Kaleidoszkóp

Eltart majd egy darabig, mire visszaszokok ehhez. Még, ha csak egy rövid időre is. Nem volt olyan nagyon rég, hogy utoljára írtam, csak egy hét telt el. Akkor még a számtechben – ezeket a sorokat viszont már itthon írom. Megint kérdőre vontam a Gyöngytyúkot, de ezúttal is biztosított róla, hogy sem ő, sem más nem olvasott bele abba, amit írtam. Egy kicsit ideges lett attól, hogy másodjára gyanúsítom meg, de aztán egyből lenyugodott és lenyomott egy hegyi beszédet arról, mennyire örül, amiért ennyit dolgoztam azzal, hogy kifejezzem az érzelmeimet meg minden. Még mindig flúgos egy kicsit – és talán épp ezért kedvelem. A számtechből email-ben küldtem el magamnak az eddig írtakat, aztán töröltem az ottani verziót. Biztos, ami biztos. Továbbra sem akarom, hogy bárki lássa ezt az egészet. De azért megtartom… hátha egy nap lesz valaki, vagy valakik akik érdemesek rá. Bár nem vagyok az a romantikus, álmodozó típus.

Tudom, hogy ez egy különös történet. Én ne tudnám? Talán azt a következtetést vontátok le végül, hogy valami elmeroggyant vagyok, vagy csak szimplán gyenge idegzetű. Ez nekem is megfordult a fejemben, elhihetitek. És talán így is van…, mert nehezen találok ésszerű magyarázatokat. Eszembe jutott, hogy már az első alkalommal, mikor a jelenést láttam meg voltam hűlve. Talán gyorsabban belázasodtam, mint gondoltam volna. Ami pedig a gyenge idegzetet illeti, épp azután történt az egész, hogy rohamom volt. Szóval, ha nagyon akarom, talán logikusan is meg lehet mindent magyarázni… Talán annyi is elég lenne, hogy nagyon élénk a fantáziám. Ez sem egészen hülyeség, hisz az életem nagy részét fejben, a valóságtól messze töltöm. Ez a módszer kell ahhoz, hogy rendesen tudjak funkcionálni. A lényeg, hogy bár vannak ugyan logikus megfejtések, nekem mégsem tűnik helyénvalónak egyik sem.

Persze nyilván a konkrétumokra vagytok kíváncsiak. Nem láttam a fényt azóta és valahogy az az érzésem, hogy nem is fogom többé. Nem tudom megindokolni miért…, de szinte egészen biztos vagyok benne. De az is lehet, hogy, ha látom még valamikor, nem ilyen módon és esélyes, hogy fel sem ismerem. Eredetileg többet szerettem volna várni, mielőtt megírom a befejezést, hogy több időm legyen feldolgozni az átélteket és mindent kicsit tisztábban lássak, kevésbé elfogultan. Legalább egy hónapot szerettem volna várni. De valahogy húzott a dolog, erősen és kitartóan. Vissza akartam jönni – és pontot tenni a történet végére. Így, viszont semmit nem állíthatok magabiztosan. Idő közben megtudtam a srác nevét, de el is felejtettem mostanra. Semmi érdekes nincs benne, már amennyire volt alkalmam megismerni. Nem kerültünk semmilyen módon közel egymáshoz, bár igaz, hogy mindenki mással szemben is tartózkodónak bizonyult. Egyfajta csendes, távolságtartó magatartással áll mindenhez és mindenkihez. Lehet, hogy ez csak azért van, mert még új a környezet és idővel felenged majd. Bár így sokkal tűrhetőbb: ha felenged, úgyis csak a faszfejek címeres társaságához fog csatlakozni. Sokan keresik a társaságát, de többnyire mégis inkább egyedül marad. Néha, mikor azt hiszi, hogy senki nem látja, leolvad az arcáról az odafagyott, erőltetett mosoly. Az az érzésem, hogy próbál mindenkinek megfelelni – de nem boldog egyáltalán. Én is csak azért láthatom időnként azt, ahogy a valódi énje előmerészkedik, mert ahogy mindenki más, úgy ő sem vesz tudomást a létezésemről. Megint láthatatlan vagyok. És persze még mindig gúny és nevetség tárgya is egyben. Még mindig szívatgatnak. Például a múltkor egy sótlan és egy nyomorék megint össze akart boronálni valami rondasággal, arra hivatkozva, hogy mennyire összeillenénk. Tényleg fáradnak – ez volt rövid időn belül a harmadik alkalom, hogy bepróbálkoztak ezzel.

Lalival is minden újra a régi. Az emberek továbbra is rendszeresen körbeállják és hallgatják a történeteit. Olykor a padomnál ülve hallgatózok, miközben a füzeteimmel babrálok, úgy, mint korábban. Viszont a slam előadás óta másnak látom őt szereplés közben. Időnként el lehet csípni apró, tétova gesztusokat a viselkedésében, amik lámpalázról árulkodnak. Persze mindez a közelébe sem ér annak, mennyire izgult, mikor a színpadon kellett előadnia. Ez gondolkodóba ejtett. Ahogy nekem, úgy másnak is lehet része különös, jelenésszerű élményekben és látomásokban. Mindenkinek van története, ami elmesélésre vár. Talán a legrosszabb a világban az, hogy csak akkor kezdünk igazán emberként tekinteni másokra, amikor mi magunk olyan dolgokat élünk át, amikről azt feltételezzük, hogy rajtunk kívül senki meg nem értheti. És nyilván nem csak én, vagy ti, de mindenki más is így gondolkozik. Az egész olyan hihetetlen… ezt úgyse értenék meg. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy talán így is van. Talán a történeteink tényleg annyira különböznek, hogy képtelenek lennénk kapcsolódni egymáshoz általuk. Lehet, hogy ez a dolgok rendje, nem tudom. De mindettől függetlenül, továbbra is rühellem Lalit. Bár egyszer sem hallottam sem tőle, sem mástól azt, hogyan interpretálta a Nappaliban történteket, de vannak elképzeléseim. Gyakran nevetnek ki a hátam mögött és tudom, hogy emiatt. Na meg persze a balhé miatt.

Sokáig gondolkoztam azon, hogyan tehetném semmissé a történteket, mert nagyon szégyelltem a viselkedésem. Azt, hogy úgy kiborultam meg minden. De végül nem volt rá szükség egyáltalán – mostanra alig alig emlegetik fel. Nem igazán érdekel már senkit. A kisfiú elkattant – asszem így hivatkoznak a dologra. És bár ez eléggé leegyszerűsíti a dolgokat, bőven van benne igazság. Csak abban nem vagyok egészen biztos, hogy a Kisfiú volt az… az az érzésem, hogy a Zalán név az, ami újra kezd értelmet nyerni. De ezügyben sem mondhatok még semmi biztosat. Csak a lány hív így, akit a Kikötőben ismertem meg – és az sem jelent sokat. És persze a szüleim, de az pláne semmit nem jelent. Valahogy inkább bennem érlelődik egyfajta új, reményteljes világ, amiben helye van Zalánnak – míg a Kisfiúnak nincs. Ennek meg megint nincsen semmi értelme, de mostanra biztos hozzászoktatok.

Viszonylag könnyen és gyorsan gyógyulok. Ebben mondjuk nincs semmi különös, legalábbis a beszámoló szempontjából. Az érdekes inkább az, hogy rájöttem, a fejem tisztább most, mint valaha. Nem csak, mint a megbetegedésem előtt, hanem annál is sokkal összeszedettebb. Valahogy azt érzem, hogy képes vagyok a dolgokat nagyobb távlatból szemlélni. Az alaphangulatom még mindig egyfajta szomorkás, bágyatag révület. Mégis… olyan érzésem van, mintha kaptam volna valamit. Vagy az is lehet, hogy én adtam, nem tudom. De az biztos, hogy akkor történt, mikor térdre rogytam az idegen előtt. Nem hiszek Istenben vagy ilyesmi, nem erre akarok kilyukadni. Inkább csak olyan, mintha messzebbre látnék most már az orrom hegyénél. Talán több is van az életben, mint elsőre gondoltam. Bár egyelőre még nem mutatta meg magát ez a többletjelentés – de idővel talán tisztul majd a kép. Nem vagyok optimista – ez inkább egyfajta józanság a részemről. Semmi garancia nincs arra, hogy a következő néhány pillanat ugyanolyan lesz, mint azok amiket épp most élek át. És ha rosszabb lesz… azzal is változott valami. A változásban is lehet gyönyörködni, vagy tévedek?

Nemrég megint volt sárga álmom. Ugyanolyan volt, mint mindig, nem volt semmi változás. A tánc, a fény, az illat… és a különös alak is ugyanaz. Ez meglepett. Valahogy azt képzeltem, hogy most már végleg lezáródott bennem ez a fejezet. De lehet, hogy még koránt sem fejtettem meg az összes rejtélyt a jelenés körül. Most már megmondhatom őszintén, hogy egy darabig, bár magamnak se igazán mertem bevallani, azt hittem, hogy a titokzatos árnyalak az álmaimból én magam vagyok. Végül ez is tévedésnek bizonyult – de talán nem is az idegen az, újdonsült osztálytársam. Mostanában hajlok arra az elképzelésre, hogy sosem volt több egy szimbólumnál. És, ha szükségem lesz rá, újra valaki másban látom viszont a vonalait, a testalkatát. Volt egyébként egy érdekes gondolatom közvetlenül azután, hogy felébredtem. Mi van, ha a köd és a fény is bennem van? Ha egyik sem külső tényező, de nem is egylényegűek. Talán nem csak a homály, de a világosság is végig tőlem származott. Lehetséges, hogy ezzel minden ember így van? Hogy ez is, meg az is megvan benne? És talán soha nem tisztán csak az egyikre vagy a másikra van szükséged. Mindig kell egy kicsi mindkettőből… azt hiszem.

Nem tudom kaptatok e valamit ebből az egész történetből… hisz nekem is olyan zavaros még az egész. Időnként még elborít a reménytelenség – de néha azt képzelem, hogy színi élmény az egész, pont, mint kiskoromban. És ki tudja, talán már túl vagyunk az első felvonáson.

Nem sok mondanivalóm maradt nektek… de egy valamit azért még elmesélek. Tegnapelőtt a lánynál aludtam. Jázminnak hívják, mint kiderült. Nem történt semmi, ha ez érdekel, csak beszélgettünk késő estig. Olykor kicsit úgy viselkedik, mint a sótlanok az osztályból. Érdemtelen, műanyag témákon kellett csámcsognunk olyankor. És alapvetően elég felszínes tud lenni időnként, de azért vannak jó pillanatai. Talán lesz valami a dologból, de az se baj ha nem. A lényeg, hogy nem sokkal azután, hogy lefeküdtünk aludni, gyakorlatilag kidobott magából az ágy. Amúgy sem alszom jól idegen helyen. Csendben, feltűnés nélkül kilopóztam az éjszakai városba. Reggelre visszamentem és vittem reggelit, mint valami elbaszott amerikai filmben. Fornettit. Olyan volt, mint a száraz kutyaszar, mire visszaértem vele, mert jó messziről hoztam. Egészen a Béke parkból.

Bizony – a belvárosból sétáltam ki a parkba. Eltartott egy darabig, de nem siettem el. Egészen… könnyednek éreztem magam. Mikor odaértem, épp kezdett hajnalodni. Mázli, hogy így jött ki a lépés, mert semmit nem terveztem el előre. Úgy tűnik néha még nekem is lehet szerencsém – fasza, most találhatok ki új mottót magamnak. Kiültem az egyik kis dombra a völgy mentén és tekertem egy cigit magamnak. Rágyújtottam és néztem, hogyan ébredezik a város körülöttem. A távolban, az ég felé meredő emeletes házak ablakait kerestem és próbáltam kitalálni mi zajlik mögöttük. Azon morfondíroztam, hogy minden ablak mögött másik történet van, csak ki kellene nyitni őket valakinek. Hosszan bámultam őket ezen merengve, még azután is, hogy a cigim kialudt. Könnyedén megtehettem, mert jók voltak a látási viszonyok. Felszállt a köd.

Vége

Az író utószava

Ez az írás exkluzív, a folyóirat hűséges olvasói, és a Kisfiú történetének lelkes hívei számára. Bár rendszeresen publikálok a Kaleidoszkóp prózai műveknek fenntartott rovatában, most először teszem ilyen közvetlen, és mélyen személyes módon. Nincs fiktív kontextus vagy elvont prozódia. Csak néhány gondolat, és megjegyzés, csupaszon és őszintén, tőlem – nektek. Kissé zavarban is vagyok. De még mielőtt a tőlem egyáltalán nem szokatlan, minden bizonnyal zavaros és ömlengő szólamokra rázendítenék – jobb, ha lefutjuk a kötelező köröket. Stílszerűen, valamint az elemi udvariasságnak eleget téve, szeretnék köszönetet nyilvánítani.

Mindenekelőtt, és első sorban Forray Petinek vagyok hálás, először is mert, hogy ez a kisregény így, teljességében megszülethetett, legalább annyira az ő érdeme, mint az enyém. Fejezetről fejezetre haladva tanulmányozta át, minden alkalommal nagy műgonddal és igényességgel elemezve minden egyes bekezdést. Kritikái és jobbító javaslatai nem csupán azért jelentettek sokat a számomra, mert írói minőségemben fejlődhettem általuk, hanem mert bizonyos értelemben ez hajtott előre, és ösztönzött a munkámban. Soha ezelőtt nem vállalkoztam még ekkora lélegzetvételű kreatív feladatra. Aki volt már lelkes, de amatőr író, az jól tudja milyen keserves érzés az asztalfióknak írni, tudva, hogy hiába a szenvedély, meg az ihletett pillanatok – pont leszarja mindenki. Szóismétlés ide, vagy oda: tény, hogy ezt a történetet első sorban neki írtam egyedül, és csak másodsorban Neked – kedves feltételezett olvasóm.

Hálás vagyok neki továbbá azért is, mert a nagy kísérletből lett élő közösség része lehetek, amit Kaleidoszkópnak hívnak. Közel két évvel ezelőtt keresett fel, lévén, hogy gyerekkori barátok vagyunk, és mert tudja, hogy bolondulok a művészetekért, különös tekintettel az irodalom mesevilágára. Mintegy foghegyről, mellesleg odavetette nekem, szeretnék e online, művészeti témájú folyóiratot alapítani vele, és néhány barátjával. Hasonló könnyedséggel feleltem gyors igent a felkérésre.

És, hogy ne nyúljon eme utószó, vélhetőleg sokak számára érdektelen, kötelező indítása túl hosszúra, igazán csak egy valakinek vagyok köteles még köszönetet mondani: Neked, ha elkísérted Zalánt a Béke parkig (Rowling után szabadon).

Ez a mérföldkő a folyóirat életében is jelentős, lévén, hogy a második számtól, tehát majdnem a kezdetektől fogva tartott a kisregény fejezetekben való közlése, türkiztől barackig, egészen a mai napig. Nem tudom van e valaki, aki a legelejétől követte, hónapról hónapra, az utolsó bekezdésig. Úgy képzelem, hogy a legtöbben, akiknek felkeltette az érdeklődését, később pótolták az elejétől, vagy időről időre beleolvasgattak. Így vagy úgy, de ha több mint másfél éven át kísérted a Kisfiút, a kalandjai során, hallgatva az eszement, néha abszurd, néha sokatmondó kirohanásait és szenvelgéseit, remélem nem hat önteltségnek a részemről, ha azt mondom, ezzel egy korszak zárult le a folyóirat életében. Kicsit mind megérkeztünk, a Béke parkbéli dombtetőre, azt hiszem.

Az aktív írói munka nagyjából egy évet vett igénybe, és már azelőtt kész voltam, hogy az első fejezetet leközöltük. Onnantól csak a pepecselő lektorálás volt hátra, az irodalom legunalmasabb része. Így viszont nekem nem is kettő, hanem három év távlatából áll módomban erre az egészre visszanézni. Már az utolsó pár hónapban biztosan tudtam, hogy szeretnék az igazi epilógus mellé, egy esetleges, mintegy kiegészítő változatot is írni, a karakterből kilépve, őszintén és egyenesen. Mégis, ilyen közel a márciusi szám megjelenéséhez, (19.-e van) jóformán az utolsó pillanatban állok neki. Egyszerűen nem tudtam mit mondhatnék még el, csak egy erős késztetés élt bennem, egy megfoghatatlan, de annál nagyobb lendülettel hajtó erő. A történetnek vége van, mégis… volna még egy pár dolog. Elsőként azt sikerült kifundálnom, miről nem akarok beszélni. Nem áll szándékomban bármilyen, az illúziót porig romboló műhelytitkot, vagy belsős érdekességet megosztani. De azt szeretném elmondani, hogy ez a legintimebb, és legszemélyesebb írásom valaha.

A történet metafikció, azaz az én életem valós körülményei biztosították a kontextust, Zalán kitalált karaktere számára. Homályos határterület ez… mégis minden ilyen alkotás egyfajta űzött vallomás az író részéről. Nincs ez másként az én esetemben sem. Szerencsére a középiskolai éveket néhány éve már magam mögött tudhatom, de ettől függetlenül az volt az eddigi életem egyik legjelentősebb időszaka. Aki olvasta más írásaimat is ezen a kisregényen kívül, annak ez bizonyára nem okoz különösebb meglepetést. Sok írásom szolgált arra, hogy a gimnáziumi éveim egy-egy meghatározó időszakát fémjelezze. Leginkább talán a Leltár, az Esti órák, és a Részegek. Mind a három megjelent a folyóirat virtuális hasábjain. Azért is említem őket cím szerint, mert ezek voltak, mondhatni az Akit megcsókolt a nap lelkes prototípusai. Ha egy lerövidített verziót kellene ajánlanom valakinek, az említett három szöveg együttesét mondanám.

Nem szerettem a középiskolát. Azazhogy, magával a rendszerrel olyan hatalmas problémáim nem voltak. Inkább bennem hibádzott valami, ha őszinte vagyok magammal, és ilyen módon Veled is, kedves visszatérő olvasóm. Leegyszerűsítve a képletet, az mondhatnánk, engem a kamaszkor nem csak finoman meglegyintett, mint annyi kortársamat, hanem visszakézből szájon baszott – hogy egészen finoman, és elegánsan fejezzem ki magam. Félreértés ne essék, tudnék szebben fogalmazni, de mégis csak Zalán történetének margójára firkálok épp, úgyhogy aki idáig eljutott, azt vélhetőleg nem zavarja egy kis jólesően alpári, odabaszós ocsmányság, két eszmefuttatás között. Plusz igyekszem hű lenni a kreatív közeghez, amit én alkottam ezzel a kisregénnyel, és ilyen módon, a sorok közt olvasva – önmagamhoz is. No, azt hiszem egy szájonbaszás sem kapott még ilyen mély, lélektani és stilisztikai elemzést korábban. Csak itt, és csak most. Az olvasóért bármit.

Soha nem voltam egészen képességtelen, és a meg nem értett, elvont művész szerepében sem kívánok tetszelegni, sem most, sem máskor. Számomra, ha tehetek ilyen nagyravágyó kijelentést, azért végtelenül jelentős Zalán története, mert olyan gyakori a mindennapokban. Mindannyiunkban lakik egy meg nem értett kisfiú, vagy kislány, aki a szociális szorongástól űzötten, menekül a világ elől. Sőt, azt hiszem nekünk, Z generációsoknak ez a legfontosabb ismertetőjegyünk. Mint egy fiók, amit kihúztak a szekrény melegéből, és a szoba közepén hagytak, hogy főhősünket idézzem. Hát így valahogy. Egyébként meg remélem jól idézem, mert biztos kinyírna.

Annyi meg annyi Zalánt láttam, beleveszni a mindennapok sűrűjébe. Rájuk senki nem figyel, senki nem hallgat. A tragédia, a végső, elemi erővel bíró nagy tragédia az emberi létben nem az, hogy egyszer mind meghalunk, hanem, hogy nagyon sokáig kell még bizonytalanságban élni odáig. Zacsi jól mondta, a rohanó világ tényleg gyors. És a nagy rohanás közepette, csak az igazán nagy dolgoknak tulajdonítunk jelentőséget. Szuperhősöknek, vagy antik tragédiák nagy formátumú hőseinek. De ez mind nem a valóság… megint csak az kell mondjam: a legtöbbünkben nem ezek az elemek élnek, sírnak és nevetnek, hanem azok a bizonyos Kisfiúk, és Kislányok. Tudjátok, hogy van: Ez több egy becenévnél. Ez egy átok rajtam basszus. Egy rohadt átok ez nekem.

Én úgy próbáltam felülkerekedni a szorongásaimon, hogy írtam amikor csak tehettem, sokat és szenvedélyesen. És persze, eszem ágában sincs elhallgatni – többnyire szarul. De szeretném azt hinni, hogy néha sikerült hatnom másokra. Öntelt gondolat ez, de egyben reményteljes is. Persze mind úton vagyunk – ezért is igyekeztem többnyire nyitva hagyni Zalán történetét. A való életben nincsenek stáblisták.

Legnyomorultabb, sóvárgóan magányos pillanataimban anno, mindig ugyanaz járt a fejemben. Nem az a legdühítőbb, hogy nem tudok megbékélni magammal és a világgal. Egyébiránt a kettő egy és ugyanaz. Ami mindezeknél jobban, elemi erővel frusztrált, hogy nem lesz senki, aki az én történetemet elmesélné. Mert olyan kisszerű, és sekélyes… Különösebb fordulatoktól, izgalmas elemektől mentes. De nekem a világot jelentette. Amiken Zalán átment, szándékosan fiktív, általam kitalált történet volt. De aki ismer, és ismert régen is, jól tudja hány meg hány helyen cseng össze az én életem valóságával. Egyszerűen nem bírtam megállni… Tudjátok, hogy van ez. Egy csomó ablak, a ködfátylon túl. Csak ki kellene nyitni őket valakinek.

Bandicz Bálint Barnabás

---

Bandicz Bálint Barnabás, a folyóirat egyik alapító tagja. Az irodalom iránti szenvedély és elköteleződés határozta meg már a legkisebb gyermekkorát is. Egészen kiskorától kezdve ír kisebb nagyobb esszéket, olykor egy-egy novellát, vagy csak elmélyült kommentárt az élete éppen aktuális bonyodalmairól.