Kaleidoszkóp

Rideg Angyel ott lakott köztünk, egészen bent, a víztorony drótkerítésétől alig egy dobásra. A háza innenső felében laktak Sántáék, kikre oly sokat morgott, mióta a házrészüket zöldre festették, hogy szinte csak arról hallottuk beszélni, másról nem. Egyébként szűkszavú, zord, marcona asszony volt, ha nem mások nevét marcangolta szavaival, inkább csendesen élte tovább sárgavirágú tökindákkal befont életét a víztorony tövében. Úgy tartották, hideg kőből van a szíve.

Minden évben már kora tavasszal túrta kertje minden apró sarkát, hogy „mire elrongyolnak a fagyosszentek”, vethesse bele a tököt. A ház mögött volt egy kis téglaplacc, oda állt ki minden nyáron nézni a kibogozhatatlan indatengert, amely átszaladt a kerítésen, felkaptatott a házfalán, rámászott az akácra, jegenyére, s elszaladt egészen a víztorony drótkerítéséig. Nyarakat hajlongott fülledt, saras kertjében, tépte a paréjt, muhart, mindent, ami elfojthatta volna kertje sárgálló aranyát. Ősszel úgy nézett ki a ház környéke, mintha nagy hamvas sziklák maguktól bújtak volna a felszínre, hogy meg ne induljon semmiféle bányász a föld alá. A belsejük élénk arany, magjuk ropogós, jóféle sütőtököt termesztett. Nem hirdette, nem hurcolászta piacra, mindig csak elboltolta Keserűékkel, hadd vigyék, ahova szeretnék! Aztán kopár lett a kert, a gabalyodó indákat szépen lassan eltüzelte, s másik munkába fogott.

Telente alig hagyta el a házat, csak néha fordult be a faluba ennivalóért, rossz ruhákért, rongyokért, surgyékért, lepedőkért. Angyel néniről azt suttogták a rossz nyelvek, azért húzza télen szemöldökéig kendőjét, mert olyankor kinő oda még hat szeme a homlokára. Egész télen mást se csinált, ült a kályha mellett széles szövőrámájával, s szőtte minduntalan hosszú rongyszőnyegeit, falikárpitjait, szőtteseit. Kattogott a váltó, surrogott a vetélő a sok csíkra vágott ronggyal. Eladta téli műveit is Keserűéknek, hadd járják helyette a fagyos téli vásárokat, s addig ő gubbasztott otthon, emberi szót nem is hallva, csak a szövőráma halk zenéjét.

Volt egy szőnyeg viszont, amit soha ki nem adott kezei közül, azt mindannyian csak úgy hívtuk, a végtelen paraszt perzsa. Az volt az első szövése, amelyet egy teljes télen át csinált, s olyan hosszú lett, hogyha legörgettük, faltól falig, huszonkétszer kellett visszafordítani a faltövéből, míg teljesen, hibátlanul el nem fedte a nagyszoba földjét. Az volt a kincs, a magnum opus, a szőttesek netovábbja. El is ment vele két nap az évből, ha azt alaposan ki akarta mosni. Olyankor kiköltözött a téglaplaccra mosókáddal, végtelen szőnyegével, s reggeltől estig mást se csinált, csak áztatta, gyömöszölte, mosta, csavarta, szárította végig a kerítés tetején, s közben morgott, hol erre, hol arra, átkozódott, zsörtölődött, élte mogorva, dolgos életét.

A szégyenkúti öregek állították, nem volt ő mindig ilyen. Fiatal korában, ahogy mondták, a tearózsa is kinyílt a nevetésére, olyan vidám, kedves volt ő, rossz szó nem hagyta el száját. Szaladt, nevetett, viháncolt, lobogott a szélben, s táncolt, ha banda húzta, ha lányok énekeltek, s táncolt akkor is, ha messzi tárogatószót reszkettek felé az esti halastó sötét fodrai.

Falubéli tanítók kapták fel fejüket szeles mozdulataira, könnyed libbenéseire. Először csak a színházat járt tanárok látták benne azt, amire később már táncoktatók is bólintottak. Nem is maradt tovább a mákföldekkel, kaszálórétekkel csipkézett Szégyenkúton. Előbb a járásszék, majd megyeszék, s végül Pest is meglátta Rideg Angyel táncát, melyetszélfútta nádhoz, csicsergő madárnászhoz, forgószél sustorgásához hasonlítottak. De ekkor már keveset látták az otthoniak. Jött a hír, hogy melyik városban járt, hol és mit táncolt, ki előtt, mekkora tömegek előtt lépett fel. Nem tudták, hogy izgult-e, félt-e, hordott-e bármit szívében, csak mosolya, miből eltűnt a cserfes szégyenkúti lány lelkessége, árulkodott hírlapok csoportképein, hogy már nem nyílik ki a tearózsa kacajára.

Aztán a semmiből visszakerült két év múlva Szégyenkútra, már mint feleség. Ütőné lett, s maradt is az hat évig. Kacaja már csak üres nevetés volt, rongyolta szél a ruháit, nem állt be táncba, inkább csak ült lakodalmakban is, ujjával dobogott az abroszokon. Elmaródtak Ütővel végül, hozzáment Boroshoz, s Borosné lett. Húsz évig még elmélyülve hallgatta, ahogy erőtlen, halk tárogatószót vittek neki a halastó háborgó fodrai az éjszakákban, mikor, a viaskodást megunván, ott sétált fel alá az iszapos parton. Halkan dünnyögött, egyszerű, kedvet vesztett dúdolásokat vitt magával a szél, ha felé kajtatott kukoricatöréskor. Aztán meghalt Boros, pohárral a kezében, s özvegy lett Angyel. Akkortájt csinálta a híres szőnyegét is, beleszőtte a ház körüli szakadt rongyokat, lepedőket, párnahajakat, anyjának, apjának munkába hordott, Ütő ottfelejtett, Boros hátrahagyott ruháit, vásznat, posztót, gyolcsot, selymet, lódent, nejlont.

Egyedül élt egy darabon, hangtalan tengtek napjai. Míg nem halkan, először mintha csak egy szúnyog zúgott volna a szobában, újra erőre kapott a tárogatószó, s annyi év után végrenem a halastavon túlról szólt hangja. Összebútorozott Angyel az öreg Árvaival, összeszokott a két öreg, mint a sírkő meg a borostyán. Angyel szemében néha mintha felcsillant volna egy kaszálóréten viháncoló lány képe, de csak az látta igazán, aki vele együtt nőtt fel. A szoba közös, az ágy nem, suttogták róluk az emberek, ha kettesben várakoztak a vonatra, együtt gyomlálták az indákkal beszőtt kertet, s téli estéken kihallatszott a tárogatószó, s a szövőráma halk kattogása. Aztán elment Árvai nem is olyan rég, de pont elég idő telt el ahhoz, hogy Angyel arcán megfakuljon az a kevéske öröm is, mit eddig őrizgetett.

Már rég eldobta rozsdás koronáját a gesztenye, az akác még épphogy csak sárgult. Mélán buddogott köztünk a vénasszonyok nyara, mikor Angyel néninknek összegyűlt annyi pénz a tökök árából, hogy új függönyöket vett magának belőle. Mégis miért én fogtam meg a szemét azon az esős szombaton, azt nem tudhatom, de én voltam megkérve arra, hogy segítsek neki feltenni az új függönyöket. Andor is meg az öreg Keserű is magasabb volt nálam, jártasabbak is voltak a Rideg házban, de valamiért engem kért meg.

Halkan kopogtak az esőcseppek a vén palatetőn, mikor a szobalétrán gebeszkedve aggattam fel apró csipeszekre a vastag, kék függönyt. Apró fehér bimbókat pingáltak végig a sötét matériára, messziről szinte csak pöttyöknek tűntek. Hosszúra tartott arasszal mértem a csipeszek közt a távolságot, azt kérte, sűrűn rakjam. Angyel néni a konyhában volt mindeközben, valamilyen rántott leves illata kúszott be a szobába.

A hálószobában akkor is két ágy volt megvetve, mindkettő hosszan letakarva egy-egy régimódi ágyterítővel, melyekenn indák, leveles zöld ágak kanyarogtak. Az egyiken nem volt, más csak az ágyterítő, míg a másik rendre pofozott díszpárnákkal volt megrakva. Innen lehetett tudni, melyikre hajtottak fejet az este.

Mire felcsíptettem az utolsó csücsköt is a barnára festett karnisra, szinte sötét volt. Alig tudott átverekedni a függönyök között az a kevéske fény, hosszú, fehér csíkot húzott a recsegős hajópadlóra. Lemásztam a létráról, előbb az ágytámlának támaszkodva vizslattam, hogy csálé-e valahol a csíptetés, majd közé ültem a hímzett párnáknak. A kezem alatt egyszer csak hideg lett az ágyterítő, de már éreztem a combomon is, mintha havas kőpadra ültem volna, olyan volt az ágy. Ahogy jobban megtapogattam, vizes lett a kezem. Hát, ez a ház is olyan vizes, mint a többi, gondoltam először. Ám amikor kisimítottam az ágyterítőt, kis kupac dér szaladt össze a tenyeremen. Néztem megrökönyödve, amint felolvadva végigfolyt a karomon.

Széthúztam a függönyöket, odakint még fagyot se látott az őszi avar, nemhogy deret. Fényben úszott az ágy, s csakugyan, dértől és fagytól csillámlott rajta minden párna, s a zöld ágakkal befont ágyterítő. A párnák közt a matéria alól egy kisebb halom tűnt ki, nem nagyobb, mint két összetartott tenyér. Odébb raktam a párnákat, felhajtottam az ágyterítőt, s alatta egy fagyott követ találtam. Szinte teljesen ellepte a dér s a jég. Kezembe vettem a követ, feltettem a kályha tetejére, hogy kiolvasszam. Hiába duruzsoltak odabent álmosan a parázsló gallyak, a kő ráfagyott a kályha tetejére, a dér csillogva futotta körbe a fémlapot.

Gyorsan lekaptam onnan, s kezeimmel próbáltam melengetni, ráleheltem. Éreztem, hogy engedett, vízcseppek dudorodtak a csuklómra. Egyszer csak dobbant egyet a kő. Majd még egyet. A harmadik dobbanásnál azt hittem, káprázik a szemem, új rügyek pattantak az ágyterítők indáin, s smaragd levelek hajtottak ki rajtuk. Csöpögött a víz kezeim közül, mikor hirtelen megszólalt Angyel néni a konyhában:

– Ej, fiam, de ki vagyok én melegedve itt a főzéstől! Egye meg a fene!

Egyre sűrűbben dobbant a kő, már többször, mint ahány rézcsipesz fogta az új függönyöket. Aztán már nem csak dobbant, hanem dobogott. Olyan hangosan, hogy talán Sántáék is hallották volna a falon túl, ha otthon vannak.

Kipirultan, két karjával átölelve magát, fordult ki a konyhából Angyel néni. Szürke szemeit tágra nyitotta a meglepettség. Ahogy a küszöbhöz ért, megkapaszkodott az ajtófélfában, fejét némán ingatta, azt hittem, korholni készül, kezével eltakarta szemeit.

Először csak szaporán vette a levegőt, majd heherészett, s végül Angyel néni felkacagott. Ingatta ősz fejét, mint mikor lágy tavaszi szellő hintáztatja a hagyma fehér virágát. Kacagott csilingelve, mint a ministránscsengők, mint a bárányok nyakán a rézpergő. S ahogy Rideg Angyel hangja csengőszóként töltötte be a szobát, a függönyökön kinyíltak az apró fehér százszorszépek, s az ágyterítőkön tenyérnyi, vörös virágba borultak a tearózsaágak. Olyan vörösben pompáztak, amilyen vörösen, parázsként izzott a két kezem között Angyel néni dobogó, lüktető szíve. Rózsásra pirult arcán örömkönnyek szaladtak végig, elengedte az ajtófelet, kivette kezemből a szívét, s annyi év után visszatette azt a helyére.

---

Gál István 2003-ban született Jászberényben. Jelenleg a Debreceni Egyetem lótenyésztő, lovassport szervező agrármérnök szakos hallgatója.  Mezőgazdasággal foglalkozó családban nőtt fel. Életében meghatározó szerepet játszik a természet és az állatvilág tisztelete, szeretete, a hagyományok és babonák világa.