Kaleidoszkóp

– Az öreg Keserű egyszerű, mint a kódisleves. – nézett fel a teatűzhely izzó platnijáról Perók anyánk, mikor még nem is találkoztam se Keserűvel, se a fiával. – Amíg savanyú bor, tamburaszó, meg hetipiac lesz a világon, addig öreg Keserű is lesz a világon! – szavai gyorsak voltak és egyenesek, mint az átok, míg csupasz kézzel megfordította a sülő laskát a tűzforró lapon, majd oldalvást felém sandított – Bezzeg a fia! No, az megér egy misét!

Nem kellett sokáig gondolkodnom rajta, milyen is lehet a Keserű fiú, akiről Margó is állította, hogy minden volt már a világon, csak akasztott ember nem. Kutyaugatás, kocsizörgés rázta fel a zúzmarás szakállú, fáradt délelőttöt bágyadt félálmából. Haragosan zúgtak, kerepeltek a fagyott nádbugák, ahogy befordult egy kenetlen lovaskocsi Szégyenkútra. Egy sárga kanca húzta magában a tárkocsit, messziről meg se mondta volna az ember, hogy idősebb már nálam is, Margónál is, a jó igás. Csak amikor közelebb ért, durva, kosfején elszórt ősz szálak kezdtek árulkodni arról, hogy nem mai csirke a jószág.

Mikor kiléptem a házból, akkor is csak a lovat láttam. Sárga szőrén vékony csíkokat húzott a verejték, aránytalan, nagy, dongás teste viszont nem kapkodott levegőért. Nem lehettek régóta úton. Durva kosfején lomhán forgolódtak nagy kanálfülei, míg tenyérnyi szemeit le-lehunyta, mintha bármely pillanatban ott helyben elaludna. Alsó ajkát is úgy lebiggyesztette, mint amikor ülve alszik el az ember, lefittyen álla álmában. De meg kell hagyni, Kedves volt a legszebb ló Szégyenkúton. Meg az egyetlen is.

A gazdája is csakhamar előkerült; vállain egy-egy krumpliszsákkal, hosszú léptekkel tartott a ház felé Keserű Andor. Majd egy fejjel magasabb volt nálamnál, fekete borostás, napkapta gyerekarcából, élénken világítottak ki kékeszöld szemei, s ettől arca még gyerekszerűbb lett. Hiába húzott sötét karimát és szarkalábat szemére a kialvatlanság, s hiába aszalta össze és tette nyúzottá a sokféle munka arcbőrét, még akkor is úgy nézett ki, mint egy hirtelen kiszőrösödött siheder.

A piacról hozta vissza, amit előző este papírra vetettek neki a szégyenkúti öregek, mint akkorra bevált szokásukká vált. A két Keserű, apja s fia, amivel csak tudtak, kereskedtek. A házuk, minek ablakai Ladány felé néztek a tarlók feletti messzeségbe, telis-tele volt mindenféle portékákkal, úgy lavírozott köztük az ember, hogy fel ne bukjon valamiben. Felcsavart szőnyegek, cirokseprűk, karnisok tartották egymás hátát a szobák falainak dőlve, míg a verandán, mint hályogos szemek, dértől megvakult üvegfedelű fazekak várták, hogy valaki főzzön bennük. Maga a Keserű porta is úgy nézett ki, mint egy erőd, ahogy körülölelték a bódék, ólak, górék, konténerek, s a Kedves karámjának oszlopai közül kinőtt bodzafák. Minden talpalatnyi földre épült valami, ahol árut, portékát lehet tartogatni vásárokra.

Maga Andor igazán kupeclelkületű volt: jól alkudott, sokszor állt bele cserébe, s ügyesen mérlegelte a fazekak, szőnyegek és miegyebek kaotikusnak tűnő birodalmát. Szeretett szóba elegyedni minden jövőmenővel, mégis oly nyugodt, lomha beszéde volt, ami nem illett a piac, meg a vásár kajtató világába. Szavai elidőztek nyelvén, míg kimondta őket, majd továbbgördültek, mint lósóska levelén az esőcsepp.

Akkor is azzal a lehetetlenül nyugodt hangjával kérdezte, hogy én vagyok-e Fullajtár bácsi unokája, aki gyerekként mindig a bakon ült, nagyapja mellett. Bólogattam, mire előjött egy régi homályrágta emlék, hogy nagyapámmal mindig intettünk egy embernek, s a kisfiának, kiknek a kocsiját pont ugyanolyan ló húzta, mint a Kedves, s Andor, kinek még gyerekarca sima volt, mint a porcelán, már akkor is ostorral irányítgatta a jó igást.

Letette a krumpliszsákokat az ajtóba, szó szót követett, lovakról, a múltról s a jelenről, mikor világos szemeiben felcsillant a fenegyerek.

– Mikor ültél utoljára lovon? – kérdezte, s mintha szavait egy pillanatra megsürgette volna.

Fejem ráztam nevetve erre a kérdésre. Mikor volt már az, hogy felraktak nagyapám vén, szelíd lovaira, hogy sörényükbe kapaszkodva körözzek velük a kertben? De Andor nem hagyta annyiban, kiment a lóhoz, s elkezdte leszedni a fogatszerszámot. A kocsiról leemelt egy bőrpatracot, olyan piros ülésűt, mint amilyet a csikósok használnak. Kolompoltak a rézkengyelek, ahogy összecsörrentek, majd Andor feldobta a patracot Kedvesre. A zablakarikába egy-egy kötelet fűzött, mire Kedves is meglepetten forgatta a szemét a címeres szemző mögött.

– Na, gyere, feldoblak! – intett Andor, de nem bírtam nevetés nélkül azt a tekintetet. – Nem viccelek, ülj fel nyugodtan!

Idegenkedve léptem ki a sorra, megkapaszkodtam a túloldali kengyelben, ahogy Andor mutatta, s felrántottam magam Kedves hátára. Tán az idegen kéztől, mi szájába kapaszkodott, vagy az ügyetlen nyeregbe szállástól lepődhetett meg az öreg ló, de oly nyugtalan lett, körbe kopogta a salakos, pernyés utat, s ahogy Andor elfüttyentette magát, felkapta fejét, s elvágtatott velem a határba.

Kettőt pislogtam, s már kiértünk Szégyenkútról. Őrülten robogott alattam a ló a földek közti dűlőúton, mikor még tehetetlenül kiabáltam neki, hogy hó, állj meg Kedves. Hiába, nyargalt tovább megállíthatatlanul a didergő határban, már Koplaló zörgő bugái között. A lábaim mindegyre elvesztették a kengyeleket, mik a ló oldalát verve, mindegyre gyorsabb tempót diktáltak. Valahol a Koplaló széli árkoknál jártunk, ahol a túloldalt már végeláthatatlan táblák következtek, mikor gondolt egyet Kedves, átugrotta az árkot, hogy szinte a nyakába estem. Fel is hagytam a kiabálással, mert éreztem, hogy az ugrástól megadva magát, kifordult alólam a patrac, s csörrenve szakította be az árok saras vizének hártyajegét.

Rádőltem tehetetlen a nyakára, s hagytam, hadd menjen, hátha kifáradna valahol, de hiába, úgy tűnt sose fog megállni, amikor hirtelen március illata csapta meg az orromat, ahogy szemem sarkában elrobogott a falu. Ahogy körülnéztem, kiolvadt a föld, kásás sarat vert fel a négy pata, s mintha felriasztották volna valamennyit, felrugaszkodott körülöttem a sok zsenge búzavetés, s egyre melegebb lett a levegő. Ahogy az erdőfolthoz értünk, már rügyek, bimbók intettek felénk minden ágon, s ahogy elvágtattunk mellettük, kipattantak a virágok, olyan hirtelen, mint a pattogatott kukorica.

Már a répaföldek apró levelei is hersegtek körülöttem, mikor vándormadarak csivitelő felhője röppent el a magasban, s integető mákvirágok felett fészket kezdtek el rakni az előttünk levő rekettyésben. A fák lombjai zöldbe lobbantak, mint a gázlángok, s apró, zöld termések bólogattak róluk. Ám mire a rekettyésbe értünk, már tojások voltak fészkeikben, némelyik már tollasodó fiókát nevelt, s mire átszeltük a bokrokat, addigra már ki is repült valamennyi az aranyló búzatáblák felé.

Akkor kaptam észbe, hogy körülöttünk már aranylik minden árpa és búzatábla, rendre hajtják meg fejüket a kalászok, ahogy minduntalan nyargal mellettük Kedves. Izzasztó forróság lett, szinte gőzölgött a levegő, majd’ megfulladtam téli ruháimban. De nem jött senki a gabonát learatni, szórta bő termését a földre a rengeteg kalász, zizegett, percegett körülöttünk a sok gabonaszem, mint homokórában a homok.

Már a sárguló kukorica sustorgott az út szélén, mikor a rengeteg madár megint egy felhőbe tömörült, s velünk együtt, süvítve szárnyaltak délnek. Cefreszagban és rohadó avarszagban gázoltunk tovább, ahogy minden gyümölcs az ágra aszalódott, vagy földre esve megerjedt, s megrothadt. A fák koronái rozsdásan hullottak alá. Elsorvadt a határ, csörgő, zörgő harasztok, sziszegő nádasok zúgták az elmúlás zenéjét fülünkbe, mikor a távolban újra megláttam Szégyenkutat. Elbődült felettünk a hars szavú alföldi szél, szinte kergetett minket, Kedves oldalán már fehér hab tajtékzott. Zimankó szállt nyakunkra, hol hó, hol eső vert kettőnket, s mielőtt még beértünk volna Szégyenkútra, elhalkult körülöttünk a világ, s megfagyott, megdermedt minden göröngy, amerre a szem ellátott. Kedves ekkor oly hirtelen állt meg, hogy a sok kapaszkodástól elgémberedetten és elzsibbadtan előrebucskáztam a földre.

Február arcmaró hidege telepedett ránk, vacogva, zsibbadtságtól sántítva értem vissza Szégyenkútra Kedvessel. A soron sehol se volt már a tárkocsi, de még egy lélek se volt kint, mintha mindenki bezárkózott volna, amíg Kedves ámokfutása tartott. Perók házából lépett ki Andor, hóna alatt ott virított pirosan a patrac, mit Koplalónál hagytam el. Arcán kaján vigyor, cserfes szemei vizslattak mindkettőnket, ahogy bevonultunk Perók udvarára.

– Na, hol voltatok ilyen sokáig? Merre vitt az öreglány? – kacagta, miközben Perók anyónk egy irhás kabáttal és forró kávéval lépett ki hozzám a kertbe.

– Mondtam –e hogy megér egy misét? No, de a ló is! – kuncogott, míg reám adta a kabátot.

A szájamhoz emeltem a bögrét, de nem éreztem se a szagát, se az ízét, mintha ezt is kifújta volna az orromból a menetszél, mint a virágillatot, vagy a cefre bűzét. Tán már azt is elfújta előlem, mit még el se hozott nekem a jövendő.

---

Gál István 2003-ban született Jászberényben. Jelenleg a Debreceni Egyetem lótenyésztő, lovassport szervező agrármérnök szakos hallgatója.  Mezőgazdasággal foglalkozó családban nőtt fel. Életében meghatározó szerepet játszik a természet és az állatvilág tisztelete, szeretete, a hagyományok és babonák világa.

---

Hasonló művek: