcsi nevelés helyett – ami rendben lehetne – mit? Tartalmatlan nacionalizmust, saját kiszerelésben: SZOCIALISTA HAZAFIUSÁG – levesport! Mészöly Miklós is egyetért Csoóri Sándorral, ha jól értettem, abban, hogy valaha létezett egészséges magyarság-tudat, de már sajnos nincsen, “belgák” lettünk, semmilyen ország, vízízű kultúra, mintha nem is lenne. Egyetértek, bár nem emlékszem olyan poéta-Magyarországra, amely ne épp így panaszkodott volna – kinek is az állapotán. Az írók Magyarországa mindig LENNI akar, míg a másik, az igazi, folyamatosan VAN. Megkerülhetetlen és borzalmas. Ma is. Valódi házak, jól működő emberek, súlyos hivatalok. Ez egy hullavilág, amiről senki se hajlandó tudomást venni. Helyette falvédő-fogalmak – MAGYAR PARASZT, ZSIDÓ VIRCSAFT, CSALÓDOTT KOMMUNISTA –, szolgálnak a célra hogy a kívánatos TEENDŐK és a gipszízű TÉNYEK közötti hézag fel ne tűnjön. Az ideák romjait kellene elhordani innen, hogy végre kitessék, mi van alatta. Van-e még valami?

Vagy már nincsen semmi?

Nem vagyok sem magyar, sem zsidó, se haladó értelmiségi. Én az vagyok, akiket a körülmények a világrajövetele óta nyílt, vagy takarékra állított terrorral akadályoznak abban, hogy értelmesen éljen. Az vagyok, akit itt nap mint nap megaláznak, és nem haladok sehova, hanem egyhelyben toporogva dühöngök terméketlenül pocsékba menő éveim miatt. Undorodom a Szavak Magyarországától. Mészöly Miklósnak ügyvédhez kell rohanni, mielőtt egy Tibi csokoládéval koronázott díj lehetőségéről beszélgetésbe elegyedne a barátaival?! Az én nemzedékem elmerül a Nagy Takonyban, lassan bele is fullad, de a most-kamaszok, az eleve-üresek, akik majd évek vagy évtizedek múlva jutnak el a nagy kérdésig, hogy itt hiteles értéket létrehozni hogy lehet, azt már most is megkérdezhetnék maguktól, ha mégis, kinek tegyék? Hol a nemzet? A táncház-mozgalom?

Az objektív gondolkodású író közbekérdez: Ki vagy te?

Prózát írok mondom, Kornis néven publikálok, Kertészként rendezek. M. M. bólogat: Aha. No, folytasd… Nem szakított félbe.

Én meg…

Zagyváltam tovább. Ilyesmiket, meg ehhez hasonlókat.

Kádár elvtárs, te bizonyára megértesz. Magyar vagyok, naná, papírom van róla, ’49-ben nálatok születtem, aztán elfogadtam mindent, amit adtatok, állami bölcsődét, Inota-csokoládét, apámnak, anyámnak a kulimunkahelyet, hallgattam az Esti Krónikádat és vasárnap délutonként a Szívküldidet, néztelek, nézlek, néznem kell téged: tévében, tribünön, nyitott gépkocsiban, Hruscsovval, Hruscsov nélkül. Tátott szájjal bámultalak mindig. Most is kénytelen vagyok téged meg téged számba venni, viszonyom van hozzád: magyar vagyok. De zsidó is vagyok, megöltek tetemében kikelt poronty. Ez az ország EGY HULLA – én meg benne! De nincs étvágyam magamra. Mióta élek, éhkoppon viszolygok. Ki ez a magára hagyottan bűzhödő tetem, akivel engem kedvtelve azonosíthat bárki? De épp mivel taszít idegennek vélt sorsom, ragaszkodom hozzá, és belefészkelek a Temetetlenbe, hadd legyen rikitó. Ez a cselekvésem azok helyett, akik el nem temetik, nem temethetik: a Weisz néni helyett, szaki bácsik helyett, Gomulka meg Kádár és más elvtársak helyett Mindegy, tovább ezt nem magyarázom. Neked legyek zsidó Kádár elvtárs. Nem létező személyemet ez a jelző, fogadjunk, hogy előtted máris lehetségessé kozmetikázta.

Ami végül haladó értelmiségi mivoltom illeti: ez a jelző 1917 óta nem jelent az égvilágon semmit, szabad viszont a leghülyébbeknek, akiket így becéznek, képzelegni róla: felőletek eleve omló gát, gyöngécske, tehetetlen nyüzsgés; innen pedig, az én szememben pedig terror idején halál, békében árulás; most militáns illem és modor, érzelmes emlékezők egymást melengető gyülekezete. Hát persze hogy haladó értelmiségi vagyok! Ha nem volnék, már tudnám, itt mi a dolgom. Szolzsenyicin írja; a “Gulág-Szigetcsoport” legszebb mondatai; biztosan ismered őket, szakmai ártalom: “Nem, VELETEK mi nem vagyunk forradalom! Nem, VELETEK mi nem vagyunk oroszok! Nem, VELETEK mi nem vagyunk kommunisták!”

Csak az alanyokat kell kicserélnem:

Forradalom helyett irodalom. Oroszok helyett magyarok. Kommunisták helyett értelmiségi baloldaliak.

Tanulságos csere.

A magyar haladó értelmiség beretvált pofájú, pletykás civil. Örök lébecoló az örök hátországban. Semmit se tud, ám mindenről ítél; sose volt érdemeit hangoztatja, amelyekre Neked, úgymond tekintettel kellene lenned, mielőtt őket hadadba soroznád. Felesleges, de figyelmeztetlek: ne higgy nekik, okos Kádár János.

56 az adu – de azt a lapot csalták.

Hasadt lelkű bolsevikok és azúthenger alól feltápászkodó lakosság őrjöngő menete elé az utolsó pillanatban toppant a magától mocskos értelmiség, megannyi Macbeth, hogy megkapaszkodjék a lobogót tartó botban. A provincia felkelését az imperium hamar leverte, mi mást tehetett volna, de akiket nem kötöttél fel, nem börtönöztél be, a halottakért nem mentek lángsírba, sőt.

Hát ezt Te is tudod. ’62-ben már lóversenyeztek, ’66-ban meg már nyilvánosság előtt döngethették a mellük és azóta is felnyalják azt a harminc tallért, magukénak tulajdonítva egy néma ország minden szenvedesét, a legvidámabb barakkban a nemzeti kussot, ami lehetővé tette a holtak temetésének elmaradását. De mióta! Arról a dologról nem beszélnek. Illedelmesek. “Börtönéveim”-no persze. “Halottak Királya”- szép. „Tyuhahé, rókaprém…. -” Nem tudom őket megkülönböztetni. Te is mennyit szenvedtél, ugyebár…

Ide én nem jövök, nadrágféken csúszva se! Ide nekem nincs kedvem se surranni, se betolakodni.

Kéne pedig.

Azt mondják, aki nem jelenik meg, NINCS.

Legyek

Hogyan legyek, hogy köztük ne legyek? 
Ötórai tea a beton-szalonban. 

Új és régi potyázók pirosfehérzöld szendvicset rágicsálnak. 
De a háziasszony nyugodt: ma is kivan a létszám.  
Mi lesz Bú Bandival? 

Egyáltalán nem hiányzom. Megesz a fene. 
Kiküldtél, Kádár elvtárs.  Itt vagyok.

(1977)

FOLYTATJUK

---

Hasonló művek: