Kaleidoszkóp

Sötétben rejtőző rémalak. Ilyen volt nekem. Akkor történt, mikor az életem először változott meg gyökerestül. Akkor láttam meg. Szelíd volt, azt hiszem. Csak úgy – kidugta a fejét az árnyékok közül. Nagyokat pislantott, mint aki hosszú és kimerítő álmokból ébred, hajnalban és ziláltan. Fekete haja csapzottan szétterült széles vállain. Hosszú volt. Hosszabb, mint ami még jól állna neki. Tekintetét ráérősen hordozta körül a szobám falain – untatta a látvány, azt hiszem. Aztán, mintha sosem lett volna, úgy tűnt el újra, és elnyelte őt a sötétség megint.

Később, évekkel később volt, hogy újra megmutatta magát nekem. Feltűnt, hogy izzad, és, hogy csapzott megint. Akkor már nem álomból ébredt. Akkor már készen állt. Felmérte a terepet, és értelmezte a feladatot, ami előtte állt. Én voltam az. Nem irigyeltem. Akkor előrehajolt, és kézen fogott engem, hogy elvezessen új, varázslatos világok kapui elé. Letaglózott mindaz, amit látnom engedett. Bűvölten álltam, virágokkal szegélyezett, ódon vaskapuk ajtajában. Kitátottam a számat, és rajta beáramlott minden csoda és végveszély, és a régmúlt minden jelenése is bennem élt. A szenvedély rázta a testem, és a halántékomról ömlött a verejték.

Először sötét volt, csak aztán hideg. Te nem tudod, hogyan keringtem, hosszú éveken át, nap nap után a világűrben. A pupilla tág, az éj végtelen. Egyik perc a másik után, soha véget nem érő, kietlen álomvilág. Az egyik csillag apró volt, a másik meg hatalmas. Innen lentről nem látszik a különbség, de ott fent… ott azért egész más. A levegő száraz volt, és felcsípte a bőrömet. Neveket kiáltoztam, szeretők és barátok neveit, de senki nem felelt. És akkor beugrott… Én egy vagyok. Határtalan. De előbb sötét volt, és csak aztán lett hideg…

És még akkor, a sötétben volt, hogy erőt vett rajtam a vágy. Ismeretlen eredetű és természetű. Nem testi… és nem is igazán szellemi. A vágyakozás maga. Ez volt, ami rabul ejtett. Valami tárgy, vagy érzés, nem tudom… de bárcsak a kezeimben tudhatnám. Akkor aztán szoríthatnám most és mindig. Az idők végezetéig szoríthatnám, és csak arra ügyelnék, csak arról gondoskodnék, hogy soha senki el ne vehesse tőlem azt. Azt, ami a legdrágább, a legfontosabb. Mert csak egy dolog számít, ugye jól mondom? Csak az az egy, és semmi más.

Erővel próbáltam megnyugodni. Másokban felfedezni önmagam. De a kaland az, ami a veszélyről ismerszik meg. És így voltam én is. Nem a kihívás, a nemes késztetés, hanem a félelem éltetett. Ösztöntől vezérelt, állatias félelem. A vadászat okozta transzállapot, az ismeretlen sötétje. Nagy hatásszünet, rögtön a cím felolvasása után.

És nem volt más, csak én… Kikoptak, elfoszlottak mellőlem az emberek. Úgyhogy – jobb híján – elképzeltem valakit.

Olyannak képzeltem, aki vad, és törtető. Akiről a szavak leperegnek, mert engem, mint a puskagolyók, úgy szúrtak át egyesével. Olyannak, aki tudja mi helyes és helytelen, és ennek teljes tudatában választja mindig az utóbbi nyúlcsapást a kettő közül. Útvonal a kárhozat, és a szellem paradicsomai között. Mindig réveteg, és mindig úttalan. Ilyennek képzeltem őt.

Olyannak képzeltem, aki elhagyja ugyan a járt ösvényt, de nem dacból, hanem valamiféle elemi, eredendő késztetéstől vezérelten. Úgy képzeltem nagy harcokat vív majd meg, és szinte kivétel nélkül, mindegyikből győztesen tér haza. Csapzott haját a szél fújja majd szerteszét széles vállain, és a tolvajok, meg a hírhozók mind térdre borulnak világszerte, a lábnyomai előtt.

Olyannak képzeltem, aki megveti a tétovákat, és az akarata szilárd, mint a vas. Engem a hideg sebzett akkor épp, és testem széttépték úttalan sorsok, és a vágyakozás. De ő nagy maradt, és sebezhetetlen, mert én ilyennek képzeltem el.

Olyannak, aki nem tűr ellentmondást, de csak azért nem, mert mindig tudja a helyes választ. Megsegít, ha kell. Felemel, ha nincs más, hogy megtegye. De legfőképpen… olyannak képzeltem, aki nem hagyja el a másikat, bárki legyen is az. Ő marad. Hát ez az, igen… Bármi lesz, ő marad.

Mert olyannak képzeltem, aki megváltja a világot mások helyett. Olyannak, aki nem fél, mert maga a koncepció, a rettegés elemi ereje idegen az őszámára. Érdemesnek… igen. Érdemesnek képzeltem el. És mikor a végtagjaim egyesével letépték, és élve megnyúztak, és ízzó pákával égették a bőrömet, akkor – nemesnek képzeltem őt. Hatalmasnak.

És néha még a mai napig is… látom őt. Hosszú haját rendezetlenül, a szél veti egyik válláról a másikra. Igen. Van, hogy még látom őt. És néha… mikor az estéim hosszúak, mint ez a mai is, viszontlátom megint. A cigarettám csonkig ég, és a füstje van, hogy belepi az életem. Igen, ezekben a pillanatokban… néha azt képzelem, hogy ő is gyenge volt. És szomorú. Most például azt képzelem, hogy csapzott haja elterül a takaró és az ágynemű szelíd vonalai között. Kifejezéstelen arcát a párnába fúrja, és elhüppögi a nagy kalandok fáradalmait. Ezekben a pillanatokban… nos igen. Néha egészen azt képzelem, hogy hiába volt csillagfényes éjszaka, és kaland, meg végveszély. Mégis olyan… egészen olyan, mintha csak… én lennék.

---

Bandicz Bálint Barnabás, a folyóirat egyik alapító tagja. Az irodalom iránti szenvedély és elköteleződés határozta meg már a legkisebb gyermekkorát is. Egészen kiskorától kezdve ír kisebb nagyobb esszéket, olykor egy-egy novellát, vagy csak elmélyült kommentárt az élete éppen aktuális bonyodalmairól.