Kaleidoszkóp

Kora hajnalban felriadtam. A takaró túl meleg volt, a levegő hideg, a testem ide-oda rándult a kialvatlanságtól. Olvasni próbáltam, hogy lecsillapodjak. Zsukov marsall emlékiratai a tökéletes altató ilyenkor. Az igazi katona a háború legizgalmasabb csatáit is képes szürke logisztikává lapítani. A sorok lassan szétestek, idővel teljesen eltűntek, majd észrevétlenül visszaaludtam.

Egy villába érkezek az öcsém társaságában. A nap már a láthatár mögé hanyatlik, mire benyitunk. Odabent senki, mégis ég a villany. A polcokról üvegek kerülnek elő, koccintunk, aztán egyre több ismerős érkezik, idővel nagy mulatság kerekedik. Amikor éjfél körül kilépek a kertbe cigarettázni, a fák között megpillantok valakit a sötétben.

Egy lány áll nem messze előttem széles kalapban. Az arcát nem látom. Nevetve indul el a kertből kifelé, én pedig ösztönösen követem. Nem üldözés ez, inkább egyfajta ártatlan játék, fogócska. A patak menti járdára érünk, cipőink kopognak a macskakövön. Csaknem elkapom, ám ujjam ismeretlen érzetű felületet tapint a tarkóján. Mire utolérem, egy romos ház ajtaját nyitva befelé lép, s a roskadozó bejáratot résnyire nyitva hagyja, hogy követhessem. Belépek utána.

Egy előszoba-konyha fogad. Repedezett falak, dohos levegő, a páratartalom az egekben. A nappali résnyire nyitott ajtaja mögött a lány ül egy kopott, vörös fotelben. A kalapja eltakarja arcát. Leülök vele szemben. Lassan elhúzza a haját a válla elől.

A nyakából egy ujjnyi kitüremkedés, fekete széllel. Ahogy tovább simítja a haját, a tarkóján egy széles gombakalap bukkan elő. Felemeli fejét mire meglátom, hogy orra egy vékony gombácskás kinövésben végződik. Válláról lecsúsztatja ruhája egy részét, s a bőrén is ilyen telepek húzódnak.

– Ez még nem minden – súgja halkan. Leveszi kalapját és másik vállán egy puha, kövér kalapos gomba pihen. Csend.

– Ugye… nem vagyok szép? – kérdi szomorú szemérmességgel.

„Dehogynem” akarnám kegyes hazugsággal nyugtatni. Ám mi tagadás: nem volt szép, ugyanakkor nem is volt csúnya. Olyan volt amilyen.

– Semmi baj – felelem. Csak ennyit. Tulajdon hangszínemen is meglepődök. Szokatlanul öblös és mély.

A lány hosszasan figyel, mintha mérlegelné, hogy értem-e. A csönd nem volt kellemetlen.

– Megérinthetem? – kérdezem végül.

Bólintott. Ujjam óvatosan siklik végig a gombakalap felszínén. Váratlanul meleg, szinte emberi. A gondolataim idegesen kapkodnak valamiféle racionális kapaszkodó után.

– Nem… lehet ezt valahogy… kezeltetni? – csúszik ki a számon. – Orvos, műtét… valami?

Halvány mosoly fut át arcán.

– Megnézetem majd – mondja, de hallom benne a válasz lényegét: egy udvarias „nem”.

A tekintete hirtelen mögém siklik.

Ahogy hátranézek, egy öregasszony ül a sarokban. Nem tudom, mióta figyel minket. Lassan bólint felém: nem kedvesen, de nem is ellenségesen, inkább úgy, mint aki azt mondja: „Érted már. Elmehetsz.”

Egyszerre valami csendes engedést érzek a szívemben.

– Mennem kell – mondtam.

A lány nem tiltakozott. Az arca nyugodt volt, halványan mosolygott, lassan bólintott, mint akinek az a dolga, hogy megmutasson valamit és utána hagyjon menni.

Ahogy az előszobába léptem, a plafonból lassan csöpögni kezdett a víz. Aztán másutt is megindult, mintha a ház kiengedné magából a feszültséget. A vakolat hullott, a cipőm tocsogott. Nem éreztem fenyegetést. Valami átmos rajtam.

Kinyitottam az ajtót – és felébredtem.

---

Alkonyi Zalán; orosz és eurázsiai tanulmányok kutatója, szakkollégiumi oktató, korábban a Külgazdasági és Külügyminisztérium munkatársa. Doktori disszertációját az oroszországi diplomáciai protokoll hatalmi reprezentációs gyakorlatából írja. Geopolitikai és történelmi témákban ad elő és publikál.