Kaleidoszkóp

Hűvös őszi reggel volt, amikor megérkezett a Tudományos Akadémiára. Nem volt túl izgatott: már volt tapasztalata hasonló helyeken korábban.

Mindig furcsállva néztek rá, amikor bemutatkozott: M. A., biokémikus és toxikológus. Mit keres egy ilyen ember olyan tudományos konferenciákon, ahol csak mérnökök, közgazdászok, tanárok vagy ügyvédek fordultak meg? Egyik sem volt az ő világa és ezt ő is jól tudta. Mégis elment az éppen aktuális találkozóra, amelyen a politikatudományok nagyjai gyűltek össze. Csupa elől-hátul doktor, meghívott nagykövetek, diplomaták, vezető politikusok a politikai paletta mindkét oldaláról. Az ország vezetőinek kréme, a créme de lá créme. Mindannyiukat szívből utálta.

“A sok képmutató majom. Pózolnak itt mindenféle jó ügy mellett, miközben fogalmuk sincs arról, milyen is valójában az élet. Ájtatoskodnak. Hitegetnek. Félrevezetnek. Hazudnak. Embert ember ellen, anyát és apát gyereke ellen, polgárt polgár ellen hangolnak. Ej, mind csak köpnivaló alak, semmi több. Niemandok.” – könyvelte el őket magában Molnár.

“Nem baj. Nemsokára eljön az én időm.” – nyugtázta magában, majd elvegyült a tömegben.

Dél körül már készen várta a nagytudású és díszes társaságot az ínycsiklandó ebéd. A Hiltonból hozatták. Vagy talán a Gundelből. Mindegy, Molnár számára teljesen közömbös is volt. Ő nem volt éhes. Másfajta étvágy mardosta belülről. Egy jóval erősebb, ősibb fajta, amely a szénnél feketébben izzott lelkében, készen arra, hogy kitörjön onnan. Szétnézett a teremben. Gyorsan felmérte az asztalokat. Mind rogyásig volt finomabbnál-finomabb, drága, exkluzív, márkás, külföldről behozatott fogásokkal és italokkal. A gondolattól majdnem felfordult a gyomra, hogy mindezt a magyar adófizetők és uniós állampolgárok fizetéséből és béréből vették el, igazságtalanul. Ekkor meghallotta a szekcióvezető hangját, amint megköszönte a kerekasztal-beszélgetést résztvevőinek a részvételt, a közönségnek pedig az “eszmecsere során nyújtott aktív részvételt”. Tudta, hogy hamarosan elhagyják helyeiket és megérkeznek az asztalokhoz, hogy megetessék gyomruk örökké éhes fenevadát. Gyorsan kellett cselekednie. Benyúlt zakója zsebébe és egy apró fiolát vett elő. Lecsavarta az üvegcse kupakját és szabadjára eresztette a benne lakó borzalmat.

Aznap délután jókedélyűen sétált végig a Duna-parton. Tudta, hogy helyesen cselekedett. Ezt a hitét senki és semmi nem tudta megingatni. Már évekkel ezelőtt eldöntötte, hogy amikor az alkalom megmutatkozik, megcselekszi, amit megkövetel a haza és a lelkiismeret az ország fiától. Még egyszer visszanézett a Tudományos Akadémiára: megcsodálta a nemes épületet, amely a magyar tudományos életnek otthont adott. Az Akadémia amely erős bástyaként állt ott és elgondolkodott azon, hogy vajon hogyan fog majd bevonulni a történelemkönyvekbe. Hazaáruló gyilkos? Az ország megmentője? Politikai terrorista? Vagy talán teljesen elfelejtik a nevét és munkásságát? Esetleg a következő őrség a politikai vártán sikeresen kitörli az ő nevét is, ahogyan a szovjetek tették Trockijjal? Nem tudta. Abban viszont teljesen biztos volt, hogy az a nap, megváltoztatta országa életét, fenekestül felforgatva mindazt, ami addig gránitszilárdságúnak tűnt.

A rendőrség közben nagy erőkkel vonult a helyszínre a mentőkkel együtt, de már csak a halál időpontját tudták megállapítani. A látvány, ami fogadta őket, teljesen megrázta még a sokat látott orvosokat, mentősöket, de még a kiérkező Fővárosi Rendőrkapitányt és az Országos Rendőrkapitányt is.

A teremben, életükben talán utoljára jóllakottan, mint megannyi krumplival teli zsák, hevertek a földön a dicsőséges nagyurak, díszes dámák és talpnyaló csatlósaik, csókosaik, csicskáik és a még futottak kategóriájúak. Már nem voltak éhesek. Sem szomjasak. Már nem kívántak több közpénzt vagy vagyont. Már nem kellett semmilyen márkás táska, telefon vagy nyaralás a Bahamákon. Csak feküdtek a földön, kiüresedett tekintettel. A lelkük, (ha ugyan volt nekik olyan valaha is), már régen elhagyta földi porhüvelyüket.

Molnár Alfréd elégedetten nyugtázta aznap este az internetes portálok hírei alapján munkája sikerét. “A kísérlet jól sikerült. A tudományos vizsgálat elérte célját. A fertőző gócpontot felszámoltuk. Mindezt tudományos igényességgel.” – mondta diktafonjába.

Elmosolyodott, majd ránézett a Föld térképére. “Vajon hová menjek legközelebb nyaralni?” Az óra ekkor éjfélt ütött. Molnár Alfréd pedig euforikus állapotban feküdt le aznap este.

---

Kárpáti László eredeti végzettsége szerint angoltanár. Öt éven keresztül tanított, majd 2018-ban egy huszárvágással átkerült a gyermekvédelembe. A doktori képzése alatt megfertőzte az írás szeretete, így ekkortól kezdve igyekezett folyamatosan alkotni. A korábbi írásaihoz képest éles váltás volt, amikor nagyjából három éve elkezdett újból verseket, majd életében először, novellákat írni. Első sikeresen megjelenő novellája, a Háborús veszteség is, amely a Szó-Kincs 2024-es antológiában láthatott napvilágot.