Kaleidoszkóp

Még kölyök köd kígyózott a felmagvasodott kórók közt. Kúszott, mászott, kerülte a hodályokat, a fejőházat, a rozsdában nyugvó gépeket, míg felette már haragos vörösen kelt fel a nap, mintha szép álmából rázták volna fel éppen. Biztos a fejősök lármájára kelhetett fel ilyen mogorván, mert attól egész Ördöghát zengett. Nyugtalan keringtek felette a varjak, ideges károgásukat alig lehetett hallani.

Mire Margó futva kiért a fejőházból, már három asszony térdepelt rajta a placcon. A tartálykocsi előtt egy felborult kannából még csorgott a zsíros, drága tej, végig a sáros betonon, bele a gomolygó pocsolyákba. Kiabáltak, fenyegetőztek, szentségeltek a fejősök, a borjászok, meg a gulyások, de kezet egyik sem emelt rá, amíg a telepvezető ki nem ért hozzájuk.

Fújtatva gurult elő a vezető, jobbján egy kerek arcú borjásszal, kit érte szalajtottak, balján az inszeminátorral. Ahogy megérkezett, a három asszony körül megnyílt a csődület, s azok talpra állították az idegent, kin addig térdeltek. Egy nyeszlett, megveszekedett kamaszt fogtak közre, anyaszült meztelen. Alig látszott ki a lucskos, trágyaleves sárból, ami szinte teljesen letakarta, ruha helyett is. Zsinórokba tapadt haja füleit takarta, riadt barna szemeit úgy kapkodta a tömegen, mint őz az országúton. Menekülni próbált, de amint megneszelték az asszonyok, úgy elkezdték rángatni, mint Krisztus a vargát. Összeszorított szájából fehér tej csurgott piszkos állára.

– Itt kaptuk el a kocsi megett! – sziszegte fogai közül az egyik fejőasszony – Beleivott a nagykannába az istenátka! –

– Nézze meg! Teljesen pucéran, hajnalok hajnalán! Hullna le róla a hús! – vernyogott a másik.

– Ott bujkált a piszok, hátul a szénásban! – mutogatott hevesen egy fiatalabb gulyás.

– Elég a zsinatból! – csattant fel a telepvezető, mire elhalkult a zsürnyögés.

Közelebb lépett a reszkető fiúhoz, látták, ahogy sáros bőre alatt megfeszül minden izom, zilálva kapkodott levegő után. Ki-be járt az oldala, látszottak a lengőbordái is.

– Hogy hívnak? – bökte szemébe a kérdést a telepvezető, de csak nagyot nyelve a fejét rázta.

– Hova valósi vagy? – megint csak a fejét rázta.

– Hol a ruhád? – már kezdte volna csóválni a fejét, mire megdermedt, mozgott a szája, de egy hang se hagyta el azt, egyre csak a szénást nézte égetően.

A telepvezető inteni akart néhányuknak, de akkor már jött egy öreg gulyás a szénásból, kezében színes bársonyruhákkal, amilyeneket csak ritkán foghatott kérges ujjaival addig. Nézték, csodálkozva, elszörnyülködve, megkövülve, értetlenül. A vezető is csak gondterhelt fejét vakarta. Talán ezért is volt kopasz, a sok gond adta vakarástól.

– Vigyék a mázsaházba, fürdessék le, aztán zárják be! – mutatott az épületre – Amint a rendőrök kiérnek, majd teszik, amit tenni kell vele –

– Maga meg – fogta meg az asszonyt, amelyik istenátkának hívta a fiút – Figyeljen rá, hogy meg ne próbáljon szökni! –

Dolgára indította a bámészkodókat a telepvezető, majd az inszeminátorral morgolódva indult vissza a borjas bivalyokhoz, ahonnan jöttek. Görnyedten átkozódott, minden munkást elvertek maguktól, csak a borjakat engedték szopni. Pedig a tejük, amiért vették őket, a bivalytej milyen drága! Mennyit kereshetnének belőle, ha egy pillanatra is megengednék, hogy valaki megfejje őket!

A fiú kimosdott a lucsokból, miközben strázsát állt az asszony a fürdőszoba nyitott ajtaja előtt. A latyakszínű haj hirtelenszőke, a sáros bőr napkapta lett. Megszárítkozott, felvette a bársonyruhákat, s már szinte várakozóan ült le a mázsaház egyik ütött kopott kocsmaszékébe, miközben rázárta az ajtót az asszony.

Margó már épp indult volna haza, mikorra előkerültek a rendőrök. Felpattant az asszony, mögötte tömörültek, tornyosultak az egyenruhások, a mázsa hol két mázsát, hol hármat mért, de ahogy kinyílt az ajtó, a fiúnak hűlt helye volt már csak. Az ablakok belülről zárva, az ajtó elől egy percre se mozdult az asszony, viaskodón mutogatta mindenkinek a kulcsot kezében. Köddé vált. Hőbörögtek a munkások, még jobban a rendőrök, de legjobban a telepvezető. Ő aztán korholt mindenkit becsülettel.

Másnap reggel, már javában fejtek, fáradtan zúgtak a fejőgépek. Az előhasú üszőkhöz indult Margó, a hátsó karámokhoz, nem messze a bivalyoktól. Vele tartott még két borjász, kókadtan sétáltak, dörmögve panaszkodtak a szürke fellegekre felettük, s a kúszó ködre közöttük. Ásítós idő volt rájuk.

A bivalyok egy sűrű, fekete foltba tömörödtek, farral kifelé. Körülvettek, figyeltek valamit. Ahogy Margó odaért a kerítéshez a borjászokkal, egy kékes, lilás színű foltra lettek figyelmesek a tehenek és borjaik között. Egy szót se szóltak egymásnak, de a kerek arcú borjász már fordult is, hitetlenkedve, szaladt a többi emberért.

A megközelíthetetlen bivalyok közt, ott térdepelt a szőke hajú kamasz, bársonyruháiban. De mintha ma más színűek lennének. Tegnap égszínkék, meg borvörös ruhák voltak rajta, ma bíbor és éjkék. Térdepelve, egy vasvödörbe fejte az egyik tehenet. A vödör a földön volt, két kézzel két tőgyet fejt, a túloldalon a borjú szopott, az innensőn pedig ő. Behajtotta fejét a tehén alá, hozzásimult az állat hasához, s mint a borjú a másik oldalon, néha lökött egyet a tőgyén, hogy jöjjön tovább a tej.

Margó hitetlenkedve kapott a szájához, az ottmaradt borjász morogva, hátrálva bizonygatta, hogy megőrült. A fiú meg csak fejte, lökdöste tovább a bivalytehenet, mit se törődve addig, míg meg nem rezgett a munkások talpától a föld. A bivalyok nyugtalanak lettek, tömörültek, kapartak, némelyik felbőgött, ahogy észrevették a tolongó sokaságot a kerítésnél. De az emberek csak zavarogtak, egyikük se mert bemenni a fiúért, tudták, ha megvadul csak egy jószág is, akár mindannyian veszélybe kerülhetnek.

A fiú egyszer csak feltápászkodott, kezébe vette a vödröt, s megindult a kerítés felé, szorosan sarkában a bivalyokkal. Sziszegve, rémüldözve hátráltak mindannyian, akik addig teljes súllyal feszültek neki a keményfa deszkáknak, most próbáltak valaki mögé kerülni. Toporogtak, csuszamós lett talpuk alatt a sáros fű. Fiú egészen kiment a karám széléig, ott neki majdnem vállmagasságban volt az emberek térde, annyival lentebbre esett a bivalyok helye. Kinyújtotta karját az alsó deszka alatt, hívogatóan intett feléjük, se harag, se simliség nem látszott arcán, nyugodtan pihent minden arcizma. Mögötte a tehenek fejüket emelgették, hangosan szuszogtak, a borjak belédörgölőztek, furcsa, éjkék kabátját nyaldosták. Senki se mert mozdulni, hiába integetett, csak idegenkedve mocorogtak, keresték egymás tekintetét, úgy fél-e a másik is, mint ő. A fiú aztán levette magáról az éjkék kabátot, alóla, mint a csillagok fénye előragyogott ezüstszínű ingje. Kezébe gyűrte a kabátot, átnyújtotta a léc alatt, rázta, lobogtatta, s, hogy megint nem ment érte senki, odadobta Margó lába elé, kit előre löktek a borjászok, s a fejőasszonyok fedezéknek. Ahogy a ruha hozzáért a bakancsa orrához, megnyílt körülötte a tömeg, hátráltak, széles karéjt álltak messzebb tőle. A fiú meg csak integetett, hadonászott, hogy jöjjön csak utána nyugodtan.

Margó felvette magára a kabátot, lágyan sustorogott a bársony a rideg, kemény munkaruhán. Elfogadta a fiú kezét, mire az lesegítette a karámba. Az asszonyok jajgattak, átkozódtak, a bivalyok szelíden bújtak Margóhoz. A fiú letérdelt, letette a vödröt egy tehén alá, fejét neki nyomta a tőgyének, a borjút is odaengedte, s ércesen csurgott a tej a vödörbe. Csinálta egy kicsit, majd felegyenesedett, s odahúzta Margót. Margó is letérdelt, ódzkodva, de nekisimította fejét a bivaly oldalának, s remegő kézzel fejni kezdett, rezzenve minden rossznak mutatkozó mozdulatra, de a tehén nem csinált semmit, csak néha legyintett egyet farkával, hogy elhajtsa azt a kevés, beteg, őszi legyet magáról. A tej harsogva csurgott, a borjak nyalogatták hol Margó hátát, hol a fiú bíbor nadrágját, ki csípőre tett kézzel nézte, ahogy gyűlik a fehér hab a vödörben.

Odarobogott fújtatva a telepvezető, biztos gyanús lett neki a csend, de torkán akadt a kiabálás, ahogy megpillantotta a szelíd bárányként viselkedő bivalyokat. Nézte ő is egy darabon csodálkozva, a tömeg megint neki feszült a kerítésnek, ámuldozva susmorogták körbe az állatokat. A vödör tele lett, Margó felemelkedett a tehén alól, a fiú átsegítette a léc alatt, utána adta a vödröt, s maga is felmászott a bámészkodók táguló gyűrűjébe.

Letörölte bíbor nadrágját, ezüst ingjét, felkapta a vödör bivalytejet, s szájához emelte. Ott helyben megitta az egészet. Nézték, mellécsurog-e a szájának, de egy csepp se ment kárba. Mikor végzett, letette a vödröt, tejszínes, habos száját beletörölte inge ujjába. Megköszönte Margónak a tejet, aki hiába próbálta visszaadni rá a kabátot, ő visszanyomta Margó kezébe. Megfordult kezet fogott a telepvezetővel, s fütyörészve elindult a legelők felé. Margó még utána iramodott, de már messze járt.

– De a kabátja! – kiáltott Margó, de a fiú csak intett, maradjon ott nyugodtan.

Nézték, ahogy távolodik, a ganajdombnál úgy látszott, mintha egy könyvet vett volna fel a földről, hóna alácsapta, de többet már nem láttak, mert sűrű köd lepte el pillanatok alatt Ördöghátat. A köd hirtelen, tömött felhőként szállt fel az égbe, s mai napig esküdöznek a fejősök, a borjászok, s a gulyások, hogy a felhőn láttak egy bíbor, vagy borvörös foltot, ahogy elhúzott az égen napnyugatnak.

---

Gál István 2003-ban született Jászberényben. Jelenleg a Debreceni Egyetem lótenyésztő, lovassport szervező agrármérnök szakos hallgatója.  Mezőgazdasággal foglalkozó családban nőtt fel. Életében meghatározó szerepet játszik a természet és az állatvilág tisztelete, szeretete, a hagyományok és babonák világa.