Kaleidoszkóp

Azért ez mégiscsak egészen üdítő tud lenni – simít végig fehér ruhás hasán, székében kényelmesen hátradőlve P.

Csinos kis márványasztalnál ülnek, egymással szemben. Antik székeik barázdált lábikráinál, a térkövek csálé négyszögei közül kinézelődik pár korai zöld. Reggel lehet, nyolc és kilenc között. Mikor néha megszólalnak, nemes, borízű hangjukon, nagy szél támad. Dús, hullámos szakállaik (P.-é egy kicsit hosszabb), mintha csak földi bárányfelhők lennének, megbolydulnak ilyenkor, újrarendeződnek. A beálló szélcsendben babrálják pamacsaikat. Ha eszükbe jut, isznak. A teraszra kirakott növények rogyadoznak az olajos, talpon álló levegő súlya alatt, de ezenkívül több mozgás már tényleg nincs. Ülnek, mint valami szobrok. Alig telik a tavasz.

– Mégis micsoda? – jön a kérdés, egy éppen fókaalakot felvevő habtengerből.

– Hát az – magyarázza türelmesen P. -, hogy lehet nézelődni. Kukucskálni, ugye, mi mindent is csinálnak.

– Mondjuk az tényleg jó – bólogat nagyot hunyorítva a másik. – Érdekes, meg ilyenek. – és ehhez még vállat is ránt, amolyan öregesen.

– Meg, hogy folyton történik valami – fokozza tovább feltartott mutatóujjával P. -, annyian vannak, mint a hangyák.

Itt megállnak. Inni kell a vizezett nektárból, kapar a torok, viszket a szem a pollentől. – Ez a fránya gaz – mondogatják magukban sokszor. De ez most jól esik, észre se vették, mióta nem ittak. Mintha évek teltek volna el.

– Még hasonlítanak is – folytatja az utolsó korty lenyelésével majd’ egy időben, bugyborékolva -, szorgosak, dolgosak.

– Kicsik – szúrja be gyorsan egy felhőbálna mögül.

– Kicsik – bólint kedélyesen P. – el is vesznek, tévednek sokat. Vegyük például a politikát.

– Politikát… – legyint színpadiasan nagyot a másik.

– Jó, akkor a telefonokat.

– Hogy nem néznek fel belőle a fiatalok?

– Nem csak ők.

– Lehet – újabb széllökés, vállrándítás.

– Szóval, hogy belebújnak. Kíváncsi lennék, mennyit fognak fel a valóságból.

– Mennyit – hümmögi rá a másik, iszik egyet, csuklójával letörli a szőrzeten maradt lét.

– A múltkor is, elütöttek valakit. Volt, aki észre se vette, csak sietett tovább.

– Phű! – fúj arrébb egy egész pamacsot szórakozottan.

– Ja, ahogy szokták – derűs, kissé perverz vigyor – Azért néha beleszólnék, ebbe-abba, tudod. Mégiscsak, az évek meg a rutin…

Erre aztán a másik finoman kacag, rosszallón rázza busa fejét.

– Olyan hülyék.

– Eléggé.

– Sokat hisznek.

– Nem mind arany, ami fénylik, úgy-e? – csapkodja térdét, örül az ügyetlen poénnak. Mosolyából kibukik pár feketedő fog.

Ezután pihennek. P. megkérdezi egy arra járótól, mennyi az idő. Újbegyeikkel aprólékos ütemeket kopognak az asztalon, befejezik a kikért italokat. Kicsit a lábuk is viszket, de azt már túlzásnak vélik vakarni, inkább a márványos, itt-ott ritkuló hajukat pödrik csigákba. Lassan, akkurátusan. Ráérnek. Késik az autó.

– Különböző csoportokba rendezem őket – tér vissza aztán P. a megkezdett témához -, úgy, szépen, szóval különböző színű, rangú csoportokba. Vannak az aranyok, az ezüstök, meg a legbénábbak, a bronzok.

– És mi?

– Mi mi?

– Hát, hogy mi. Milyenek vagyunk?

– Honnan tudjam?

– Én arany lennék.

– Most, hogy mondod.

– Mindenképp – sóhajt nagyot amaz, ábrándosan, mintegy részéről lezárva a beszélgetést. Még a szemét is becsukja.

– Akármi van, ez akkor is üdítő tud lenni.

Ebben maradnak. P. is becsukva a szemét hallgatja a szellőt. Olykor ügyesen, és persze a lehető leghalkabban egyik lábát a másikhoz dörgöli, a viszketést csillapítani. Jóllehet, ezt is a kettejük titkos unaloműző játéka miatt. Mióta üldögélnek itt napról-napra. Annyit dolgoztak együtt, megszokták egymás hóbortjait. A tolerancia, mint azt egyszer megbeszélték, igencsak erényes dolog.

Pittyegésre ébrednek, szűk és büdös utcán. P. felriad, leesik a rozoga székről, az eltörik. Zsíros haját szeméből kisimítva káromkodik (megszúrt ez a kurva gyom!). Nehezen tud csak feltápászkodni, krákog, kiköp. Koszos kezét foltos atlétájába törli. Int a másiknak, menjenek. A teherautó most hagyja abba a tolatást. A sofőr kiszáll, lenyitja a rámpát. Meghozták az eheti italszállítmányt. A Barlang presszó vendégei – az az alig egy tucat – nem maradnak szomjasan. Nekilátnak.

Viszik a rekeszeket, ahogy azt szokták, mióta. A végén majd pihennek, hazaviszik őket. Ott a platón.

---

Csermely Mátyás (2006), jelenleg Szegeden elsőéves szabadbölcsész, pályakezdő író/költő, emberpalánta. Nagymamái szerint még növésben van, lánytestvére szerint nem. Amióta az eszét tudja, szeret sportolni, és írni. Nincs kedvenc műneme, de mindegyikben alkot. Ördögi terve, hogy megismerteti, majd megszeretteti korosztályával az irodalom minden zegét és zugát. Merészebbet egyelőre nem mer állítani.