Prizma/Török Ábel

Török Ábel
mi voltunk az erdő

nem tudják, hogy mindig is a mi nemzetségünk hangja volt a csend, és ha kipusztulunk, nem marad utánunk más, csak morgó mennydörgés és izzadt kiáltások. fáradtan tűrjük a seregek ostromát, de bordánk nem törhetetlen, testünket könnyedén meghajlítják a szelek, nem úgy, mint régen. egykor naphosszat a hegyeket jártuk, és csendeket mormoltunk, és sosem törtek meg, hiszen ketten, hárman, százan mormoltuk őket: a hangok magukba kanyarodtak, a csendünk sűrű felhőként feküdt a völgyekre. aztán eljöttek hozzánk a hangyák hadai, beomlasztották csarnokunk falait, darabokra törték oltárainkat, húsunkat kandallóikban füstölik. és üvölt a torkuk, zengenek a harsonák és dobbannak a dobok, és dobbannak a szívek is, mert nincs, ami lecsillapítsa őket, nincs, ami kiemelhetné őket a zivatarból, nincs már semmi, hiszen mi voltunk, akiket megtörtek, egyedül mi voltunk a csend.

emlékszem, miután a szüleim szája megkérgesedett, és többé nem szóltak hozzám, nagyapám eljött értem, és elvitt magával az erdő ködös csarnokaiba. három napig vándoroltunk sziklává tömörült óriások és halkan mormogó fenyvesek között, hullottak a levelek és hullottak a könnyeim. nagyapám talpa nyomán hóvirágok nyíltak a földben, csoda, hogy még élt: hétszünyű szakálla az avart verdeste, ráncainak völgykatlanjaiban már rég nem zubogtak patakok. csendben vezetett a ködben, a tenyere olyan kérges volt és kemény, mint anyám és apám szíve, és arra gondoltam, ő sohasem hagyhat el engem, sohasem válhat ilyen zorddá.

ahogy közeledtünk a tanyájához, az erdő egyre csendesedett. a kövek nem ropogtak a talpunk alatt, a fű nem zizegett, a vizek némán siklottak mellettünk, mi pedig egyre fehérebb ösvényeket tapostunk. nagyapám romos viskóban éldegélt, a falakat már csak a tekergőző gyökerek tartották egyben. bent sötét volt, de amikor gyertyát akartam gyújtani, megfogta a csuklómat és a szemembe nézett, a magunkfajták nem teszik próbára a sorsukat csalfa tűzzel. egész életemben összesen kétszer hallottam a hangját: először ekkor, másodszor a halála napján.

mindig hajnalban kelt, és megmártózott a néma patakban. a víz szótlanul surrant tömlőként lógó bőrredői között, majd eltűnt, nagyapám teste beszívta a vizet, de nem dagadt tőle soha, csak a szakálla és borzasztó sörénye nőtt mindig. amikor eljött értem, már varjak fészkeltek deres üstökében. később egy vörösbegy is beköltözött a füle mögé, ő is olyan magányos volt, mint a nagyapám. éneke olykor megtörte az erdőmély csendjét, de az öreg nem bánta, azt hiszem, szerette hallgatni. csak az én hangomat nem tűrte: a vánszorgó évek alatt egyszer szóltam hozzá, de hegyhideg pillantása satuba fogta a nyelvemet.

naphosszat az erdőcsarnokokat járta lassú léptekkel. tudom, azért tette, mert félt, ha egyhelyben áll, gyökeret ereszt, és én egyedül maradok, famardosó farkasok martalékául. értem járta az erdőt és értem fürdött minden hajnalban, hogy még néhány évgyűrűt gyűjthessen a bőre alá, és annál jobban megkurtítsa szorongató magányom évtizedeit. általában gombászni ment ilyenkor, hiszen mindig azt ettünk, forró vízben főzött gombát, kőből pattintott késsel nyeste le, mert tiszta szívből gyűlölte a fémet, és én is tudtam, hogy nem nekünk való, távoli tájakon azzal ontják a vérünket. makkot szedett és diót, kirakta öreg házunk ablakába, hogy odacsábítsa a mókusokat, a felhők és a szél gyermekeit. hatalmasra nőtt szürkemókusok szaladtak a gyökereink között, karmuk némán kopogott a csöndben. az ablak mellett ültem és vártam őket, olyankor felugrottak a hátamra, megmászták gerincem vastag lépcsőjét, és a karomon ereszkedtek vissza az avarba.

időnként meglátogattuk a szüleimet. azokon a reggeleken egymásra néztünk nagyapámmal, és bólintottunk, tudtuk, hogy eljött az idő, nem szabad megtagadni a régi szokásokat. kézenfogva indultunk az erdő határába, ahol a sápadt nap már beférkőzött a fák közé, felszakadozott a köd, és egy iszonyatos meredély szélén, rideg kőtenger torkában megtaláltuk anyámat és apámat, egymásba fonódva álltak, hosszú hajuk lobogott a szélben, anyám mellei között méhek rajzottak és méz cseppent. meg akartam érinteni, de nagyapám most is megragadta a csuklóm, és megrázta a fejét, borzas koronája zizegett és port kavart.

kilencvenhét éves volt, amikor a teste száradni kezdett. egy nap nem tudott kikászálódni az ágyból, ezért ki kellett emelnem, és be kellett fektetnem a patakba. amikor úgy láttam, eleget ázott, ki akartam húzni, de nem engedte, összepréselte az ajkát és rám emelte fáradt tekintetét. ekkor szóltam hozzá először és utoljára, mert ifjú voltam még, és nem tudtam, hogy nem illik, ugye, nem ma tömörül össze a szíved és a húsod és az életed? nagyapám pedig ekkor szólt hozzám másodszor, a magunkfajta csendeket mormol, nem szavakat.

aznap végül az ő szíve és bőre is megkérgesedett, ereiben megalvadt a vér. a füle mögött fészkelő vörösbegy ijedten kopogtatta a fejét, a varjú méltatlankodó károgásra zendített. otthagytam, ahol volt: a patak szélén, hogy meggyökerezett bokáját örökké mossa a víz, és magasabbra növekedjen, mint az erdőcsarnok összes oszlopa. ekkor még észre sem vettem, hogy a levelek megroppannak a talpam alatt, a patak pedig halkan csörögni kezd a kavicsokon.

azóta száz esztendő is elforgott az idő kerekén, és még mindig élek, túléltem a szüleimet és a nagyapámat is, pedig nekem kellett volna meghalnom először. igencsak megnőttem, a fülem minduntalan beleakad a legfelső ágakba. derekamra sűrű magyal tekeredett, övként hordom, télen melegít, nyáron ékesít. a köldökömben szürkemókusok nemzetsége vert tanyát, már a harmadik, ide-oda szaladgálnak a testemen, incselkednek, mert még fiatalok, még nem tudják, hogy egy nap őket is csontvázzá hámozza az idő. jobb hónaljamban méhek zsibonganak, a baloldalit dagadt pókok vették birtokba, sötétjében szövik ragacsos hálóikat. szakállam olyan hosszúra sarjadt már, hogy körbe kellett tekernem magamon, ingem és nadrágom lett, hangyák és tetvek otthona. dérverte hajamban nagyapám vörösbegyének leszármazottai nevelkednek.

egyedül maradtam. örökké az erdő fehér csarnokait járom lassú léptekkel, folyik és terpeszkedik körülöttem a köd, a sziklává tömörült óriások mogorván bámulnak, a fák kéregropogással köszöntenek. csendeket mormolok, de folyton megtörnek, hiszen már nem olyan erősek, mint régen, amikor még ketten, hárman, százan mormoltuk őket: csikorognak a kavicsok, zúgnak a patakok és vijjognak a madarak, a távolból pedig szekercelárma hallatszik, visszhangot ver a völgyben, és arra gondolok, egyre fásultabb a csendem, hamarosan az én szívem is megkérgesedik, az én ereimben is megalvad a vér. akkor majd gyökeret verek valahol, hogy aztán fáradt recsegéssel megadjam magam a fémnek, és nagyapám óvó tanácsa ellenére végül mégis próbát tegyek a csalfa tűzzel. velem fog elroppanni végleg a csend, hiszen rajtam kívül nem mormolja már senki. és akkor üvölt majd a torkuk, zengenek majd a harsonák és dobbannak a dobok, és dobbannak a szívek is, mert nem lesz, ami lecsillapítsa őket, nem lesz, ami kiemelhetné őket a zivatarból, nem lesz már semmi, hiszen mi voltunk, akiket megtörtek, mi voltunk, akiknek a húsát kandallóikban füstölik, egyedül mi voltunk, akik elmormolhatták volna hozzájuk a csendet, mi lesz velük, ha mi már nem leszünk? milyen lesz a világ csend nélkül, kérdezem halkan, de már senki nem felel.

mormolásom lassanként elhal. ahogy zsivajba szárad a testem, még egyszer, utoljára az erdőre gondolok.

Hasonló művek: