Kaleidoszkóp

bevezetés

Nagymamának miatyánk-szaga volt.

Nem csak a templomban. Otthon is. Akkor is, ha füstölt kolbászt reggelizett, hagymával. Akkor is, amikor gondosan megélezte a nagykést, mielőtt elvágta vele a tyúkok torkát az udvaron. Akkor is, amikor gondosan beletette a négy újszülött kismacskát a zsákba, aztán elásta őket a kert végében. Gyúrta a tésztát, könyékig lisztesen, közben mormolta, hogy szenteltessék meg a te neved. Egész nap a Miatyánkat mormolta, hogy ne kelljen gondolkodnia. Meg emlékeznie. Arra, hogy a Kiskarcsi hatévesen leesett a padláslétráról, és meghalt. Arra, hogy a nagypapa is korán meghalt. Meg hogy anyu is meghalt. Meg arra sem akart emlékezni, amikor bejöttek a szovjetek, és rálőttek. A nagymama életét a boldogságos szent szűz mentette meg. Konkrétan. Mondták a szomszédok, hogy jönnek a ruszkik, el kell rejteni az értékeket. Nagymama leakasztotta a falról az ágy fölött lógó hatalmas festményt, amin Mária tartja az ölében a kisdedet, és futott vele a fészer felé. A ruszki rálőtt, és a képkeret fogta fel a lövedéket. Azóta is benne van. Mária feje fölött ott van egy puskagolyó. Nagymama semmire sem akart emlékezni, mert nem voltak szép emlékei. Megkérgesedett a lelke. Egyedül volt. Csak én maradtam neki, de engem nem mert szeretni, nehogy én is meghaljak.

Bennem nem szólalt meg a Miatyánk. Hiába ültem ott minden misén, hiába olvastam a Szentírást, nem éreztem az áhítatot. Esténként letérdeltem az ágyam mellé, és úgy tettem, mint aki imádkozik. A nagymama miatt. De a Miatyánk helyett én azt mantráztam magamban, hogy őszi éjjel izzik a galagonya. Nem csak ősszel szólt ez bennem. Mindig. Reszket a galagonya magába. Biztos mérges volt rám emiatt az Isten. Nem szeretett. El is intézte, hogy más se szeressen.

január

A szemem még csukva van, valami mámoros bódulat járja át a testem, keveredik a fájdalommal. A levegővétel is nehezemre esik. Egy férfi és egy nő beszélget mellettem, ismeretlen hangok, ismeretlen szagok, ismeretlen fájdalmak. Most a testem fáj, nem a lelkem. Fekszem, a tenyerem vászonlepedőt érint, a szám kiszáradt, a szemem nem nyílik.

Az amputáció sikerült.

Csak ezt az egy mondatot hallom meg, vagy csak ennyit fogok fel a kettejük beszélgetéséből, azt azonban tudatosítom magamban, hogy rólam van szó.

Már értem a fájdalmat, de azonnal átveszi a helyét a félelem. Nem akarok többet tudni. Aludni akarok.

Órák telnek el, vagy csak percek? Felébredek. Nem nyitom ki a szemem, nem akarok szembesülni a valósággal. Mozdítom a kezem, de mintha egy dárdával döfnének az oldalamba, forró, égető fájdalom járja át a testem. Felnyögök, az agyam felfogja, hogy a jobb kezem működik. A szívem a torkomban dobog. A bal kezem is működik, hajlanak az ujjaim, mozdul a könyököm, a vállam. Ezek szerint nem a karjaimat amputálták. Akár meg is nyugodhatnék, de sokkal nagyobb rettegés lesz úrrá rajtam: a lábaim? A csípőm olyan lassan engedelmeskedik a kérésemnek, mintha negyvenszeresére lassított filmben lennék. A bal térdemet tudom mozgatni, oké. Bal lábfej oké… Nem tudok felsóhajtani, mert pokolian fáj az oldalam. Kinyitom a szemem. Kórházi szobában fekszem, fehér falak között. A jobb alkaromból infúziós cső lóg ki. Mozdítanám a fejem, de szédülök, és homályosan látok. Tudnom kell, hogy mi történt velem. Bal kézzel felemelem a lepedőt, ami az egész testemet beborítja. Vastagon bepólyálták a melleimet, a kötésben egyiptomi múmiának érzem magam. Végighatol az egész testemen a rettegés, jéghideg görcsbe rándul a fejem tetején a bőr. Az implantátumok! Kiszakadtak! Biztos, hogy már elárasztotta a belső szerveimet kétszer négyszáz köbcenti szilikon! Amputálni kellett a melleimet? De közben látom, hogy a kötés alatt domborodnak a halmok, mindkettő megvan. Mindössze egyetlen bugyi van rajtam. Nem az enyém. Ilyet sosem vennék fel. Kinek a bugyijában vagyok? Próbálok a két könyökömre támaszkodva felülni, de nem megy. Annyira fáj, hogy visszahanyatlom az ágyra. Azt azonban láttam, hogy a jobb lábszáramon friss sebek vannak, és a jobb lábfejem… Valami fura anyagból készült sín tartja, mintha beszorították volna közé, és körbetekerték gézzel. De megvan! Megvan mindkét lábam! Mit amputáltak? Az izgalomtól hangosan zihálok, minden belégzés összerántja a gyomrom, és szúró fájdalmat érzek a bordáimban. Lassan közelítek a tenyeremmel az arcom felé. Elképzelem az érzést, amikor kitapintom, hogy az orrom helyén egy lyuk tátong. Hozzáérek. Az is megvan. Van orrom is! Sőt, ajkam és füleim is vannak! Ettől a néhány percig tartó felfedezéstől annyira elfáradok, hogy ismét álomba zuhanok.

Megtudom a dokitól, hogy harmadik napja fekszem itt. Tényszerűen, kimérten közli, hogy két lábujjamat kellett eltávolítaniuk. Sosem hallottam, hogy a lábujjakat számokkal különböztetik meg egymástól. Nincs kislábujj, vagy lábgyűrűsujj, a legnagyobb az egyes, a legkisebb az ötös. Nálam a jobb négyest és ötöst amputálták. Ezenkívül agyrázkódásom van, és három bordám eltörött. Szerinte óriási szerencsém volt. Nekem eddig nem nagyon volt még szerencsém, nem is tudok mit kezdeni a fogalommal. Az érzéssel sem.

Legalább négyszer kértelek, hogy ne igyál többet, és ne szívj több zöld cigit, mert hajnalban te vezetsz hazáig. Ne hisztizzek, szilveszterkor mindenki iszik, ilyenkor ki kell ereszteni a gőzt. Én nem tudtam kiereszteni, pedig már forrt. Lívia ügyesen játszotta a háziasszonyt, feltálalt egy kisebb település számára elegendő vacsorát, amiről azt állította, hogy minden egyes fogását maga készítette. Akkor sem hittem volna el, ha nem látom meg az éttermi futárszolgálat műanyag zacskóit a konyhában. Annyi esze sincs, hogy eltüntesse a nyomokat. Fogalmam sincs, hogy miért ragaszkodsz Líviáékhoz. Nagyzoló, telhetetlen és lehetetlen emberek. Ő is, és Milán is. Minden alkalommal eljátsszák a társaságnak, hogy tökéletes a házasságuk, pedig mindannyian tudjuk, hogy gyűlölik egymást. Évek óta így telik a szilveszterünk. Milán, Lívia, Katica, Gergő és mi. Katica már tíz óra körül részeg. Forgatókönyv szerint alakul nála az este. Megérkezik, repked, cseveg, iszogat. Éjfélkor már nem tudja végigállni a Himnuszt. Gergőt utálom. Mindig is utáltam. Évente megvilágosodik, és mindenkit próbál meggyőzni az egyetlen igazságról. Két éve krisnás volt. Fából készült gyöngysort morzsolgatott, hatalmas gesztusokkal beszélt egy kék istenről, és állította, hogy csak így lehet élni. Otthon felállíttatott egy oltárt, amiben apró babácskák laktak, és ő minden este hajlongott előttük. Bizonyos időközönként enni is adott a giccsesen felöltöztetett bábuknak. Tányérkában tette eléjük a gyümölcsdarabkákat. Aztán csalódott. Sosem derült ki, hogy miért fordult el Krisnától, de egy idő után szó sem esett a témáról. Tavaly vegán lett. Kizárólag növényi alapanyagú ételeket evett, és a balatoni nyaralója udvarán egy gödörben eltemette a bőrből készült cipőit, nadrágszíjait, még azt az olasz aktatáskát is, amit Milánóban vett egy kisebb vagyonért. Látványosan elkülönült tőlünk a vacsora alatt, és hosszan mesélte, hogy az a kacsa, amelyiket éppen a tányérunkon látunk, milyen kínszenvedés árán lehelte ki a lelkét. Ő többet nem ül le olyan asztalhoz, amelyen feltrancsírozott állati tetemek hevernek. Örültem neki, hogy nem kell a vörös arcát néznem, és a szuszogását hallgatnom evés közben. Meg is lepődtem, mikor idén azzal szembesültem, hogy tömi a szájába a töltött káposztát. Elmesélte, hogy kikészült a gyomra a növényi étrendtől, de nem ő a hibás, csak senki sem mondta el neki, hogy oda kell figyelni a megfelelő mennyiségű fehérje bevitelére, meg a vitaminok adagolása is fontos lett volna. Most a konditerem a temploma, az lett a vallása, hogy mindennap másfél órát izzad és emelgeti a vasdarabokat. Már négy hónapja csinálja. Zakó volt rajta, így nem láttam, hogy mennyit izmosodott, de szerintem csak az úszógumija nőtt meg.

Milán, Gergő és te: az elválaszthatatlan trió, a három király, az élő félistenek. Budapest három menő ügyvédje, akik jóban-rosszban kiállnak egymásért és egymás mellett. Lívia barátnője Katica, aki három éve vált el, Milán fantasztikus tehetségének köszönhetően totálisan kifosztva a volt férjét. Maradtam kívülálló. Minden téren. A beszélgetésben sem tudok részt venni, és a teraszon zajló, zöld felhőbe burkolt vihogásban sem. A joghoz hülye vagyok, amikor ti paragrafusokról beszéltek, az számomra olyan, mintha egy idegen bolygó küldöttei akarnának kommunikálni velem a saját nyelvükön. A két csajhoz sem tudok kapcsolódni. Mindketten anyukák, Líviának kétéves a kisfia, Katica ikrei pedig most töltötték be a hármat. Kizárólag róluk képesek beszélni. Krupp, fogzás, oltások, hasmenés, fognövés, gyerekülés, bébipapi, bölcsi, Bogyó és Babóca. Csak mosolyogva bólogatok, mint egy reneszánsz festmény modellje, aki legszívesebben kimenekülne a keretből, hogy futhasson egyet a zöld réten. Az érkezésünktől számítva egy óra sem telik el, és kiültetnek a szégyenpadra, céltábla kerül a homlokomra, és hunyorogva faggatnak, hogy én mikor szülök már neked gyereket. Neked. Mindig így mondják. Katica is a férjének szülte az ikreket, aztán mégis rámaradt mindkettő. Ugyanazt mondom minden alkalommal: dolgozunk az ügyön, de még ráérünk. Még csak harminchat vagyok. Ezen a mondatomon ők látványosan megdöbbennek, és felváltva bizonygatják, hogy a testem nem lesz fiatalabb, nem tologathatom ezt évekig, és annál nincs csodálatosabb dolog a világon, mikor egy apró élőlény azt mondja neked: anyu. Arról sosem beszélnek, hogy milyen érzés volt kinyomni a testükből azt a három és fél kilós élőlényt, meg hogy az első tizennyolc év nem csak röhögésből áll majd. Nem ellenkezem az anyaság ellen, szeretnék is majd szülni, de nem sürgetem. Ha jönni akar, akkor jöjjön! Már két éve nem védekezünk, de semmi. A nőgyógyász szerint csodálatosan működik minden ehhez szükséges belső szervem, nem tudok mást tenni, nyugodtan várakozom.

Így telnek a szilveszterek. A három hím egyre tompább elmével megbeszél, a két anya a világ leghasznosabb tanácsaival látja el egymást, én meg harisnyában toporgok Lívia kézi szövésű arab szőnyegén. Mindig Milán keresi meg és teszi fel azokat a retró lemezeket, amiktől a feszültségem csak fokozódik. Az ötödik ABBA-sláger után Agnethát és Fridát is a pokolba kívánom, a Boney M.-daloktól tikkelni kezd a szemem, és mire hajnalban eljutunk a magyar válogatáslemezig, már hullámvasutazni lehetne az idegszálaimon. Ugyanaz a műsor, ugyanaz a sorrend: Trabanton szállni élvezet, azok a boldog szép napok, a szerelemvonatból nincs kiszállás, napfény járja át a szívem újra. Ekkor már a második Frontint veszi támadásba a gyomorsavam, ami a második pohár pezsgőtől erősen pezseg. Kettőnél sosem iszom többet. Ki tudja, ha egyszer leinnám magam, még én is hangosan üvölteném, hogy szerelemre születtem, sokan mondták már nekem. Hajnali kettőkor Lívia Milánnal összebújva táncol a szőnyegen, amihez Celine Dion szolgáltatja az aláfestő zenét. Még részegen is azt játsszák, hogy boldogok, pedig az ő Titanicjuk is elsüllyedt már. Katica egy fotelben alszik, szétvetett lábakkal, belátást engedve a fekete műbőr miniszoknyája alatt viselt piros csipkebugyira. Néhány pillanatig elgondolkodom, hogy miért vett fel ilyen vadító bugyit, amikor tudta, hogy csak hatan leszünk. Ez sem az én dolgom. Gergővel támasztjátok a bárpultot, és nem értem, hogy miről beszéltek. Csak annyit fogok fel, hogy új céget akartok alapítani, és hogy azzal eszméletlenül sokat lehet keresni. Ez a kedvenc szavad. Eszméletlenül sokat kell dolgozni, eszméletlenül finom ez a bor, eszméletlenül szép ez az autó, eszméletlenül hülyék a klienseid. Megkérdezem, hogy hívjak-e taxit, te csak rázod a fejed. Fél óra múlva indulunk. Nem vagy részeg, tudsz te vezetni, és ilyenkor amúgy sincs nagy forgalom itt, Budán. Ölelkezve búcsúzkodunk, mondjuk, hogy búék, és beülünk a Fordba. Hosszan kifújom magamból a felgyülemlett, visszafojtott, lenyelt feszültséget.

Marika adatlapot tölt ki. Az én adatlapomat. Ötödik napja fekszem a kórházban, és úgy ítélték meg, hogy most már képes vagyok válaszolni a kérdésekre. Marika ápolónő. Így mutatkozott be, így kell szólítanom. Marika. Ül a fehér köpenykéjében egy széken, és faggat. Átfutott a fejemen a kérdés, hogy egy legalább százhúsz kilós nőt miért becézgetünk, sokkal elegánsabb lenne Máriának hívni, de nem faggatom erről. Azt már felírta, hogy Kunvári Helgának hívnak, harminchat éves vagyok, autóbalesetet szenvedtem január elsején, hajnalban. Kérdezi, hogy mi a foglalkozásom, én először rávágom, hogy lakberendező, aztán elcsuklik a hangom, és a szemébe nézve annyit mondok: nyomorék. Mosolyog, és ingatja a fejét. Nem szabad ilyeneket mondanom, minden rendben lesz, legyek hálás a sorsnak. Leszek. Hálás. Majd egyszer. Kérdezem, hogy te mikor voltál nálam utoljára, mert mindig akkor jössz, amikor alszom, és hogy hol lehet a mobiltelefonom, de Marika szerint ezekre a kérdésekre csak a doktor úr adhat választ. Elmondja, hogy szépen gyógyulnak a sebeim, néhány nap múlva már bottal sétálhatok, aztán jön a gyógytorna, és hamarosan el is felejtem az egész balesetet. Nem hiszem, de visszamosolygok. Megkér, hogy ne nagyon ficánkoljak az ágyon, de ezt nem is terveztem, hiszen a törött bordáim a legkisebb mozdulatra is jeleznek. Elmagyarázza, hogy estére kérhetek dupla adag fájdalomcsillapítót, és hogy sok folyadékot kell innom.

Másnap délelőtt Marika helyett maga a doktor úr ül le mellém, bólogatva nézi a kórlapomat, kocogtatja az infúziós zacskót, tapogatja azt a feldagadt, lilásfekete csonkot, ami a lábfejemből maradt, nyomkodja az oldalamat, én sziszegek, ő jegyzetel, aztán megfogja a kezem. Olyan hangon beszél, mint azok a palik, akik az időjárás-jelentést olvassák fel a rádióban. Szépen artikulál, de nincs érzelem a szavai mögött.

Odalép az éjjeliszekrényemhez, az alsó fiókból kiveszi a táskámat. Mondja, hogy a rendőrök hamarosan bejönnek hozzám, mert ilyenkor ez a szabály, ki kell hallgatniuk. Ő csak annyit tud, hogy autóbalesetünk volt. Nekihajtottunk egy villanyoszlopnak. Hiába kérdezem, hogy te hogy vagy, kerüli a választ. Próbáljak megnyugodni, most a pihenés a legfontosabb. Nem tudok kiabálni. Megszorítom a kezét, ő meg csak néz rám a hideg kék szemével, aztán tekerget valamit az infúziós zacskón, amitől én újra elalszom.

Kikotrom a táskámból a mobilomat, de már első ránézésre látom, hogy a kijelzője megrepedt. Hiába próbálom bekapcsolni, a készülék nem reagál. Az ablakon kinézve látom, hogy este van. Körülnézek, tudatosítom magamban, hogy egy másik nő is fekszik a szobában. Ötvenes, vörösre festett haja a vállára omlik, ő is kanülön keresztül kapja az infúzióból a gyógyszereket. Alszik. Jön a doki, szorosan mögötte Marika. Összeszokott páros. Átvillan az agyamon, hogy biztosan megajándékozták egymást karácsonykor. A doki vett egy doboz csokoládét, meg egy zacskó őrölt kávét Marikának, aki egy üveg, papírtasakba állított itallal kedveskedett a mindentudó férfinak.

Marika közli, hogy most kapok egy nyugtatót, már szúrja is be az injekciót, aztán az orvos leül mellém, fogja a kezem, és kimért hangon mondja, hogy te nem élted túl a balesetet.

A könyv előrendelhető: Líra

Hasonló művek: