Jász Attila
iii/30 A KÉP ÖTÖDIK SARKA
Baktay londoni előadására készül Amritáról,
repróinak hátoldalára jegyzetelgetve
Megfestetted azt a fiatalembert újra, nevezzük így,
almákkal a kezében korábban. Mennyivel nehezebb
almák nélkül ábrázolni, pedig annyira nem illettek
a kezébe, ahogy a képre se.
Az almákról szólt volna, ha elképesztően szomorú
tekintete nem uralja amúgy az egész képet,
mégis mennyivel merevebb és mesterkéltebb lett
azonnal a póz, amit felvett.
Hiába kérted, hogy próbáljon meg lazítani,
ő keresztbe font karral, talán valamiért duzzogva,
megsértődve félprofilból néz csak rád,
a nézőre.
Feltűrt ingujja is tanácstalanságot sugall, te tudod
pontosan, miért, hiába gondolja mindenki azt,
hogy a csálén álló gallér jelzi, mi történt előtte,
mintha csak sebtében kapta volna fel magára
az inget, nem.
Arca is túlságosan kisimult, nyugodt, de éppen
a lemondás miatt, csupán szeme szomorú villanása
árul el mindent.
Szerelmet vallott neked, de megmondtad, hogy
mást szeretsz, esélye sincs, így inkább az aprócska flört
lehetőségéről is lemondott, talán majd egyszer megbánja.
Ezt a képet akár Cézanne is festhette volna, technikailag
természetesen, bár ahhoz meg túl konkrét a megvalósítás,
túl naturális, elnagyoltabbnak kellett volna lennie egy kicsit.
Egy éppen, hogy csak megvillanó női bimbót sosem tudott
volna ilyen leheletfinoman jelezni, ahogy szinte rezdül
a vágytól, hogy érintsék már meg végre,
hiába a vaskosság érzete, nem számít. A fenékvágat érzéki
ábrázolása is azt jelenti, hogy ilyet csak nő tud nőről,
vagy önmagáról festeni.
Ezt a hátat, ahogy a fény ráesik, simogatja, leginkább
csókolni kellene, de azon nyomban!
Egy nyári asztal megkopott, mégis vakító fehérsége ilyen.
Amikor angyal száll el a kert felett, ő láthatja így, talán,
ilyen furcsán, vagy ha valahonnan fentről,
egy égi teraszról látsz rá.
Az asztal csálé lábait te festetted ilyenre, nem azért,
mert nem tudtad volna hibátlanra, valahogy ez passzolt
legjobban belső kertképeidhez.
És a három alma, szintén a kert szikárságát jelzi,
a kék bádogkancsó a formája miatt kellett a képre,
csendéletszerűsége miatt.
A kép hátterébe húzódó meztelen, vékonyka fácska
szintén nem a nyári kert félénk hírnöke.
A templomszerű házfal szintén díszlet csupán,
direkt állítottad elé az asztalt, mindez a magányos szék
funkciótlanságából biztosan kiderül.
Ebbe a kertbe nem ül ki senki megpihenni, lenni vagy
létezni. Itt nem történik semmi, csupán a pillanat,
ahogy a kép Szőnyinél is épp így megszületik.
Nem vagy angyal, de nem vagy ördög sem,
hiába nézel ki úgy a magadról festett vászonból,
mintha az egész világon uralkodni akarnál nőként.
Rúzstól vörös érzéki száj, és a hófehér, mélyen dekoltált
blúzon a jobb mell fölött a vörös rózsa sem elég, nyaklánc,
kendő, mind vörös, nem is beszélve a háttérről.
Igen, nem vagy ördög, de nem vagy még angyal,
csupán egy félénk, önmagára is féltékeny lány,
akit a világ folyton megcsal.
Milyen vidám sírköveket is festesz, semmi szomorúság
nincsen bennük. Miért is ne lehetne egy temető boldog,
türelmesen várva a feltámadást.
Indiában nincsenek temetők, kálváriák, csupán szélnek
eresztik a lélekport, ha úgy adódik. Nem kell hát
szomorkodniuk és jelet hagyniuk, hogy emlékezzenek
egymásra, azokra, akik fontosak voltak számukra
az életben.
Színesre festetted hát a sírköveket, a fejfákat, a téli fák
meg úgyis komorak és csupaszak maradtak. Ennek ellenére
nem tájkép, honvágy inkább, másvalahova.
Egy nap, tudod, hiába menekülsz tovább, éppen felszállnál
a vonatra, de lehet, hogy még odáig sem jutsz, utolér.
Nem némán surrogva, ahogy zen szerzetes nyílvesszője
halad a céltábla közepe felé, és nem is az aktuális
apokalipszis lovasaiként,
nehéz és sűrű trappban, szerelemtől csatakos ágyban,
vagy kővé gyűrődött párnák között, nem, nem, nem
és nem.
A kvartett lassan lépdel a harmatos fűben, ezek már
a ráhangolódás percei, ezt onnan tudod majd meg,
ha egyáltalán, hogy a csellista szandáljából kilógó
csupasz nagylábujja hosszú ideig nedves marad.
Leülnek a dunaharaszti resti műanyag székeire,
csapolt sört rendelnek a délelőtti próba ellenére,
és játszani kezdenek, lassú, nyugodt tempóban.
És ahogy mindig is ilyenkor, de csakis a zene által
hűlő helyedhez szögezve lemaradsz a vonatról.
És mivel nemcsak bölcs apád és önző anyád
gyermeke vagy, hanem testvére is minden
égből lehullott és fel-feldobott kőnek,
a kissé hosszúra nyúlt zárótétel vége felé,
a beálló csönd előtt, a fájdalmas hegedűszóló után
fekszel csak ott egy lenge száriban
és
megh.
Négy fekete bivaly vár a kép előterében,
vakító világossárga fal izzik a magasban,
földszín barna fogja keretbe az állatokat,
az egyik visszanéz, fején madár.
Talán jelezni akar valami fontosat, talán,
hogy eddig jutottál az egyszerűsödéssel
és a szimbólumok konkretizálásával.
Talán,
hogy itt elakadtál a festéssel, és nem tudtál
tovább dolgozni a képen, kinéz és búcsúzik
a madár, tőled, a világtól, a festéstől,
csak még semmit sem tudsz erről.
Innen kéne kezdeni, de nem megy már, sajnos,
valami üresség bénítja ecsetet szorongató
lélekujjaidat.
A legtöbb ember egész életében a semmiben lebeg.
Tudod, mi a dolgod, meg is tetted. A növényzet
nemcsak bánatzöld színfolt a képen, maga a jövő.
Sötét ablak mellett egy kis fácska, majd megnő. Talán.
Kaleidoszkóp 