Kaleidoszkóp

G. kényelmesen hátradőlt nagyméretű foteljében. Egyik kezében egy vastag kubai szivar izzó rúdját, másikban egy pohár ír whiskyt tartott. A sárga nedűt lassan és bágyadt módon mozgatta a pohárban, néha meg–megállva, hogy egy pillanatra belekortyoljon a hosszú időn át tölgyfa hordóban érlelt itókába. Hagyta, hogy az íze elöntse az ízlelőbimbóit és szétáradjon egész testében, melegséggel árasztva el mindenhol. Ilyenkor beleszívott az izzó trópusi füstrúdba, letüdőzte, majd jóízűen kifújta azt. A füst mindig magabiztosan szállt felfelé, kisebbfajta felhőket formálva a feje fölött.

G. éppen egy ilyen füstfelhőn legeltette a szemét, majd a következő kérdést tette fel hangosan a vele szemben ülő vendégnek:

– Mondja csak, kedves Christfield fiam. Maga szerint mi a baj a mai világgal?

– Parancsol, nagyságod? – kérdezett vissza az ifjú úr. – Nem értem pontosan a kérdését.

– Ejnye, fiam. Nem olyan fajankó maga, hogy egy ilyen egyszerű kérdést ne értsen meg.

Gondolkodjon egy kicsit és hamar rájön. – dorgálta meg az ifjút az őszes halántékú iparmágnás.

Christfield elgondolkodott, de semmi nem jutott az eszébe. Próbálta kitalálni korosodó nagybácsikája gondolatát, ám nem járt sikerrel. Végül úgy gondolta, talán valami mostanában népszerű és divatos jelszó majd betalál az öregnél.

– Nos, bácsikám. – kezdte a gondolatát. – Úgy gondolom, hogy a világunk egyik legnagyobb baja az, hogy nem szentel kellő figyelmet a környezetvédelemnek. Indokolatlanul sok fát írtunk ki, az utána maradt földet felperzseljük, a hamun nem terem semmi, és …

– Elég! – válaszolta fojtott dühvel a hangjában a vénülő iparmágnás és újfent belekortyolt az italába. – Nem erre gondoltam. Nagyon nem. Hát semmi hasznosat nem tanítanak nektek ezekben a modern iskolában? Csak számokat, adatokat, dátumokat, meg tényeket? Gondolkodni már egészen elfelejtettetek? – korholta a fiút.

Az elkopóban lévő földi porhüvely felállt kényelmes antik foteljéből, majd letette az előtte lévő mahagóni asztalra a félig már kiürített poharát. Odalépett a vidéki kúria ablakához, majd szippantott egyet a drága füstrúdból és ismét a plafon felé fújta annak bűzös füstjét.

– Figyeld meg a füstfelleget a fejem felett! – parancsolt a fiúra. – Mit látsz?

Christfield felnézett a füstpamacsra és követte annak mozgását. Látta, ahogyan a felhő először felszállt, majd összesűrűsödött, amíg egyetlen hatalmas vattapamacsszerű masszává össze nem állt. Ekkor lassan elkezdett megritkulni, elvékonyodni, mint a lepedő, amelyet túl sokszor mostak ki hozzá nem értő kezek, így siettetve az anyag elgyengülését. A felhő percről–percre halványodott, míg teljesen fel nem szívódott a hatalmas szoba levegőjében és helyette nem maradt más, csupán az elégetett dohány bűze.

– Nos? – kérdezte bácsikája. – Mit láttál?

– Egy füstfelhőt, bácsikám. – mondta ki a nyilvánvalót a fiú.

– És még? – kérdezte tovább a mecénás.

– Egy füstfelhőt, ami először megjelent, majd lassan eltűnt. – folytatta a gondolatmenetet.

– Hmm, alakul. – pöffentett elégedetten a nagybácsi. – Hát még? Mire emlékeztet téged ez a felhő?

A fiú elgondolkodott. Nem volt egészen biztos a válaszában, de valami mégis kikívánkozott belőle.

– Az évszakok változására.

– Tovább. – utasította az agg, majd ismét fújt egyet a kövér szivar füstjéből a magasba.

– Az idő múlására.

Az öreg ekkor odalépett hozzá, miközben dohányáruját áttolta szája másik szögletébe a nyelvével, majd megveregette a suhanc vállát.

– Na látod. Rájöttél. Mégis csak képes vagy önállóan gondolkodni. – mondta, és elmosolyodott. Christfield ritkán látta mosolyogni a bácsikáját. Különösen ritkán mosolygott rá. Emiatt sokan mogorvának tartották az öregurat, pedig egyáltalán nem volt az.

– Szóval, az idő múlását, ugye? – kérdezett vissza az öregúr.

– Igen, bácsikám. – helyeselt a fiú.

– Na látod, ez az egyik nagy baj a világunkkal, fiam. Hogy nincs tisztában azzal, hogy az élet, csupán egy múló pillanat. Ahogy jön, úgy el is megy. – mondta, majd mondandóját még jelentőségteljesebbé teendő, egy hatalmas füstfelhőt eresztett ki szájának kissé megsárgult és hiányos fogkerítésének kapuján keresztül, fel az égbe.

– És mivel sokan nem tudják megbecsülni az élet ritka és értékes pillanatait, ezért a percemberkék mindent elpazarolnak. Aztán igyekeznek elhitetni magukkal, hogy van még idejük. Hogy meg tudják venni azt, amit csak pénzzel lehet fölfogni. Értesz, fiam? – nézett kérdőn a gyermekre.

– Azt hiszem igen, bácsikám. – mondta halkan és kissé bizonytalanul a fiú.

Az öreg folytatta az eszmefuttatását: – Na mármost, ha valaki nem becsüli meg az időt, az könnyen csap át mértéktelen fogyasztásba. Hatalmas vásárlások, beruházások, hitelre megvett fölösleges vicik–vacakok. Ez kell nekik. Erre szánják sokan az idejüket. Pénzt keresnek, hogy vásárolni, fogyasztani, nyerészkedni, uzsorázni, gazdagodni tudjanak a mások vérén és verejtékén. Érted, fiam? – kérdezte újfent az öregúr.

A fiú egy pillanatig habozott a válasszal, miközben körbenézett a hatalmas szobában. A szoba közepén egy hatalmas mahagóni asztal állt, rajta Muránói üveggömb földgolyó díszelgett. Az asztalt drága olasz bőr könyöklő és alátét fedte. Gondosan válogatott drága és gravírozott tollak a maguk helyén, mert bácsikája szerette a kissé idejétmúlt íróeszközöket.

A falakat a bácsikája által lelőtt egzotikus állatok sora díszítette: oroszlánfej Afrikából, jegesmedve kobak az Északi–Sarkról, szarvas kopf az amerikai kontinensről. Hiába, az öreg szerette az egzotikus dolgokat.

A falnál egy hatalmas üvegszekrény, benne drága, nemes és régi italok sorakoztak. A bácsikája egykor elmesélte mindegyiknek a történetét, de őt mindez hidegen hagyta. Az ő figyelmét sokkal jobban lekötötte a szoba egésze és amit abban látott. De még annál is jobban tetszettek neki a bácsikája által mondottak. Ő ezt még leginkább meséknek fogta fel: meséknek egy rég letűnt világból, amelyet ő már nem élhet, és tapasztalhat meg. Így szinte valahányszor a nagybácsija mesélt neki, ő mindig szinte szivacsként itta magába azt, ami elhangzott az öreg ajkairól.

– Értem, bácsikám. – válaszolta a fiú, szinte gépiesen.

– A világunk mohó és esztelen. Csak fal, mint egy feltartóztathatatlan sáskahorda. Nem törődik semmivel és senkivel, csak magával. De meddig teheti ezt meg szerinted? – egy pillanatra megállt a gondolatmenetében, majd ránézett az ifjú titánra.

– Meddig lehet még büntetlenül dőzsölni, szerinted?

– Gondolom, amíg el nem fogy minden a világunkból. Amíg ki nem vágjuk az utolsó fát. Amíg meg nem mérgezzük az utolsó folyót. Amíg marad még tiszta ivóvizünk, megművelhető földünk és belélegezhető levegőnk.

– Nagyon jó! Már érted, amiről beszélek, fiam! Máris jobban átlátod azt, amit sok mai gyerek egyáltalán nem ért! – lelkendezett az ősz halántékú.

– Remélem amikor felnősz, akkor is éppolyan jól fogod látni majd ezeket a problémákat, mint most. Ezeket a kihívásokat azonban már nem én és nem is az én korosztályom fogja megoldani. Azt nektek kell orvosolni. – folytatta.

– És… – itt hirtelen elhallgatott egy pillanatra a tisztes vénség. A szivarja szinte teljesen kialudt a magasztos hegyi beszéde alatt. Odalépett íróasztalához és elnyomta a vastag üveg hamutartóban annak maradványát és megtámaszkodott az erős asztal fájában. Egy pillanatra megszédült. Megfordult és felsóhajtott, majd szemét a gyermekre szegezte.

– Ezt a szörnyűséget mi kezdtük, gyermekem. Ez az igazság. Én és a korombeliek, a számtalan befutott, gazdag és befolyásos bankár, mecénás, üzletember. Mi, akik bárók és grófok nyomdokain akartunk járni. Mi, akik istennek képzeltük magunkat. Ez mind a mi vétkünk. Nem számoltunk vele, hogy …

– Hogy tönkreteszitek majd a Földünket? – szakította félbe a fiatal élet.

– Igen, pontosan. – válaszolta a galambszürke golyóbis, miközben egész teste megremegett a szégyen és a düh súlyos papírnehezéke alatt. – De megbűnhődünk. Mindannyian megbűnhődünk érte. Nézz rám, fiam! – kiáltotta. – Mit látsz?

A fiú végigmérte bácsikáját. Keményen végigpásztázta az öreget, minden ráncot, minden redőt, orcájának minden rezzenését alaposan szemügyre vette.

– Egy megfáradt embert látok. Valakit, aki egész életében keményen dolgozott. Gürizett. És minden egyes pennyt félretett a nehezebb időkre. Csak lehet, hogy nem lesz már mire elköltenie azt a töménytelen pénzt. Nem fogja tudni élvezni azt a hatalmas vagyont, mert…

Hirtelen elhallgatott. Nem tudta, hogy a félelem, vagy a tisztelet kötőfékje volt az inkább, ami megfékezte szájának roppant ménesét, de nem is érdekelte. Nem kellett már többet mondania.

És a nagybácsija pontosan értette, hogy mire gondolt az unokája. Odalépett hozzá, és még egyszer megsimította a fiú értelmes fejét.

– Igazad van, fiam. Köszönöm, hogy megbocsátottál nekem.

És a fiú boldogan mosolygott a gazdag nagybácsikájára. Még egyszer. Utoljára. Mert ekkor látta utoljára életben az öreget. Néhány héttel később a milliárdos iparmágnás lelke megtért a teremtőjéhez. És a fiú nagyon sírt a nagybácsikája temetésén, mert igazán szerette őt.

G. nagybácsi végrendeletében a fiút tette meg egyedüli örökösévé, ami ugyan sokaknak nem tetszett, de valahogy nem mertek fellépni a fiatal örökössel szemben.

Húsz évvel később az ifjú titánból lett cégvezető ugyanabban az irodában állt az ablaknál, ahol egykoron nagybácsikája hörpölte a whiskyt a poharából, miközben a szivarját szívta és mesélt neki a világról. Ő pedig lenézett az irodája ablakából és ahogy a sok hangyaként élő lényt látta maga előtt, így szólalt meg hangosan:

– Mondja csak barátom. Ön szerint, mi a baj a mostani világgal?

---

Kárpáti László eredeti végzettsége szerint angoltanár. Öt éven keresztül tanított, majd 2018-ban egy huszárvágással átkerült a gyermekvédelembe. A doktori képzése alatt megfertőzte az írás szeretete, így ekkortól kezdve igyekezett folyamatosan alkotni. A korábbi írásaihoz képest éles váltás volt, amikor nagyjából három éve elkezdett újból verseket, majd életében először, novellákat írni. Első sikeresen megjelenő novellája, a Háborús veszteség is, amely a Szó-Kincs 2024-es antológiában láthatott napvilágot.

---

Hasonló művek: