Tartalom:
Rendszeresen újabb és újabb művek jelennek meg a lapszámból, ezeket pedig a tartalomjegyzék segítségével lehet nyomon követni.
Prizma:
Pásztor Andrea:
– Lélek (regényrészlet)
Marton Krisztián:
– Bőgőmasina (regényrészlet)
Lágy Kornél:
– Félve tegeződöm (vers)
Metrum:
Babos Zonga Rebeka:
– Haikuk
Kárpáti László:
– Haikuk
Géczi Lajos:
– 20220620_jpg
– volna idő beszélni az amerikai szesztilalomról
Guszti Ágnes:
– Addig egy kicsit
– Mások képesek
Epicentrum:
Orosz Adrienn:
– Drága Lola
Csermely Mátyás:
– Papucs (dráma)
Bandicz Bálint Barnabás:
– Minden ajtó zárva van
Novum/Optika:
Géczi Lajos:
– lila és zöld / Interjú Kozma Lilla festőművésszel
– Amit magunkkal vittünk, azt haza is vittük/az idei NESTart Szentendrei Nyári Művészbázisról
Király Csenge Katica:
– Óvoda a mélyben (avagy Az osztrák iskola)
Mátay Melinda:
– “Fejből mondott szabad szavak” – a Földalatti Slam Akadémiáról zsűriszemmel
Kisbetű:
Madarász Éva:
– Veronika kisasszony (részlet)
Dávid Ádám:
– Doktor Szuri a Balaton körül (részlet)
Spektrum:
Hajdú Lilla Réka:
– A test furatai (sorozat)
Szőnyi Judit (fotók):
– Otthoni csendélet
– Pardon?
Géczi Lajos (festmények):
– 20250722
– 20250729
– 20250806
– Törés ritmus
Figyelő:
Sárközi Bence:
– nefilim (vers)
Hangyás Eszter:
– 38‰ (vers)
Prizma/Lágy Kornél
Lágy Kornél
Félve tegeződöm
1.
Előre is elnézést, ha véletlenül lemagázlak!
Kisgyerek korom óta félve tegeződöm –
melyik családtag, melyik halál váltotta ki,
nem tudom.
Az írással is hasonlóképpen vagyok.
Elharapott heló, velem egyidős kasszás
az üres Word dokumentum.
Tőmondatok, majd egy kellemetlen viszontlátás.
Szélcsendben az üzlet előtt pernyeidő.
2.
Pestre költöztem, bőr alá simuló eszmék közé.
Elhagy az erőm ebben az idegen városban.
Kocsmafeminizmus, ahogy
sumák férfiak szemkontaktust imitálva
bólogatnak szellő szaggatta mondatokra.
A nemet mondás nem alku tárgya,
lógni hagyják a disszonanciát,
majd rákontráznak.
Pörsenés, meztelen vállak,
belsőcombra ragadt fülledt tenyér.
Szomszédos kabinokból apró nyögések.
Jegyzem magamnak első estémen a nagyvárosban:
pár jó szó kell és megtehetek bármit.
3.
Valakivel hazaérni,
esténként jót… – írtam 16 évesen.
Most, konstans szalutáló farokkal wattacukrot
majszolok, közben végignézem,
ahogy heréimet a körút mélyébe döngölik
rózsadombi picsáktól kezdve
gyárdűlői bölcsészek.
Hogy a traumákból veszek egy Harley-t,
mint öregapám, és füvet termesztek
a kertben, nem valószínű.
Nagybátyám kitaposott ösvényére
sem lépek és nem hagyok el három családot.
Csak elhanyagolható papucsállatka leszek
egy hatodikos füzetében.
4.
Galériákba magamutogatni megyek.
Takács Zsuzsát olvasok, mert azt mondták,
ő hiányzik Puzsérból.
Valamiben legyek jobb, ha már saját érveim
mind fűre öntött beton.
Minden sortöréssel meg akarok felelni,
ahogy most is:
minden
entert
magának,
*neked ütök,
kedves Olvasó.
Megjelent: Székelyföld: XXIX. évfolyam, 7. szám 2025. július
Lágy Kornél 2004-ben született Pécsett. Jelenleg egyetemi hallgató Budapesten. 2024 óta FISZ tag.
Epicentrum // Minden ajtó zárva van
Bandicz Bálint Barnabás
Minden ajtó zárva van
A rosszabbik énem a valódi énem. Megszokásból néha úgy teszek, mintha lenne még varázslat a kezeim között. Pedig pont úgy van minden, ahogy látszik, és, ahogy mondtam is már korábban: Semmi új nem csírázik idebenn. Csak rohadok – szép lassan, belülről. Éjszaka van. Hát ennyi a történet.
Reggelente, ha ébredek, a szemeim felpattannak maguktól. Megetetem a kutyákat, és kiviszem a szemetet. A mosdóból kifelé jövet ráförmedek magamra a tükörben. Az életem egységes, mint egy szimfónia, és merev, mint egy halott test. Talán van is némi összefüggés, nem tudom. Aztán a boltban, a paradicsomok között válogatva az élet értelmén kezdek töprengeni. Miért ne? Ugyan ki mondta, hogy csak fekete garbóban, és jó étvággyal lehet elmélyülni?
Az otthont csak a falai különböztetik meg a külvilágtól. Közelebb vannak. Minden hidegrázós félelem ismerős nekem. Tudom a fájdalmat meg az esti hüppögéseket. Tudom a zenehallgatást éjjel kettőkor. Tudom az elfojtott könnyeket. Tudom a stresszt, mikor megcsörren a telefon. Tudom az időtlen halált, az örökké szenvedést. Tudom ennek a kibaszott folyosónak minden árnyékát. Tudom a házakat a pincéikkel. Tudom a lépcsősort a semmibe. Tudom a félszeg nevetést a születésnapi bulikon. Tudom a görnyedést utána a fürdőszobában, meg az arcmosást, és a légzőgyakorlatokat. Tudom a láthatatlanságot, tömött helyeken. Tudom a kéjben rejlő szorongást. Tudom a késő esti visszaemlékezéseket, mikor a felvétel nagy sietve villogtat vörös pontokat a fejekben. Tudom a riadt, és izzadt ébredéseket. Tudom a rémálmokat tegnapról. Tudom a rémálmokat holnapra. Tudom a magányt. A végtelen semmit. Arctalan család. Zajongó félelem. Üveggolyók a két szemem helyén.
A jó hír az, hogy most épp ketten vagyunk, te meg én. A vállam fölött áthajolsz, és nézed, ahogy körmölök. Kilenc óra, ötvennégy perc. Rágyújtanék, megkínállak. Lélegzünk, szinkronban. Befelé az orron, kifelé a szájon. Egy nagy füstfelhő az életünk. Szépen lassan. Ugye milyen kellemes? Amíg ez a csendélet tart, senki nincs egyedül. Még mi sem.
Az igazságról akarok beszélni, de a nyelvem megcsuklik, a torkom elszorul. Minden varázslat felesleges. Mindig mindent túlzásba viszek, így vagyok beállítva gyárilag. Az életem nyűg, a munkám szenvedély. Olykor túl sokat beszélek, máskor túl sokat hallgatok. Túl sokáig sírtam a régi barátok után. Túl sokat adtam nekik magamból. Túl sokat vittek el belőlem. Túl sokat olvastam vissza esténként a régi beszélgetéseket. Túl sokat hallgattam ugyanazt a négy-öt számot. Túl sokat kiabáltam, és túl sokat veszekedtem. Túl sokáig ütöttem ugyanazt a vasat. Túl sokáig bámultam kifelé az ablakon. Túl sokat lézengtem egyedül a városban, a tereken. Túl sokat szerettem. Túl sokat gyűlölök. Túl sokáig vigyáztam másokra. Túl régóta nem vigyáz rám senki. Túl sokszor fordítottam ki a világot a sarkaiból, a mások kedvéért. És túl régóta nem elég. Soha nem elég.
Nem elég a hamis vigyor, meg az ideges tekintetek. Nem elég az írásban rejlő, ősi erő. Nem elég a prófécia. Nem elég tort ülni hat sör után. Nem elég hinni, hogy minden rendbe fog jönni. Nem elég tudni, hogy úgysem fog. Nem elég magyarázni a sok idióta fasznak, melyik sóhajom mit jelent. Nem elég az ágyon fekve, estéken át filmeket nézni. Nem elég a kéjben fogant indulat, és pláne nem elég a sóvárgás. Nem elég mantrázni, hogy szeretlek. Nem elég tenni érte. Nem elég a semmibe nyúló éjszaka, a háztetők fölött. Nem elég az álmosan terpeszkedő sötétség. Nem elég a fény reggelente. Nem elég hinni a világot, és tagadni az álmokat. Nem elég belehalni. Nem elég újjászületni. Nem elég ez a kurva ház a kopott színeivel, és az üresen álló szobáival. Nem elég a mélység. A tátongó semmi. Az entrópia. A hüppögő vallomások. Az ölelések, két pofon között.
Mert néha minden ajtó zárva van. Nincs kiút a sötétből. A trükk az, hogy csak másoknak remélsz nagy szerelmeket. A trükk nem ráülni a hullámokra, csak hagyni, hogy elsodorjanak. A trükk tapogatózni a szobád falán, a villanykapcsolót keresve. A trükk az, hogy beszélsz magadhoz, és beszélsz magaddal. A trükk, a séta a holdfényben, a játszótér felé. A trükk, a nagy kör, a falu határain túl. A trükk ugyanazokat a sztorikat mesélni éveken át. A trükk nem emlékezni, hogy is voltak pontosan. A trükk átölelni a párnáidat, lefekvés előtt. A trükk tudni, hogy a képzelet szárnyal, a valóság funkcionál. És determinál. És szocializál. De csak a képzelet szabad, és semmi más. A trükk úgy írni, hogy leszarod mit fognak majd mondani. A trükk, hogy legyen egy kis halál minden sorodban. A trükk rágyújtani a bekezdések között. A trükk az álmatlanság, és a kialvatlan ébredés. A trükk a zakatoló félelem, és a szorongás a buszmegállókban. A trükk úgy írni mintha nem lenne holnap. A trükk az, hogy talán nem is lesz. A trükk bízni, éveken át, és csalódni, mindig csalódni, és soha nem felejteni, soha nem engedni, csak húzni, rángatni, kapaszkodni egy érintésbe. Mert van az úgy, hogy egy érintés megbűvöl és a remény a hajnallal együtt érkezik… de néha minden ajtó zárva van, és nincs kiút a sötétből.
És van az úgy, hogy túl gyorsan elfáradunk, és hátrahagynak, mint holtsúlyt a hegytetőn. Van úgy, hogy nincs ott, aki azt mondta, hogy várni fog. Van úgy, hogy minden kötél elszakad, és elgyengül a szívizom. Van úgy, hogy a test összecsuklik, pont az eksztázis előtt. Eksztázis helyett. Látod, bizony, van az úgy, hogy minden ajtó zárva van, és nincs kiút a sötétből. És néha még ez a kis csevej, itt kettőnk között is véget ér lassanként. Megint rágyújtanék, megint megkínállak. Késő esti haláltánc. Szinkronban. Mert van az úgy is néhanapján, hogy csak meghalni volna érdemes. Befelé az orron, kifelé a szájon. Lassan és könnyedén. Belesimulunk az álmokba.
Bandicz Bálint Barnabás, a folyóirat egyik alapító tagja. Az irodalom iránti szenvedély és elköteleződés határozta meg már a legkisebb gyermekkorát is. Egészen kiskorától kezdve ír kisebb nagyobb esszéket, olykor egy-egy novellát, vagy csak elmélyült kommentárt az élete éppen aktuális bonyodalmairól.
Hasonló művek:
Something went wrong. Please refresh the page and/or try again.
Spektrum // Szabálytalan médiumok
Géczi Lajos
Szabálytalan médiumok
Alkotásaimat általában számozással jelölöm. Ezek a plasztikai megoldások a Törés Ritmus 3. című mű inspirációjára születtek, amelyet Szentendrén, a NESTart Nyári Művészbázis keretében létrehoztam, és amelyet később a Vajda Lajos Múzeumban állítottak ki. Ez a munka Barcsay Jenő előtt tiszteleg, akinek szentendrei házakat és festőállványokat ábrázoló művei erőteljesen hatottak rám.
Munkáim tudatosan eltávolodnak a hagyományos médiumoktól: fakeretet alkalmaztam, amelyre kasírozott vásznakat rögzítettem. A szabályos és szabálytalan formák közötti feszültséget kerestem, miközben Gianni Asdrubali festészeti módszere is irányadó volt számomra. A képek akril technikával készültek.
A 20250722, 20250729 és 20250806 című alkotások örökmozgóként is értelmezhetők: folyamatos változásban léteznek, miközben a köztük lévő üres tér a hiányt és a mozgás állandóságát egyaránt kifejezi.
Törés Ritmus 3.
20250722
20250729
20250806
Géczi Lajos Kaposváron tanult a Zichy Mihály Iparművészeti Szakgimnáziumban, ahol OKJ Dekoratőr szakon végzett, majd a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán szerezte a Festőművész mesterdiplomát. A diploma megszerzésével jelentkezett Képzőművész-tanári szakra szintúgy a Művészeti Karon.
Metrum // Addig egy kicsit, Mások képesek
Guszti Ágnes
Addig egy kicsit
Márta Márta sok minden foglalkoztat téged
Uram Uram választanám én a jobbikat részt
de akkor ki pakolja el ezt a kurvasok mosatlant
ugyanígy ingatod a fejed
ha nem találsz tiszta zoknit
ha koszos minden kiskanál
ha leadom a gyereket a nagyinak
nézd itt a frissen vasalt
próbáld meg beszortírozni a szekrénybe
addig én leülök egy kicsit
és szemlélődök
Mások képesek
tegnapi fény ömlik a szobába
és hiába kényszerítem magam a világosság keretei közt
egymásra torlódnak az ajtók
diófa feszül a hátamra
susog és susog
ágai kibuggyannak az ablakon
jaj csak a szomszédok meg ne lássák
vajon milyen szabályok szerint nő egy erdő
egészségtelenül túlzsúfolt ez így
de más családok sem boldogabbak
ez a más családok a bordámra tekeredik
és megint a kútvíztől rettegek
remeg a csapvíz az üvegpohárban innom mégiscsak kell
felemás zoknit húzok
fizetem az utolsó utáni utáni utáni kört
ügyetlenül használom a borotvát hogy észrevedd
vakon is le tudom rajzolni az ajkadat
de a szemedet már nem látom
Guszti Ágnes 1993-ban született Salgótarjánban. A Debreceni Egyetemen szerzett angol-orosz nyelvtanári diplomát, azóta nyelvtanárként dolgozik.
Novum // “Fejből mondott szabad szavak” – a Földalatti Slam Akadémiáról zsűriszemmel
Mátay Melinda Mária
“Fejből mondott szabad szavak”
– a Földalatti Slam Akadémiáról zsűriszemmel
Régóta írok verseket, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Az Földalatti Slam Akadémia klubjába Molnár Péter hívott 2023 kora őszén. Azóta slammelek is. Most zsűriztem először. Az volt az ajánlatom, hogy ha kipróbálhatom ezt a szerepet, írok róla egy cikket. A 23. alkalom, melynek szokás szerint a Gödör adott otthont, ezúttal április 1.-ére esett. Ezen a tavaszi kedden a személyes, kapcsolati, társadalmi fölszabadulásunk volt az est témája, József Attila „Föl kéne szabadulni már” verssorát használva mottóként. A közönség a fellépők előtt, majd a közöttük lévő szünetekben Pető Dávid rövid, 30-40 másodperces handpan, tibeti ütöshangszer-játékával hangolódhatott az estre. A kalapot Glózer Ádám és Sárközi Bencus (Pam-Pam) kezelte.
A slam verseny zsűrijének elnöki hozzászólásait Karácsony Gergely főpolgármesternek köszönhettünk. A zsűri további tagjai Morcsányi Elza túravezető, író, Hangyás Eszter költő, slammer és az Európa-bajnok Molnár Péter, aki az FSA alapítója is egyben.
Az estekre többnyire társadalmi témájú szövegekkel érkeznek az indulók és személyes vonatkozásokkal teszik őket még átérezhetőbbé. Többek szerint ez a slam erőssége, és ilyen is egy jó slam – egyszerre végtelenül személyes és átérezhető, de nem öncélú: túlmutat az egyéni problémákon, és a szöveg és az előadás teljes összhangja teszi az alkotást igazán élvezetessé.
A moderátor Molnár Péter, saját szövegének fejből mondásával nyitotta meg a versenyt, kicsorbult magyar és közép-európai valóságunkat és folyton folyvást magyarázott személyes irányainkat kontextualizálva.
„Angolul is írom a szöveget, menekülök magyar agyamtól…” (in:Én ne lennék konzervatív)
Az első fellépő, Pesti Károly Elmo az Újtestamentum több gondolatát és passzusát idézve vonta kérdőre a jelenlegi hatalmi elitet, végig ellenpontozva a Biblia tényleges üzenete és az állam által végbevitt cselekedetek között feszülő disszonanciát.
„Komolyan azt hiszitek, hogy Jézus veletek ülne asztalhoz, és nem azokkal, akiknek a létezését törvényen kívül helyezitek? … Mikor Jézus azt mondta, hogy engedjétek hozzám a gyerekeket, nem arra gondolt, hogy engedjétek őket éhen halni az állami ellátásban…”
Konklúziója, „nincs olyan gyűlölet, mint a keresztényi szeretet” ütött. Ez a szöveg lett megosztva az aznapi egyik második helyezettünk.
Geréb János egy Leonardo da Vincivel folytatott képzeletbeli vitát dolgozott fel. Olyan teret varázsolt körénk, hogy elhittem, valóban vele társalog „33 ezer láb magasan fenn a légben” világunk dolgairól, miközben „pont most marja le” róla „az életköszörű az utolsó darabokat”. Leonardo csodálkozva hallgatta a nagy újító vívmányok sorát „és azt mondta: ebben a technológiában az ember most már biztosan boldog”. De a slammer sivárosodásról beszélt, méltatlan emberi vágyakról, gyarlóságról, amely boldogtalanságot okoz. Da Vinci az írásból, rajzolásból, egymásnak való örömokozásból nyert szépség értékeivel adott újra hitet önmagunkban. A szöveg megosztott harmadik helyezést ért el.
Friss Benjamin tavalyi országos bajnok is képviseltette magát az FSA-közösségének meghívására. „Nem is érdekel, de nem mondok nemet, idejövök inkább, mert még kimaradok – úgy leültem volna mellé, de üres padot kerestem”. Hangköltészetet idéző sorai a nyelv, a hang, a ritmus, a test és a szünet performanszaként érvényesültek. A szótagok ritmikája, az érdes beszéd, az ismétlődő szórobbanások egyszerre idéztek valami ősi és – elidegenített jelent mutató kódokat. „ A koszos közös és a közös koszos között a sok egyenlő …alaktalanok alaktalan kajaca hangzik újra fejemben, köz-kosz-koszos köz- közös kosz- koszos a közöse – közös a koszosa”. Megosztott második helyezett lett.
Mátrai Péter kisfiútörténeteinek következő, egy nyári táborban játszódó darabja is slamként előadott novella volt. Péter a rá jellemző stiláris műgonddal fűzte a cselekményt, amelynek fókuszában most a női agresszió és megszégyenítés állt, mély lelki sebeket hagyva a kisfiúban. Bár a téma rendkívül fontos volt és releváns (nem is tudom hallottam-e már ilyen fókuszú slamet egyáltalán), de nagyon hosszúra sikerült, 5 perc 41 másodpercet már nem tolerált a zsűri, így most nem kapott díjat.
Alexa Fermeglia negyedik lett. Angolul előadott slamje egy rendkívül megrendítő, költőien megírt monológ volt, egy ima a háborúban született kisbabákért. Egy éppen megszületett gyermek lehetséges sorsát vázolta fel: vajon ő is ölni fog, bosszút áll, vagy magával tudja-e vinni anyja és ősei szeretetét, ami vele volt a születésekor, a babakori gondoskodásban az embertelenség közepette is? Hangneme egyszerre volt anyai, bibliai és társadalomkritikus. „Ne feledd, kicsim: volt szeretet, volt anyatej, volt anyai érintés, az elején. Volt esélyed. Remélem, még mindig van.”
Rusty Ridgeway angol szövegének hosszabb, első fele fájdalmasan őszinte belső monológ, a globális szenvedés és tehetetlenség érzéséről – egyfajta kiáltvány az emberi együttérzés határairól. Arról, hogy bár szeretnénk, mégsem tudunk valójában igazán gondoskodni a világunkról, az áldozatokról és az elnyomókról, Ukrajnáról és Oroszországról, Palesztináról és Izraelről, de még saját hazájáról, az USA-ról sem. Se egymásról, se önmagunkról. „Én csak óvóbácsi vagyok a 13. kerületben” hangzott hirtelen magyarul. Majd „mit tehetek?” Mikor már elfogadtuk a reménytelenségét, kis szünet után mégis felszólított minket: ne adjuk fel. Megosztott második hellyel jutalmazta a zsűri.
Csitneki Nóra a homály különös formáiról írt. Akkor is, ha az egy elidegenedett test, egy földre folyt száj, csont nélküli, testetlen, szürreális alak. Ahogy forgatta, rakosgatta, alakította át a darabjait, gyürkőzött velük, arctalanul szelídítette meg őket furcsa slamjében széppé. Egyedi, különös képeit a zsűri nagyra értékelte a zsűri.
Pajor Tamás, mint már annyiszor, most is – a kifejezetten emberpróbáló szövegének előadásmódját is méltatva – első lett. Slamje a sok nyelven beszélő, de egyiken sem tudó, kelet európai kisember történelmi percepciója volt, magyar-angol-francia-orosz-német-olasz-spanyol szavakból és szószerkezetekből összerakott keserédes története hatalmas nyelvi bravúrral, vicces, egyedi rímekkel. A túlélés, a megmaradás, a kézzel-lábbal ügyeskedés egyes szám első személyben szóló magyarsága. „I come from Hungary, center of the world, panyimaj ruszki, Ach, Deutsch-e, bitte schön!…this a souvenir and Handmade Republic…Hungary is hunrgy for more, hungry for more…”
Vágó Attila az anyagi javak miatt érzett elégedetlenségét állította szembe a valódi értékekkel, Mick Jagger alakjával vitatkozva, hangsúlyozva, hogy az az előbbiekhez nem sok köze van. Jól felépített szöveg volt, az időkerete is rendben volt, de sajnos még sem nyerte el a zsűritagok osztatlan tetszését.
Galsi Sam slamje azonban annál inkább! Első is lett, megosztva Pajor Tamással! Olyan országban nőtt fel, amelyben a szabadság, a hit, a gyermeki vágyak, a jövő lehetőségének elvesztése, a gyermekvállalás megtagadása vált a fiatal slammer életérzésévé. Az igazi gyermeki álmok képei után beállt a fordulat:
„aztán halott akartam lenni, most minden éjjel a saját gyermeki önmagam szívverését hallgatom, mielőtt megölöm magamban újra és újra és újra és újra megfojtom az álmait. Azt mondják, védik a gyerekeket, ezért bánthatják a cigányokat napi szinten az osztálytársaik…”
Ebbe nem lehet belenyugodni. „Én nem leszek halott! Én ember vagyok. Én ember leszek!”
Úgy tűnik, hogy ez egy minden értékéből kiforgatott, átpolitizált társadalom – megjegyzem adott esetben a kereszténység értékeitől is eltávolodva (akár Michael Corleone a Keresztapában) -, ahol kiállni és kiáltani kell az emberségért, hogy emberek maradhassunk.
„Tegyük fel, hogy nem vagyunk csórók és építhetnénk egy házat, ha akarnánk. Összeköltözhetnénk.” Kapus Dominik és háza élni kezd a színpadon: „két hálószobánk lenne, egy, ahol együtt alszunk és egy, ahol én alszom, ha túl közel jönnél.”
Gyönyörűen megszerkesztett, költői slamet hallottunk a lélek és egy párkapcsolat zugaiból. A zsűri nagyon sajnálta, hogy nem tudott Dominiknak helyezést adni, mert olvasva adta elő a szövegét.
„Talpra magyar! Hí az EU! Megtámadtak egy országot!” Glózer Ádám, aki ezzel a slamjével az előkelő, megosztott második helyen végzett, töredezett, kiforgatott rímelő szószerkezeteivel, a szabadság és a béke jelszavaival az egymást értelmetlenül halomra ölő embereket jelenítette meg, akik után csak a rom, az értelmét vesztett lét marad.
„Levágva népek ezrei halomban, mint kereszt, hogy sírva tallóz, aki él, ki tette ezt? Biztos, hogy csak egy ember hibás? Szerintem ezt közösen hoztuk össze. Mi ez a torz felosztás, hogy háború és béke? Hát hova kerültem? Egy orosz történelmi regénybe?”
Barát Zsófi most is hazavitt egy megosztott harmadik helyezést. Slamjében a fogyasztásunk került górcső alá, a csokik, a sörök, a szexuális partnerek. „Fogyassza mértékkel! Ez a kulcs, mindenből elég egy vagy egy kicsi…, vagy mégse? Olyanok vagyunk, hogy több kell.” A kicsik több csokit esznek, ó, nem csak egyet! „De a nagyok, amíg tőled mértéktartást kívánnak, addig a nagyoknak nem elég a ló, ők zebrát tartanak…A nagyok attól nagyok, hogy soha semmit nem tartanak elégnek, …mértékletesség! Te, te tarts mértéket!” Szól a szöveg, nekünk, a kicsiknek. Míg a konklúzió: „torkukon ne akadjon az a nagy mértéktelenség…vigyázzatok nagyok, belőletek van most már elég!”
Fellépett még Horváth Kálmán, Mercz Dániel, aki külön tapsot kapott slam-szűzként és Steiner Brigi.
Utolsóként Herczeg Jonatán nevét húzták ki a kalapból. Jonatán vezetéknevének és a Hair záró dalának magyar fordítását alapul véve indította szövegét Her-czeg és Berger énekét szőve egybe, (felidézve mikor a filmbéli főhős a frontra indul, meghalni). „Őrült vagyok, nem zseni, és hiszek a szóban és hiszem, hogy a szó hisz Hair/Her. Az én vagyok, az én vagyok.” A Herczegből is csak Her/Hair maradt. Szép szöveg volt, de sajnos sokan nem értették kettős jelentése és üzenete miatt. A rejtjelezett olvasat rejtve maradt. Aki nem volt járatos slam berkekben, az nem igazán értette, hogy miről is volt szó. Remélem, akinek szólt, az megértette.
„egyre több helyen szitokszó a nevem, … diszkriminált, kitaszított állapot, te csak hesselgess a Hertzek vonalán, a nevem Her…széthúzom a függönyt és a nagyapám néz vissza rám, vezetékmetszett fonatán, a nevem Her”.
A verseny véget ért. A zsűri visszavonult, megkezdődtek a versenyen kívüli előadások, ahol már elfogadták a papírról, telefonból olvasott szövegeket is. Ellie Csepregi, Pető Dávid, Fodor Eszter és Morvai Dávid slameltek, Kerekes Sándor és Szabó Lajos saját szerzeményű dalt adtak elő. A hangulat fokozódott, a zsűri is megszülte nehéz döntéseit és minden fellépő slamerről észrevételeket, olykor tárgyszerű kritikát is mondtak az eredmények ismertetése mellett.
Kisbetű // Doktor Szuri a Balaton körül
Dávid Ádám
Doktor Szuri a Balaton körül (részlet)
Badacsonyi kacsanyom
A magyar tengerhez visszatért a duó
a kitérő után. „Jön a kemény dió!”
– szuszogta Szuri, míg feltekert Keszthelyre,
hogy az északi part terepét tesztelje.
„Muszáj lepihennem, ez az én nagy vágyam!”
– nyögte a Festetics-kastély szép parkjában.
Szunyált vagy fél napot, bekajált, és másnap
meghódították a szigligeti várat.
Relax végig morgott. „Már délután három?
Tuti megér ennyit egy nyavalyás várrom?”
De a barátjától kapott egy fakardot,
és azzal zárásig harcolni akart ott.
Badacsonyhoz érve kitört egy vad zápor.
A dokit már nagyon vonzotta a sátor,
amibe ázottan, átfagyva befekhet,
ám sajnos pont ekkor kaptak egy defektet.
„A mennydörgős ménkű! – szitkozódott Szuri –,
a kemping messze, és nincs pótbringagumi.”
„Bízzátok csak ide, majd én megragasztom”
– hallottak egy sírós hangot lent a parton.
Pityergő vadkacsa totyogott a sárban.
„Kerékcserét mindig vállalok, ha gáz van.”
„Kösz – örült Szuri –, de mért emészt a bánat?”
„Sehol sem találom szürke kiskacsámat!”
Az út menti sárban láttak egy lábnyomot,
kacsamama pedig zokogva hápogott:
„Megkeresnétek az elkószált gyereket?
Addig én intézem a lyukas kereket.”
A bazaltorgonák lábához felérve,
a nyomnak lába kelt. „Ne már, a fenébe!
– morgolódott Relax. – Hol a kis szökevény?”
És akkor meglátta egy szikla peremén.
A madárka így szólt: „Tudom, hogy rút vagyok,
de a családomnál labdába rúghatok,
hogyha én leszek a repülés királya.”
– és elrugaszkodott, szárnyait kitárva.
Nem ment jól az első szárnypróbálgatása,
zuhanórepülés kellett, hogy belássa.
Szerencsére Szuri sörényére esett,
de így is nagy reccsel végződött az eset.
Szuri pátyolgatta: „Nem vagy rút kiskacsa.”
Relax közbevágott: „Csak légy mindig laza!”
„A tollad fehér lesz, a fejed meg ében,
csodálnak majd, hattyú, akár a mesében.”
Hazavitték gyorsan a sérült madarat,
hetekig ápolta a vidám kacsahad.
És mikor teljesen felépült a szárnya,
a kis hattyú így szólt: „Szuri, örök hála!”
Szalai Mariann felolvasásában:
Megjelent: Dávid Ádám: Doktor Szuri a Balaton körül, Manó Könyvek, 2025, 40 old.
Metrum // 38‰
Hangyás Eszter
38‰
magához ölel ez az álom
és betakar
a hátammal tartom a tengert
téged meg nem bírlak el
az erek víztükrén
a hátammal tartom a tengert
téged meg nem bírlak el
az égen egy másik partvonal a test
és kráter a tükörképe
ha fentről nézed ez csak
talajba fúródott mész
és conchyolin
a hullámok
innen nem kékek
innen kagylócsendek
ha előbb ébredsz fel és megkocogtatsz
mint egy óceán mélyére süllyedt búvárhajó egyetlen túlélője
a felszínre lebegek
és a szám mindig sós marad
Hangyás Eszter 2000-ben született Budapesten. Az ELTE PPK pszichológia szakán tanult meg önmagáról beszélni. Szövegeket ír, nem hisz a végletes műfaji meghatározásokban. Kedvenc helye a kettes metrón a csukló melletti ülés.
Metrum // állványok, homokpart, személyi igazolvány
Géczi Lajos
állványok
Hommage á Jenő Barcsay
a táblaavatás olyan mint gyászbeszédet tartani zuhanyzás közben
önmagáért beszél a kép a hamburger illusztrációján
hiányzik az isten alkotta identitás
csupán a természet és a terem változatossága
a hideg kék színtömeg aforizmája bizonyos fokokat mér
a háztetők szerkezetéhez
néhány vonal kiegészítés
homokpart
minden hajnalban látom a nyomainkat
talán emiatt lett miénk a világ
még ha belegondolok is a hibáimat nézve
ez a világ soha nem akarna elszakadni tőlünk
én figyeltelek összezsugorodva
miközben te álmodtál
szinte látni a nyomainkat
talán miénk a világ
de nem tudok elszakadni tőle
sem tőled
személyi igazolvány
férfi mosdóban teaillat
a lefolyóban hagyott szappanbuborékok pattogása is
a te szimmetrikus állkapcsodra emlékeztetnek
Firenzében egyszer lekapcsolták a biztosítékot
közben fehér cipőben voltam
egyébként meg sem dicsértem a ruhádat
de ha kiégeted a trapéz farmeremet meghalsz
késő van már
minden túl halk
fekvőrendőr alatt nyomást gyakorolnak
nem az én kézírásom
Géczi Lajos Kaposváron tanult a Zichy Mihály Iparművészeti Szakgimnáziumban, ahol OKJ Dekoratőr szakon végzett, majd a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán szerezte a Festőművész mesterdiplomát. A diploma megszerzésével jelentkezett Képzőművész-tanári szakra szintúgy a Művészeti Karon.
Novum // lila és zöld / Interjú Kozma Lilla festőművésszel
Géczi Lajos
lila és zöld / Interjú Kozma Lilla festőművésszel
Kozma Lilla idén szerezte meg festőművész diplomáját a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, mesterei Révész László László és Kósa János festőművész voltak. Számos kiállításon szerepeltek már művei nem csak hazai kiállítóhelyeken, hanem külföldi galériákban is. Két önálló kiállítást rendezett: 2023-ban az “our core is love: önmagunk lényege a szeretet” c. kiállítását a Tudtam Én Főzdebárban, valamint 2024-ben a Margaux Kávézóban a “the ordinary things” c. tárlatát.
Lilla művészetének szerves részét képezi az általa gyakran alkalmazott színpáros a lila és a zöld, amely számos alkotásán visszaköszön. Festményeiben megjelenik a narratív figurativitás, ami egyszerre intenzív és sejtelmesen meditatív világot teremt: álomszerű, sokrétű univerzumba csábítja a nézőt, ahol az ismeretlen és az ismerős folytatólagos párbeszédben állnak egymással. Munkáira nagy hatással voltak Hamvas Béla és Széplaky Gerda művei, valamint Henri Rousseau naiv festészete.
A “with my last breath” c. diplomamunkája három nagyméretű akril festmény együttese, melyben személyes narratíváját a hagyományos Utolsó Ítélet ábrázolásának dekonstrukcióján keresztül mutatja be. Sávos kompozíciójában a paradicsomi állapot, a végső ítélet és a Pokol ürességének értelmezését dolgozza fel. A műveiben gyakran a büntetés és a bűnhődés jelenségének átfogó elemzését vizsgálja teológiai, társadalmi és az egyén kérdésén keresztül: Ki ítélhet és ki ítéltethet?
Alkotásaidon megjelennek mitikus elemek, melyeknek van egy alá-fölé rendeltségük. Melyik karakternek van a legerősebb személyisége? Példaként elsősorban a diplomamunka középső elemére gondolok a “my dad always tells me not to cry” c. festményedre, amin jól látható egy Krisztus figura. Őt tartod a legerősebb szimbólumnak, vagy azokat az alakokat, akiket köré festettél?
A festményeim készítése közben sok minden véletlenszerűen történik. A munkák megfestése során ritkán rajzolok vázlatokat, elsősorban a fejemben összeálló réteg képekből kialakuló víziókat vetítem fel a vászonra és ahogyan telik az idő úgy adok hozzá újabb elemeket. Gyakran emelek ki külöböző művészettörténeti motívumot, melyeket parafrazálok és teljesen más kontextusba helyezek, annak érdekében hogy minél jobban kapcsolódjon a személyes narratívához. Az egyes elemek a hagyományoktól eltérően, nem egy hierarchikus rendszerbe szerveződnek, ők egységesen egymásra hatva léteznek egymás mellett. Itt keletkezhet egy ellentmondás, hiszen akkor miért lehetséges, hogy az önarcképem megjeleníthetem Mihály arkangyal szerepében vagy éppen Krisztust kitakart szemmel ábrázolhatom?
A festmények célja sosem a blaszfémia volt, sokkal inkább egy kommunikációs csatorna teremtése köztem és az egyházi intézmény között. Református gyerekként egy katolikus közegben sokszor nem mertem kiállni önmagamért, a festészet viszont lehetőséget adott számomra, hogy a határaimat feszegetve egy olyan képi világot legyek képes teremteni amiben a történetemein keresztül töredezetté tehetem a hagyományos kanonikus ábrázolásokat. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy mindennel szembemegyek, hiszen nagyon szeretem a szakrális művészetet, gyerekkorom óta vallásos közegben éreztem a legotthonosabban magamat, de ennek ellenére valamilyen módon reflektáni szeretnék kortárs nézőpontból arra, hogy az intézmény dogmatikus közegében gyermekként nem könnyű boldogulni.
Számodra mit jelent egy ismétlődő motívum? Gondolok például a lila alakokra, az erdőre, műkörömre, a pontozásra vagy éppen a díszes ruhákra, amelyeket alkalmazol a festményeiden?
Az említett motívumok mindig Lilla lelkiállapotának egy jelző elemenként szokott működni. Ha egy motívum összekapcsolódik egy emlékemmel azt általában addig szoktam újra és újra ismételni, ameddig nem békélek meg vele. Példaként vegyük az egyes alakok arcán megjelenő pontozásokat, amely a könnyre, sírásra való utalás. Az ábrázolt alakjaim szinte minden alkalommal sírnak, s bár nyugalmi helyzetben vannak ezek az elsőre furcsának tűnő pontrendszerek zaklatottá teszik a valójukat. Szeretek rájátszani a nyugalmi állapot nyughatatlanságára, ami a mai világunk mindennapjait képezi.
Volt egy projektem az egyetem alatt, amikor kivittem köztérbe az alkotásaimat, főként annak érdekében, hogy egyes emlékeket az adott helyszín aurájának találkozásával semlegesítsem, mintha kitörölnék egy emléket. A projekt során azt is vizsgáltam, hogy az emberek miként reagálnak rám: leggyakrabban világi emberek tettek fel a kérdést azzal kapcsolatban, hogy miért célom a hagyományos white cube galéria keretein kívül mutatom meg nekik a festményeimet. Bár izgalmas vállalkozásnak tűnt ez a sorozatom azóta megszakadt, de tervezek mindenképpen visszatérni hozzá, hiszen a végső kinyilatkoztatása az emlékeim eltörlésének az lenne, ha egyházi személyekkel beszélhetném meg a bennem megrekedt kérdéseket.
A lila és a zöld szín régóta meghatározzák az életedet. Említetted Hamvas Béla egyik írását, ahol kifejti a zöld és a lila szín jelentőséget. Miért volt fontos számodra?
Műtermi munkám során a lila szín használata a bűnbocsánat szentségéhez hasonlítható. Különös módon alakult ki a színnel való kötődésem: Édesapám által református vallásban lettem megkeresztelve, egyházunkban a gyónás Isten felé történik, nem szükséges hozzá egyházi személy jelenléte. Édesanyám katolikus vallása miatt, viszont római katolikus iskolában kellett tanulnom, így a két egyház tanítása és liturgiája gyakran keveredett egymással. A katolikus liturgiában a lila szín a bűnbánat, a vezeklés és a lelki felkészülés szimbóluma. A pap bűnbánati szertartások, illetve egyéni gyóntatások során lila stólát visel, ami a bűnbocsánat szentségének kiszolgálásához kapcsolódik. Reformátusként kimaradtam ezen közösségi bűnbánati szertartásokból és ennek hiányát pótlom a festészetemben azáltal, hogy a gyónás Istennel a festésen keresztül találkozik.
Hamvas Béla: Lila és zöld c. esszéjében, a két szín példáján keresztül állítja szembe egymással a természetet és a kultúrát. A lila, mint a hamis spiritualitás és önámítás szimbólumaként jelenik meg, egy valódi mélység nélküliség ünnepélyes szerepben. A zöld szín ezzel szemben a transzcendencia felé nyitott emberi állapotot mutatja, amely egészséges. Modern emberként mégis jobban nyitunk a lila fele, ami az igazi transzcendencia helyett csak egy felszínes utánzat, ami a különféle divatos szellemi irányzatokban mutatkozik meg. Hamvas kritikai szemléletében arra ősztönzi az embert, hogy a lila elidegenített állapotától, egy autentikusabb, zöldebb létezés felé mozduljon el. Hasonló elmozdulásra építek én is a festmények során, lineárisan az eddigi munkásságomban jól kiütközik, hogy a lila képeimben egyre hangsúlyosabb szerepet kap a zöld.
Volt már olyan, hogy elszakadj a lilától, és mást színt kipróbálj? Mi történne, ha felborulna ez az érzéki egyensúly?
Számomra ez egy nehezebben megközelíthető kérdés. Az egyetem első éveiben sok színt használtam, de már akkor voltak festmények amiken megjelentek a lila figuráim. Révész mester elvesztése után volt egy erős kapaszkodás alakult ki a lila színnel, mert úgy éreztem akkor ez az egy kapocs tart össze minket a földi és a túlvilági élet között. A diplomamunkám készítésével párhuzamosan kezdtem el terápiára járni, amely során kiderült, hogy egy nagyon hosszú gyászmegrekedési folyamattal küzdök: a halál jelenlétét a leggyakrabban a lila törékenysége által tudom megjeleníteni.
A poklom eredeti elképzelésem szerint zsúfolt és borzalmakkal teli lett volna. Idővel sikerült elengednem azt a fix elképzelésemet, hogy minden megjelenített sávban valamilyen módon bünhődni fogok. A konklúzió végül egy üres pokol lett, melyből a védés után kilépve egy végső megbékélésre térek a múltammal. Az itt megjelenő sárga-narancs-piros hármasnak erőteljes megjelenése egy új határvonal kijelölése: a bátorságot, hogy merjek újra színekkel dolgozni és visszatalálni Lillához. Szimbolikus gesztusként szántam Révész mesternek, hiszen tudom mennyire szerette a színes festményeimet. Azzal, hogy lezártam az életem ezen szakaszának fájdalmas emlékeit, egy új Lillát teremthetek, aki a legnagyobb szeretettel színesen élni és alkotni szeretne. Hiszek benne, hogy mesterem mindennap büszkén és boldogan tekint le rám, hiszen ő is mindig azt mondta nekem: “Mindennap alkotunk, hogy az embereknek egy szebb világot adjunk.”
Lilla pedig ezt a feladatát élete utolsó pillanatáig igyekszik majd a legjobban beteljesíteni.
Kozma Lilla instagram oldala:
@lillaxkozma
@lilla_kozma
Prizma/Marton Krisztián
Marton Krisztián
Bőgőmasina (részlet)
Kivettél az euróból, normális vagy? Gimi másodikban, egy nyomasztóan felhős péntek délután anyu idegesen cigizett a kocsi mellett görnyedve a pályaudvaron, ahova azért jött ki elém, hogy minél előbb szembesítsen azzal, hogy eltűnt a teásdobozból ötven euró, ami még a római nászútjukból maradt meg. Ja igen, nem mondtam?, próbáltam elkenni a dolgot, de anyu kezében remegett a cigi, mint aki már teljesen elfáradt abban, hogy rejtegesse a világ és maga elől gyermeke szörnyeteg mivoltát. Ő már mindent megtett, ez az ötven euró egy olyan utolsó csepp volt a pohárban, mintha takarítás közben talált volna az ágyam alatt egy dobozt, benne emberi fogakkal és polaroid fényképekkel a legbrutálisabb kínzásokról. Ezt már nem, nem tudok neki tovább falazni, gondolhatta. Próbáltam neki normális életet biztosítani, jóra nevelni, de nem bír a természetével, lehet, hogy tényleg a vérében van, mert az egy dolog, hogy macskákat nyúzott a sulival szemközti temetőben, de ez, hogy már embereket is… ezt már tényleg nem. Szállj be, taposott rá a cigijére, elmegyünk mamához, mondta, én pedig kinyitottam az első ajtót, de a helyemen egy bevásárlókosár volt. Ülj hátra, érkezett a megoldás anyutól.
Vészjóslón kattogott a szélvédőtörlő jobbra-balra, anyu riadt szeme meredt rám az utastéri visszapillantó tükörből, néha figyelt csak az útra, a közúti balesetnél nagyobb veszélyt jelentett rá a kannibál fia, rajta kellett tartania a szemét. Hogy csinálhattad ezt, kérdezte a szempár, ami még mindig reménykedett abban, hogy valahol ott a hátsó ülésen, mélyen ebben a szörnyetegben még ott bujkál az ő kisfia, aki a légynek sem ártana, nemhogy ötven eurónak. Nem gondoltam, hogy ekkora baj lesz belőle, kezdtem bele a magyarázkodásba, mert őszintén nem gondoltam, annyi zsebpénzt kaptam, amennyit kértem, persze titokban, és miután anyunál egyszer nem volt annyi, mint amennyit kértem, és a teásdobozból pótolta ki euróval, azt hittem, egyedül is választhatom ezt a megoldást. Nem gondoltad, háborodott fel anyu, hogy nem gondoltad, hát tudod, hogy milyen, karácsonykor is mit csinált?
Persze Jónásról volt szó, akinek a téliszalámis akciója csak ízelítő volt abból, hogy milyen lesz vele élni. A karácsonyi eset, amit anyu épp felemlegetett miközben visszarántotta a kocsit a sávjába, a következő volt. Jónás afrikaiharcsa-paprikást főzött, már hetekkel előtte beharangozta, hogy ő bizony azt fog főzni, mi pedig megtanultuk ugyanolyan hitelesen kifejezni ámulatunkat, mintha először hallanánk, hogy úgy általában valaki, de kiváltképp ő harcsapaprikást fog főzni, pláne afrikai harcsából. A kishúgomnak éppen csak nem tanítottam be a Hajrá csajok!-ból a szurkolókoreográfiát, de még így is lelkiismeretesen támogattuk Jónást délelőtt, amikor késsel a kezében a fejét vakarta, hogy hogy is lesz ez. Elfáradtunk, mire este elénk került a menü. A húgom az ajándékait találgatta, én már a doboz formájából tudtam, hogy Narancsvidék dévédét kaptam, és alig vártam, hogy vacsora után letudjuk az ajándékozást, majd a szobámban kiszótárazhassam a teljes első évadot. Mi van, nem ízlik, dörmögött Jónás, mire mindenki gyorsabban kanalazta, dehogynem, de nem elég gyorsan, mert Jónás közölte, hogy akkor nem kell megenni, és beszedte a tányérokat. De esszük, bizonygattuk, csakhogy már hiába, késő bánat, így jártunk. Ajándékozás után épp a szobámban szüneteltettem a szótárazást, hogy kiverjem Adam Brodyra, mikor egy nagy puffanást hallottam kintről. Anyu melegíteni akart magának egy kis harcsapaprikást, de Jónás nem kért a szánalmából, inkább kidobta a mikrót is.
Kérem a kulcsod, tartotta a markát mama, ahogy beengedett minket a lakásba, ahol egyedül hagytuk pár éve. De miért, értetlenkedtem. Nem vitatkozom, add ide a kulcsod, parancsolta egy oktávval feljebb, és amíg előkotortam a kék Eastpak hátizsák aljáról, a vallatótiszt átmotozott a szemével. Mi lesz a következő, meglopom? Vagy eladom a tévéjét? Forduljak el, amíg más helyet keres a nyugdíjának, mert az sincs biztonságban úgy, hogy tudom, hogy az ékszerdobozban tartja a pickwickes kanna mögött.
Azért ez túlzás, szakadt ki belőlem, mire villámokat szórt a szeme: még neked áll feljebb? Ahelyett, hogy füled-farkad behúznád, hogy ekkora szart kavartál anyádnak és nekem, nekiállsz feleselni? Mars be a konyhába!
A konyhába lépve egyből nekimentem a lámpának, ami ingázva szórta a fényt jobbra-balra, kijelölve a helyemet a konyhaasztal egyik sarkában. Lehuppantam a székre, és az ütközés helyét masszíroztam. Mi történt, lépett be riadtan a konyhába mama, aki a nyugdíját épp csak biztonságba helyezte egy föld alá fúrt széfbe vagy egy könyv elmozdításával kinyitható forgókamrába, de nem lehet eléggé résen, mert az unokája még a konyhában is képes bármit kitépni a falból, amit aztán elpasszolhat a feketepiacon. Csak nekiment a lámpának, mondta anyu. Mama csóválta a fejét. Hát tényleg rád sem ismerek. Kábítószerezel? Arra kellett a pénz? Döbbenten meredtem mamára, onnan anyura, aki nedves tekintettel hálálkodott a jóistennek, hogy mama a rossz zsaru, és nem neki kellett ezt a kérdést feltennie. A sors iróniája, hogy ugyan én loptam, mégis én éreztem magam elárulva, amiért azt hiszik, drogozom, mert ezekben az időkben egyetlenegyszer szívtam bele egy spangliba, és akkor is úgy elálmosodtam, hogy bezártam magam egy étterem mosdójába a Roosevelt téren, mert ott végre nem nyaggattak tovább a haverjaim, hogy ne aludjak el. Ezzel viszont nem érvelhettem, csak nem mondhattam azt, hogy hogy drogoznék, a fű se jött be, mert arra egyből lecsapna a vallatótiszt: szóval kipróbáltad! Rám szakadt a felismerés, hogy itt nincsenek jogaim, bármit rám bizonyíthatnak és lecsukhatnak valamiért, amit el se követtem, hiszen az ügyésznek is van élete, amihez minél előbb vissza akar térni, és ha elég meggyőzőek a bizonyítékoknak vélt véletlenek, akkor a Legyen ön is milliomost fogja választani, és nem azt, hogy amikor este bekopog a dolgozószobájába a felesége, hogy mindjárt kezdődik a Legyen ön is milliomos, félszegen azt mondja neki, hogy kezdjétek nélkülem, én még ennek a Marcinak az ügyét vizsgálom, mire a felesége csalódott beletörődéssel bólogat, de azt azért még megjegyzi, hogy vacsorázni se jött ki, és azért ez így már nem mehet tovább, tulajdonképpen őt vagy a munkáját vette feleségül? Ezt nem fogja vállalni az ügyész, inkább beáldoz engem, és csak annak örülhetek, hogy legalább villamosszékbe nem kerülök, mert már nincs halálbüntetés.
Kérdeztem valamit, csapott az asztalra mama. Nem drogozom, mondtam. Akkor mire kellett ennyi pénz, hadd halljam. Nem tudom, válaszoltam. Hát, csak tudod, hogy mire költötted. Őszintén, nehéz volt szétszálazni, mert az eurós hét, azt leszámítva, hogy a hét elején volt egy köröm egy pénzváltónál, hogy forintot csináljak az euróból, ugyanolyan volt, mint a többi. De azért elkezdtem kotorászni az emlékezetemben. Vettem filceket a művészellátóban. És még, kérdezte a vallató/hipnotizőr. Bravo magazint. Nem, Popcornt. És IM-et. Kezdtem összefűzni az emlékfoszlányokat. Voltam pizzázni a lányokkal, ittam két Safe Sex on the Beachet. És még? És vettem hajhabot. Dehát annyi hajhabod van, szakadt ki értetlenül anyuból. Minek kellett még egy? Mert azt hittem, hogy ettől nem lesz ilyen bozontos. Anyu és mama tanácstalanul néztek össze, mint a zsaruk, akik rossz embert hoztak be kihallgatásra, de nem szégyenülhetnek meg, és még annyira sem szakadhat a nyakukba egy botrány, pont a választások előtt. Vádalkut ajánlottak: ismerjem el, hogy nem lehet eurót lopni a teásdobozból, ígérjem meg, hogy többé meg sem próbálom, ők pedig elsikálják ezt az esetet, hogy ne tegye tönkre a jövőmet. Mama előbányászott ötveneurónyi forintot a rejtekhelyről, és anyu kezébe nyomta, hogy akkor ezt váltsa át, és otthon tegye be a teásdobozba. Én pedig szégyelljem magam, de legalább nem kábítószerezem. Még!
Szégyelltem is magam, amiért nem éreztem szégyent. A vallatóasztaltól is azzal a meggyőződéssel álltam fel, ahogyan leültem, hogy ez egy félreértés. Láttam, hogy mama és anyu milyen riadtan próbálják felsikálni a padlóról a vérnyomokat, belökni egy tóba az autót, feldarabolni és műanyag hordóban savval felemészteni a holttestet, és bennem még mindig nem szólalt meg a szégyen, megszólalt viszont egy másik hang, ami azt suttogta nekem, hogy talán azért, te barom, mert pszichopata vagy. Pszichopata, visszhangoztam bamba rémülettel ennek a képzeletbeli lénynek a hangját, ami kárörvendő mosollyal reszelte a körmeit a vállamon. Ühüm, pszichopata. Vagy már elfelejtetted, hogy hatodikban a Zsoltit is kizártad az erkélyre véletlenül, aztán hazamentél, mert hogy úgyse tudsz visszajutni a házba, hogy beengedd? És mi van azzal, amikor megdobtad az erdélyi táborban a csúnya lányt egy szelet dinnyével, mert zavart, hogy milyen jó étvággyal eszi? Na ugye! De, mentegettem magam, szerintem a pszichopaták nem sírnak a Tuti gimin, meg nem vagdossák ki egy gyűjteménybe a Bűbájos boszorkák-képeket a tévéújságból. De igen, oszlatta el a kételyeket a hang, pontosan ezt teszik a pszichopaták, képeket gyűjtenek idegenekről. És arra emlékszel, amikor a Klári tavaly leköpött a nagyszünetben, mert lekurváztad, miután lebuzizott, és az akcióját vastaps fogadta az aulában? Kérdem én, történnek ilyen dolgok egy jó emberrel? Na ugye, hogy nem? Elkeserített a felismerés, hogy a hangnak igaza van, de nem akartam sírni, nehogy anyuék félreértsék, és azt higgyék, hogy ezek a lelkifurdalás könnyei, hogy összeroppantam a bűntudat súlya alatt, és próbáltam ugyan kimagyarázni magam, de most felébredt bennem az ember, és elismerem, hogy drogra kellett az ötven euró, sőt drogcsempész vagyok, és azzal az ötvenessel akartam megkenni a határőrt. Csitt, kis bébi, nem kell pityeregni, tette el a körömreszelőt a láthatatlan lény, nem lesz semmi baj, te gonosz kis gyermek, majd én vigyázok rád. Úgy döntöttem, hogy hallgatok erre a hangra, biztos jobban tudja, mint én, hogy mi van velem, hiszen én nem ismertem fel azt sem, mi a helyes érzés ebben az eurós helyzetben, szóval hogyan is bízhatnék magamban. Elfogadtam, hogy ő irányít, és hálás is voltam neki, hogy megóv a börtöntől, mert lát rajtam valamit, amit valójában mindenki lát, csak én nem. Hogy van bennem valami rossz.
Megjelent: Marton Krisztián: Bőgőmasina, Leányvállalat, 2025, 316 old.
Spektrum // Otthoni csendélet, Pardon?
Szőnyi Judit
Otthoni csendélet, Pardon?
Otthoni csendélet
Az irónia szerintem fontos kelléke az életnek, legalábbis számomra, nélküle sokkal nehezebb lenne feldolgozni vagy mélyebben megérteni bizonyos helyzeteket. A fürdőkádból kinövő gaz látványa talán nem kíván túl sok magyaráznivalót, legfeljebb azt, hogy sokszor élünk ilyen ellentmondásokkal a hétköznapokban is, amiken talán jó néha elgondolkodni – például amikor kikapcsolódást keresünk a social media tartalmak hosszas fogyasztásában, miközben ezzel sokszor épp csak plusz stresszt okozunk magunknak.
Pardon?
Szeretem ezt a fotót, olyan true arcot vág rajta mindhárom galamb. Ki gondolta volna, hogy még ők is tudnak jófejek lenni, és képesek megmosolyogtatni? Meglepő visszagondolni, hogy az elmúlt években a fotóim egyik visszatérő témájává váltak, pedig korábban kifejezetten ellenszenvesek voltak számomra. Úgy éreztem, hogy szinte mindig rosszkor bukkannak fel, az utcán és a levegőben is, így folyton azt kellett figyelnem, vajon mikor repülnek nekem. Mostanra viszont inkább lehetőséget látok bennük: ha körbevesznek, igyekszem érdekes mozzanatokban megörökíteni őket.
Szőnyi Judit kommunikációs szakember, pszichológia szakos hallgató. Hobbifotósként elsősorban az emberi és a városi élet pillanatait ragadja meg; képeivel elgondolkodtatni szeretne, és arra ösztönözni, hogy álljunk meg egy-egy pillanatra a rohanó mindennapokban.
Novum // Amit magunkkal vittünk, azt haza is vittük/az idei NESTart Szentendrei Nyári Művészbázisról
Géczi Lajos
Amit magunkkal vittünk, azt haza is vittük/
az idei NESTart Szentendrei Nyári Művészbázisról
Idén hetedik alkalommal rendezte meg a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum a NESTart-Szentendrei Nyári Művészbázist, amely egy kéthetes alkotótábort foglal magában. A program célja, hogy a szentendrei művészeti hagyományokat továbbvigye, és ápolja ezzel Barcsay Jenő festészetét. A múzeum a festőművész 125. születésnapjának évfordulója alkalmából összesen 6 alkotó képzőművészt hívott meg, többek között a Magyar Képzőművészeti Egyetemről, a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karáról, a Pécsi Tudományegyetem- Sepsiszentgyörgyi Képzőművészeti Tanszékről, illetve a Partiumi Keresztény Egyetem Képzőművészeti Tanszékéről. A Művészbázis kurátora és szervezője Iberhalt Zsuzsa művészettörténész volt, akik segített a programok megszervezésében és azok lebonyolításában.
A NESTart Nyári Művészbázis keretén belül Szentendrén biztosítottak számunkra étkezést és szállást a belvárosban. Emellett a MűvészetMalomban alkothattunk kíváló mestertanárunk, Nagy Barbara, a Magyar Képzőművészeti Egyetem oktatójának a kezei alatt. A bemutatkozás során kifejthettük, hogyan szeretnénk megvalósítani az általunk elgondolt alkotásokat, majd a személyes konzultációk során Nagy Barbara Barcsay Jenő tanulmányokat és bibliográfiákat hozott, amiket elolvasva inspiráció forrásként felhasználtunk.
Első programként részt vehettünk Vince Ottó helyi képzőművész városi sétáján, ahol bevezetett bennünket Szentendre város történelmébe. A városi séta során megtekinthettük a Vajda Lajos Stúdió kiállítóterét, ahol minden évben – Ottó elmondása szerint – számos kortárs művészeti kiállítást rendeznek. A hét folyamán megtekinthettük a Látványból szerkezet című kiállítást is, amely Barcsay Jenő alkotásairól szólt, majd ezt követően a Szentendrei Képtárban, A szecesszió forradalma című rendezvényt volt lehetőségünk megcsodálni. A plakátkiállításon Iberhalt Zsuzsa művészettörténész tartott előadást a szecesszió művészetéről, különösképpen a plakátművészetről. A plakátok szemrevételezése után a Ferenczy Múzeumba mentünk, ahol megtekinthettük a Fantomszál II. Művészfeleségek nyomában: Gálffy Lola című rendezvényt, ezzel párhuzamosan a Közelképeket, ahol Barcsay Jenőről készítettek portréfotókat.
Mindezek mellett lehetőségünk nyílt Nagy Barbara vezetésével meglátogatni a Szentendrei Régi Művésztelepet, ahol ismert kortárs művészekkel, Buhály Józseffel és Bánföldi Zoltánnal találkozhattunk személyesen. Az Új Művésztelepen is megfordultunk, többek között Asszonyi Tamás szobrászművésznél, majd ezt követően Farkas Zsófiát és Czakó Margitot látogattuk meg, zárásként pedig Nagy Barbara műtermét tekinthettük meg, ahol akkoriban Deim Pál festőművész dolgozott.
Az alkotás mellett a Grafikai Műhelyben tevékenykedhettünk, ahol elkészíthettük szitanyomatainkat, Biró Gergő grafikus közreműködésével. A szitanyomásnál alkalmaznunk kellett Barcsay Jenő emblematikus festészeti motívumait. Igencsak izgalmas alkotások születtek, amelyeket kiállításra szántunk.
A kiállítás installálásában is részt vehettünk a Vajda Lajos Múzeum Projektroom kiállíótermében. A megnyitót szombaton, 07.19.-én tartották meg, Nagy Sándor trombitaművész közreműködésével. A kiállítás augusztus 31-ig volt látogatható.
Szentendre városát jóval korábban volt szerencsém megismerni és megszeretni. Szentendre az a hely, ahol a művészet nem szűnik meg létezni. Azok a felejthetetlen Duna parti séták, a Forráspont bisztró és a MűvészetMalomnál töltött napok remek hangulatot teremtettek számunkra. Amit Szentendréről magunkkal vittünk, azt haza is vittük, azt a szabadságot, amit soha nem fogunk elfelejteni a nyári művészbázisról.
A kiállító művészekről és munkáiról:
Járai Anna
Járai Anna 2000-ben született, a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetem képzőművészet MA szakos hallgatója. Alapképzését az angliai Falmouth University filmszakán végezte, amelynek tapasztalatai és módszertana a mai napig meghatározó hatással vannak művészi gondolkodására és vizuális nyelvezetére. Munkái a kísérletezés és az elméleti kutatás együtteséből születnek; mozgóképes vagy fotográfiai eszközöket és anyagokat használ fel.
“ Járai Anna Barcsay Jenő murális művészetének nyomán alkotta meg nagyméretű fotómozaikját. A művészbázis ideje alatt Szentendrén készült fotókból összeállított textilre applikált mozaikkép a hagyományos és digitális fotográfia eszközeit ötvözve a város természeti környezetét, épületrészleteit, hangulatos utcáit, természetes és urbánus textúráit, a mindennapi élet fragmentumait rögzíti. A képek feldolgozásához két technikai eljárást alkalmazott: egyrészt hagyományos Polaroid technikával létrehozott, kézzel manipulált képeket készített, amelyek az anyagszerűség és a kézi beavatkozás révén reflektálnak Barcsay mozaikjainak finom kidolgozású, gondosan felépített festészeti módszerére. Másrészt digitális fényképeket készített, amelyeket nyomtatás és transzferálás után helyezett el a textil alapon. A két módszer – az analóg és digitális médiumok közti feszültség és párbeszéd – új nézőpontból közelíti meg Szentendre látványát és Barcsay szellemi örökségét….”
Kiss Virág
Kiss Virág a Partiumi Keresztény Egyetem vizuális kommunikáció MA szakos hallgatója. Azok a határterületek érdeklik, ahol a test, a mesterséges anyagok, (például a műanyag), és az érzékelés viszonyrendszerei elmozdulnak a megszokott jelentésekből. Munkáiban – legyen szó fotósorozatról, hangalapú installációról vagy interaktív mozgóképekről – következetesen azt kutatja, hogyan torzul, tükröződik és konstruálódik újra a valóság az érzékelés és az értelmezés aktusán keresztül.
“Virág alkotása szellemi párbeszéd Barcsay Jenő életművével a forma, a test morfológiája, a látás és megértés komplexitásának tematikája mentén. A mű a test tükröződő formai játékában reflektál Barcsay munkásságára, a felfedezés, megfigyelés és megértés örömére. A konceptuális térinstalláció a fény, a forma, az észlelés és az emlékezés metszéspontjait vizsgálja. A texturált, fénytörő felülettel dinamikusan reagál a környezet adta fényhatásokra és tükrözödésre. Az installáció geometrikus rendbe szervezett üveggolyói Barcsay Jenő festészetének konstruktív elemeire reflektálnak. A központi grafikai elem a művész formai nyelvezetét és városképeit idézi meg, miközben az üveggolyók játékos mozgása finoman oldja a kompozíció feszességét. A mű nem csupán szemlélésre, de aktív jelenlétre is ösztönöz: a fények tükröződése, a motívumokkal és az üveggolyók mozgásával való vizuális játék bevonja és interakcióra hívja a befogadót.“
Hompot Andrea
Hompot Andrea a Partiumi Keresztény Egyetem vizuális kommunikáció MA szakos hallgatója, aki tervezőgrafikai alapképzettségéből kiindulva a vizuális nyelv és a kreatív problémamegoldás eszköztárát alkalmazza művészi gyakorlatában. Érdeklődésének középpontjában a vizuális történetmesélés, a médiumokkal való kísérletezés és az egyéni hang keresése áll,miközben új technikák bevonásával tudatosan feszegeti a műfaji határok.
“Andrea alkotása az absztrakció és a testábrázolás metszéspontjait vizsgálja. A grafikai és festészeti hatáselemek közötti átjárás tudatos döntés eredménye: a képi nyelvet nem pusztán médiumként, hanem tapasztalati térként kezeli. A mű kiindulópontját gyerekkori fényképek adják, melyeken a forma a megjelenítés során részben elmosódik, átalakul – a test nem marad konkrét alakzat, inkább emlékszerű jelenlétként, vizuális lenyomatként él tovább a vásznon. A képfelület szerkesztését Barcsay Jenő absztrakt festészetének szerkezeti logikája és anatómiai érzékenysége egyaránt inspirálta….”
Șomfălean Dániel
2003-ban született Csíkszeredán. A Pécsi Tudományegyetem-Sepsiszentgyörgyi Képzőművészeti Tanszék Festőművész mesterszakos hallgatója. Figurális kompozícióit változatos technikai eszköztárral hozza létre, többek között olajfestékkel, akrillal, szénnel dolgozik, igazodva a kifejezni kívánt tartalom követelményeihez. Portréi erőteljes lélektani jelenléttel bírnak, szuggesztív karakterábrázolással ragadja meg az emberi arc vonásait…”
“Dániel alkotásának kiindulópontja a művész szülőfalujában, Homoródjánosfalván található római kori kőbánya, ahol az 1800-as évek végén kultikus jellegű domborműveket fedeztek fel. Ezeket Orbán Balázs és Téglás Gábor írásai, rajzai őrizték meg, mivel az eredeti reliefek időközben elpusztultak. (…) A reliefek egyszerűsített, robusztus alakjai és vertikális,színpadszerű elrendezésük Barcsay Jenő mozaikjának kompozíciós logikáját és formai tömörségét idézik meg. A földszínek használata tudatos formai párhuzamot képez Barcsay Cézanne szerkesztőelvét és a kubizmus tapasztalatait feldolgozó korai tájképfestészetével. A struktúrpaszta használata az utóbbi félévben folytatott művészi tevékenységeinek szerves részévé vált….”
Szabó Detty
2002-ben született Szentesen, Kunszentmártonban nőtt fel. Jelenleg a Budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetem képzőművészet mesterszakos hallgatója és az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem képi ábrázolás szakának friss diplomása. Munkáiban a méhek társadalmi berendezkedése iránti érdeklődése határozza meg gondolkodását és anyaghasználatát is, ahol az organikus rendszerek vizsgálata esztétikai és társadalmi kérdések felvetésével párosul.
“Detty alkotásának középpontjában az emberi test és annak reprezentációja áll. Barcsay művészetének szellemiségéből, anatómiai rajzainak és monumentális női alakjainak esztétikájából merítő koncepciójának kiindulópontja a test fokozatos levetkőztetésének aktusa, amelyet egy labirintus formában megépített térbeli öltözőfülke-installáció révén mutat be. (…) Szabó Detty installációja az emberi testet nem provokatív gesztusként, hanem a létezés törékeny belső rendjét tükröző formai és szellemi tervrajzként jeleníti meg. “
Géczi Lajos
A Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar Képzőművész-tanár mesterszakán végzett. Munkásságában az emlékezet, a test, a fájdalom, a gesztus, a hiány fogalmának és a lét jelentőségének metszéspontjait vizsgálja a kortárs absztrakció eszköztárán keresztül.
“Lajos két nagyméretű vásznat összekomponáló alkotásának középpontjának a formák közötti interakció és a tér dinamikája áll. A két vászon szoros vizuális kapcsolatban vagy egymással, ugyanakkor térben tagolt, mégis egységes kompozíciót alkotnak. Barcsay Jenő festészeti motívumait és művészeti gondolkodásának nyomvonalát követve akrilfesték és spraytechnika alkalmazásával, valamint vonalhálók segítségével épülnek fel a ritmust, a mozgást és a ritmikusságban megelevenedő formákat érzékelhetővé tevő szerkezetek.”
A Ferenczy Múzeumi Centrum honlapja:
Kiállításmegnyitó:
Géczi Lajos Kaposváron tanult a Zichy Mihály Iparművészeti Szakgimnáziumban, ahol OKJ Dekoratőr szakon végzett, majd a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán szerezte a Festőművész mesterdiplomát. A diploma megszerzésével jelentkezett Képzőművész-tanári szakra szintúgy a Művészeti Karon.
Epicentrum // Papucs
Csermely Mátyás
Papucs
ELEJE
ÖSSZETEVŐK
PAPUCS, most készül BÁRÁNY, él majd hal MISI, pásztorgyerek SAMU, Misi pajtása VICUS, valakinek szemefénye, másnak inkább szembe-szálka ANYA, belőle csak egy van KERTÉSZ, a szorgos-dolgos ÁDÁMKA, kicsi még DADUS, piros arccal figyel FRIGOLD ÚR, említés szintjén, most készül
ELEJE ELEJE
Paraszti ház hátsó udvara, beomlott tyúkól. A háttérben egy kertész kapál. Az ól mellett két fiú, egy diófa, törzséhez kikötve egy cigája. Samu és Misi vizsgálgatják.
BÁRÁNY: (ez kissé prózai, tudom, de: rág)
SAMU: Te, biztos ez volt a legjobb?
MISI: Mondom, ha mondom.
SAMU: Csak mer mindjá’ összeesik itt nekünk.
MISI: Hoztad volna te, akkor bezzeg úri lett volna.
SAMU: Bizony az lett volna, itt csapjon belém a Frigoldék szekere!
MISI: (játszásból felemelve a baltát) Beléd is fog, efelől ne félj.
SAMU: (kiveszi két kezét a zsebéből) Nono!
MISI: (ereszti a baltát, vállat rántva nyugtázza) nono.
BÁRÁNY: (belebéget a csendbe)
MISI: Hát a festék?
SAMU: (visszaélénkül) Na az, öcsém, láthatnád. Olyant csak az úrnő tarthat, négy nagy arany unciája.
MISI: (újra emelve kezét) Igen?!
SAMU: Igen, öcsém, igen! A leánya adta ki nekem. Tudod, akinek szereztem olyan virágvizet. Irigy volt az úrnőre a lelkem. (csúfondárosan biggyeszti ajkát)
MISI: (fogai közül) Szereztünk, te, szereztünk.
SAMU: Csihadjál, mert rádöntöm!
MISI: aha.
SAMU: Aztán téged is eladlak a vásáron. Te lennél a Miska szobor. Szép királykék, ott állhatnál naphosszat az uraság szökőkútjába.
MISI: Öntsél akkor. (előrébb lép)
SAMU: Micsoda? Most komolyan?
MISI: Ha olyan nagy legény vagy… (rámarkol a baltára)
SAMU: (hátrálni kezd) Na!
MISI: na.
Belép anya, karjában Vicussal, csillog mindkettejüknek a szeme, érdeklődve nézik a két vesződő fiút. Azok farkasszemeznek még egy darabig egymással, majd észreveszik a jövevényeket.
MISI: (földet nézve, a baltát a háta mögé rejtve) ’pot.
SAMU: Széép napoot! Hát magácskák meg? Mi szél hozta kendtek?
VICUSKA: (gőgicsél, nevet, a bárány felé kapkod csöpp kezeivel)
ANYA: (könnyedén legyint) Hát tudják, az uram szalajtott, nincs meg egy jószág, szóljak annak a Miska gyereknek, keresse meg.
A két gyerek egymásra néz, majd a juhra.
ANYA: (kedvesen incselkedve) látom megtalálták az úrfik. Akkor nem is zavarok tovább…
MISI: Ne menjen! Kérem! Ha megtudja az uraság…
SAMU: Ugyanmán, mit tudna az?
MISI: (kezét az ég felé emelve) Tud az mindent, tud bizony. (anyának) Kérem…
ANYA: Tudják-é, hogy az uraság kinn lesz a vásáron?
A két fiú csak hallgat, várják mi lesz.
ANYA: Kinn lesz, annyi szent. És ha a cigáját nem is, de a föstéket, igen bizvást fel fogja ismerni.
SAMU: Baj lesz, misum!
MISI: Már van, te tolvaj!
SAMU: Mi én? Te himpellér!
MISI: Füled mögött ott a vaj!
SAMU: Mér én, mér mindig én?
MISI: A festék miatt van a baj.
SAMU: Birkád, mint te, kicsit ér!
MISI: Neked meg nagy ól a szád.
SAMU: És neked…!? Neked meg az a…
VICUSKA: (sírni kezd)
ANYA: (csicsítgatni kezdi, közben mondja) Lenne itt valami.
FIÚK: (egyszerre) Igen?
ANYA: Nem viszitek vásárra a bőrötök.
MISI: (vakarja a fejét) nem-e.
ANYA: Se a juhét, se a tiéteket.
SAMU: És a festék?
ANYA: Adjátok ide. Kérlek. A bőrt meg készítsétek ki, télire szeretnék meleg holmit a Vicusnak. Uramnak nem telik.
MISI: Pedig az uraságnál…
SAMU: Frigoldéknál…
ANYA: (csak legyint) De mégse.
SAMU: (gyanakvón) Adjunk oda mindent? Biztos?
ANYA: Kérlek, ti jó gyerekek! Igérem az uraság nem fogja tudni. Vagy ha sejteni sejtené akkor majd elegyengetem (szája mentén rándul egy izom).
MISI: Csináljuk, Samu.
SAMU: Este, Misu. És köszönjük!
Anya int egy bátortalan bátorítást majd ki. A két fiú elrejti a baltát az ólba, a birkát is beterelik. Fiúk ki. A Kertész megtörli homlokát, majd folytatja az elkezdett munkát.
ELEJE KÖZEPE
Este van. Az égen pár csillag, hold, és egy időjárásjelző ballon. A két fiú belép a színre. Be az ólba, ki a báránnyal.
SAMU: Szép kis mellény lesz belőle.
MISI: Úgy ám, kellemetes úri szőrme.
SAMU: Melengeti majd a lelket.
MISI: Aki fázik, ne fázzon meg!
EGYSZERRE: Így legyen!
MISI: Gyere ide, girhes jószág,
SAMU: Menjél oda, hallgassál rá!
MISI: Adjad kölcsön jó bundádat,
SAMU: Adjad, adjad, ne sajnáljad!
MISI: Hadd koppintsak bú fejedre,
SAMU: Nem bégeted szét majd úgy-e?
MISI: Legyél, fent majd úgy, mint voltál.
SAMU: (összetéve két tenyerét, kenetteljes hangon) Naptól estig zabálgassá’
Misi felemeli mutatóujját, figyelmeztetőleg. Samu vigyorog, zsebre vágja a kezét.
EGYSZERRE: Ámen!
BÁRÁNY: (beleegyezően béget)
SAMU: Na?
MISI: na. (súlytásra emeli baltáját)
A bárányt leütik, hallik ahogy a koponyája megreccsen a baltafej alatt. Csuklik egyet, kiölti palaszürke nyelvét. A Kertész lehúzza a ballont az égről.
ELEJE VÉGE
Tisztaszoba. Anya kezében a kékre festett bőr, mellénykét fabrikál Ádámkára, a dadus a sarokban szigorú szemmel hol a próbálókat, hol az anya melletti ágyon ülő Vicuskát nézi.
ANYA: Így. Ez méltó lesz az úrfihoz. Ugye dadus?
DADUS: (odakapja a fejét, bólint)
ÁDÁMKA: Kész isz?
ANYA: Igen kész, ez lesz az ajándékod. Apád hű szolgáitól.
ÁDÁMKA: Jemek.
ANYA: Óh, igazán nagylelkű az úrfi. (megsimítja buksiját)
Dadus közelít, megfogja Ádámka kezét, húzza, Ádám pápát integet, hóna alatt a mellényke. Ádámka, dadus ki.
Anya az ablakhoz szalad, majd ellenőrzi az ajtót. Ezután gyorsan leveszi Vicust az ágyról, a széna közé túr.
ANYA: (csillogó szemmel) Itt van!
VICUSKA: (örül annak, hogy anyja is örül, tapsikol)
ANYA: Na add ide a lábad, te, nézzük mennyire lesz nagy rád!
VICUSKA: (tartja nagy serényen)
ANYA: Majd belenősz. Jobb is így.
Ebben maradtak.
KÖZEPE
ÖSSZETEVŐK
PAPUCS, jó helyen ÉVA, a fiktív térben, de inkább a színpadon KERTÉSZ, a szorgos-dolgos PIROS, pótanyából pótanya ÁDÁM, már nagyobb FRIGOLD ÚR, említés szintjén
KÖZEPE ELEJE
Üres színpad, a kamasz Éva áll rajta, lábán a papucs.
ÉVA: A vásár után aztán, így mesélte anyám, nehéz idők jöttek, dolgosak – az ám! (behúz egy ágyat, rá a Kertészt)
Apus csak robotolt, a többi munkás helyett, nehéz volt akkor, túlontúl figyeltek – (újra kiszalad, hóna alatt egy ablakkeretet hoz, leteszi az ágynak támasztva)
nehogy rosszba sántikáljunk, Frigoldéknak ártsunk, nagy helyre, papucsba be ne tegyük lábunk.
Anyád aztán mégis, Piros úgy suttogja, (egy asztallal jön be, hoz széket is, Pirost, leülteti)
Betoppant, heccből a Frigold birtokra,
Hogy ott, akkor mi volt, mit tett –
Nem tudja senki, de beteget jelentett. (bámulja a papucsát, leveszi, dédelgeti)
Legalább ezt itt hagyta. Jó pont most lett! (pördül benne egyet, köténykéjéből ládikót húz elő, belerejti az éjszín papucsokat, majd az ágy alá tolja négykézláb)
Megmozdulnak a behozott testek.
KERTÉSZ: (csendben, alázatosan horkol)
PIROS: Menj má’ alunni! Holnap kirű fogja így lelesni az úrfi a dolgozatot?
ÉVA: Hát nem tanította meg kend néki, hogy lesni nem szép?
PIROS: Az úrfinak szabad, főleg, hogy még a mellénykéjét is megkaptad, te, hálátlan kölke! Ami jár, az jár, nehogy úgy járj mint…
ÉVA: (fejét felkapva) Mint?
PIROS. (fejét rázva) Kotródj!
Nyugovóra hajtják a fejüket. Hajnalban kel aztán a kertész, elő kell készítenie az úrfi érettségin való szerepléséért tartandó partyt. Nomeg a többi teendőről sem feletkezhet meg. Semmiképpen sem.
KÖZEPE KÖZEPE
Két pad egymás mellett. Egyikben Ádám, mellette egyből Éva. Érettségit írnak. Éván a mellényke, a papucsot nem merte magával hozni. Azért így is elég magabiztos.
ÁDÁM: Itt. Ez. Mi? (mutat lapjára)
ÉVA: (hátralapoz, körbenéz, úgy suttogja, kezével dobogva az ütemet) Ez a
Férfiuról szól, kérem, tudja, ki, nagy, s esze jól járt
Ennek, szép férjnek versét most tiszte leírni…
Úgy! Jól kezdte, de tetszik! Eszem járását kitanulta
S lám halad is, sok a tudás, ím, a fejében
Láng gyúl, szikrát szór, látom, az ész, a tét
Megugorva biztosan érzem, akárhogy akarja
Mert innen – igen – érti miért oda, (-) lesz aki fölnőtt!
Ádám! Törd csak át ünnepi, éjjeli bornak
Cseppjeit, légy olyan ember, előre törj – azta
Hogy siklik a pennád, Frigold fia, vesd le mi futja kezedből!
ÁDÁM: Jó vicc.
ÉVA: Próbálkozni szabad nem? Azért a kettest megkapom?
ÁDÁM: Ha én, akkor te is.
ÉVA: Akkor Homérosz.
ÁDÁM: Kösz.
ÉVA: Nincs mit. (ehhez még pukedlizik is egyet a padban)
KÖZEPE VÉGE
Almakert. Távolban a Frigold Villa, benne ünnepség. Éva felmászik egy fára úgy kémleli az uraság házát. A háttérben a Kertész dolgozik. Kapál, az új csemetéknek puhítja a földet.
ÉVA: Apus! Te nem? (mutat a ház felé)
KERTÉSZ: Nemigen, nemigen. (föl se nézve)
ÉVA: Hát én?
KERTÉSZ: Maradj itt, kis szegény. Meg se hívtak minket.
ÉVA: Bezzeg Piros ott liheg!
KERTÉSZ: (egy pillanatra felnéz a lányra, legyint) Hadd lihegjen, ha liheg!
ÉVA: (fogai közt) Meg se hívtak, persze… amíg ő dolgozik, én az úrfit segítem, mindenki más csak henyél, meg néz ránk nagy, vizslató szemekkel, mintha mi hoztuk volna az uraságra az összes bajt. Pedig nincsen neki efféléje, és másfélét hozunk ráadásul.
Így duzzognak még magukban pár órát. Aztán a Kertész továbblép. Éva alszik, Piros jön.
PIROS: Almát lop a leányördög? Ni! Hé, te! Gyere le rögtön!
ÉVA: (ásítva) mi?
PIROS: Kis pimasz! Egy nap szobabörtön!
ÉVA: Nem jövök.
PIROS: Igeen? És ha máshogy költöm?
ÉVA: Semmiképp sem.
PIROS: Papucskádat jól elkötöm.
ÉVA: Azt nem engedem! (megcsúszik, leesik a fáról)
PAPUCS: (érzi közelgő vesztét, hát dideregni kezd) dider – dider – dider
VÉGE
ÖSSZETEVŐK
PAPUCS, végét járja PIROS, őneki a férje Kertész (sokadik) KERTÉSZ, a szorgos-dolgos KAKAS, szimbólumként van jelen ÁDÁM, kevésbé FRIGOLD ÚR, itt-ott És még sokan mások, hosszú lenne felsorolni őket
VÉGE ELEJE
Piros csörtet nagy sebbel-lobbal be a szobába. Kezében a mellényke darabjai, a papucs után kajtat.
PIROS: Hol van már, hol van már! Hová dugtak, te jómadár!
Megtalállak, felveszlek, bárkinél különb leszek!
Frigold úrhoz felmegyek, s mondom: tudok mindent emberek!
Zsarolom majd, érdes szóval, mutatom majd, s mondja ó jajj!
Faggatódzom, hogyan lehet, ilyen lánynak lába ehhez?
Miből, honnan, kitől, mitől, Ádámka sem az úrnőtől!
Én leszek az úr azután, csak találjam már, találjam már!
PAPUCS: (nem tehet mást, lapul a dobozkába)
PIROS: Hát itt lapulsz? (megtalálta)
PAPUCS: (válaszolna, csak minek, értelmetlen a kérdés: ott lapul Piros kezében immár, sőt a lábán is lassan, nagyon erőlködik, hogy húzza fel, nagy bütykeire, egészen feszül a kékre festett cigájabőr, még ollóval is belevág gyorsan, kényelmesebb legyen, stílusosan akarja megszerezni az uradalmat, ennyi évet kibírt, most már igazán jár neki az egész, egy holmi lábbeli igazán nem fog rajta fogást találni, ő fog az uraságon, punktum, végre rajta van, sikerült felhúzni)
PIROS: Na végre! (s mint aki jól végezte dolgát, lefekszik aludni, már csak a Kertészt kell itthon tudnia, ő is elaludjon, biztonságban lesz a terve)
VÉGE KÖZEPE
KAKAS: (kukorékol)
PAPUCS: (klaffog) ti-tá, ti-tá, ti-tá-ti ti-tá, ti-tá, ti-tá-tá
Reggeli szoba. Piros nagy hévvel, bosszúsan érkezik a tisztaszobából. Kinéz az ablakokon majd végül a bejárati ajtót is kinyitja. Kilép, körülnéz majd ingerülten visszajön, bevágva maga mögött az ajtót.
PAPUCS: (ugyancsak klaffog) ti-tá, ti-tá, ti-tá-ti ti-tá, ti-tá, ti-tá-tá
PIROS: Mikor? Mikor? Jöhetne az istenadta már!
Hiába nézem én, de sivár a szemhatár.
Kipillant újra, észreveszi az ő saját férjét
PIROS: Hahó, gyerünk! Idő van! Te lusta, vén szamár!
KERTÉSZ: (messziről) Ihol jövök ne aggódj, od’érek én… na… mindjár’…
PIROS: Hamar, kiváncsi vagyok, kend ilyenkor merre jár!
Kertész be. Csizmájáról letopogja a földet. Piros mérgesen dobol papucsos lábával.
PAPUCS: (dobolva) ti-tá, ti-tá, ti-tá-ti ti-tá, ti-tá, ti-tá-tá
PIROS: Hol volt s utána merre?
KERTÉSZ: Dolog von mindenütt.
PIROS: Miért ilyen sokáig?
KERTÉSZ: Alig fogy, egyre üt.
PIROS: Talán sietni kéne!
KERTÉSZ: Az úri földre nem való.
PIROS: Való, ha mondom, úgye?
KERTÉSZ: Való, ha kend ki mondja.
Piros leül, várakozóan néz kertészre, közben a lábujján kezdi hintáztatni papucsát. Az, dülöngél ide-oda, nem tudja mit is kéne tennie ebben a helyzetben.
PAPUCS: (kérdőn, hintázva: míly meglepő, kérdőn hintázik)
PIROS: Mi volt a bál helyett? Ádámot ünnepeltük.
Hisz ő érettségizett, az úr legyen biz ővelük!
Derék Frigoldékkal, mézzel, tejjel; bővel!
A nagyra nőtt fiúval, s a mi jótevőnkkel!
Mi volt a bál helyett, mit csináltál éppen?
KERTÉSZ: Leges-legelősször az almakertbe voltam
az ottani földet, oh, be jól puhítottam!
Ezeknek kisvel utána időjelezni mertem.
Milyen s hogyan lesz, biz én, lemértem.
A nap lement ezután, hagytam, mentem vele:
A jószágot megszámolam az egyről sok ezerre.
A hajnalka gyorsan jött, urunkhoz én is mentem.
Halszálkát kivinni volt az én drága tisztem.
Kukorékolt már, zavart, az úr kikiáltott;
Nekem le kellett vágni tarajost, jóbarátot.
De legis-legutószor az almakertbe voltam.
PIROS: Tudod, ki van ottan még? Ki mászik és lop és csen?
Megérdemelte rég, ott maradt éhesen.
Erre kaján vigyorra húzza a száját, s papucsán meg-megcsillan, a kék, ismerős anyag. Bátrabban lógázza már, félő, hogy leszédül. Kertész csak áll, merev-értetlen.
PAPUCS: (kivűl napfénytől csillogva, belül bánattól öntözve)
csi-csinn, csi-csinn, csi-csinn-csi csi-csinn, csi-csinn, csi-csinn-csinn
PIROS: Vicuska jányod az!
KERTÉSZ: Leányom, Éva az?
PIROS: Igen, igen a lókötő!
KERTÉSZ: A mindenkit elbűvölő?
PIROS: Legutolsó szajha!
KERTÉSZ: Világnak első szirma?
PIROS: Megyek, elintézem!
KERTÉSZ: Nem, nem én nem merem!
PAPUCS: (leesik) puff!
Piros nevet, kimegy. Kertész (aki Piros férje), felveszi a sarokba rúgott papucsot és kiballag.
KAKAS: (kukorékol)
VÉGE VÉGE
A Kertész egy megcsorbult vasvillára támaszkodik a Frigoldék udvarában, erősen liheg. Körülötte állat- és embercafatok.
KERTÉSZ: Ni. Az Ádámka. (csizmájával kicsit megböködi) Meg a többiek. A jó Riska is. (elmorzsol egy cseppet) Tulajdonképp a cigája hibája. Nojó, a Samué. Meg az uraságnak se kellett volna annyira hepciáskodnia a hiány miatt. Aztán anyjának se kiengesztelni az uraságot. Téged bizony, nagyöreg (kacsint le egy eltorzult arcra). A papucs az mán csak olaj vót. Persze a Piros se szent, a lelkem, beledugja mindenbe az orrát. Azt a nagyot (erre mintha kuncogna is magában). Igazán nem volt szép ez, igazán. De valakinek mindég el kell végezni a munkát, mégha sietőst is…(vonja meg még a vállát)
Na gyere te, papucs. Temesselek közibük.
Azzal fogja magát, szép komótosan elás mindenkit az almafák alá. Az egész pereputtyot. Ott rohadnak aztán, lesz belőlük bő termőtalaj.
Csermely Mátyás (2006), jelenleg Szegeden elsőéves szabadbölcsész, pályakezdő író/költő, emberpalánta. Nagymamái szerint még növésben van, lánytestvére szerint nem. Amióta az eszét tudja, szeret sportolni, és írni. Nincs kedvenc műneme, de mindegyikben alkot. Ördögi terve, hogy megismerteti, majd megszeretteti korosztályával az irodalom minden zegét és zugát. Merészebbet egyelőre nem mer állítani.
Hasonló művek:
Something went wrong. Please refresh the page and/or try again.
Metrum // Haikuk
Kárpáti László
Haikuk
Városi eső
Ablakon csorog,
Szürke utca tükre ragyog,
Magányos cipők.
Tengerpart
Szél fúj a homokon,
Sószagú végtelenben,
Múlt elsodródik.
Tavaszi esőcsepp
Tulipán szirmán
remeg az esőgyöngy—
tükrözi az eget.
Kárpáti László eredeti végzettsége szerint angoltanár. Öt éven keresztül tanított, majd 2018-ban egy huszárvágással átkerült a gyermekvédelembe. A doktori képzése alatt megfertőzte az írás szeretete, így ekkortól kezdve igyekezett folyamatosan alkotni. A korábbi írásaihoz képest éles váltás volt, amikor nagyjából három éve elkezdett újból verseket, majd életében először, novellákat írni. Első sikeresen megjelenő novellája, a Háborús veszteség is, amely a Szó-Kincs 2024-es antológiában láthatott napvilágot.
Spektrum // A test furatai sorozat
Hajdú Lilla Réka
A test furatai sorozat
A sorozat kísérleti jelleggel készült, amely során fontosnak tartottam, hogy a linóleummetszetet sterilizált módon jelenítsem meg, ezért képeztem dombornyomást, amelybe belevarrtam fehér cérnával. A koncepcióm alappillére a kapcsolódás, amely során a testnek azon részeit kívánom megragadni, amelyben olyan folyamatok zajlanak le, amelyek szabad szemmel nem láthatóak, de lerakódnak és az anyagot felsértik. A fehér cérna számomra ezt az állapotot hívja elő, ugyanis sejtelmesen burjánzik, csakúgy, mint a test benső szegleteit érintő lenyomatok, amelyek dombornyomott formában láthatóak.
/Linóleummetszet és varrás – 2025/
Hajdú Lilla Réka 2001-ben született Magyarország északi részén.
Általános iskolában már elkezdte érdekelni az, hogy vizuálisan fogalmazza meg az őt körülvevő helyzeteket, embereket, ez pedig tovább épült és körvonalazódott a középiskolában. 2016-2021 között grafika szakon volt Miskolcon. 2021 szeptemberében, Egerben kezdte el az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen a Grafikusművész szakot.
Novum // Az osztrák iskola (avagy Óvoda a mélyben)
Király Csenge Katica
Az osztrák iskola (avagy Óvoda a mélyben)
Benedek Alinának/Sarah Kanenek
Rövid kitekintő:
A Ratio Educationis (1777) és az első európai óvoda megalapítása (1820) is arra utalnak, hogy a gyerekkor és a nevelés kérdése foglalkoztatta a közösségi képzeletet Magyarországon. A 16–19. századi egyházi és városi kollégiumok könyvtáraiban számos pedagógiai mű található, ami a nevelésről szóló tartós és sokrétű diskurzus jele lehet. Az iskola ma ismert szerkezete – alsó és felső tagozat, valamint a reáliskola – a 19. század végére alakult ki Közép-Európában.
Ekkor már irodalmi példának, nem jogi segédszövegnek voltak tekinthetőek az iskoláról szóló szövegek: Móricz, Móra, Kosztolányi, Molnár, Karinthy, Kaffka tíz-húsz évvel a Klebelsberg iskolareform előtt (1926) létrehozták saját iskola-miniatúráikat. Még nem léteztek kötelezők: ahogy mindenhol Közép-Európában, egy kötetetlen, kalandregényeket tartalmazó listáról választottak az egyes iskolák. A ma ismert intézményt az 1940-es szovjet megszállás után állították össze, majd az 1984-ig változatlan is maradt, míg a Magyartanárok Egyesülete módszeresen ki nem harcolta a változást, hogy az 1996-ban alapított Oktatási Minisztérium azóta is alapul vegye az ötleteiket.
Azért lehet szemléletes ez a rövid kitekintő a “kötelezők” történetéről, mert ezzel párhuzamosan alakult ki a kánon és a klasszikusok fogalma és a modern műveltségeszmény. Míg az egyházak fokozatos térvesztésével, a bibliai szövegek naiv, “példázatos olvasásmódját” és a kultúra gondozásának a mentalitását a szépirodalom örökölte meg.
Elsőként amellett szeretnék érvelni, hogy (1) létezik egy “kitakart kánon” amely a kötelező olvasmányok szokásjoga és a szépirodalom szimbolikus státusza mentén képződött meg; (2) az Iskola a határon kiemelt helyen van ebben a “kitakart kánon”ban (3) ezen lehetőleg változtatni kell.
1. Bébé, a hivatásos árnyék
Ha hinni akarunk Esterházy Péternek és a posztmodern az internet előtti internet létrehozásával kísérletezett: feltételezhetjük, hogy két szerző ugyanazt a könyvet írja: “diskurzushoz szól hozzá”, megoszt.
Vannak szereplők, akik sajátos aurával rendelkeznek és adott esetben anélkül is körvonalazni tudjuk őket, hogy olvastuk volna az adott regényt. Az Iskola narrátora, Both Benedek egy utcában született Esti Kornéllal (és velem), festő lesz és látszólag túléli az úgynevezett történelmet – Medvével, a költő barátjával ellentétben, akit 1956-ban felakasztanak. Bébé átjegyzeteli Medve hagyatékát: az apa nélkül felnőtt fiú katonaiskolai formálódását osztálytermi népszerűség-méricskéléssel, időjárás beszámolókkal, Kaisertum und Königreich (Österreich-Ungarn) termékbemutatóval és menza-naplóval látja el.
Az Iskola a határon cselekménye ezzel röviden összefoglalásra is került. Azonban a regény négy-öt főbb szereplője a (rövidsége miatt kényelmesen olvasható – mint Nemes Z. Márió konzulensem megjegyezte) Ottlik-életmű egészén átvonul. (Továbbélők/Hajnali háztetők/Buda/Hajónapló.) Úgy hatnak, mint a Nyugat Atlantiszából átmentett emlékek, sejtések, szituációk, jungi archetípusok.
Hévizi Ottó Ottlik-veduta című tanulmánykötete, amely korán eltávozott élettársa Jakus Ildikó félbeszakadt Ottlik-kutatását írja át, kegyetlen szépséggel és nyíltsággal, közös utazásaik helyszínén, az éjjeli Velencében indul. (Megkockáztatom: jobb, mint az eredeti.) Horváth Kornélia a jel és jelentés kép és képzelet közti viszonyok logikáját kutatja a regényről írott elemzéseiben, nem elhallgatva, hogy a Nyugat folyóirat felidézése egyenlő a Nyugat elfelejtésével: a Nyugat gyászával.
2. A bölcsészettudomány detektívregény-fixációja
A globális és hazai könyvpiac legnépszerűbb műfajai a krimi és romantikus lányregény. Az irodalomtörténet ezzel szemben az avantgárd fordulattól számítva aktívan elhatárolja magát a biográfiai értelmezéstől és az esszencializáló olvasatoktól. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy ez nem egy folyamatos függetlenedési kísérlet-e, mivel a piac olvasásmódjai törvényszerűen visszahatnak a szakma logikájára is.
Az Iskola a határon hírhedt nyitójelenetében (Lukács fürdő, 1959) ez a dilemma tér vissza, mikor a két főszereplő kitakart társuk 1956-ban történt halálán elmélkedik, azon, hogy “volt-e értelme elvégezni a katonaiskolát”, azaz tágabb értelemben “felnőni”.
A kérdésfelvetés és az elsunnyogott válaszadás kísértetiesen hasonlít a Beszélgetés egy fiatalemberrel Karinthy-novella hallgatására (és a női karakterek is pusztán az idő múlásának allegóriájaként jelennek meg mindkét esetben). Az elbeszélés nehézségei című első fejezet csendje a Berzsenyi Dániel-versek huzatos, hideg csendjére is emlékeztet. Kérdés, hogy érdemes-e ezt a csendet ennyiszer és ennyire magától értetődően integrálni az alaptantervbe.
A felnövés, mint matematikai, fizikai ábrákkal vázolható erőprobléma a rendszerváltástól fogva, mintha foglyul ejtené a magyar prózát, autobiografikus családregényeivel és elbeszélőmentesen megírt szocioregényeivel együtt. Azonban ez a logika egyértelműen ignorálja, hogy az olvasó egy “másik”, ahogy szerencsés esetben a regény karakterei is ,,másik‘‘ok.
Ha ,,az a nyolc év [katonaiskola] bizonyos értelemben jobban jelen van, mint bármi más”(I/)‘, akkor vajon [az a nyolc év] jelentés nélküli is lehetne?
3. Az ismétlés természetes ellensége (Esterházy, Lacan)
Milyen gyengédséggel, figyelemmel kezdünk el olvasni egy “ klasszikus modern” regényt? Nagy valószínűséggel hasonló alázattal, ahogyan Esterházy Péter másolni kezdte és a jobb sorsa érdemes PIM-ben megtekinthető; struktúraként, már-már festményszerűen. Honnan ez a metafizikai érzékenység? Hogyan kezdtük el anno iskolásként olvasni az első iskolai helyszínű könyveinket?
Szegedy-Maszák Mihály és Almási Miklós irodalomtudósok amellett érvelnek, hogy minden iskola-miniatúra parabola a társadalmi osztályok (és középeurópai etnikumok) felszabadításáról. A kritika ugyanakkor fél belevágni a vászonba(formába), mintha élő húsba vágna, mintha feltételezné, hogy a művészeti Pantheon egészséges ökoszisztéma.
Ezért érdekes a recepció: az 1959-es megjelenést követő rövid bértollnok-abúzus után (Kéry-Kis-Kéry), 1979-ben jelenik meg Almási szövege, aki egyértelműen használja a kritikáját: alkalmazott liberális társadalomfilozófiát ad közre. 1989-ban a Jad Vasem díjjal tünteti ki a szerzőt, 1994-ben megjelenik monográfia, majd az olvasókönyv és az irónia kincstárát érvényesítő reflexiók (Károlyi, Vasy Beszélő-Radnóti) ellenében sem hagynak fel újabb szerzők újabb Ottlik-olvasások megjelentetésével: akik az Ottlik-jelenségről írnak, az Ottlik-idézők csoportjába nyernek beavatást.
Létezik azonban Bevezetés a szépirodalomba – a közös intézmények megváltoztatásának a nyelvi álma, játéka nélkül?
4. ,,nem voltak lányok‘‘ (a mazochizmus inváziója)
Hévízi Ottó állítása, hogy az Iskola célja, (a)hogy feltárja a túlműködő felettes én – Kőszeg ,,másik nyelvét‘‘ és Horváth Kornélia szimbólumelemzése is erre mutat.
A ,, szekrényrend ábrái nem adtak helyet [zöld szvetterek] elhelyezésére‘‘ nyelv használja a szereplőket, míg ők is használni nem kezdik azt. Ez a vízió politikai: a magát politikainak nevező rendszert, rezsimet használja allegóriaként – az uralkodó mentalitást imitálva ironizál.
A fennállás mégis hazudik, hiszen a kőszegi iskola rendszerében ,,nem voltak lányok‘‘ tanúskodik az első fejezet és ehhez a megjegyzéshez az elbeszélő többször visszatér (konzekvensen minden női szereplő a civil élethez kötődik). Központi szimbólum a néma gyerekét nem értő anya.
Nem egy olyan kontextust álmodunk, mint a háború, ahol a nők a halál és a születés lehetséges alakjaiként jelennek meg, hanem a fiú-viszonyokat az iskolában tiszta hierarchiára bontják; ha fiúk női szerepeket is felvehetnének, fellázadnának saját kiskorúsításuk ellen. A nőalakok cselekvőképességtől való megfosztása – amely a kánon egészében megjelenik egy retorikai eszköz. Egy fenyegető alany kinyilatkozása: performatív és önkényes. Nem látjuk kikhez beszél, de a kánon többi részét is provokálhatja.
5. Játszani és játszva lenni
Talán ideje felfednem kártyáimat, mi foglalkoztatott annyira Ottlikban, hogy harmincegynéhány könyvön átrágjam magam legszebb éveimben és barátaim legszebb éveiben. Egy utcában születtünk és az anyai nagyszüleim és édesapám is matematikus. És fontosnak tartom Kosztolányi, Ottlik és Esterházy kapcsán is a civil foglalkozásuk, ahogy a nőkhöz való problémás viszonyukat is. Az osztrák matematikus nagymamám révén kéttannyelvű magániskolába jártam, ahova képtelen voltam beilleszkedni: sosem voltam öregebb, mint tizenhárom évesen. Végül bekerültem egy (saját kollégiummal is rendelkező) kedves és elfogadó állami gimnáziumba és a tanártüntetések alatt ismertem meg az Iskolát. Velem egyidős diákok és általam tisztelt tanárok mondták, hogy tetszik nekik ez a könyv, élvezik olvasni, otthonos. Szabad. (Nem értitek, hogy egy lény meghal benne?) Az igazat megvallva este félhetnékem volt Ottliktól, nappal pedig haragudtam rá. Olyan volt, mint egy fantom. Olyan volt, mint egy férj, akihez gyerekfejjel házasodnak hozzá. Különösen a gőgössége bosszantott és a diskurzusok összeottlikozása, az igazság, amit megtestesített. A hazugság, amit megtestesített. A magánya természetessége.
6. Társadalmi teória-regény és az antitézis
Az Iskola disztópia, anti-utópia. Közvetett értelemben, Almási Miklós gondolatmenetét követve, a fentebbi “társadalmi osztályokba” tett út parafrázisa. A családregény-trend vagy a szocio-irodalom mintha dialogikus viszonyban lenne ezzel a fejlődésregény-móddal. Ugyanakkor a kritikák terében felvett pozíció nem árnyékolhatja be a történelmi Ottlik Gézát. A zsidókat mentő, 1956-ban résztvevő, a forradalom leverése után Magyarországon maradó, piarista diákot, rádiókabarettistát és matematikust. A stilizált apafigurát, akivel kőszegi osztálytársai nyíltan ellenszenveztek, a közel egyetlen Újholdas írót, akiről nem publikus, hogy megcsalta volna az élettársát.
Jogos és lehetséges, hogy az Ottlik-életmű a szabadság egy levegő-csíkját adta a hatvanas években felnőtt generációnak a fejükre szorított párna ellenében. Azonban éppen emiatt visszás, ha érintetlenül marad, úgy a kultusz, mint a pozíció.
Szabó Magda Abigélje (1970) például jelölten hasonló olvasási kódokat aktivizál: egyenruhák, funkció nélküli egyházi háttér, szökés-motívum, háborús környezet és egy lázas, értetlen főszerepelő. Non est volentis, neque currentis, sed miserentis dei, mint a templom homlokzat-felirata, a szovjet megszállás miértje, a miért túlélése. Az Abigél Ginája, az árnyékarcú elbeszélő itt nő. Miért ne lehetne a kultuszt részekre szedett alakban más ágensekre hagyni? Miért öröklik meg az autonóm prózaíró státuszát unos untalan unott autoriter férfiak? Nem komikus ez a komolyság jellegét tekintve? Esetleg önleleplező?
7. Orbánról, avagy a trágárság nem prófécia
“A puffadt hulla, amelyet a kalpagos németalföldi sebészek körülvesznek, egy kicsit emlékeztetett Orbán[ra].”(I/13) “Orbánt ülepen rúgtam a lépcsőn; nem volt benne semmi örömöm, de hát nála nem is számítottam rá.” (II/10)“(…)Orbán sokkal trehányabban öltözött, s rajt[a] mégsem gurult dühbe”(III/24) “Vallásos, de kissé falánk” – Orbán minősítésében ez állt. “(III/25)
Polémikus és ironikus az Orbán Elemér nevű karakter megjelenítése és működésmódja, ugyanakkor éppen azokra a mintázatokra mutat rá, amelyek tekintetében a regény nem szolgáltat igazságot. Ráadásul a regénybeli Orbán arcképe egy tipikus osztályváltó paraszti alkat rajzolatát idézi, így – ha a kiközösítés egy infantilis közösségi akarat kifejeződése – sem lehet ezt a folyamatot pusztán Orbán mazochizmusával magyarázni. Miért lennének az Iskolában figurák, akik mentesülnének a Non est volentis kegyelmétől? Pszichológiailag indokolt a morális állapot: a tizenhárom éves kor körül bekövetkező morális krízis során a kamaszok ösztönösen kivetítik a nekik nem tetsző tulajdonságaikat másokra, majd később, a moratórium során konfrontálódnak ezekkel (, amit az iskolaregényekben gyakran a megszökés-motívum jelöl). Azonban, mint az Orbán-példán látszik, közösségek meggátolhatják, letilthatják ezt a folyamatot.
8. A modernizmus halála avagy az unalom politizálódása
Európa keletibb felén, a globális északon a színház performatív fordulata szakaszosan ment végbe: a színházi csend akár a gyász csendje volt, akár a gúny csendje az intézmény ünnepléseként érvényesült. Az efemer közösségi élmény áthatolt a cenzúra keretein, ahogy a jelentőségteljes hallgatás a világháború után gesztussá tudott válni, azonban a gesztusok természetéből fakadólag el is inflálódott. A “Néma gyereknek anyja sem érti a szavát.” a Medve Gábor nevű fiú visszatérő belső mantrája, önfenyítése, akárha a megértés egyetlen módja a felismerés lenne.
A régi szocialista viccek és a (tágabb értelemben a klérust célzó) rabbi viccek típus-eleme ez az “alkalmazkodás a közösséghez”-motívum: ugyanakkor a gyászos vagy gúnyos töltet nélküli jelentőségteljes hallgatás direkt vagy indirekt módon csökkent intellektuális képességekre utal. Mondhatjuk így azt, hogy a művészetfilozófia nem kikiáltotta, csak felismerte ezt a hallgatást és vele a “posztmodern”t. A modernizmus ottliki, becketti, malevichi, John Cage-i csendje nem működik.
9. Milyen hangokról feledkeztünk meg, amíg csendet utánozunk?
Elképzelhető, hogy az itt felsorakoztatott érvek válaszokat generálnak és kialakul egy nyitott beszélgetés vitasorozat mibenlétéről. (Bár téma jellege miatt, lehetségesnek tartom, hogy ez egy újságírás által gyámolított vagy interjú-kijelentések által formált kísérlet legyen.) A következő lehetséges válasz az alternatív kánonok prezentálása, ami Simon Márton vagy a Poket-antológiáival és a Weöres Sándor-i Három veréb hat szemmel antológia (fel- vagy tovább-)dolgozásában meg is kezdődött, mint folyamat (f.21.hu, 2021). A konszenzust célzó újra-felfedezéseknek a műnemek keveredése és a feminizmus/történelmi múlt mellett az emigráció kérdésköre is kihívást állít. Baksa-Soós, StAuby, Szécsi Margit és a Dohány utcai lakásszínház idején már állt az a kánon-fal, amely a mozgalmakat és az egyéneket elszigetelte egymástól. Egy új alapmű középpontba emelésével egy új – nem ismert – narratíva felé hozunk döntéseket (és védekező reakció lehet erre az 1930-as évek historikus fikciójának gyámolítása, legyen a tárgy akár Szerb, akár Rejtő, akár Nyírő).
Kijelenthetjük, hogy ennek az új kánonkeresési folyamatnak alanyi jogon sokkal többen kell, hogy a részesei legyenek. Részben az Iskola telítettségének tartalmi kudarca miatt feltétele a folyamatnak a külső nézőpontok irányából történő reflexió.
10. A külső és belső emigráción túl
A kereséses gondolatkísérlet több aspektust is fókuszba helyez. A legkomplexebb a hagyományozódás kérdése: a huszadik század második fele, a világháború és a hidegháború művészete irodalomtörténeti szempontból egyáltalán nincsen feldolgozva. (Különös tekintettel az etikai és kultúraszervezői dimenzióra.) Szentkuthy Miklós Prae. Raffai Sarolta Asszonyok a virág utca négyben. A halál kilovagolt Perzsiából. Egyes a textusok úgy lebegnek koruk kontextusában, mint egy anyagtalan űrben álló csupasz szemgolyó.
Az önmaguk árnyékát író iskolatörténetek melankolikus alapja más, nem egy különálló tárgy, mű, objektum: több tárgyra, túl sok tárgyra irányuló koncentráció. Koncentrációk számossága, egymásmellettisége. Hozzávetőleges alávetettség. Telítettség. Talán le kell mondanunk az Ottlik-energiamezőről, akár egy matematikai problémáról. Szeredyről, Colaltóról, Schulzéről, a lányos képű Tóth Tiborról és Formes Attiláról és legfőképp Medve Gáborról. Velük együtt a kis Bicebócáról, a Pásztorokról, Cseléről, Cintuláról. A nyelvészetről, az értelembe vetett hit gondolatáról. Az értelem kereséséről.
*Amellett, hogy azt gondolom, hogy az Abigélt nem jól olvassuk, szeretnék elhatárolódni attól, hogy Szabó Magda prózáját egyértelműen jónak nyilvánítsam. Tartok attól, hogyha ellenálló pozícióba stilizálnám, megvonnám tőle a szükséges kritikát: véleményem szerint a Szabó Magda-életmű nagyon egyenetlen főként az érzékeny társadalmi témák fluiditása miatt (, mint a kulturális termelés vagy a másodgenerációs feminizmus). Kosztrabszky Réka és Szilágyi Zsófia Szabó Magda-tanulmányai erős és szélsőséges érzelmeket váltanak ki belőlem.
Források:
Grecsó Krisztián, Az Ottlik-csapda, Holmi 2012, 24. Évfolyam, 5. Szám
Almásy Miklós 1979 Példázat a középosztályról
Vasy Géza
Zemplényi Ferenc
Kelecsényi László-olvasókönyv
Szegedy-Maszák Mihály, Ottlik olvasókönyv
Tandori Dezső, Érzékenység-iskola (1976)
Balassa Péter, Ottlik és a hó (1979)
Ottlik Géza
Metrum // Haikuk
Babos Zonga Rebeka
Haikuk
Az érintésed
nem tesz értéktelenné:
nem vagyok lepke.
Túl sokszor bántasz,
nélküled minek vagyok:
fény és pupilla.
Evezőlapát
voltál tavamban, tőled
kavarog a víz.
A lóca alatt
elfeledett poros csók.
Neked volt szánva.
Mi pótolhatja
éhségem jelenedre –
nincs az a kenyér.
Epicentrum // Drága Lola
Orosz Adrienn
Drága Lola
„Rövid leszek, nem akarlak zavarni. Gondolom, rengeteg kuncsaft sorakozik nálad. Képzeld, kitaláltam! Csak, hogy tudd, a tegnapi volt az utolsó. Hiába tartogattad a selyemruhát az alkalomra. Kár volt a gőzért! Tudom, miféle vagy. Nem árultad el, hol laksz, ezért másnap reggel követtelek, miután elváltunk. Én barom, azt terveztem, hogy majd egyszer megleplek az ajtódban egy csokor virággal. Aztán láttam, hová mész be. Egész idő alatt szórakoztál velem, de azért meg kell hagyni, ügyesen taktikáztál, drága Lolám. Te kis kurva. Kellesd magad annak, aki még kíváncsi rád! Engem többé nem látsz. Ne aggódj, kifizetlek! Már felkerestem a madámot, tőle majd megkapod a részed.”
Hirtelen zörgettek a szoba kulcsra zárt ajtaján, mire a lány összerezzent. Apró áramütés cikázott át idegszálain. Telefonját, amin az üzenetet olvasta, majdnem kiejtette a kezéből. Hallotta, hogy szólítják őt, de a türelmetlen madám rikácsolása valahonnan mélyről, morajló hullámokban szűrődött át a pozdorján.
Nem válaszolt a zajra, nem nyitott ajtót a követelőző kopogtatásra. Fájdalmába görnyedve ült a sminkes asztalnál. Tekintetét a tükörre emelve látta, ahogy arca egyre sápadtabbá, beesettebbé válik. Könnyei fekete patakokban áztatták le szemfestékét. A szétfolyt, sötét ágacskák különös jellé álltak össze. — Szégyenbélyeg, ami mindig is ott volt láthatatlanul és amit sose tudott lemosni. Körülötte, a befüggönyözött helyiség lámpái tompábban pislákoltak.
A falak skatulyaként zárultak köré, már nem is szoba volt, inkább doboz, aminek az alján üldögélt Lola, a mechanikus balerina. Oly elbűvölően bájos volt, ékszerekkel leláncolva, parfümben fuldokolva. Mindenki hőn szeretett, kis törékeny játékszere, aki sose táncolt, csak táncoltatták. Annyira aranyos volt, valahányszor a könnyeit nyelve panaszkodott arra a luxusra, ami nagy gonddal, törődőn ölelte. Megadtak neki mindent és cserébe igazán keveset kértek tőle.
Öltözni, vetkőzni, csupán ennyi dolga volt. És természetesen kedvesnek, szépnek kellett lennie. Semmi többet nem vártak el. Gondoskodtak róla, hogy sose érezze magát egyedül. Rendszeresen érkeztek hozzá látogatók, vagy őt hívták meg különféle csillogó eseményre. Mindig jött valaki, aki felnyitotta doboza fedelét, kiszedte őt a kacatok közül és játszott vele.
Mi sem volt egyszerűbb, csak fogták a réz kulcsot, beleállították a kis balett-táncosnő hátába, felhúzták és kezdődhetett a móka. Voltak hosszasan elnyúló és nagyon rövid ideig tartó mókázások, de a fájdalom… a mérhetetlen fájdalom ugyanúgy itatta át az összeset. Lola minden egyes alkalommal megsemmisült a pokoli kínokban. A sokadik után már nem is érezte magát embernek, de kísértetnek sem.
Nem tudta hol ér véget a balerina és hol kezdődik a valódi önmaga.
A kijelzőn világító szavak is azt bizonyították, hogy ő márpedig csak egy eszköz, szolgáltatás. Minden, ami ennek ellentmond, puszta illúzió. A telefon ólomsúllyal nyomta Lola tenyerét. Ujjai közben egyre hidegebbé váltak. Jeges érzés kúszott fel a karján, szétterült a mellkasán, onnan ivódott át a bordái közé.
Ismét hallotta a nevét, mint egy szirén szólamot. Megszédült, aztán egyetlen szó, mint valami megváltó ige sejlett fel elméjében: „Eltűnni!” Pár pillanatig még szédelgett, máskor is voltak már hasonlóan felkavaró gondolatai, villanásnyi érzelmei, melyek aztán elapadtak. De ezt most nem engedte el, belekapaszkodott. Aztán észrevette a sminkes asztalon heverő csupasz borotvapengét. – Vékonyka vonalként feszült két világ között.
Orosz Adrienn 1986-ban született Budapesten. A tollforgatás kezdete kamaszkorára nyúlik vissza, de nagyobb hangsúlyt csak évekkel később kapott.
2011 óta alkalomszerűen kisebb irodalmi folyóiratokban és online platformokon is publikált.
Hasonló művek:
Something went wrong. Please refresh the page and/or try again.
Kisbetű // Veronika kisasszony
Madarász Éva
Veronika kisasszony (részlet)
„A lányoknak csak a vacsora vége felé merte elárulni, hogy Sándor randevút kért tőle… Mégpedig éppen este nyolckor várja, a promenádon, a Kvarner Szálló melletti kis kávéházban. Addig, mondjuk, esélye sem volt beszélni, mert isteni sült csirkét kaptak, hozzá foszlós kalácsot, sajtot, szőlőt és fekete olajbogyót. Tobzódtak az ízekben, mohón ettek, szinte percek alatt befaltak mindent. Amikor csillapították az éhségüket, Olga felnevetett:
− Na! Most már igazán elmondhatod, mit súgott neked a bátyám, mielőtt visszaült az automobilba! Nehogy azt gondold, hogy nem vettem észre…
Veronika alig tudta lenyelni az utolsó falatot, és nagy szemekkel meredt a barátnőjére:
− Te tudtad?! Én meg itt szorongok fél órája, hogy hogy mondjam el nektek…, és hogyan menjek veletek a szállodába, vagy hogy mondjam le a találkát, amit kért tőlem… Jaj istenem, lányok, mit csináljak?
− Nem kérdés! Randevúzz vele! – vágta rá Olga azonnal, és Annie is hevesen bólogatott:
− Tudja, kisassz…, szóval… Nika…, a szerelem a legcsodálatosabb kaland, ami csak történhet velünk… én ki nem hagynám a világ összes kincséért, de még a Brunszvik-hagyatékért sem!
−Annie, te bolondos! – nevetett idegesen Veronika, és megszorította a lány kezét. – Miattam keveredtél ebbe az egész bonyodalomba…, és Olga, te is…
− Elég a nyavalygásból! Mi megyünk a szállodába meglesni Mórt, te pedig a kis caféhausba, találkozni a bátyámmal. Mondjuk… egyedül, gardedám nélkül…, hát… nem is tudoooom… − itt Olga nagyon szigorú pillantást vetett Veronikára, aki rémesen kétségbeesett arcot vágott, de Olga nem akarta túl sokáig kínozni, és elnevette magát:
− Vicceltem! Nika!!! Menj! Menj és találkozz vele! Nem kell aggódnod! A bátyám úriember, mellette biztonságban leszel!
Veronika annyira izgult, hogy minden ízében remegett, a fogai egymáshoz koccantak, amint a kis kávéház felé sietett. A promenádot sárga fényű lámpák világították meg, sokan sétáltak, a gyerekek kergették egymást, meleg este volt.
Sándor már várta. Egy kedves kis asztalhoz vezette, és pezsgőt rendelt.
− Úgy érzem, meg kell ünnepelnünk a találkozásunkat… Esetleg… kér egy kis süteményt?
− Igen, szívesen. – pirult el a lány, akit még soha senki nem hívott meg semmilyen italra, nem hogy pezsgőre…
A pincér éppen ekkor ért az asztalukhoz.
− Legyen szíves, hozzon nekünk két krémest is, az a kisasszony kedvence! – és mosolyogva Nikára nézett.
− Dehát… honnan tudja?
− Olga. Néha jó, hogy van az embernek egy húga is… Na…, ez nem volt szép. Imádom Olgát, úgy, ahogy van. Ő a legjobb testvér, akit csak kívánhatok!
− És a legjobb barátnő is! – helyeselt Veronika.
− Akkor – emelte fel a pezsgőspoharat Sándor – mondanám, hogy igyunk rá…, de most van valami, ami fontosabb a húgomnál, sőt… mindennél… Igyunk ránk, Veronika! Egészségére!
− Egészségére!
Veronika belül ujjongott. A fiú kedves volt, vicces, udvarias és szórakoztató. Éppen olyan fesztelenül lehetett beszélgetni vele, mint Olgával.
Miután megették a krémest, és megitták a pezsgőt, Sándor a lányhoz fordult:
− Lenne kedve sétálni egyet? Olyan kellemes az este!
− Igen, boldogan! – válaszolta Veronika.
Így aztán elindultak a sétányon, és annyira belefeledkeztek a beszélgetésbe, hogy észre sem vették, hogy közben beesteledett, és ők pedig a tengerpatron kötöttek ki.
Egy ideig csak álltak, nézték a sötét vizet, hagyták, hogy a lágy esti szellő borzolja a hajukat. Aztán a fiú Nikára nézett. A sötétben alig látta az arcát, csak sejtette a vonásait, mégis úgy érezte, sose látott még nála szebbet.
− A húgom annyit mesélt magáról… Tudom, hogy nagyon okos és kedves és jószívű… És hogy a nagynénje nevelte, hogy árva, hogy szeret az esőben sétálni, és a kedvenc süteménye a krémes… De azt Olga elfelejtette megemlíteni, hogy… maga a leggyönyörűbb lány az egész világon.
Veronika áldotta a sötétet, mert így a fiú nem láthatta, hogy mélyen elpirult ennyi bók hallatán. Nyelt egy hatalmasat, és picit remegett a hangja, mikor megszólalt:
− Én is sok mindent hallottam magáról…
− Képzelem, milyen szörnyetegnek festett le a húgom! – nevetett Sándor.
− Nem, egyáltalán nem! Azt mondta, hogy maga a kedvenc bátyja, mert mindig megnevetteti… És remekül lovagol, kiválóan vív… És… hogy… meg tud hámozni egy almát, úgy, hogy a héja nem szakad el, hanem egészben marad, és kunkorodik, mint egy szalag…
− Ez igaz, nem szeretek szomorkodni. De, hogy az almát…, erre nem is emlékszem. Bár…, most, hogy mondja, valóban, egyszer Olga hajába kötöttem az almahéjat! Hogy mik maradnak meg az ember fejében…
− Az almahéj… – viccelt Veronika, és mindketten nevettek.
− Mondták már magának, hogy olyan a nevetése, mintha buborékok pukkannának? – fordult most szembe vele Sándor, és a szemébe nézett.
− Én… nekem… nem. Még soha, senki sem mondott ilyet – válaszolt a lány, és érezte, hogy mindene megremeg. Az a sötét szem…, csak belenézett, és érezte, hogy egy örvény húzza lefelé, amelynek, ki tudja, mi van az alján.
Sándor megérezte, hogy Veronika őszintesége az ártatlanságából fakad, és ha eddig fel is merült benne, hogy a lánynak akadt már udvarlója, most minden kétsége eloszlott. Érezte, valahogy fel kell oldania a félelmét, így vett egy nagy levegőt:
− Érzi? Érzi ezt a semmihez sem hasonlítható, mediterrán este-illatot?
Veronika megkönnyebbülten sóhajtott fel:
− Jaj, igen, csodás! A tenger, a fák, a só, a szél és valami édes virágillat…, nem is tudom, annyi féle…
− Igen, és hallgassa csak! Gyerekkorom óta ez a kedvencem! A kabócák! Néha olyan hangosak, hogy az ember a saját gondolatait sem hallja tőlük!
− Óh, hát akkor ez az a cirpegés, amit azóta hallok, hogy leszálltunk a vonatról!
− Jöjjön, mutatok valamit! – ragadta meg a fiú Veronika kezét, és magával húzta, le, egészen a parti sziklákhoz. A víz lágyan hullámzott, és velük szemben a hold ragyogott, ezüsthidat vonva a víz felszínére. Veronika érezte, hogy ennél romantikusabb első randevúról nem is álmodhatott volna, ám még mindig rettenetesen izgult.
− Istenem, csak nehogy izzadjon a kezem…, mit fog gondolni rólam… − zakatolt az agya, miközben olyan boldog volt attól a kézfogástól, mint soha életében.
Csendben sétáltak, egyikük sem szólt. Sándor egyszer csak lehajolt – de nem engedte el a lány kezét −, és felvett egy lapos kavicsot, majd ügyesen elhajította. Az háromszor ugrott a víz felszínén, mielőtt elmerült volna.
Veronika felnevetett:
− Ezt azon a híres katonai akadémián tanulta?
− Nem, ezt apám tanította gyerekkoromban. Az akadémián komoly dolgokat tanítanak… De ne beszéljünk a katonaságról…, olyan szép este van!
Veronika még mindig alig tudta leküzdeni a zavarát. Nem szokott hozzá, hogy egy katonatiszttel sétálgasson. Folyamatosan figyelmeztetnie kellett magát, hogy ne viselkedjen gyerekesen. Hiszen itt van a tengerparton egy férfival, aki vele akart találkozni. Csakis vele!
− Kérdezhetek valamit?
− Amit csak akar… − válaszolt a fiú.
− Mindig is katona akart lenni?
− Huh…, szóval mégiscsak erről beszélünk… Nos…, igen. Gyerekkoromban minden sportban jeleskedtem, vágott az eszem, négy nyelven beszélek… Szóval igen, egyenes út vezetett a katonai akadémiára. Apám eleinte aggódott, hogy a birtok ügyeivel ki fog törődni, hiszen elsőszülöttként az lenne az elsődleges kötelességem. A grófi cím rám száll, ha ő már nem lesz. De minden negyedévben, amikor hazamegyek, apám intézőjével átnézem az összes papírt, jogi esetet…, így apám is megnyugodott. Bár most, hogy háború készül, eléggé aggódik, nehogy otthagyjam a fogam a harctéren! – nevetett fel némi iróniával Sándor.
A lány most először felejtette el, mennyire ideges. Őszintén kíváncsi volt erre a fiatalemberre:
− És fél?
− Őszintén? Nem tudom. Hajnalban, amikor álmatlanul forgolódom, akkor igen, félek. De amikor cselekedni kell, nem szoktam ezen gondolkozni, csak teszem a dolgom. Bár nem tudom, hogy ezek után…, hogy magával találkoztam, mit érzek majd.
Ekkor Sándor megtorpant és szembefordult a lánnyal:
− Tudja, Veronika…, én eddig mindig nevettem a bajtársaimon, amikor visszatértek egy-egy szabadságolásról, és elmondták, hogy szerelembe estek egyetlen találkozás után… Most értettem csak meg, miről beszéltek… Amikor megpillantottam magát, nem kellett, csak egyetlen pillanat…, és azt éreztem, mindig is ismertem, hogy mindig is magát kerestem…
− Sándor… − vágott közbe Veronika, de a fiú a szájára tette a kezét:
− Várjon…, kérem, engedje, hogy végigmondjam… Nem szeretném zavarba hozni, és lehet, hogy ez így túl gyors…, de minden olyan bizonytalanná vált körülöttünk, nyakunkon a háború… Mert ebből az lesz…, a trónörökös halott, nincs menekvés… És félek, nincs sok időm. Bármikor elvezényelhetnek innen…, ki tudja, mikor láthatom megint…
− Csak azt akartam mondani…, hogy amikor a kollégiumban a lányokkal beszélgettünk, mindenki ábrándozott a jövőről, a szerelemről. Én el sem tudtam képzelni, milyen lehet. Nem is törődtem vele, lefoglalt a tanulás, a munkám… és lehet, hogy egy lánynak nem illik ilyet mondani az első találkozáskor…, de maga…, szóval…, ahogy megpillantottam ott, az állomáson, megértettem, milyen lehet valakit olyan nagyon szeretni, hogy ne érdekeljen senki és semmi más – a végére már csak suttogott, elfúló hangon.
Olyan szép volt ebben a pillanatban, hogy Sándor tudta, bármit hoz is az élet, ha hosszú évek vagy csak néhány hét adatik nekik, ezt az estét, ezt a pillanatot, ezt az arcot sosem fogja elfelejteni. Lassan magához húzta a lányt és megcsókolta.
Olyan magától értetődő volt az egész, olyan természetes, olyan igazi, hogy Veronika teljes odaadással viszonozta a csókot. Nem jött zavarba, nem remegett, nem tiltakozott. Rájött, hogy fölösleges lenne: a szerelem helyet követelt magának az életében. Sürgetőn, azonnal, mindent elsöprően.
Sokáig álltak ott, összefonódva, mozdulatlanul. A fiú a háborúra gondolt, a lány a békére. A világ meg egy kicsit megállt, visszatartotta a lélegzetét. Mint a vihar előtti csend. Aztán pár hét múlva minden megváltozott.
Amikor Veronika visszaért a parti házhoz, a lányok már várták. Annie legszívesebben azonnal lerohanta volna a kérdéseivel, de Olga tekintete megállította.
− Jó…, megvárom, amíg magától elmesél mindent! – nyögte durcásan, de alig bírt magával.
Veronika arcáról nem lehetett letörölni a jókedvet. Úgy vigyorgott, mint egy vadalma, ahogy belépett a kis házba.
− Na, te jó ég! Mit tett veled?! – forgatta a szemét Olga, amint meglátta a barátnőjét.
− Semmit… Mindent!
− És??? Megcsókolt? – Annie nem bírt magával…
− Annie!
− Jó, bocsánat… Akkor… elmesélnéd végre, mi volt?! – nézett esdeklőn Nikára, majd a földre vetette magát.
− Annie! Mit csinálsz?! – szólt most már némi eréllyel Olga.
− Elpusztulok a kíváncsiságtól! – sóhajtotta a lány, és vonaglani kezdett, mint akinek nagy fájdalmai vannak.
− Állj fel, elmondok mindent, te bolond! – segítette talpra Veronika, aztán letelepedtek a konyhai asztal köré.
− Szóval… a kávéházban találkoztunk, és vett nekem süteményt – Olga! Honnan tudta, hogy a krémes a kedvencem?!
− Jó! Hát… azt tőlem… És aztán?
− Pezsgőt rendelt…
− Aha! Leitatott! – húzta össze a szemét Annie.
− Ugyan, Annie! Csak pár kortyot ittam, és közben úgy beszélgettünk, mintha ezer éve ismernénk egymást!
− Hát…, mert ugye… évek óta hallotok egymásról, tőlem! – dőlt hátra Olga.
− Igen. De így, személyesen azért más volt… Rettenetesen izgultam, de Sándor udvarias volt és kedves és…
− Iszonyatosan szerencsés, hogy találkoztál vele! – mondta Olga nevetve.
− És? Aztán? Egész este a kávéházban voltatok? – faggatta tovább Annie.
− Nem. Sétáltunk is. Végig a korzón…, aztán, már nem is emlékszem, hogyan, a tengerparti sétányon kötöttünk ki.
− „Nem is emlékszem, hogyan…” – utánozta Olga. – Mi az, hogy nem emlékszel?! Hát mi vonta el úgy a figyelmedet…. hm?
− Sándor…
− Sááándor! – Olga és Annie a mellükre szorított kézzel egyszerre nyávogta a nevet, kifigurázva Veronikát.
− Jól van, akkor nem mondok semmit! – sértődött meg Nika, de a két lány esdeklő tekintettel követelte a folytatást:
− Naaa! És aztán??? Mi volt aztán?
− Jó volt. Nagyon. Fogta a kezemet, és csak néztük azt a nagy vizet…
− Hú…, fantasztikus… − húzta fel a szemöldökét Annie, és úgy nézett Nikára, mintha nem lenne teljesen épelméjű.
− Igenis, az volt!
− Most komolyan? Ezzel akarod kiszúrni a szemünket? – csattant fel Olga. – Hogy azért jársz tíz centivel a föld fölött, mert együtt néztétek a tengert?! Nika! Ne csináld már!
− Jó. Néztük a vizet, és éreztük azt a… tudjátok! Na! Hát… egy ütemre vert a szívünk. És megfogta a kezemet, és… igen, Annie…, megcsókolt.
− Juuuuj! És? Milyen volt? Tényleg olyan, mint ahogy a regényekben írják? – meredt rá Annie lélegzet-visszafojtva.
− Nem. Egyáltalán nem olyan…
− Na, tudtam! Az írók mindent eltúloznak!
− Nem olyan, hanem sokkal, ezerszer csodálatosabb! Egyszerre érzed, hogy izgulsz, hogy boldog vagy, hogy sírnál, hogy – ne nevessetek ki – pisilni kell, hogy menten elájulsz, hogy legszívesebben sikítoznál…, hogy minden érzésed felerősödik, és semmi mást nem akarsz, csak hozzáérni. A kezeddel, a száddal…
− Khm…, khm… Azt hiszem, ez eggyel több információ, mint amit hallani akartunk… − állította le Olga, megfogva Nika kezét. – Annie még csak tizenöt éves…, szerintem majd megtapasztalja ezeket a dolgokat, amikor eljön az ideje.
− De én… − szólt közbe Annie.
− És az még nem most van – zárta le Olga a beszélgetés ezen részét. – Szóval… akkor jól sikerült a találka…
− Nagyon!
− Látom! Ragyogsz! Érdekes, rám Sándor még sosem volt ilyen hatással! – forgatta a szemét Olga teátrálisan, amin aztán mindhárman nevetni kezdtek.
Később, együtt feküdtek a nagy ágyba, amelyben Annie szülei szoktak aludni, és amely akkora volt, hogy kényelmesen elfértek benne mind. Annie azonnal elaludt, ahogy a párnára tette a fejét, Olga Veronikára nézett, és megszorította a kezét. És Nika pontosan tudta, hogy ez mit jelent: hogy nincs egyedül. És ha Olgán múlik, soha nem is lesz.”
Megjelent: Madarász Éva: Veronika kisasszony, Menő Könyvek, 2025, 312 old.
Prizma/Pásztor Andrea
Pásztor Andrea
Lélek
Az első osztályt kiváló eredménnyel fejeztem be. Reménykedtem benne, hogy jutalmul kapok egy zongorát. A zeneiskola egyetlen feltételt szabott ehhez a szakhoz: saját hangszer kellett, garantálva az otthoni gyakorlást. Eredetileg anyám ötlete volt, hogy zenével foglalkozzak, valamikor ő is meg akart tanulni zongorázni. Nekem szinte mindegy volt, mivel nyerem el a figyelmét. Így aztán nemcsak kedvet kaptam hozzá, de el sem tudtam engedni a gondolatát. Tudtam, hogy egy ilyen drága dologra nincs pénzünk, de abban bíztam, anyámnak van annyira fontos ügy, hogy valahogy megszerezze nekem. Azt hiszem, örökre leköteleztük volna egymást.
A szép bizonyítványért azonban nem kaptam meg a zongorát a nyár folyamán sem. Csak egy kis rádiót, amit egyszer sem kapcsoltam be, és amin évekkel később már csak anyám hallgatta a Danubiust.
Második osztály elején hegedűre íratott. A méretemnek megfelelő kölcsönhangszert kaptam az iskolától. Amikor először kézbe vettem, legszívesebben sírtam volna. Nem állt a kezemre, nem tudtam átfogni a hangszer nyakát. Untam, hogy hónapokig csak pengettük a húrokat, sebesre pattintották az ujjperceimet. Ha rátettem az éles fémszálakra a vonót, remegett a kezem, az ujjaim görcsbe húzódtak, és még órákkal később sem ernyedtek el. Eleinte üres hangokat kellett megszólaltatnom, de én később is csak nyekeregtem, sehogy sem jött a dallam.
Már a rákészülés is macerás volt: addig tekerni a csigákat, míg tökéletes feszességüket el nem nyerik a húrok, kellő mértékben gyantázni a vonót, finoman, de határozottan. Az egész folyamat nem ment jól, pedig Géza bácsi türelmesen, vagy csak unottan pazarolt rám heti három órát. Ő nem sietett, én igen. Minél hamarabb le akartam nyűgözni anyámat.
Nem mondtam el anyámnak, hogy utálom a hegedűt, az órákat, a gyakorlást, és lassan már Géza bácsit is. Más módszert választottam a szabaduláshoz. Ha hegedülni nem is, hazudni megtanultam ezalatt a négy hónap alatt. Lassan és finoman kezdtem megtéveszteni anyámat. Az első beszámoló szerint Géza bácsi egyre többször érintette meg a kézfejem. Tudtam, ez kevés lesz. Aprólékosan építettem a történetet: ujjakat, vállat, hasat, végül combot. Valamiért biztos voltam benne, hogy amit mondok, elég lesz.
Anyám egyik napról a másikra kiíratott a zeneiskolából, épp a téli szünet előtt. Nem csinált nagy ügyet belőle, de nem is bántam. Elértem, amit akartam – ez volt a lényeg. Mégis egyre jobban mart a bűntudat. Tudtam, valami nagyon rosszat tettem, és reméltem, nem lesz következménye.
Éjszakánként forgolódtam, sehogyan sem találtam nyugalmat. Ha nagy nehezen elaludtam, mindig ugyanaz kép úszott be az álmaimba.
Anyám egy ködös színpadon áll, énekelni próbál, de nem jön ki hang a torkán keresztül. Kétségbeesik. Messziről nézem, és minél jobban aggódom érte, anyám arca annál halványabbá válik. Körülötte mindenféle hangszerek hangjai szólnak bizonytalanul. Félhangok, tompa visszhangok, nyekergés. Sosem fejezik be a megkezdett dallamot. Valami sötét és rideg árnyék időnként elvonja róla a fényt. Ágszerű, nyúlánk karok takarják ki előlem, és behúzzák maguk közé. Nem próbál ellenkezni, menekülni. Eltűnik. Rohannék utána, érte, de legyökerezik a lábam. Törzsem megvastagszik, ágaim nőnek, magasodom. Hajtásaim megállíthatatlanok. Már nem látszom ki a saját leveleimtől. Fa vagyok. Kiszívom az életet anyámból.
Minden éjjel felriadtam, és hiába tudtam, hogy a szobámban vagyok, egyre kétségbeesettebb lettem. Féltem, hogy még mindig álmodom.
Apámmal ritkán beszélgettünk. A madarakon kívül nem volt közös témánk. Egy alkalommal, hónapokkal az utolsó zeneórám után, amikor a kertben segítettem neki, mégis rákérdezett:
– És most akkor befejezted azt a vinnyogást? Elviselhetetlen volt, amikor itthon gyakoroltál – mondta valami cinkossággal a hangjában.
– Nem szerettem – mondtam, miközben a tyúkhúrt tépkedtem a kerítés tövében. A madaraknak szánta. Felegyenesedtem, hogy ránézzek. Nem kerülte a tekintetem.
– Nem csodálom. Csak az szereti a hangzavart, aki nem tudja magát hova tenni.
Megsajnáltam. Háttal nekem, pakolta a gazt a talicskába. Pontosan dolgozott, egy szál sem esett ki. Nem lett sáros a bakancsa, sem a keze.
– A nagyapád is szájharmonikázott – mondta. Mindig így hivatkozott rá: „nagyapád”, sosem úgy, hogy „apám”.
– Tényleg? – kérdeztem, látszólag meglepetten. Pedig tudtam. Ő is tudta, hogy tudom. Egyetlen képe lógott nagyanyám falán. Szájharmonikával, puskával a kezében áll a lépcsőn.
– Idegesítő hangja volt, csak katonadalokat tudott. Más talán nem is érdekelte – aztán elharapta a mondatot, és halkan énekelni kezdett:
„… utászszázad csinálja már a keresztek fáját, de sok szőke barna kislány várja a babáját…”
Fütyörészve folytatta, majd elindult a ház felé. Lecövekeltem a kerítésnél.
Haragudtam magamra, amiért nem szaladtam utána. Soha előtte és soha azóta nem hallottam józanul énekelni.
Délután inni kezdett, és onnantól nem lehetett hozzá szólni. Csak sörért jött be. De azon az estén nem volt hangos. Nem csapta be az ajtót, rádiót sem kapcsolt. Korán lefeküdt.
Már ágyban voltam, de erőt vettem magamon, és visszamentem a konyhába anyámhoz. Az elmosott edényeket törölgette. Nem állt meg, amikor megszólítottam:
– Anya, tudod, hogy a hegedűnek lelke van? Mármint tényleg van egy olyan része a belsejében, amit így hívnak. És ha kiveszik, elnémul.
Nem felelt, mosolygott. Letette a konyharuhát, visszakísért a szobámba, betakart. Halkan dúdolt, és simogatta az arcom, amíg el nem aludtam. Az első éjszaka volt, amikor hosszú idő óta nem álmodtam semmit.
Metrum // nefilim
Sárközi Bence
nefilim
radikálisan kell életmódot váltani
agyhullám jelez rendszerhibát
mi marad a gépekből
az ember nélkül
fekete holdra költözött
természetellenes populáció
hibridizált szövetség
a jövő próféciájának
elfuserált mondatait
kihányja a tenger
hangsávjaikon táncolnak
hullámlovagok
nefilim szólt hozzám
Atlantiszból származott
birodalmát eltemették
Pompeii utolsó reménye
létezik feltámadás
Sárközi Bence 94-ben Szombathelyen született, ami bizonyítja, hogy nem teljesen százas. Gyerekkorában dalszövegek átírásával kezdte a művészeti tevekénységét, majd felfedezte a saját gondolatait is. Mindennapjaiban grafikával foglalkozik, de néha szavakat is ír egymás után, valamint fotókat és videókat készít.Eközben pedig egyik szervezője a vErST eseményeknek is.
Impresszum:
Főszerkesztők: Forray Péter, Lágy Kornél
Szerkesztő, Korrektor: Dezső Kata
Elérhetőség: kaleidoszkop.folyoirat@gmail.com
Rovatvezetők:
Figyelő – Horváth Máté
Prizma – Dezső Kata
Metrum (Líra) – Bánfi Veronika, Rostás Mihály
Epicentrum (Próza) – Bandicz Bálint Barnabás, Dubán Kitti, Forray Péter
Novum / Optika – Király Csenge Katica, Tóth Alíz
Film – Bányász Dorka Zsófia
Színház – Cseh Sára
Zene – Szalai Mariann
Spektrum (Képzőművészet) – Géczi Lajos, Kovács Attila
Munkatársak: Györei Attila Zsombor, Molnár Boglárka
Illusztráció: Bulla Liza, Hajdú Lilla Réka, Kovács Attila (Axorthum)
A Kaleidoszkóp irodalmi és művészeti folyóirat
Kiadó: Lágy Kornél
Székhely: 1055. Budapest, Szemere utca 8.
Kiadásért felelős személy: Lágy Kornél
Felelős szerkesztő: Forray Péter
Elérhetőségek: +36704050460, kaleidoszkop.folyoirat@gmail.com
ISSN: 3094-466X
Ha támogatnál minket, Patreon oldalunkon keresztül ezt megteheted!
Kaleidoszkóp 