Kaleidoszkóp

1.

Dagálykor vízjárta széles tengerperem.
Szittyótő pálcikalevél-csokra. Félig
nyílt sóvirág. Jeneszter, levéltelenül.
Kövek között kagylóhéjak. A szemközti
partról átúszik a donogás. Darázsé,
hogy érik a vadszilva? Csónakmotoré
tán, ha messzebbről érkezik, a jövőből,
abból, amelyben feltalálják a motort?
Egyetlenegy nyirkos felhőrongy az égen,
szélén rojtokká szerteszálazott.
A patanyomok mentén az aggófüvek
hosszú elégiában zarándokolnak,
s jönnek majd utánuk, estével a falról
sorjában lelépnek a Márton-templomban
a keskeny arcú, fonnyadt szüzek, nézik
a naplemente vörös maradékát.
Ez a hely a Makirina-öböl. Krisztus
után, mikor kétezer-huszonkettőt írnak.
Légi felvételről látszik a víz alá
merült házrom, illír sóraktár, római
bordély, és hol megszállunk mi, a lovagok.
Tíz, száz és ezer év múlva is egyedül
és együtt él-e még itten a kivénhedt
bütykös hattyú és a tocsogó kis kócsag?

2.

Lesz majd egy lista, amelyet előhúzok
a végítéleten a köpenyem alól,
a szákból vagy a bőrömből, mely azért
készült, hogy amit beleírtak, ne menjen
feledésbe a feltámadás során. Lajstrom,
amelyben ott áll a szittyó, az aggófű
és a széttárt héjú kagyló is, melynek
diptichonjába beletekintve nézem
a gyöngyházfény ragyogását. A vadhattyú.
Évre év készít fészket a hínárból, de
költésre nem jut párja. S a tébláboló
kócsag. Ki isteni hófehér szárnyán nem
repül el, mert magát csak hattyúközelben
érzi biztonságban. Sok apró lény, emlék,
tárgy, amelyek mindegyikének jut szerep!
És szereplőjükként én, az üdvözülés
közelében is kék tekintetű. Létük
mint a nehéz patájú igásnak, amely
a tengerpart fövenyén hagyta nyomait,
hogy legyen mit zsoltárként fűzni
egyetlen füzérbe, s értelemre lelni
a trappolás elmélyedt olvasásában.

3.

Úgy látom, ahogy megváltozik az év,
úgy mindig más lesz az esőcsepp alakja,
pedig a tengervíz, melybe csapódik,
ugyanaz. Én úgy látom, növekszik
a veszteség az ismétlések sorában –
mi tökéletes csöpp volt, az kisebbségben
marad, kiselejtezett, hibás darabként?

Elképzelem, hogy két testvércsepp, mindkettő
kristályként tiszta, az eget együtt hagyja
ott, s lép be a zuhanás páternoszterébe,
s mire az elemek világába egyszer-
re leérnek, az egyikük lesz a győztes,
a másik a vesztes. Elképzelem, miként
nő fel észrevétlen ebben a hős bajnok,
s abban pedig az elbukott. S azt, hogy egymás
között kicserélik a sorsuk terhét, de
hogy a beteljesedetlenség melyiknek
a vétke, azt egy lovag, ki nem mer megvert
lenni, s olyan, mint én, sosem tudhatja meg.

4.

Éjjelente, mikor a sötét lezuhan,
átsuhan úgy ezerhatszáz fényévnyire
a Hattyú csillagkép a hattyú felett.
Kitartóan szárnyal délnek.
Mikor legfényesebb, a hattyú felébred,
bátorodik és megszólítja Hattyút.
A sorsukról egymással tereferélnek.
Mi történik ezer év teátrumában?

*

Láttad-e N. N. Ágnest? E. Pétert? Sz. Gézát?

Milyen, ha egymással énekelünk, Hattyú
a hattyúval, a fatty a fattyúval, csillag
a billoggal, s hozzánk a csillagda tercel?

Igaz-e, hogy hattyút esznek a hangadók?

Énekeltél verset ezeregy embernek,
vagy annak az egynek, aki hangot adott
ezeregynek?

Hanyadszorra pusztul el az ember?
Hányszor hal meg, s hányszor, hányszor újra?
Mennyi jövő kell ahhoz, hogy a múlt kútjába
belehulltra hordott kövek súlya a kutat
a pokol mélyére aláhúzza?

Leszakad a meleg ég? Lesz, amikor nem
az ellenség, a király a hőség miatt
hagyja el a lakhelyét?

Lesz majd, amikor a bóra halállal jön,
holott nem azt ígérte, csak hogy érkezik
a nyárvégre, betoppan a készre?

Lesz, hogy leszakad a tenger sarka?
És beszakad a fül, amely a leszakadt
tengersarka zúgását hallja?

Lesz, hogy a kivénhedt hattyú s a kétszerest
árva kócsag egymással dalolgat, osztva
testvérként kétfelé a hangokat?

Lesz-e, aki sokat nézi a tengert, lesz
maga is tenger? Sok hullám? Nílus
helyett sós hullámban fürdő sok-sok
kőkrokodilus lesz-e?

Lesz-e, hogy Pirovác áttér Slosellára
megint, s úgy dönt aztán, hogy Zlesella is lesz?
Hittérítő kell-e hozzá, kölcsöncápa
vagy kezes? Lesz-e, hogy alkalmassá válik
Európa az összes keresztes lovagnak
a Mária-imádásra?

Lesz-e, hogy a legújabb múlt, amint múltnak
a múltja, nem válik uzsorássá?

Lesz-e, hogy a keresztény nem öl keresztényt
a hitre mint örökségre hivatkozva?
A gyilkolás, énekli hattyú és Hattyú
kérdve, kinek a jussa?

Hogyan, hogy Jeruzsálem trónusa elé
végtelen szőnyeg borul, amelyre bárki
ha rálép, a mélybe merül?

Látom a vízen a gyűrű megérkezett,
körbevesz, Hattyú, hattyú a körközépben.

5.

Innentől fogva a napok helyett
pillanatok lesznek, s ami teljes
vagy annak látszik, arról kiderül,
darabjaiban milyen. Piti
részletek, féltékeny momentumok.
Véríz a nyelvhegyen, bélszag a jós
kezén. Vaskondér falán nyála
a falánk szájnak. A kérdő mondat
felébred, s hogy felnyílott a szeme,
horgas kérdéseket tesz fel máris.
Melyik égtáj mágnese pörgeti
kerekét a kormánynak, s melyik az
a tenger, mely kobaltkékként csillan
elő? Mely kontinenst tépi fala-
tokra, emészti magába, hogyan
hizlalja vele testét? Volt tükör,
ami őrizte volna a múltnak
a pannónyi nagy panorámáját?

6.

Érik a vadszilva hónapok óta,
hogyan tetted ezt vele, istenem,
ha nem édeskedik az íze bennem,
útját a vér szorgos körökben rója,
és nem lesz keserűbb a tenger sója?
Érik a vadszilva hónapok óta,
cseppről cseppre hordja a darázshorda.
Apad a világ, és nincs egyebem!
A vízen át, Kristóf, hányszor mégy velem,
s meddig leszek a válladnak adósa?
Érik a vadszilva hónapok óta.

7.

Egészen fehér még. Ez jön. Ez marad.
Az befér egy sorba éppen. Töprengek
ezen a két szárnyon, sosem lettek
felcsatolva, de jól mutattak volna
a vállon. Az selejt. Ez akkor rossz volt,
mikor megörököltem. Azt kinőttem,
kicsi, mint rögben megférő csigaház,
és nem mutat jól a sárgaföldben,
szétporlad, ha a Gazda öt ujja
megragadja, és amúgy is üres,
nincs benne a múlt. Olyan ez, hogy sosem
kopik le róla a sárga, amelytől
csillagfényhez jutott, és nem nagyobb,
mint a kokárda, s ugyanúgy kabátra
tűzött. Ez a köszönet celofánja,
csörög részeiben és egészében.
Aztán az apróságok sora, a nép,
ország, szülők, szavak és más porladtak
maradéka. Valami suhogás.
Majd az égnek támasztott nagy létra,
a kiégett könyvtár, a romhalom,
hárshang, és ami az égig érő
fából ereklyeként fennmaradt.
A víztelen zuhatag szakadéka.
Ez jön. Ez marad. Ez kidobható,
ez jó lesz valamire. E vasszög
a porból kiemelve, a zacskó
lukas. Semmi sem rakható bele.
Ez négy felfújt gumikerék, gurulva
négyfelé. Ez kötvény és seggpapír.
Ez a megfigyelő talp alatti pontja,
a nadír. Ez zöldalmaszagú radír.

(in: Az utolsó rózsához, Kalligram, 2023; ill. Pannonhalmi Szemle 1922/4.)