Kaleidoszkóp

A Pokol nem éppen a barátságos mivoltáról ismert hely. Kevesen vannak, akik szívesen, sőt egyenesen önszántukból mennének oda. A dögletes kénkő szaga, a forró, mindent elemésztő izzó láva folyamok kíméletlenül körülölelő világa, a végtelen sötétség és az örök kínokkal teli kárhozat otthona nem egy közkívánatos hely. Különösen akkor nem, ha az ember egyike az elkárhozott lelkeknek, akik ide kényszerültek költözni. Az örök szolgálat, amely ide köt mindannyiunkat pedig egyenesen elviselhetetlen. Néha komolyan az az ember érzése, hogy…

– Hé, mozogj már te lassú tetű! – mordult rá a marcona fekete démon. A kárhozott lélek hirtelen észbekapott és felnézett kínzójára.

– Parancsára! – felelte megrezzenve amaz, miközben a majd háromméteres monstrum túlvilági erőtől és haragtól izzó testén pihentette a szemét. Ez a művelet egészen addig tartott, amíg a szörny egy jól irányzott ostorcsapással más elgondolásra nem bírta a szerencsétlent. A lángoló ostor nyelve végignyalt a nyomorult lelken, aki legszívesebben felüvöltött volna a fájdalomtól. De már egészen megszokta a kínt, ami az elmúlt örökkévalóságok alatt az osztályrészévé vált. Mintha beleivódott volna egészen a lelke legmélyebb szintjéig.

– Mozdulj már, te szukafattya! – üvöltötte a kárhozat őre és már éppen lendítette volna harapós fegyverének nyelvét, ha a lélek villámgyorsan el nem kotródik onnan egészen a következő megállóig. Ott az étellel gazdagon rakott tálak között kissé megpihent. Szemét végigfuttatta a semmihez nem fogható látványon. Azaz, hogy mégiscsak ismerős volt neki ez a látvány. Hiszen valaha ő is ilyen gazdagon terített asztal mellett fogadta a tehetős ügyfeleit, akik befektetni jöttek hozzá.

Legszívesebben felsóhajtott volna. Azonban nem volt rá ideje, mert a szakács máris a kezébe helyezett egy hatalmas tálca gőzölgő ételt, amelyet élő ember nem lett volna soha képes megenni, de még csak megérinteni sem, annyira undorító volt a látványa a tömény fekete masszaként vonagló kígyók és más férgek tömkelegének.

– Iparkodj már! A Herceg már várja a vacsoráját. Kotródj, ha csak nem akarod, hogy a foglár megint végigverjen rajtad. – oktatta a szakács, egy félszemű óriás patkány, aki igencsak igyekezett a Nagyúr kegyeibe férkőzni. Talán egyszer visszatérhet még a méregkeverői hivatásához, mert az üst kavarását már egy örökkévalóságra megutálta.

A kárhozott így hát nekilódult a dolgának. Ma este pont őt – még ő maga sem tudta, hogy miért pont őt – választották ki arra, hogy felszolgálja a Sötétség Hercegének az ünnepi étket a fejedelmi lakomán. Amikor belegondolt, hogy talán egy óvatlan mozdulat, egyetlen apró figyelmetlenség vagy helytelen megszólalás miatt az eddigi kényelmes kínszenvedéssel teli életét tovább tetézhetik majd a kínok urai és úrnői, hirtelen összerezzent.

– El ne cseszd, baszkikám! El ne cseszd! – suttogta önmagának és sietett a fény felé.

A teremben, ahová több más kárhozottal együtt iparkodott, hatalmas fényesség fogadta. Megannyi gyertya lángja, amelyek szinte egymást érték, amint világosságuk egymásba olvadt és egyetlen hatalmas fénytengerré vált a szeme láttára.

Ahogy haladt a terem felé, minduntalan azt ismételgette magában, hogy nem szabad elrontania. Ha sikerült a tálalásával jó benyomást tennie a Nagy Úrra, akkor talán enyhít valamicskét a büntetésén.

– Hmm, mondjuk, ha lefaragna egy ezer évet az eddigiekből. Egy örökkévalóság mínusz ezer év. Na, az már igazán nem lenne annyira hosszú idő, nem? – okoskodott magában.

A terembe toppanva megpillantotta a véget nem érő asztalt, amely csak úgy roskadozott a förtelmes és elborzasztó ételek és italok látványától. Épeszű ember soha nem lenne képes rávenni magát, hogy ilyen förmedvényeket vegyen magához. Soha. Na jó, talán csak háborúban. Vagy ha egy lakatlan szigeten rekedne és nem lenne más. Akkor esetleg ráfanyalodna. Vagy talán…

– HOL VAN MÁR A VACSORÁM? – hallotta a felhördült üvöltést az asztal közepének tájékáról.

– Lucifer Hajnalcsillag. – suttogta maga elé a nyomorult. – Akkor talán már csak kilencszáz évben reménykedhetem.

– MERRE VAN MÁR AZ A NYOMORULT FÉREG? TALÁN TÚL KÉNYELMES NEKI AZ ÜSTBEN ELEVENE MEGFŐVE? MAJD TESZEK RÓLA, HOGY NE ÉREZZE MAGÁT OLYAN JÓL! – ömlött tovább a fenyegetések megáradt folyója a Vezérlő Hatalmasság szájából.

– Kilencszáz év. – motyogta maga elé és sietősre fogta.

Az aranyló tálcát a feje fölé emelve meggyorsította lépteit, mielőtt még a Fejedelem esetleg további évszázadokkal kurtítaná meg a lehetséges megkönnyebbülési idejét.

– Jövök már, Hatalmasságod! Jövök már! – felelte, ahogy sebesen elhaladt a démon nagyurak és asszonyok sűrű sorai előtt.

Szemével közben gondosan és izgatottan pásztázta az arcokat, nehogy véletlenül rossz lény előtt álljon meg. Minden egyes lénynek a nevét és rangját betanulta már az itt töltött évezredek alatt, amennyiszer fel kellett szolgálnia ennél az asztalnál.

– Dantalion. Paimon. Astaroth. Orobas. Stolas. – sorolta magának a neveket, ahogy elhúzott az orruk előtt, ügyelve arra, nehogy elbukjon a saját lábában.

Amint újból kinézett balra, megpillantotta az igéző és csábító szépséget. A női megkísértőt. Minden démonok anyját. Lilith – mormolta magának. A Sötétség Úrnője büszkén szegte fel fejét, és olyan méltóság sugárzott kárhozott lényéből, hogy aki nem ismerte őt igazán, könnyedén összetéveszthette volna akár a legfényesebb és legnemesebb angyalok balkézről való leányával.

Azonnal megállt. Tudta, hogy megérkezett. Félve fordult balra Lilith láttán, készen arra, hogy szembenézzen a Hatalmassal.

Lucifer Hajnalcsillag aranyló trónusán ült… Helyesebben szólva, éppen elfolyóban volt, ahogy zsíros, petyhüdt és tunya testén csak úgy feszült földöntúli ruhája. A valaha izmos és szikár test az eltelt örökkévalóságok óta bizony igencsak meghízott, hála a véget nem érő tivornyáknak és falásoknak. Lilith és démontársai undorodva fordultak el a Sötétség Fejedelmének látványától, és inkább egymással beszélgettek, a másik lényében keresve vigasztalást a szégyenre, amely őket érte.

Meghajtotta magát a két mindenható démon előtt, miközben fején úgy ült meg az arany tálca, akár a vízhordó nők fején a teli kancsó.

– Fenséges Lilith. – fordult először felé. Ő egy biccentéssel fogadta a köszöntést.

– Hatalmas Lu… – folytatta volna.

– CSAK HOGY VÉGRE IDEÉRTÉL TE SEMMIREKELLŐ! MINDJÁRT ÉHENHALOK. – fojtotta belé a szót a Fejedelem.

Lucifer egy szempillantás alatt szinte teljesen letakarította az óriási tálcát kezeinek seprű mozdulataival, majd mindent elhappolva Lilith és mások elől. Ahogy leeresztette a tálcát, csak a kiüresedett tér látványa fogadta. Amikor feltekintett, látta amint a felpüffedt iszonyat csak úgy tömte magába a gusztustalanságokat, miközben hízott és szennyes orcáját teljesen ellepte a mocsok. Elkeseredve nézett magam elé.

– Ejnye, no. Ne vágj már ilyen bánatos pofát, te nyomorult. – kacagott fel a szeme előtt tornyosuló hájtömeg, s izomtalan teste szinte beleremegett a mozdulatba. – Nesze, egy kis apróság. – s a tálcára hajított egy marék csontot és bőrt. Lilith ekkor ránézett és egy pillanatra megenyhült tekintettel nyújtott felé egy apró, ámde annál vörösebben pompázó és érett almát. Meghajtotta magát, és tovább siettet.

Az asztal végén járt, amikor a földön hirtelen megpillantott egy nyomorult és vézna, összeaszott testet. Nem mozdult. Nem tudta sem azt, hogy kicsoda, sem hogy mit keres ott. Egyáltalán nem ismerte fel, pedig minden démoni méltóságról azonnal meg tudta mondani, hogy kicsoda, micsoda.

Megesett rajta a szíve. Az ilyesmi igen ritka dolog ám a Pokolban. Segíteni akart rajta, de nem tudta, hogyan.

– Ki vagy te? – kérdezte félve, nehogy esetleg tettével megsértse, hogy aztán váratlanul rárontson és végleg megsemmisítse. Kérdésére azonban csak egy erőtlen hörgéssel felelt. Felültette a földről és hátulról megtámasztotta a tálcával, nehogy újból eldőljön.

Ahogy alaposabban szemügyre vette, valami érdekeset látott rajta. Ő maga sem tudtam pontosan hogyan, de hirtelen olyan nemes arcélt pillantott meg, amelyet eddig még soha. Talán valami Nagyherceg volt, akit társai legyőztek és most itt az asztal végén kell élelmet koldulnia, mint egy utolsó nyomorultnak? Nem tudta hogyan, de hirtelen elöntötte a részvét, amelyet iránta érzett. Mintha csak saját magát látta volna, amikor elvesztette mindenét. Mint amikor vezérigazgatóból földönfutóvá lett. Hirtelen lenézett a kezére és megpillantotta az érett piros almát.

– Ha meg nem sértem vele, Nagyságodat. – nyújtotta felé félszegen a gyümölcsöt.

Lassan és erőtlenül rá emelte tekintetét. Volt benne valami: egy meggyötört és elcsigázott testbe zárt erős és soha meg nem törő lélek nézett vissza rá.

– Köszönöm. – rebegte egyszerre halkan és mégis méltóságteljesen.

Beleharapott az almába és lassan majszolni kezdte azt. Ahogy fogyott a lédús piros gyümölcshús, úgy lett egyre szilárdabb a megnyúzott démon testtartása. Bár még mindig ugyanaz az aszott test hevert előtte, mint korábban, most mégis erősebbnek látta a szemében lángoló tüzet, mint annak előtte. Az élet tüzét. Az akarat lángját. Amikor a csonkjáig elfogyasztotta a gyümölcsöt, feltápászkodott, leporolta rongyokba bugyolált testét és lenézett rá. Még mielőtt bármit is mondhatott volna, kezét nyújtotta felé és felsegítette.

– Köszönöm a segítséget. – ismételte meg, majd elindult az alvó óriáskígyóként elterülő asztal felé. Ahogy haladt előre, a hangos beszélgetés, vidám kacagás és otromba röfögések zaja úgy csitult el. Amikor az asztal közepéhez ért, váratlanul megállt és odafordult Luciferhez. Amaz még mindig röhögve és böfögve tömte magába az ételt, miközben az ismeretlen démon megállt vele szemben.

Lucifer arcát egy pillanat alatt elfutotta a vérvörös ideg. Egész testében remegett, amikor a csoffadt lény megállt vele szemben és mélyen a szemébe nézett. A nyüzüge szerzet, mintha csak egy apró porszem lett volna az óriásira hízott tömeggel szemben.

– TE! MIT KERESEL ITT? – követelte a választ artikulátlanul üvöltve a Sötétség Fejedelme.

Nyüzüge válaszképpen felemelte csonttá aszott jobb karját és Luciferre mutatott, majd csak ennyit felelt a kérdésére.

– A trónomon ülsz.

A megszólított hirtelen a baljához kapott, hogy a lába mellett megpihenő óriási izzó buzogánnyal porrá zúzza a kis senkit. Ahogy azonban megemelkedett volna ültő helyéből, hogy lesújtson vele, valami váratlanul felkapta és úgy megforgatta a díszes társaság szeme láttára, hogy beleszédült. Amikor egy pillanatra újból két lábra tudott állni, ismét nekilódult, hogy beviszi a végzetes csapást a kis nyomorultnak. Az ekkor olyan pillantást vetett rá, hogy Luciferben azonnal megfagyott a vér, és egész teste lemerevedett.

– Takarodj, te féreg! – sziszegte Nyüzüge, mire Lucifer azonnal nekivágódott a falnak, majd erőtlen testével elterült ott, mint egy halom kidőlt fa.

Nyüzüge ekkor leeresztette a karját, majd elindult a királyi trón felé.

Figyelte őt, amint közelített az uralkodói szék felé. Amint odaért az asztal elejéhez, minden démon egyként állt fel és lépett egyet hátra, hogy utat engedjen neki. Minden egyes lépésével, amellyel egyre közeledett a nemes szék felé, mintha egyre magabiztosabb lett volna. Addig puha léptei fokozatosan hangosodtak, amíg egyenesen dübörgő csizmák menetelő hangjára nem kezdett emlékeztetni a fejében lüktető hang. Mintha csak 39 és 45 között élt volna.

A trón előtt Lilith fogadta az idegent, királynői fejét biccentve előtte. A csontos válaszul átölelte a királyi anya karcsú derekát és szenvedélyes csókkal viszonozta a tisztelgést.

– Hiányoztál, kedvesem. – felelték kórusban egymásnak, s kicsit kuncogtak hozzá, mint a szerelmes kamaszok.

Csontos végül lassan és király módjára foglalt helyet a trónon, amelyen korábban Lucifer ült. Amint ülepe találkozott a fekete acélból kovácsolt, arannyal éppen csak borított bútordarabbal, teljesen megváltozott. Alakja hosszú és karcsú lett, sudár, akár egy égbenyúló fáé. Húsa visszatért, izmai duzzadva dagadtak meg. Arca egy pillanatra visszanyerte éteri ragyogását, arany és fehérlő dús hajkoronája lassan szénfeketébe váltott. Amikor a ragyogás végül eltűnt, ott állt a Sötétség valódi Fejedelme. Lucifer Hajnalcsillag.

Eltátotta a száját. Nem értette, hogy mi történt.

– BELIÁL! – hallotta a fejében visszhangozni a Pokol urának fülsüketítő hangját.

Amaz a porból tápászkodott fel, miközben visszanyerte eredeti alakját. Leszegett fejjel, meghajtott alakkal húzódott félre és úgy, oldalról köszöntötte a Nagy Herceget.

– Felséges úr… – kezdte volna, de Lucifer kezének egyetlen mozdulatával rendre intette.

– Hallgass, beste! Éppen elég hazugság hagyta már el a szádat. – egy percre elcsendesedett, majd így folytatta. – Kotródj az asztal sarkára, ahová engem száműztél, hogy egy életre megtud milyen érzés senkinek lenni.

Beliál szótlanul és megszégyenülve engedelmeskedett ura parancsának és behúzódott a sötét zugba.

– Drága démon testvéreim, üljünk újra egy asztalhoz. – szólt a Fejedelem, mire mindannyian leültek, csak ő maradt állva.

Lucifer ekkor ránézett. Tekintete egyszerre volt határozott és kemény, ám mégis együttérző. Így szólt hozzá:

– Barátom, köszönöm neked, hogy segítettél visszatérnem a trónomra.

Hebegve válaszolt neki.

– Ó, hát én…igazán…nem is olyan…

– De, de. Nem kell megjátszanod a szégyellőst. Hiszen egy vezérigazgató, kiváltképpen, ha egy nemzetközi cég ura, nem lehet félénk. Vagy tévedek, Jordan?

Megismerte. De hiszen tudta mindannyiuk múltját, minden sötét kis titkukat, minden bűnüket és vágyukat.

Csendben bólintott.

– De miért segítettél rajtam? Honnan tudtad, hogy én vagyok az ott lent a porban összezuhanva?

Egy pillanatra elgondolkodott. Nehezen tudta szavakba önteni, amit mondani akart. Aztán végül így szólt, miközben minden tekintet rá emelkedett:

– Felismertelek, Nagyuram.

– Valóban? És miről? Hiszen Beliál olyan hitelesen alakított engem, nemde?

– Soha nem lesz képes téged utánozni, felség. – válaszolta megfontoltan.

Lucifer rásandított.

– Akkor hát, – kérdezte újból – miről ismerszik meg egy valódi uralkodó?

– A tartásáról, felség. – válaszolta, s boldogan ébredt fel a saját franciaágyában.

---

Kárpáti László eredeti végzettsége szerint angoltanár. Öt éven keresztül tanított, majd 2018-ban egy huszárvágással átkerült a gyermekvédelembe. A doktori képzése alatt megfertőzte az írás szeretete, így ekkortól kezdve igyekezett folyamatosan alkotni. A korábbi írásaihoz képest éles váltás volt, amikor nagyjából három éve elkezdett újból verseket, majd életében először, novellákat írni. Első sikeresen megjelenő novellája, a Háborús veszteség is, amely a Szó-Kincs 2024-es antológiában láthatott napvilágot.