Epicentrum // Zsuga

Gál István
Zsuga

Fotó: A Szerzőtől

Az a szegény, borzas meggyfa igen megsínylette a betoppanó márciust. Becsapta őt a februári jó idő, apró rügyeket növesztett, de alig fordítottunk a naptáron a tél utolsó éjszakáján, arra ébredtünk másnap, hogy megjött március, gomolygó, háborgó hófellegeivel, fehér lett a határ, s hozta magával Ragály Irént haza Szégyenkútra. Imbolygó, fagyoskodó rügyek integettek, fogadták, ahogy felpakolva befordult vele az autó. Az alsó soron laktak szülei, húgával, Zsuzsával. Akkortájt végzett a főiskolán, s hogy nem találta helyét sehol, jobbnak látta, ha csak egy kis időre is, visszatér a szülői házba. Betoppant ő is, mint a hófödte március, váratlanul.

Hét szarka, mik beszorultak közénk a cudar határból, civakodott a tetőnk fehér gerincén, mikor Irén átjött hozzánk a szürkülettel. Hárman ültünk Margóval és Andorral a konyhában, kártyáztunk. Az asztalon a körbefos utolsó pár lapja, Andor keze tele tökkel, pirossal, míg Margóval röhögve tettük egymásra a makkokat, zöldeket az asztal közepén. Utolsó vesztesig játszottunk, láttuk Andor hamar el fog vérezni. Ha fejébe szállt a bor, azon nyomban elszállt vele a kártyatudása. Pedig máskor hajnalokig oda-vissza tologatták fényes ötforintosaikat, meg tízforintosaikat Margóval, ha belelendültek a zsírozásba. Most is ott meresztette magát a tormásüveg a párkányon, amiben a játékhoz tartották az érméket, hogy „legyen egy kis tétje neki”.

Ahogy Irén belépett a konyhába, mindketten ledobták lapjaikat az asztalra, átölelték a rég nem látott Ragály lányt. Még csak bemutatkozott, de már látszott rajta, szögegyenest az ellentéte a testvérének. Nevetéstől csillogtak vörösesbarna szemei, hollófekete, göndör haja dúsan ereszkedett vállára, alig látszott ki közüle hosszúkás, szögletes arca. Neki is olyasmi orra volt, mint apjának, kunoknál látni ilyen egyenes, széles cimpájú orrokat. Erőteljes alkata volt, karja, combja izmolt, mégse oly erőteljes, mint az úszóknak, vagy kézilabdázóknak, és dongalába volt, mire csak azt mondta mindig nevetve, hogy hasas volt a hintalova.

Először azt hittem, ideges, amikor meghallottam, hogy csépeli, pergeti mondatait, mintha sürgetné az időt, hogy minél hamarabb elmehessen. De Irén hadart egyébként is. Szavai kattogtak, kerepeltek ajkán, nem volt maradásuk, még szája közelében sem, s ahogy fújta mondandóját, szája sarkában fehér habpöttyök dudorodtak. Cseppnyi tajtékai szavai árjának. Furcsa is volt egyszerre hallgatni, míg ő motollaként pergette, sodorta a mondatokat, addig Andor kimérten, megemésztve minden szótagot, helyeselt és pontosította Irén elbeszélését, hogy már karon ülő koruk óta jó barátok. Margót csak azóta ismerte, hogy leköltözött Szégyenkútra, de ahogy hazajárt a főiskoláról, vele is jó kapcsolatot tartott. Nem hiába vigyorgott Irén talársipkás tablóképe a pénztárcájának áttetsző részében.

Töltöttek neki is bort, magasra tartva a talpas poharakat koccintottunk. Margó, meg Andor egy kör zsírra invitáltak minket, de mindketten elengedtük. Irén nem szerette annyira a játékot, nekem meg hiába magyarázták a szabályokat, cseleket órák hosszán át, mindig elvesztem a játék felénél.

Amíg ők új kört kezdtek, Irén rám nézett valami fölényes, mindentudó tekintettel, de azért lassan kikérdezett, merről, honnét, miért jöttem Szégyenkútra. Előbb azt gondoltam, szülei, vagy húga meséltek neki rólam, azért van benne ez a rejtelmesség, mintha azt súgná vele: „Tudok rólad mindent, de megvárom, hogy tőled is halljam”. Mint az apácák, meg a papok magasztos tartása, mitől azt gondolná az ember, hogy felesleges gyónni, ők mindent tudnak, nem csak a világról, de rólunk is, csupán puszta megjelenésünkből.

Vége felé járt Margóék köre, mikor a járásszékről beszélgettünk, ahol óvónőnek tanult. A mondat felénél megakadt szavainak csiripelő árja, s mint egy ölyv, lecsapott a kártyahalomra az asztal közepén, s mohón magához rántotta az egészet. Andor felháborodva morgott egyet, épp nyerésre állt, de Margó arcán azt láttam, most valami nagy dolog következik, s arcán enyhe izgatottsággal dobta kezében maradt lapjait Irén elé.

Irén pakliba rendezte a sok gyűrött lapot, s kavarta azt. Egyik kezéből másikba dobálta a kártyákat, kiserdítette őket legyezőbe, onnan újra megfordította a lapok sorrendjét, mire Andor is vigyorgott, mint a rossz hamiskártyás, ki nem tudja titkolni bűnös előnyét.

Hirtelen csapta le a piros királyt az asztal közepére, tán az aranykorona is megingott a feje tetején, s szürke lova is riadtan vizslatta Irén kezét. Kinyújtotta felém a paklit. Emeljek. Felénél megfogtam a kártyahalmot, megcseréltem alját a tetejével, s legyezőbe tárva tartotta ismét felém.

– Húzzál hetet ide a tenyerembe! – csattogtatta üres kezét. Margó feszülten figyelte, melyik lapokat választják tétova ujjaim, de talán még feszültebben figyelte Andor.

Szórakozottan néztem a mennyezetre, úgy húztam az első hármat, de a negyediktől, mintha bizsergett volna az ujjam, amikor egy-egy laphoz ért. Mintha suttognának a lakkozott hasú kártyák, melyiküket válasszam.

Irén mohón összezárta tenyerét, mikor a hetediket is beletettem. Akkor kiterítette a lapokat félholdba a piros király fölé. Cigánykártyában szoktak ilyet rakni a jósok, ha már sokallják a sok reménytelen szerelmest, s félholdat raknak kör helyett. Jósoknál a szerelem kártyája a legkopottabb, azt többet kérdezik, mint az egészséget, vagy a vagyont.

Egyesével felfordította az első három lapot, végig vezette felettük ujját, majd elégült mosolyra húzta száját, mint aki megbizonyosodott róla, hogy mindvégig igaza volt.

– Na, Iván! – tette állát összekulcsolt kezeire Irén. – A király ott középen, te vagy! A három lap, amit felfordítottam pedig a múltad!

Első lap volt a makk ász. Fagyos téli tájban, galambősz öregasszony rőzsét cipel, fején sötétkék kendő, kezén ormótlan bundakesztyű, vörös ruhájába bele-belekap a szél.

– Ezt Perók néniről mintázták! – kopogtatta meg a lapot komótosan Andor, mire mindannyian felkacagtunk.

A másodikról, a szív alsóról Kuoni kacsintott rám félszegen, a harmadikról Fürst Walter figyelte minden mozdulatom.

– Szerencsétlenség áldozata voltál. – mondta közömbös hangon Irén, miközben egy pillanatra le nem vette szemét a három lapról. – Úgy kerültél ide, a jó baráthoz, a szív alsóhoz. Nemrég pedig hivatalos üzenetet kaptál, vagy hazudna a zöld alsó?

Meglepve, vagy inkább megszeppenve néztem fel a kártyákból. Ott volt minden a múlt hónapokból, ott gázolt rőzsével a hátán az ágrólszakadtságom, s ott ült az asztal túloldalán maga Kuoni a pásztor, aki kihúzott a bajból. A zöld alsó se hazudott, előző nap jött az értesítés a hivatalból, hogy mehetek dolgozni a faluházára. Makogni se tudtam, de Irén fordította a középső lapot.

– Itt a jelened! – kopogtatta meg körmével a piros tízest, ott, ahol a vár s tükörképe összeérnek. – Dolgaid jól sikerülnek innentől fogva!

Margó izgatottan csücsörítette ajkát, seszínű tincseit ujja köré csavargatta. Tudta ő is, mire gondolok, tudta Andor is.

Irén felfordította a maradék három lapot, mire mérgesen összeszaladtak sűrű, fekete szemöldökei, mint nyári égen a viharfelhők. Ott virított a jövő első lapjában egy piros király, szinte majdnem az első piros király felett. Ez viszont egy másik, kopottabb, tapasztaltabb király volt, mint akit az én nevemben tettünk ki az asztalra. Szürke lova is inkább fakónak tűnt, úgy el volt használva a kártya. Andor tetten érten mélyre hajtotta a fejét, Margó fogai közül szentségelve sziszegett.

– Az Úristenit! – sziszegte Margó, majd sértődötten visszadőlt a székbe, míg Andor vissza nem rakta csaló kártyáját a zsebébe, ahonnan játék közben elővette. Irén szúrós szemmel kinyújtotta felém a paklit. Újból húztam.

A makk hetes viskói betegséget ígértek nekem, de kételkedtünk benne azok után, hogyan került az asztalra.

– A zöld hetes! – csapta össze a kezét Irén. – Lakoma lesz, de lehet, vendég jön a házhoz!

– Ezt mikorra mondja? – kérdeztük szinte egyszerre Margóval, s kibukott belőlünk a nevetés.

Irén molyolt a pakliban, elbiggyesztette még a száját is közben, majd kirántotta a makk nyolcast. Halál. Nagypéntek! Na, abból, nem lesz nagy lakoma. Utolsó lap volt még a tök hetes, a boldog jövő.

Késő volt már, mikor elindultak haza. Fagyos, dermedt csillogásban tündököltek a háztetők, s örvényes táncban szállt a házak füstje az ég felé. A szarkák békésen gubbasztottak a kémények körül. Már nem cibálták egymást. Négyen voltak, mikor hazajöttünk. Hét, amikor Irén átjött. Tízen gubbasztottak a tetőgerincén, mikor kikísértük vendégeinket a hóba. Andor komótosan elindult a felső sor felé, Irén mosolyogva nézte a madarakat a tetőn, majd ő is elindult a kertek alatt az alsó sorra. Megint úgy mosolygott, mint aki tudta, hogy ismét igaza lett. A víztorony jegesen csillogott, mint egy kristálygömb, a hó másnapra olvadozni kezdett, s előjöttek a hóvirágok.




Gál István 2003-ban született Jászberényben. Jelenleg a Debreceni Egyetem lótenyésztő, lovassport szervező agrármérnök szakos hallgatója.  Mezőgazdasággal foglalkozó családban nőtt fel. Életében meghatározó szerepet játszik a természet és az állatvilág tisztelete, szeretete, a hagyományok és babonák világa.