Kaleidoszkóp

Szégyenkúton csak olyan ember lakott, akit ott felejtett a múlt század vihara, vagy nincstelenné tett az új század szele. Csendesen meghúzta magát régimódi házaival az országút szélén, s templom híján, csak a víztorony integetett az úton lévőknek, hogy lám itt is laknak emberek. Úgy tartották a szomszédos falvakban, hogy mostoha volt a világ annak, akit Szégyenkútra vitt a sors.

Margónk, a bátyám özvegye, került először Szégyenkútra közülünk. Elvesztette szerelmét, állását, jómódját, s mikor otthagyta a fővárost, hogy Szégyenkútra költözzön, sokan állították, az eszét is. Ördögháton kapott munkát, a tehenek mellett. Mindig hajnalban indult, biciklivel, a telepre. A kertjét rendezgette munkán kívül, s mikor zord lett az idő odakint, átjárt a szégyenkúti öregekhez segíteni.

Amikor kifordult a talpam alól a föld, otthagytam én is a várost. Rokonoknál éjszakáztam egy darabon, s már kezdtem kellemetlenség tárgya lenni. Akkortájt telefonált nekem Margó, hogy menjek ki hozzá nyugodtan. Keveset hezitáltam, úgy éreztem be kell tölteni a szóbeszéd törvényét. A nincstelennek ott a helye, ahova többit fújta a szél.

Vonattal érkeztem azon a februári szombaton. A Nap küszködött, egy kis meleget sikerüljön csiholnia, hogy kiolvadjon alattunk a keményre fagyott föld. Margó állt egyedül az útszéli táblánál, mi kék alapon, mészfehér betűkkel hirdette, hogy megérkeztem Szégyenkútra. Egy pad volt még, s egy szemetes, nád és csipkerózsa ölelte körül a vályogosra taposott megállót. Mögötte húzódott az országút, a maga göcsörtös módján, s azon túl akácok, olajfüzek és ezüstnyárfák takarásában bujkált félősen Szégyenkút.

Uradalom volt a maga fénykorában népes cselédházakkal, majd felnyalábolta a veres csillag minden talpalatnyi földjét, s állami gazdaság lett. A házakat feldarabolták, valamennyit ledöntöttek, helyükbe újakat húztak. Idegenkedve álltak egymás mellett a különböző korok épületei. Itt a gróf keze munkája, ott a párttitkáré, s elszórva a két hatalmas kéz játékai között, meghúzták magukat az ólak, górék, fáskamrák, miket már a lakók ácsoltak maguknak.

Most már csak elkallódott külterületként tartják számon. Margó három közül a középső soron lakott, egy néhai szolgálati lakásban, a másiktól csak egy fal választotta el. Konyha, szoba, kisszoba, s amit valaha kamrának kerített el a hajdani vezetőség, abból mosdót alakított a máma embere. Egy bőrönddel kerültem oda, pontosan elfért benne mindenem. Margó a kisszobában aludt, azt mondta ő megszokta ott a helyét. Nekem a nagyszobában csinált helyet a heverőn, alig pár lépésre a vaskályhától. A heverő felett volt az ablak, ami borzas meggyfára nézett, s mögötte ringatta a szél az árokparti nádat.

Betoltam a megüresedett bőröndöt az ágy alá, Margó kihívott a konyhába. Tea és kalács volt az asztalon, azt ettük miközben beszélgettünk. Nem tudtam elégszer megköszönni neki, hogy odaköltözhettem.

– Úgy örültem, mikor azt mondtad, tényleg eljössz! – kent meg vajjal egy szeletet – Hiába van itt Perók néni a fal túloldalán, egyedül voltam a saját falaim között. Azt hittem megszoktam az egyedüllétet, de csak a magány lett úrrá rajtam –

Ő még akkor is gyászolta a bátyámat. Kötött pulóvere, nadrágja, zoknija, de még a bakancsa is fekete volt. A tükrök a szobákban le voltak takarva, a képek mellett gyertyák, angyalok, szentek őrizték bátyám mosolyát. Magányos embernek égbe néz a szeme, égiek közt keresi a társaságot, ha már a földön magára maradt.

– Vannak páran a mi korosztályunkból is, de sok az öreg és az özvegy. Szóval tartjuk egymást, segítek nekik, ahol tudok. Néha úgy érzem magam, mintha már én is idős lennék, olyankor ők emlékeztetnek, hogy még előttem van az élet –

Valaki kopogott a bejárati ajtón, majd egy rekedtes hang szólt utána.

– Csak én vagyok az csibém! – mondta, mire Margó felpattant és ment ajtót nyitni.

Egy nagyon kicsi öregasszony állt az ajtóban, Margónak átfért a hóna alatt. Egy kék, kockás kendő volt a fején, tarkónál megkötve. Ráncos nyakán golyva éktelenkedett, akkora lehetett, mint egy vető krumpli, vagy mint egy gyerekököl. Vállán vastag, fekete berliner, alatta valami seszínű kötött felöltő, azután barna szoknya és lábán egy bélelt, gumi kalucsni.

– Na, hadd lássalak! – tipegett közelebb, s közben laposakat pislogott apró szemeivel – Te vagy a Fullajtár fiú, ugyebár? –

– Igen, én vagyok az – álltam fel az asztaltól, idegenkedve léptem az asszonyhoz.

– Ne félj fiam, egy körtefáról szakajtottak minket! A vén Perók már a légynek se tud ártani! – kuncogott a néni, megveregette a karomat, s végigvizslatott félszemmel – Olyan vagy te is, mint a mezei nyúl, csak a bőrt tudja megfogni rajtad az ember, pont úgy, mint Margónkon! Maj’ gondom lesz a te kosztodra is fiam! Jó helyen leszel már itt! Ez az öreg ház, vigyáz minden lépésetekre! Tudtam én, hogy előbb utóbb téged is idehoz az ég, sok mindent tartogat nektek ez a rongy Szégyenkút! Ugye Vizy Margó? – duruzsolt Perók anyó, majd Margóra kacsintott.

Margó leültette az asztalhoz, öntött neki is teát. Már mondta, hogy Perók néni néha homályosakat mond és egy arasszal a föld felett repked de, hogy miért is kacsintott neki, mit értett ezzel pontosan, akkor még nem tudtam.

Perók néni volt a rokon, a mentőcsónak az élet háborgó vizén, ki azonnal ugrott messzi vérei segítségére. Anyák, lányok, ángyok, sógornők, nénék, húgok, édes-, fél-, és tejtestvérek kibogozhatatlannak tűnő rokoni szálaiból tartoztak ők egymáshoz Margóval. Ahogy ők mondták, két öregasszony volt egy testvér. Én már Margón keresztül szövődtem bele ágas-bogas családfájukba, ha nem is vér szerint, de hozzátartoztam. S bár ezek után százszor, tán ezerszer elmondták, örülnek, hogy itt vagyok, sokszor mégis úgy éreztem, hívatlanul csöppentem be kettejük már-már szentnek, misztikusnak tűnő rokonságába.

Perók olyan asszony volt, akiről nem is hinné az ember, hogy született, s felcseperedett. Olyan volt, mintha egy ősi tűznek parazsa lett volna, mi évszázadok óta égett. Lepergett ő is Isten üszkös tenyeréről, mikor életet csiholt a Föld meddő színére. Ilyenek mind az öregek Szégyenkúton, s másutt is, mint a csonkká égett gyertya, mi akkor világít legfényesebben, leghosszabb lángnyalábbal, mikor már végét járja. Akkor veszi észre az ember, mennyi fény, erő, érték rejlett benne mindezidáig.

Sokáig ültünk az asztalnál, bogoztuk a csipkebokorként összegabalyodott családfát, hallgattuk a régi világ történeteit, lassan berendezkedtem, s ők is elhelyeztek engem kis világukban. Aznap éjszaka nehezen tudtam elaludni. A szoba négy sarkát számoltam egy darabig, valami motoszkált a padláson, talán egér, vagy cickány. Margó halkan szuszogott, a szél végig süvített a házak között. Az ajtó mellett volt a nagytükör, fehér abrosszal letakarva. Néha, mintha meglibbent volna. Biztos az ablak nem jól szigetelt.

Puha léptek követték egymást a kövön, gondoltam Margó az, de mikor kinéztem a konyhába, nem volt ott, pont akkor fordult meg a helyén. Visszamentem a nagyszobába, megint libbent az abrosz, gondoltam leveszem éjszakára.

Lábujjhegyre állva próbáltam lecsippenteni az anyagot, duruzsolt a parázs a kályhában, altatóan búgott a kémény. Fáradt félhomály volt a szobában és a tükörben is. Álltam egy darabon, néztem magam, s a fekete foltokat az üvegen. Ismét lépteket hallottam, szinte mellém értek, s mikor felnéztem a tükörbe, a bátyám állt mögöttem benne. A galambszürke kabát volt rajta, miben utoljára láttam. Elmosolyodott, kezét vállamra tette, s helyeslően bólintott. Éreztem tenyere melegét. Kisétált a tükörbeli szobából, csoszogott, majd nyikordult az ajtó. Hajnalig álltam a tükör előtt, de nem jött vissza, csak a kémény dúdolt valami egyszerű gyerekdalt. Elismert fiának Szégyenkút.

---

Gál István 2003-ban született Jászberényben. Jelenleg a Debreceni Egyetem lótenyésztő, lovassport szervező agrármérnök szakos hallgatója.  Mezőgazdasággal foglalkozó családban nőtt fel. Életében meghatározó szerepet játszik a természet és az állatvilág tisztelete, szeretete, a hagyományok és babonák világa.