Kaleidoszkóp

Az első osztályt kiváló eredménnyel fejeztem be. Reménykedtem benne, hogy jutalmul kapok egy zongorát. A zeneiskola egyetlen feltételt szabott ehhez a szakhoz: saját hangszer kellett, garantálva az otthoni gyakorlást. Eredetileg anyám ötlete volt, hogy zenével foglalkozzak, valamikor ő is meg akart tanulni zongorázni. Nekem szinte mindegy volt, mivel nyerem el a figyelmét. Így aztán nemcsak kedvet kaptam hozzá, de el sem tudtam engedni a gondolatát. Tudtam, hogy egy ilyen drága dologra nincs pénzünk, de abban bíztam, anyámnak van annyira fontos ügy, hogy valahogy megszerezze nekem. Azt hiszem, örökre leköteleztük volna egymást.

A szép bizonyítványért azonban nem kaptam meg a zongorát a nyár folyamán sem. Csak egy kis rádiót, amit egyszer sem kapcsoltam be, és amin évekkel később már csak anyám hallgatta a Danubiust.

Második osztály elején hegedűre íratott. A méretemnek megfelelő kölcsönhangszert kaptam az iskolától. Amikor először kézbe vettem, legszívesebben sírtam volna. Nem állt a kezemre, nem tudtam átfogni a hangszer nyakát. Untam, hogy hónapokig csak pengettük a húrokat, sebesre pattintották az ujjperceimet. Ha rátettem az éles fémszálakra a vonót, remegett a kezem, az ujjaim görcsbe húzódtak, és még órákkal később sem ernyedtek el. Eleinte üres hangokat kellett megszólaltatnom, de én később is csak nyekeregtem, sehogy sem jött a dallam.

Már a rákészülés is macerás volt: addig tekerni a csigákat, míg tökéletes feszességüket el nem nyerik a húrok, kellő mértékben gyantázni a vonót, finoman, de határozottan. Az egész folyamat nem ment jól, pedig Géza bácsi türelmesen, vagy csak unottan pazarolt rám heti három órát. Ő nem sietett, én igen. Minél hamarabb le akartam nyűgözni anyámat.

Nem mondtam el anyámnak, hogy utálom a hegedűt, az órákat, a gyakorlást, és lassan már Géza bácsit is. Más módszert választottam a szabaduláshoz. Ha hegedülni nem is, hazudni megtanultam ezalatt a négy hónap alatt. Lassan és finoman kezdtem megtéveszteni anyámat. Az első beszámoló szerint Géza bácsi egyre többször érintette meg a kézfejem. Tudtam, ez kevés lesz. Aprólékosan építettem a történetet: ujjakat, vállat, hasat, végül combot. Valamiért biztos voltam benne, hogy amit mondok, elég lesz.

Anyám egyik napról a másikra kiíratott a zeneiskolából, épp a téli szünet előtt. Nem csinált nagy ügyet belőle, de nem is bántam. Elértem, amit akartam – ez volt a lényeg. Mégis egyre jobban mart a bűntudat. Tudtam, valami nagyon rosszat tettem, és reméltem, nem lesz következménye.

Éjszakánként forgolódtam, sehogyan sem találtam nyugalmat. Ha nagy nehezen elaludtam, mindig ugyanaz kép úszott be az álmaimba.

Anyám egy ködös színpadon áll, énekelni próbál, de nem jön ki hang a torkán keresztül. Kétségbeesik. Messziről nézem, és minél jobban aggódom érte, anyám arca annál halványabbá válik. Körülötte mindenféle hangszerek hangjai szólnak bizonytalanul. Félhangok, tompa visszhangok, nyekergés. Sosem fejezik be a megkezdett dallamot. Valami sötét és rideg árnyék időnként elvonja róla a fényt. Ágszerű, nyúlánk karok takarják ki előlem, és behúzzák maguk közé. Nem próbál ellenkezni, menekülni. Eltűnik. Rohannék utána, érte, de legyökerezik a lábam. Törzsem megvastagszik, ágaim nőnek, magasodom. Hajtásaim megállíthatatlanok. Már nem látszom ki a saját leveleimtől. Fa vagyok. Kiszívom az életet anyámból.

Minden éjjel felriadtam, és hiába tudtam, hogy a szobámban vagyok, egyre kétségbeesettebb lettem. Féltem, hogy még mindig álmodom.

Apámmal ritkán beszélgettünk. A madarakon kívül nem volt közös témánk. Egy alkalommal, hónapokkal az utolsó zeneórám után, amikor a kertben segítettem neki, mégis rákérdezett:

– És most akkor befejezted azt a vinnyogást? Elviselhetetlen volt, amikor itthon gyakoroltál – mondta valami cinkossággal a hangjában.

– Nem szerettem – mondtam, miközben a tyúkhúrt tépkedtem a kerítés tövében. A madaraknak szánta. Felegyenesedtem, hogy ránézzek. Nem kerülte a tekintetem.

– Nem csodálom. Csak az szereti a hangzavart, aki nem tudja magát hova tenni.

Megsajnáltam. Háttal nekem, pakolta a gazt a talicskába. Pontosan dolgozott, egy szál sem esett ki. Nem lett sáros a bakancsa, sem a keze.

– A nagyapád is szájharmonikázott – mondta. Mindig így hivatkozott rá: „nagyapád”, sosem úgy, hogy „apám”.

– Tényleg? – kérdeztem, látszólag meglepetten. Pedig tudtam. Ő is tudta, hogy tudom. Egyetlen képe lógott nagyanyám falán. Szájharmonikával, puskával a kezében áll a lépcsőn.

– Idegesítő hangja volt, csak katonadalokat tudott. Más talán nem is érdekelte – aztán elharapta a mondatot, és halkan énekelni kezdett:

„… utászszázad csinálja már a keresztek fáját, de sok szőke barna kislány várja a babáját…”

Fütyörészve folytatta, majd elindult a ház felé. Lecövekeltem a kerítésnél.

Haragudtam magamra, amiért nem szaladtam utána. Soha előtte és soha azóta nem hallottam józanul énekelni.

Délután inni kezdett, és onnantól nem lehetett hozzá szólni. Csak sörért jött be. De azon az estén nem volt hangos. Nem csapta be az ajtót, rádiót sem kapcsolt. Korán lefeküdt.

Már ágyban voltam, de erőt vettem magamon, és visszamentem a konyhába anyámhoz. Az elmosott edényeket törölgette. Nem állt meg, amikor megszólítottam:

– Anya, tudod, hogy a hegedűnek lelke van? Mármint tényleg van egy olyan része a belsejében, amit így hívnak. És ha kiveszik, elnémul.

Nem felelt, mosolygott. Letette a konyharuhát, visszakísért a szobámba, betakart. Halkan dúdolt, és simogatta az arcom, amíg el nem aludtam. Az első éjszaka volt, amikor hosszú idő óta nem álmodtam semmit.

---