Kaleidoszkóp

Estébe omló alkonyat, édesapám
mellettem ül, hallom, mit mond, mégsem
értem, ő itt idegen.
De én idegenek közé vágyom,
nem érteni az emberi beszédet.
Amit ma tettem, holnapra semmi.
Idegen kapukat döngetek én is elernyedt, hideg kezekkel,
elernyedt lélekkel. Talán, csak találkozni vágyom
újra szavakkal, melyeket nem értek.
Apámból feltörnek bölcs gondolatok, de én
még nem értem, a zűrzavart, kavarog bennem egy
délután, mikor ott ülök vele a kis szobában.
Miket mondtál? Milyen rejtett üzenetek
között bóklászom?
A semmi üres, majd látom a tartalmat. Ömlik felém
a tél hidege, és én kezedet kezembe teszem, kicsordul
a szív.

---

Lukács András 1982 március 19-én született, gyerekkorában talán egy verset írt, aztán jóval később kezdett el újra foglalkozni a versírással, 2015-ben, 2022 óta jelennek meg versei, novellái a Partium, Napút, Levél Kedvesemnek, Agria, Sumida Folyó hídja kulturális magazinnál. Verseiben visszatérő téma a nosztalgia, a múlt iránti vágyódás.