Kaleidoszkóp

„Most szépen eloltjuk a villanyt, reggelig nincs semmi gondunk,
reggel majd keresünk újabbakat, ha kedvünk lesz hozzá.”

Stanisław Lem: Solaris (Murányi Beatrix fordítása)

– Igen, ott van a szekrényben, százdarabos… köszönöm, fiam. – kifújja az orrát – Hol is tartottam?

– Ott, hogy pörögtél fél percig, aztán rámutattál egy buszra csukott szemmel. Meg, hogy kipótolta egy ötvenessel a jegyedet a sofőr.

– Tényleg. Szóval, felszálltam az Ikaruszra. Leültem a szokásos helyemre: leghátsó sor bal széle, ablak mellett. Tizenegy nagy lépés a sofőrtől, csukott szemmel tizenkettő, utána kettő rövidebb oldalra. Remekül belátni onnan mindent, egyszer majd próbáld ki! Tehát, nézelődtem, ahogy azt kell, eleinte minden a szokásos rendben zajlott: a meleg, az izzadt beton, az ismerős épületek, de még az időközök is. Itt még, jól emlékszem, zavart, hogy tudom, hol vagyok. Emlékeztetett a holnapra. De végül a másik irányba tért le, zötyögősebb, külvárosi utakra. A végállomás előtt szállhattam le nem sokkal. Aztán ott volt. Ott állt egyedül a buszmegállóban. Úgy tűnt, mintha várna valakit.

– Ki? – kérdezték az érdeklődő szemek.

– Egy lány. Olyanforma, mint én voltam akkor. Tejfehér haja meg ilyen görögös ruhája volt.

– Görögös?

– Nem tudom, fehér volt az is, olyan hatást keltett. Meg nem arra figyeltem.

– Hanem?

– Gondolkodtam, hogyan szólíthatnám meg. De ő kérdezett. Mikor megy a következő járat vissza. Merthogy randija volt vagy lett volna, erről később nem sokat beszélt, hiába kérdeztem. Jobban belegondolva, az első kérdése után már csak én beszéltem. Sok mindenről összevissza. De úgy nézett ki, mint akit érdekel, legalábbis hallgatott, kedvesen. Tehát leszálltam, kérdezett, aztán sétáltunk. Nevettünk az utcanévtáblákon, a faliújságokra kitett hirdetéseken, felszólító papírokon. El is tévedtünk párszor, idegenek voltunk, más bolygóról jöttek. Egy jó két óra után, mikor már kezdett lemenni a Nap, eszméltem csak rá, hogy lám, most az egyszer bejött a csukott szemmel buszválasztás, találtam valami érdekeset. Ezt a nemlétező dimenziót, ahol nincs holnap érettségi, se hangosan ugató kutyák vagy mogorva jegyellenőrök. Merthogy aztán még buszozni is kezdtünk, próbáltunk kikötni valami ismerős városrészben, és az ellenőr, aki bliccelésen fogott minket, csak legyintett egyet, s mondta, ma elengedi. És ráadásul még útba is igazított, emlékszem, hogy a Napsugár fagyizót kerestük, mellette a templomot, onnan már biztosan ismerjük a járást.

– Ez az a Napsugár fagyizó?

– Az bizony. Még az ellenőr adott egy-egy Forintot, hogy biztos hazajussunk. Abból választottunk aztán magunknak egy-egy gömböt. Ő áfonyásat kért, talán vöröset, egészen kipirult tőle a nyelve, látszott, ha nevetett. Én gumicukrot, a vicc miatt, olyan gejl, babakék színe volt. Csendben nyaltuk el, a nap hasonló ütemben fogyott. Jól mondta az ellenőr, a templomtól már valóban a megszokott fények gyúltak a kandeláberekben. Kiderült, hogy csak pár utcányira lakott, de költöznek már, ezt tudta meg biztos a randija is. Az ajtóban még integetett egyet, de aztán már nem is láttam többet.

– Nem?

– Nem.

– Hát, jó.

– Na, látod, mondtam én. Lehet mesélni bármelyik napról. Te meg mindig hazajössz, azt mondod, szinte duzzogva, hogy semmi, meg mi történt volna?

– Lehet… És aztán? Aztán mi lett?

– Az érettségi aztán nem ment jól, nem aludtam előtte. Kihagytam egy évet, elmentem dolgozni. Tudod már, hova. Vártam, vártam, hátha visszajön kérni egy gömb vörösáfonyát. De nem. Mondjuk, jó is így, jött helyette más, csokit kért vaníliával. – kacsint a fiára.

– Jah! – horkant fel a kamasz, még a szemét is forgatta hozzá – csak azt.

– Mondjuk, a nevét azért megkérdezhettem volna. Te meg min gondolkozol, csak nincs valami mesélnivalód?

– Nincs! – vágja rá nagy hevesen – Holnapra tudsz pénzt adni? Csak a szokásost, mennénk valahova a srácokkal.

– Aha. – mosolyogva nyújt át buszra meg két gombócra valót.

Aztán majd jön holnap haza a fiú. Kócos hajjal, szeleburdin, még a cipőjét se fogja levenni. Úgy áll oda az apja elé, kikötődött fűzőstül, hátizsákostul. Azt fogja mondani nagy vigyorral: HÉLA! – Úgy, hogy az L-betűnél lopva nyal egyet a szája sarka felé, ahová azelőtt nemsokkal, ki tudja, hogyan, vörös és kék fagyimaszatok lilába keveredtek.

---

Csermely Mátyás (2006), jelenleg Szegeden elsőéves szabadbölcsész, pályakezdő író/költő, emberpalánta. Nagymamái szerint még növésben van, lánytestvére szerint nem. Amióta az eszét tudja, szeret sportolni, és írni. Nincs kedvenc műneme, de mindegyikben alkot. Ördögi terve, hogy megismerteti, majd megszeretteti korosztályával az irodalom minden zegét és zugát. Merészebbet egyelőre nem mer állítani.

---

Hasonló művek: