Orosz Adrienn
Kötelék
Fehérség terpeszkedett el a tér minden irányában. Megsemmisültek a formák és árnyalatok. Vagy talán soha nem is léteztek. Abban a közönyös térben lebegtem, akár egy üveggömb belsejében. Lent és fent, mélység, magasság mind értelmét vesztette. Aztán megmozdult a fehérség, örvénylett, morajlott. Hullámzása lassan bőröm alá kúszott. Apránként itatta át, majd oldotta fel sejtjeimet, míg végül testemnek nem volt se súlya, se térfogata. – Felébredtem.
Fekete tollaim közé nyilallt a jeges szél. Levetett magáról az áramlat, amelyen addig vitorlázva bóbiskoltam. Pár szárnycsapással sikerült megállítanom zuhanásomat. Látásom kitisztult. Formák, árnyalatok, halvány színek kezdtek derengeni a hajnalban. Fémesen nyikorgott az ég, miközben repültem a gyülekezőhely felé. Alattam az ismerős város házainak derékszögei, fáinak girbegurba ágai rajzolódtak ki az elhalt, sápadt pelyhek alól. „Vedléssel szabadul meg tőlünk az ég.” – Így mesélték a vének fiókakoromban.
„Ostobaság! Hogyan is válhatnánk havazássá?!” – Bár, akkor legalább nem kellene többet vesződni se vadászattal, se fészekrakással. Akkor végre szükségtelen lenne részt venni a hajnali gyülekezőkön. Mégis minden egyes alkalommal mintha belém markolna egy láthatatlan erő és egyre csak húzna: „Jönnöd kell, itt kell lenned!” Mindig ugyanannak a platánfának a tetején, meghatározott ülésrendben. Ifjak a magasabb, öregek az alacsonyabb ágakon. A magam helye középmagasan van.
Közeledve a platánhoz egyre több irányból hallottam a formálódó raj rekedtes üvöltözését. Elöntött az undor miközben fogát csikorgatta bennem a kényszer. Vont magához a kötelék. Izmaimat hiába feszítettem meg, szárnyaimnak nem tudtam parancsolni. A következő pillanatban már együtt szédelegtem a többiekkel. Először csak alaktalan áramlássá, majd vonagló szörnyeteggé változtunk az égen. Émelyegtem, bármerre mozdultam, véremnek az ellentétes irányba kellett folynia ereimben. Aztán a szörny végre cafatokra szakadt. Darabjai a platánfa tetejére hulltak.
Szokott helyemre érve körbenéztem. Megannyi „én” üldögélt az ágakon, részegesen billegve. Ugyanaz a kátrány tollazat, penge csőr és görbe karmok mindenütt. Mégis pontosan tudtam, korábban ki tépte meg tollamat, vájt ki húsomból egy darabot, vagy ki az, aki az én erőszakomnak vált áldozatául. Ők helyezkedtek el hozzám legközelebb. Minden alkalommal szemükbe kellett néznem, hogy lássam ugyanazt a feketeséget, ami bennem is kavarog. Azt kívántam, bárcsak mind eltűnnének. Csakis én lennék egyedül, aki a mulandóság szútráját recitálja. Akkor is, ha tudom, minden elejtett hangért kár.
Orosz Adrienn 1986-ban született Budapesten. A tollforgatás kezdete kamaszkorára nyúlik vissza, de nagyobb hangsúlyt csak évekkel később kapott.
2011 óta alkalomszerűen kisebb irodalmi folyóiratokban és online platformokon is publikált.
Hasonló művek:
Something went wrong. Please refresh the page and/or try again.
Kaleidoszkóp 