Gál István
A gerle
Kopogós hódarát hozott magával a csütörtök reggel, akkora szeműt, mint jobb helyen a lencse. Pettyként maradtak meg fekete kutyák bundáján a csipkés, formás szemek, s mohón kapkodták fel a sárból a tyúkok, azt gondolva, hogy fehér, égi magvakat esznek. Pöttyös lett a háztető, a kert, az udvar, az út, Kedves háta, s Perók kendője.
Perók egyedül volt otthon, Margó Ördögháton dolgozott, én munkát kerestem a faluban. Rőzseseprűvel karistolta a fagyos járdát, halmokat sepert a hódarából, amint csitult annak hullása. Dudorászott, vaksi szemével vizslatta a fáradt, tömött hófelhőket, ugyan, mit tartogatnak még magukban mára? Kedves fel-alá nyargalt a karámban, ágaskodott, hangosan nyerített, vinnyogott, ha nem ismerné az ember, azt hinné, még csak most múlt el csikókora. Füttyögött, csettegett neki Perók messziről, s kacagta, ahogy a ló kanálfüleivel kereste a hang forrását.
Ahogy ott bűvölte a lovat, szárnysuhogva szállt le szinte a lába elé két vad gerle. Burukkolva tipegték körül az összesepert hódarát, s akár a tyúkok, csipkedni kezdték a fehér szemeket. Perók megsajnálta a két madarat, biztos éhesek lehetnek, már a jégre fanyarodnak a szegény párák. Öregesen befordult a fáskamrába, ahol a tyúkjainak tartotta a búzát, kukoricát, napraforgót. Egy bádogbögrébe tett egy-egy marékkal mindből, s visszacsoszogott a ház tövébe. Pityegett, csivitelt, s szórta a fehér pettyes sárba a magvakat.
Csipegetett a két gerle, egyik evett, másik burukkolt neki közben, mintha biztatná, hogy egyen csak bátran, jó ember adta nekik! Csak így lehetett, Perók szerint is, tudta ő jól, a gerlék életre választják párjukat, akár az emberek. Beszéd és hallgatás nélkül mit sem ér az egész. Odaverődtek a verebek is a kopasz bodzabokrokról, köztük pislogott pár cinege meg ökörszem is. Csipogó, trillázó kis népség gyűlt oda a kert közepére, hálálkodva pillantottak fel Perókra, kinek markából úgy tűnt, nem fog soha elfogyni az égi manna.
Egyszer csak a semmiből vijjogva lecsapott a madárseregre egy karvaly. Isten tudja, mióta körözhetett felettük, de kinézte magának a kertet alaposan. Visítva rebbentek szét a verebek, cinkék, ökörszemek, némely majd’ nekiment Peróknak ijedtében. Puffant a karvaly a sárban, karmai között vergődött az egyik gerle. Éles karmok tépték a puha tollakat, hiába igyekezett a gerle, nem bírt szabadulni a karvaly fogásából. A másik gerle szárnycsapkodva próbálta elhajtani a kék kabátkás gyilkost, de mindhiába, az nem tágított, éles csőre diadalmasan csillogott.
Perók megrémült, elejtette a bádogbögrét, felkapta a falnak támasztott seprűt. Meglendítette, puffant a karvaly hátán a rőzse, az odább ugrott a gerlével, ő utána iramodott. Megint meglendítette a seprűt, csak szabaduljon meg a gerle, de ahogy a rőzse a sárban csattant, a karvaly fellendült az égbe, s karmai közt vitte a gerlét. Nézte Perók öreg szemével, hova száll a karvaly, de az egyenesen ment fel az égbe, s egyszer csak elnyelték őt a süket hófellegek.
A másik gerle búsan burukkolt a feldúlt kertben. Nem érdekelte sem a hódara, sem a kiborult gabona, amin hemzsegtek az apróbb madarak, egyre csak körültipegte a piszkos, fehér tollakat, miket bemocskolt a fekete sár, s búsan hajlongott felettük, Perók azt mondta, gyászolt. Elhessentek a verebek, amikor Perók odanyúlt a bádogbögréért, de csak annyira, hogy a következő pillanatban már ott zsizsegtek telhetetlenül ismét. Hangosan átkozta, szidta a karvalyt Perók, elhordta a Föld utolsó szennyének, átkának is, míg befordult a fáskamrába, s visszament a seprűért.
Kezébe fogta a seprűt, hogy azt is helyére tegye, de abban a pillanatban újra esni kezdett a hó. Nem is hó, édes Isten! Ezek tollak, véres tollak! Vértől veres pehelytollak peregtek alá a bús hófellegekből, mintha odafent késsel hasítottak volna ki egy dunnát. Vörös lett tőlük a háztető, a kert, az udvar, az út, Kedves háta, s Perók kendője. Kedves vadul csatangolt, szinte már nem is nyerített, hanem ordított riadalmában. Perók sírdogálva ült be a gádor alá, vállára röppent az árván maradt gerle. Nézték, ahogy a fehér pettyes föld lassan vörös lesz a rengeteg véres pihétől.
Az emberek riadtan léptek ki kertjeikbe, megálltak az autók, buszok, vonatok, rémült csend telepedett a környékre. Majd vonyítva feltámadt a szél, hátára kapta a temérdek veres tollat, s bömbölve vitte el napkeletnek.
Gál István 2003-ban született Jászberényben. Jelenleg a Debreceni Egyetem lótenyésztő, lovassport szervező agrármérnök szakos hallgatója. Mezőgazdasággal foglalkozó családban nőtt fel. Életében meghatározó szerepet játszik a természet és az állatvilág tisztelete, szeretete, a hagyományok és babonák világa.
Kaleidoszkóp 