Epicentrum // Drága Lola

Orosz Adrienn
Drága Lola

„Rövid leszek, nem akarlak zavarni. Gondolom, rengeteg kuncsaft sorakozik nálad. Képzeld, kitaláltam! Csak, hogy tudd, a tegnapi volt az utolsó. Hiába tartogattad a selyemruhát az alkalomra. Kár volt a gőzért! Tudom, miféle vagy. Nem árultad el, hol laksz, ezért másnap reggel követtelek, miután elváltunk. Én barom, azt terveztem, hogy majd egyszer megleplek az ajtódban egy csokor virággal. Aztán láttam, hová mész be. Egész idő alatt szórakoztál velem, de azért meg kell hagyni, ügyesen taktikáztál, drága Lolám. Te kis kurva. Kellesd magad annak, aki még kíváncsi rád! Engem többé nem látsz. Ne aggódj, kifizetlek! Már felkerestem a madámot, tőle majd megkapod a részed.”

Hirtelen zörgettek a szoba kulcsra zárt ajtaján, mire a lány összerezzent. Apró áramütés cikázott át idegszálain. Telefonját, amin az üzenetet olvasta, majdnem kiejtette a kezéből. Hallotta, hogy szólítják őt, de a türelmetlen madám rikácsolása valahonnan mélyről, morajló hullámokban szűrődött át a pozdorján.

Nem válaszolt a zajra, nem nyitott ajtót a követelőző kopogtatásra. Fájdalmába görnyedve ült a sminkes asztalnál. Tekintetét a tükörre emelve látta, ahogy arca egyre sápadtabbá, beesettebbé válik. Könnyei fekete patakokban áztatták le szemfestékét. A szétfolyt, sötét ágacskák különös jellé álltak össze. — Szégyenbélyeg, ami mindig is ott volt láthatatlanul és amit sose tudott lemosni. Körülötte, a befüggönyözött helyiség lámpái tompábban pislákoltak.

A falak skatulyaként zárultak köré, már nem is szoba volt, inkább doboz, aminek az alján üldögélt Lola, a mechanikus balerina. Oly elbűvölően bájos volt, ékszerekkel leláncolva, parfümben fuldokolva. Mindenki hőn szeretett, kis törékeny játékszere, aki sose táncolt, csak táncoltatták. Annyira aranyos volt, valahányszor a könnyeit nyelve panaszkodott arra a luxusra, ami nagy gonddal, törődőn ölelte. Megadtak neki mindent és cserébe igazán keveset kértek tőle.

Öltözni, vetkőzni, csupán ennyi dolga volt. És természetesen kedvesnek, szépnek kellett lennie. Semmi többet nem vártak el. Gondoskodtak róla, hogy sose érezze magát egyedül. Rendszeresen érkeztek hozzá látogatók, vagy őt hívták meg különféle csillogó eseményre. Mindig jött valaki, aki felnyitotta doboza fedelét, kiszedte őt a kacatok közül és játszott vele.

Mi sem volt egyszerűbb, csak fogták a réz kulcsot, beleállították a kis balett-táncosnő hátába, felhúzták és kezdődhetett a móka. Voltak hosszasan elnyúló és nagyon rövid ideig tartó mókázások, de a fájdalom… a mérhetetlen fájdalom ugyanúgy itatta át az összeset. Lola minden egyes alkalommal megsemmisült a pokoli kínokban. A sokadik után már nem is érezte magát embernek, de kísértetnek sem.

Nem tudta hol ér véget a balerina és hol kezdődik a valódi önmaga.

A kijelzőn világító szavak is azt bizonyították, hogy ő márpedig csak egy eszköz, szolgáltatás. Minden, ami ennek ellentmond, puszta illúzió. A telefon ólomsúllyal nyomta Lola tenyerét. Ujjai közben egyre hidegebbé váltak. Jeges érzés kúszott fel a karján, szétterült a mellkasán, onnan ivódott át a bordái közé.

Ismét hallotta a nevét, mint egy szirén szólamot. Megszédült, aztán egyetlen szó, mint valami megváltó ige sejlett fel elméjében: „Eltűnni!” Pár pillanatig még szédelgett, máskor is voltak már hasonlóan felkavaró gondolatai, villanásnyi érzelmei, melyek aztán elapadtak. De ezt most nem engedte el, belekapaszkodott. Aztán észrevette a sminkes asztalon heverő csupasz borotvapengét. – Vékonyka vonalként feszült két világ között.

Orosz Adrienn 1986-ban született Budapesten. A tollforgatás kezdete kamaszkorára nyúlik vissza, de nagyobb hangsúlyt csak évekkel később kapott.
2011 óta alkalomszerűen kisebb irodalmi folyóiratokban és online platformokon is publikált.

Hasonló művek:

Kaleidoszkóp