Kaleidoszkóp

A rosszabbik énem a valódi énem. Megszokásból néha úgy teszek, mintha lenne még varázslat a kezeim között. Pedig pont úgy van minden, ahogy látszik, és, ahogy mondtam is már korábban: Semmi új nem csírázik idebenn. Csak rohadok – szép lassan, belülről. Éjszaka van. Hát ennyi a történet.

Reggelente, ha ébredek, a szemeim felpattannak maguktól. Megetetem a kutyákat, és kiviszem a szemetet. A mosdóból kifelé jövet ráförmedek magamra a tükörben. Az életem egységes, mint egy szimfónia, és merev, mint egy halott test. Talán van is némi összefüggés, nem tudom. Aztán a boltban, a paradicsomok között válogatva az élet értelmén kezdek töprengeni. Miért ne? Ugyan ki mondta, hogy csak fekete garbóban, és jó étvággyal lehet elmélyülni?

Az otthont csak a falai különböztetik meg a külvilágtól. Közelebb vannak. Minden hidegrázós félelem ismerős nekem. Tudom a fájdalmat meg az esti hüppögéseket. Tudom a zenehallgatást éjjel kettőkor. Tudom az elfojtott könnyeket. Tudom a stresszt, mikor megcsörren a telefon. Tudom az időtlen halált, az örökké szenvedést. Tudom ennek a kibaszott folyosónak minden árnyékát. Tudom a házakat a pincéikkel. Tudom a lépcsősort a semmibe. Tudom a félszeg nevetést a születésnapi bulikon. Tudom a görnyedést utána a fürdőszobában, meg az arcmosást, és a légzőgyakorlatokat. Tudom a láthatatlanságot, tömött helyeken. Tudom a kéjben rejlő szorongást. Tudom a késő esti visszaemlékezéseket, mikor a felvétel nagy sietve villogtat vörös pontokat a fejekben. Tudom a riadt, és izzadt ébredéseket. Tudom a rémálmokat tegnapról. Tudom a rémálmokat holnapra. Tudom a magányt. A végtelen semmit. Arctalan család. Zajongó félelem. Üveggolyók a két szemem helyén.

A jó hír az, hogy most épp ketten vagyunk, te meg én. A vállam fölött áthajolsz, és nézed, ahogy körmölök. Kilenc óra, ötvennégy perc. Rágyújtanék, megkínállak. Lélegzünk, szinkronban. Befelé az orron, kifelé a szájon. Egy nagy füstfelhő az életünk. Szépen lassan. Ugye milyen kellemes? Amíg ez a csendélet tart, senki nincs egyedül. Még mi sem.

Az igazságról akarok beszélni, de a nyelvem megcsuklik, a torkom elszorul. Minden varázslat felesleges. Mindig mindent túlzásba viszek, így vagyok beállítva gyárilag. Az életem nyűg, a munkám szenvedély. Olykor túl sokat beszélek, máskor túl sokat hallgatok. Túl sokáig sírtam a régi barátok után. Túl sokat adtam nekik magamból. Túl sokat vittek el belőlem. Túl sokat olvastam vissza esténként a régi beszélgetéseket. Túl sokat hallgattam ugyanazt a négy-öt számot. Túl sokat kiabáltam, és túl sokat veszekedtem. Túl sokáig ütöttem ugyanazt a vasat. Túl sokáig bámultam kifelé az ablakon. Túl sokat lézengtem egyedül a városban, a tereken. Túl sokat szerettem. Túl sokat gyűlölök. Túl sokáig vigyáztam másokra. Túl régóta nem vigyáz rám senki. Túl sokszor fordítottam ki a világot a sarkaiból, a mások kedvéért. És túl régóta nem elég. Soha nem elég.

Nem elég a hamis vigyor, meg az ideges tekintetek. Nem elég az írásban rejlő, ősi erő. Nem elég a prófécia. Nem elég tort ülni hat sör után. Nem elég hinni, hogy minden rendbe fog jönni. Nem elég tudni, hogy úgysem fog. Nem elég magyarázni a sok idióta fasznak, melyik sóhajom mit jelent. Nem elég az ágyon fekve, estéken át filmeket nézni. Nem elég a kéjben fogant indulat, és pláne nem elég a sóvárgás. Nem elég mantrázni, hogy szeretlek. Nem elég tenni érte. Nem elég a semmibe nyúló éjszaka, a háztetők fölött. Nem elég az álmosan terpeszkedő sötétség. Nem elég a fény reggelente. Nem elég hinni a világot, és tagadni az álmokat. Nem elég belehalni. Nem elég újjászületni. Nem elég ez a kurva ház a kopott színeivel, és az üresen álló szobáival. Nem elég a mélység. A tátongó semmi. Az entrópia. A hüppögő vallomások. Az ölelések, két pofon között.

Mert néha minden ajtó zárva van. Nincs kiút a sötétből. A trükk az, hogy csak másoknak remélsz nagy szerelmeket. A trükk nem ráülni a hullámokra, csak hagyni, hogy elsodorjanak. A trükk tapogatózni a szobád falán, a villanykapcsolót keresve. A trükk az, hogy beszélsz magadhoz, és beszélsz magaddal. A trükk, a séta a holdfényben, a játszótér felé. A trükk, a nagy kör, a falu határain túl. A trükk ugyanazokat a sztorikat mesélni éveken át. A trükk nem emlékezni, hogy is voltak pontosan. A trükk átölelni a párnáidat, lefekvés előtt. A trükk tudni, hogy a képzelet szárnyal, a valóság funkcionál. És determinál. És szocializál. De csak a képzelet szabad, és semmi más. A trükk úgy írni, hogy leszarod mit fognak majd mondani. A trükk, hogy legyen egy kis halál minden sorodban. A trükk rágyújtani a bekezdések között. A trükk az álmatlanság, és a kialvatlan ébredés. A trükk a zakatoló félelem, és a szorongás a buszmegállókban. A trükk úgy írni mintha nem lenne holnap. A trükk az, hogy talán nem is lesz. A trükk bízni, éveken át, és csalódni, mindig csalódni, és soha nem felejteni, soha nem engedni, csak húzni, rángatni, kapaszkodni egy érintésbe. Mert van az úgy, hogy egy érintés megbűvöl és a remény a hajnallal együtt érkezik… de néha minden ajtó zárva van, és nincs kiút a sötétből.

És van az úgy, hogy túl gyorsan elfáradunk, és hátrahagynak, mint holtsúlyt a hegytetőn. Van úgy, hogy nincs ott, aki azt mondta, hogy várni fog. Van úgy, hogy minden kötél elszakad, és elgyengül a szívizom. Van úgy, hogy a test összecsuklik, pont az eksztázis előtt. Eksztázis helyett. Látod, bizony, van az úgy, hogy minden ajtó zárva van, és nincs kiút a sötétből. És néha még ez a kis csevej, itt kettőnk között is véget ér lassanként. Megint rágyújtanék, megint megkínállak. Késő esti haláltánc. Szinkronban. Mert van az úgy is néhanapján, hogy csak meghalni volna érdemes. Befelé az orron, kifelé a szájon. Lassan és könnyedén. Belesimulunk az álmokba.

---

Bandicz Bálint Barnabás, a folyóirat egyik alapító tagja. Az irodalom iránti szenvedély és elköteleződés határozta meg már a legkisebb gyermekkorát is. Egészen kiskorától kezdve ír kisebb nagyobb esszéket, olykor egy-egy novellát, vagy csak elmélyült kommentárt az élete éppen aktuális bonyodalmairól.