Bandicz Bálint Barnabás
Akit megcsókolt a nap – 16. fejezet:
Újabb elmélkedés a köd kapcsán
– Mi a fene volt ez? – Csak a csend felelt. Felültem az ágyban és vártam, hogy a szívverésem lelassuljon. Nagyon oda voltam. Szabálytalanul kapkodtam a levegőt és úsztam az izzadságban. Gyorsan körülnéztem és láttam, hogy alattam a lepedőn egy nagy, sötétlő folt terpeszkedik. És bár éreztem, illetve inkább sejtettem, hogy még jobban belázasodtam, mégis a hideg rázott. Rohadtul fáztam.
– Mi a faszom volt ez? – Bár az aktuális helyzetem sem volt épp szívderítő, engem mégis az álom aggasztott. Beleégett az agyamba az iménti látomás, minden egyes apró részletével együtt. Még ott, az ágyban ülve elkezdtem fejtegetni. Közben többször magamra pirítottam, amiért ilyen hülyeséggel baszom az időt. Említettem korábban, hogy rég letettem arról, hogy saját magam hathatósan elemezzem. Csak elfogadtam, hogy a dolgok úgy mennek, ahogy. És hosszú-hosszú ideig tényleg nem érdekelt, egy kicsit sem. Mondhatni, megbékéltem azzal, hogy minden szar és semmi nem lesz jobb. És, hogy bennem nincs semmi a tátongó ürességen meg az örökös hiányérzeten kívül. Gyakorlatilag egy kitöltetlen csekk vagyok. Ami nem azt jelenti, hogy kitöltésre váró, hanem, hogy rendeltetésénél fogva üres és kész. De ez az álom – nem is – ez a jelenés felkavarta az állóvizet. Kell, hogy jelentsen valamit… volt is pár elméletem, de végül mindegyiket elvetettem, még abban a pár percben, amíg az ágyban ülve lihegtem. Sehogy sem akart összeállni. Pedig amúgy egész ügyes vagyok a szimbólumok megfejtésében, ha mondjuk verset olvasok vagy valami. De úgy tűnik a dolog csak addig megy, amíg elfogulatlan tudsz maradni. Ha a jelkép tőled származik – mi több, ha a jelkép te magad vagy – a tudásod cserben hagy. Vagy csak én nem tudtam eléggé megnyugodni, ahhoz, hogy tisztán lássam a helyzetet. Egyébként ez eszembe is jutott. Azzal is korholtam magam, hogy, ha nem is értem meg a jelenés értelmét pontról pontra és részleteiben – a lényeg akkor is megvan. Semmi jót nem jelent. A lényeg, hogy megint el van baszva bennem valami. Semmi újdonság. Mégis…
– Mi a fene történik velem? – Ezt csak úgy elmerengve és félhangosan motyogtam magam elé. Aztán megköszörültem a torkom és megismételtem, valamivel emeltebb és határozottabb stílusban. – Mi történik velem? – Lassan és megfontoltan körülhordoztam a szobán a tekintetem. Nem mintha választ vártam volna, ez csak egy amolyan színpadias gesztus volt. Utoljára kiskoromban csináltam ilyesmit, nem egyszer akkor mikor esténként a játszótér mellett, a focipályán róttam a köröket és az élet dolgain merengtem. Akkoriban szerettem, mondjuk úgy, fájdalmasan drámai módon látni a dolgokat és azt képzeltem én vagyok a meggyötört főhős, aki az egész világ terhét a vállán cipeli. És, ha kezdett sok lenni, a fájdalomból színi élményt kreáltam magamnak. Mondjuk. Elég kezdetlegesek voltak ezek az előadások. Olykor széles, nagy ívű gesztusokkal kitártam a karjaim és az ég felé ráztam őket. Szerintem már kiskoromban sem hittem Istenben, úgyhogy ez tényleg csupán tettetés volt. Hatásvadász elemekkel tarkított, színpadi monodráma. Vagy csak egy hülyegyerek kalimpált az ég felé, ahogy jobb. Máskor ugrálni kezdtem és erős, gurgulázó hangokat adtam ki a torkomon. A fasz se tudja ez mit jelenthetett, de kellemesen megtörte a mindennapok megszokott menetét. Normális ember ilyet nem csinál – épp ezért különleges dolog. Minden ami a normából kilóg, az mentsvár a különcöknek. Máskor fulladást imitálva elterültem a Földön és olyan is volt, hogy megpróbáltam olyan sokáig visszatartani a lélegzetem, hogy elveszítsem az eszméletem tőle. Ez egyébként sosem sikerült. És mikor nem jött össze, ököllel vertem a saját fejem dühömben. De igazából nem is tudom már miért mesélem most ezeket… ja igen! Körülnéztem. Lassan és kimérten. Fogalmam sincs miért épp akkor, abban a helyzetben vettem újra elő ezt a szokást, annyi év után. Talán folytattam is volna és ki tudja, talán idővel a gurgulázva ugrálós figurát is bedobom, ha nem működött volna a dolog már rögtön a legelején. Ugyanaz történt, ami kiskoromban is, ha eleget “játszottam”. Megfeledkeztem valami nagyon fontosról. Nem egy konkrét dologról beszélek, mint az álom cselekménye, vagy ilyesmi… azt valószínűleg soha nem fogom elfelejteni. Még ma is beleborzongok – és persze továbbra sem tudom, hogy miért. Az élmény az, amit ezek a nevetséges, színi gesztusok elfeledtettek. A fájdalom élménye. Ettől régen, kis hugyos koromban és ott, az ágyban is azt éreztem, mintha csak egy film lenne az egész. Nem a valóság. Nem kell félni semmitől – nincsen szörny az ágy alatt.
Még mindig rohadtul fáztam, de legalább sikerült letennem arról, hogy az álmot megfejtsem. Ránéztem a telefonomra: 4 óra 20 perc volt. Alig több, mint egy órám van a buszom indulásáig és még fürdenem is kell meg átöltöznöm. A legokosabb lenne már most felkelni, inni egy NeoCitrant vagy valami, bekapni egy lázcsillapítót és lassan, kényelmes tempóban készülni az indulásra. Ez lenne a legészszerűbb. Természetesen egyáltalán nem ezt csináltam.
Egy hirtelen jött ötlet hatására mint a rugó, úgy pattantam ki az ágyamból és megálltam a szoba közepén. Vártam kicsit, hogy visszatérjen az egyensúlyom. Még mindig nem volt az igazi és bár valamivel mégis jobb volt, mint előző nap a Széchenyin, az álldogálás nem segített, hanem csak folyamatosan rontott a helyzeten. Egyre jobban szédültem és a hányinger is visszatérőben volt tegnapról. Aztán eszembe jutott valami – egy részlet az álmomból. Még mindig remegtem a hidegtől, pedig tegnap este úgy ahogy voltam, ruhában feküdtem ágyba. Gyorsan magam köré tekertem a takaróm és elindultam kifelé a szobámból. Ahogy a takaró sarkát dülöngélve húztam magam után, olyan voltam, mint valami részeg fekete mágus. Továbbra is dideregtem. De nem nagyon érdekelt addigra – más izgatta a fantáziámat.
A gangon a tűzfalhoz közelebbi lépcsőt választottam – azt aminek meredekebbek a fokai. Leültem, a takaró lelógó sarkát óvatosan a fenekem alá suvasztva. Még így is rohadtul fáztam, természetesen sokkal jobban mint a szobában, paplan ide vagy oda. De nem érdekelt. Bár a fejem eléggé kóválygott és a gondolataim meglehetősen zavarosak voltak, mégis – határozott céllal érkeztem. Látni akartam a ködöt.
Persze ott volt most is. Semmi nem változott. Az jutott eszembe, vajon Pécsen is ott van e, ezzel az ittenivel egy időben. A logikus válasz az egyértelmű igen lenne. De valahogy, minden észérv és természeti következetesség ellenére, az a határozott érzésem támadt, hogy mégsem. Nincs ott. Sőt, itt se igazán. Bennem van. De legalábbis engem követ.
Attól, hogy leültem, jobban lettem kicsit, legalábbis az egyensúlyérzékemnek jót tett, hogy megpihentem. A hőháztartásom viszont eléggé berzenkedett a dolog ellen. Szarul voltam, minek részletezzem. Azt kérdezhetnétek, joggal, hogy mi a fasz ütött belém, ott és akkor. Őszinte leszek: fogalmam sincs. Én általában tisztában vagyok vele mit miért teszek, még, ha nem is úgy tűnik időnként. Elég sok mindent megtudhattatok rólam az eddigiek alapján – már ha olvassa valaki ezt a szart – de azért még közel sem lettünk puszipajtások. Nem mondtam el mindent. Kevés az időm hozzá és az energiám is egyre fogy. Bizonyos dolgokra szándékosan nem tértem ki… mert nem lenne jó felidézni. És nem azért, mert elszomorodnék tőle, vagy ilyesmi. Akinek egy jól bejáratott szomorúság az alaphangulata, könnyen védekezik a depresszió ellen. Jóval könnyebben, mint az, aki szentül hiszi, hogy van remény. Én tudom, hogy nincs. Csak a köd van – belepte ezt az egész szarfészket és nem fog egykönnyen távozni. Azért, mert belőlem jön – én magam vagyok a reménytelenség.
Tudom, tudom, hogy milyennek hat ez az egész. Giccses, erőltetett és abszurd minden amit mondok. De bekapahatjátok, ha nem tetszik. Senkit nem akarok meggyőzni és nem tartozom magyarázattal. Én csak hű maradok az elhatározásomhoz: mindent elmondok. Az egész szart elmesélem. Bár a lényeg még hátravan… de még azelőtt pár szót, a köd kapcsán. Utoljára.
Azért ültem ki, mert szenvedni akartam. Ez az igazság. És azt hittem sírni fogok – de semmi nem jött. És semmi más. Csak egy apró lángja a gyűlöletnek. Épphogy átélt megvetés – saját magam iránt. Tudjátok, régen eléggé megvetettem magam és nem úgy, mint mostanában, hanem sokkal aktívabb módon. A mindennapjaim szerves része volt, ezt akarom mondani. Miközben a mindenféle apró-cseprő dolgaimat intéztem: mindig jelen volt. Már egészen kiskoromban. Még, ha az is volt a határozott érzésem, hogy valamit jól csináltam: az is csak ezt a saját magam iránt táplált gyűlöletet erősítette. Úgy is lehetne mondani, hogy imádtam utálni magam. Ez erőt adott. Furcsa, érthetetlen, értelmetlen erőt. De igazi volt, mindennek ellenére. Nem is tudom, hogy lehetne ezt érthetően átadni… megvan az a jelenet, mikor a Sebhelyesarcúban Tony kiakad az étteremben? “Ide nézzetek! Itt megy a rosszfiú!” Vagy valami ilyesmi. Igen, azt hiszem, ez a legpontosabb. Szerettem rossz lenni.
De egy ponton az egész odalett: a hajtóerő, amit a gyűlölet adott. A megvetés okozta lendület. Akkor történt, vagy legalábbis azidőtájt, mikor meghalt a nagymamám.
Nehéz ügy ez… tudtam, hogy majd előjön, de nem tudtam, hogyan vezessem fel. A fenébe már, az egész rohadt beszámolót neki szentelhettem volna, akkor se értenétek mennyire különleges volt a kettőnk kapcsolata. Imádtam őt – talán az egyetlen volt, akire ezt mondhatom. Szeretem a szüleimet. A magam furcsa és távolságtartó módján. De a nagyit imádtam is és az egészen más.
Mesélhetnék hosszú, kimerítő és tartalmas történeteket a kettőnk viszonyáról – de semmi értelme. Elvégre a haláláról és nem az életéről akarok mesélni. Azért azt hozzátenném, hangozzék is ez bármily közhelyesen, hogy ő volt az egyedüli aki megértett. Az egyetlen. És ezt komolyan is gondolom. Nem látott belém mindenféle rejtett, varázslatos világokat. Kicsinek és nyeszlettnek látott. Mégsem hívott volna soha kisfiúnak – és az ő szájából hangzott a nevem a legszebben. Zalán. Az ő halálával ez a név is üressé vált. Már semmit nem jelent.
A rák vitte el, ha éppen érdekel. Igaz, milyen közhelyes? Én megmondtam, rögtön az elején, hogy az egész sztori, amit elmesélni készülök, úgy szar ahogy van. Mégcsak nem is vicces. És én nem tudok történetet mesélni. De már ezt is tudjátok.
Mielőtt kórházba került volna, egy darabig otthon ápolgattuk. Na persze, már azután, hogy a diagnózis megszületett. Öreg volt a kemóhoz és nem kellett sok idő, hogy ez látszódni is kezdjen rajta. Nem pusztán a klasszikus kezelés hiányára gondolok – az életkorára is. Egészen addig energikus és lendületes volt. Az igazság az, hogy bárkit lekörözött otthon bármiben. Az agya gyors volt és pengeéles. Kerültük vele a szócsatákat – vagy ha mégis belementünk, csak úgy, az esélytelenek nyugalmával. Aztán ez a szar elkezdte megzabálni belülről – jó nagyokat harapott belőle. És akkor nagyon, de nagyon megöregedett.
A haja rendezetlenné vált és mindig összeragadt az izzadságtól. Állandóan hálóingben volt és állott hugyszagot árasztott. De messze nem ez volt a legrosszabb, hanem a tekintete. Örökké a semmibe bámult. Üveges volt, így mondják, azt hiszem.
Mivel a kemó ki volt lőve, alternatív gyógymódok után kutattunk. Egy nagy rakás vitaminnal meg egyéb gyógyszerrel tömtük, de persze sima szart se ért egyik se. De nem is ez a lényeg, csak egy szer fontos, de az különösen. Nem mondok neveket – ez itt nem a reklám helye. Por alakban lehetett kapni és vízben kellett elkeverni. Óránként kellett stampózni belőle, ami azt jelentette, hogy valakinek a családból, hármunk közül minden órában, késő estig be kellett vinni egy-egy adagot. Hamar kialakult az a rendszer, amiben a legtöbbször én vittem be neki azt a rohadt szart. Elképesztően büdös volt és csak úgy nagyjából vannak elképzeléseim, milyen íze lehetett. Gondolom olyan lehetett mint a halál, cseppfolyósítva. Ezt nem viccből mondtam egyébiránt. Komolyan beszélek.
Na persze mindig könyörögni kellett… épphogy lecsúsztak azok a kis pohárkák, sűrű öklendezések között. Óráról órára… és mindig egy kicsit kevésbé volt önmaga. Ez nem valamiféle költői túlzás a részemről. Az állapota mindig egy kicsit keservesebbnek tűnt – nekem legalábbis. Akkoriban kezdtem el először, intenzíven gondolkodni azon, hogy mit jelent a halál. Ne várjatok sokat, mert nem jutottam a kérdéssel messzire. Végülis nem vagyok egy észlény – de azt látom, hogy mi nem igaz abból, amit mások mondanak. Semmi szépség nincs benne – vagy méltóság. Még, ha más körülmények között… alakult is volna úgy ahogy, akkor sem lett volna egyéb mint riasztó és borzasztóan kegyetlen. Az vált az elméletemmé, ahogy akkoriban a halál és az emberi kipárolgás átható bűzét árasztó falak között ültem és bámultam a roncsot, ami az emberből maradt, akit szerettem – hogy az élet egy jó nagy átverés. Hisz mindig így végződik, nem igaz? Nincsen második menet, vagy szerencsés fordulat. Végül csak az üresség van – és semmi más.
És akkor fogyott el az erőm, amit a fájdalomból nyertem. Összességében kicsit meg is nyugodtam… de elveszett valami más ami nagyon fontos. Elveszítettem az érdeklődésem a dolgok iránt. Az élet a halál előszobája – na és akkor mi van? El tudjátok képzelni? Így okoskodtam. Azazhogy nem is, ez így nem pontos egyáltalán… de az biztos, hogy többé nem okozott elégtételt az, ha bántom magam. Sem ez, sem semmi más.
Hol rontottuk el? Ezen gondolkodtam. Sok minden eszembe jutott. A rejtélyes idegen, a fény bitorlója – ő tényleg jobb volt, mint mi mindannyian? Vagy őrá is a homály vár, mint erre az álmos kis falura körülöttem? Egyáltalán hol végződik a köd és hol kezdődik a fény? Meg lehet ezt a kettőt különböztetni egymástól? Mi van, ha a kettő egy és ugyanaz?
Mélyen belenéztem a tejfehér semmibe és saját magam láttam viszont. Ezen felül még a régmúlt minden jelenése bennem élt – és hosszú, hosszú idő után újra szenvedni akartam. Erősen, hogy a föld is megnyílik alattam! De az egészből semmi nem lett. Légy se rezzent, olyan csend volt körülöttem. A láz égette a testem, mégis remegnem kellett – és talán csak részben a hideg miatt… nem tudom. Olvassa ezt valaki? Olyan terület ez, amit már nagyon nehéz szavakba öntenem. A teljes és végtelen reménytelenség állapota – éreztétek már valaha? Ha nem is, azért csak sejtitek milyen lehet. De nem akarok rejtjelekben beszélni. Igazából az sem baj, ha nem értitek… a lényeg még csak ezután jön.
Majdnem egészen ötig ültem ott, fázva és dideregve, homályos és érthetetlen gondolatok közt őrlődve. Aztán nagy nehezen feltápászkodtam – és indultam átöltözni.
Bandicz Bálint Barnabás, a folyóirat egyik alapító tagja. Az irodalom iránti szenvedély és elköteleződés határozta meg már a legkisebb gyermekkorát is. Egészen kiskorától kezdve ír kisebb nagyobb esszéket, olykor egy-egy novellát, vagy csak elmélyült kommentárt az élete éppen aktuális bonyodalmairól.
