Kaleidoszkóp

Prizma/Gáspár Sára

Gáspár Sára
Elhagyott minket a másik nő

Már akkor tudod, hogy ez lesz az a történet, ami soha nem lesz annyira érdekes, hogy megírd, amikor felveszed a telefont, tudod azt is, hogy ennek ellenére ez lesz az egyetlen történet, ami innentől érdekelni fog, amikor majd nem lesz mást megírnod, a villamosutat muszáj lesz a szövegben lecserélned, vagy ha benne hagyod, minimum nem nézhetsz ki annyiszor az ablakon, a Másik Nő haja nem lehet majd vörös, és hiába nem félted a történeted attól, hogy nyomtatásban közönséges lesz, azért a biztonság kedvéért ott inkább legyen reggel hat, mint éjfél előtt tíz perccel, bár igazából mindegy, irodalomként ez az éjszaka akkor sem lesz érdekes, ha mindent odaadsz magadból, ez az a történet lesz, aminél a barátaid már akkor sóhajtanak, amikor először kimondod benne a Férfi nevét, pedig nem tudod máshonnan kezdeni, mert ez a név jelent meg akkor a kijelzőn, és te felvetted, mert téged nem érdekelnek mások történetei, hiába mondta el mindenki, hogy miről szól az összes, te mégis inkább ezt hallgatod, mert ez legalább a tiéd, és nem másokéban, hanem a tiédben zokog valaki a vonal túlsó végén, és te annyit kérdezel, hogy bántott?, mire ő csak annyit mond, hogy nem tudnál-e átmenni, igen, most, vagy nem tudom, minél előbb, és te rögtön pakolni kezdesz, magad sem tudod, hogy azért sietsz, mert azonnal ott akarsz neki lenni, vagy azért, hogy ne jöjjön rá, ennyi idő alatt biztosan le is fürödtél, valamiért eszedbe jut a lista, amit egy videóból írtál ki, „mit vigyél magaddal a szülőszobára”, már akkor sem tudtad, miért jegyzetelted ki, hiszen amióta befestetted vörösre a hajad, pontosan tudod, hogy gyereked nem lesz soha, de egy másik nő azt mondta a videóban, ez a lista mindenkinek kell meg kell legyen, mert erre akármennyit készülsz, ott akkor, majd hirtelen nem fog eszedbe jutni semmi, járkálsz fel-alá a táskáddal, arra gondolsz, te pont ilyennek képzeled, amikor elfolyik a magzatvíz, valami telefonhívás, meg valami hálóing, a legfelső a polcodról, véletlenül pont a legszebb, címkés, csak a szülésre vetted, gyorsan bedobálsz még egy-két dolgot a listáról, nem tudod még, hogy ott alszol-e, szőlőcukor, ehhez valamiért felkiáltójelet tettél, aztán felveszed a kulcsot, félsz, a lakótársad az elfordítás ritmusából már tudja, hová mész, ezért gyorsan mondod is neki, hogy ne ítéljen el, csak ennyit, mert nem mentegetőzhetsz azzal, hogy te is anyából vagy, mire ő azt mondja, csak akkor enged ki, ha válaszolsz egy kérdésre, a kérdés pedig az, hogy ugye tudod, hogy kihasznál, és amikor azt mondod, hogy persze, hogy tudod, ő azt mondja, akkor minden oké, a lakótársad nem ítél el, mert őt érdeklik mások történetei, nyugtatásul még azt is mondja, hogy mindenki kilépne most ezen az ajtón, a villamosút helyett aztán a ház előtt várhat rád egy vázlatosan megírt kelet- európai taxisofőr, aki arról beszél, szerencséd, hogy most épp erre jár, mert ilyenkor lehet ám jókat szakítani az Üllőiről, ha érted, mire gondol, és hogyne értenéd, mert nagyon kacsint, és ha irodalmat szeretnél, a szövegben majd nem hánysz ki az ablakon, hanem empatizálsz a sofőrrel, mindig empatizálsz, mindenkivel, mert miközben bólogatsz, állítólag megérthetsz egy újabb réteget a világból, mert az, ha Taylor Swiftet hallgatsz a 47-es villamoson, az nem jelent eleget, de így legalább, hogy a szövegben a ház előtt tesz majd le a taxi, nem kell újra végigsétálnod azt az utat, amit régen mindig csendben tettetek meg, sietős léptekkel, hogy majd otthon mondjátok el azt, amitől a járókelőket megkímélnétek, de az is lehet, hogy a történet igazából itt kezdődik el, legalábbis a tied, mert tudod, hogy reggelig azon az ajtón túl még biztosan egy másik történet vége zajlik, amihez neked semmi közöd, csak annyiban, hogy most valamiért belelépsz te is, és hiába vagy már benne, te nem ölelheted meg rögtön, és nem tarthatod ki az ölelést tizenöt percig, akkor sem, ha a valóság most tényleg csak ilyen közönséges, és amikor körbenézel, nem sértődhetsz meg azon, hogy a fűszertartókról lekerültek a betűmatricákból kirakott feliratok, és nem rázhat ki a hideg a Másik Nő körmeinek a gondolatától, amivel a matricákat lekaparta róluk, nem tudok egy másik nő emlékével létezni ebben a lakásban, ezt mondta közben, vagy csak gondolta, és nem lehetsz szomorú amiatt, hogy amikor leveszed a cipőd és elmész mosdóba, már nem tudod, hogy kívül vagy belül van a kapcsoló, és amikor befekszel mellé az ágyba, és magadhoz szorítod a remegő testet, te még véletlenül sem arra gondolsz, hogy ki kellett volna újra festened a lábujjkörmöd, neked egy gyerekkori emléknek kell eszedbe jutnia, mert az írók szerint így működik az emlékezet, az írók szerint ez az a pillanat, amikor megjelenik előtted anyád a piacon, ahogy a ködben petrezselymet árul, ezt a képet még neked sem szabad teljesen értened, amit te egyszerűen fel tudsz fejteni, azt fel tudja fejteni más is, és neked nem szabad könnyen kaphatónak lenned, különben nem lesznek már rád kíváncsiak, és majd ha más beszél róla fogod teljesen megérteni, miért jutott eszedbe ez a szó, petrezselyem, és miért nem tudtál ellenállni neki, aztán fél évvel később, amikor a fogaid közé akad, még anyádék házasságát is megértheted, csak az írók azt nem tudják, hogy te nem vagy ilyen okos, ha látnál ekkora összefüggéseket, nem szálltál volna fel arra a villamosra és ha jobb író lennél, akkor ő sem hívott volna fel tíz perccel azután, hogy szakított vele a mézbarna hajú nő, és amikor végre megnyugszik a mellkasodon, te pedig simogatni kezded az arcát, nem kezdené el mondani egy másik történet végét, de elkezdi, és benned akkor végre megindulnak a fájások, és akkor itt következik a másik történet, amit valahogy megpróbálsz most befogadni a tiédbe, hiába ígérted meg magadnak, hogy a Férfiról a szakítás után csak E/3-ban írsz, most mégis tehetetlen vagy, mert nem írhatod meg ezt az éjszakát úgy, hogy meg sem említed, a Másik Nő ma egy olyan országból jött haza, ahol tíz fokkal hidegebb van, mint itt, és két órán keresztül háborúzott a Férfival, és emlékezett rá, hogy a Férfinak ma van a születésnapja, hisz ajándékot is hozott, egy füzetet, amibe beleírhatja azt a sok fájdalmat, amit neki ezzel most okoz, már hogy azzal, hogy megcsalta, és hát erre a Férfi, mint meséli, nem akart elárulni téged, ő csak maga alatt akarta tudni a Másik Nőt, ezért mondta azt, hogy ő is megcsalta, veled, ne haragudj, teszi hozzá, miután nem mondasz erre semmit, és te nem haragszol rá, amiért már csak hazugságok megfogalmazásakor jut eszébe a neved, és nem tehet róla ő sem, hogy egyedül csak a te neveddel tudja bántani a Másik Nőt, nálam ebben az életben egy nő nem lehet kegyetlenebb, és te megígéred, a füzetet tele fogod írni azzal, hogy hogyan csaltátok meg a Másik Nőt, hogy milyen helyszíneken, időpontokban, és hogy mikor mennyi volt a testhőmérsékletetek, aztán arra gondolsz, még szerencse, hogy nem kell egy ilyen nő miatt gyerektartási díjat követelned a Férfitól, pedig azt kellene gondolnod, hogy szerencse, hogy nem kell egy ilyen férfi miatt gyerektartási díjból iskolatáskát venned, de ez most nem is számít, neked itt azt kellene megírnod, milyen volt az a kapcsolat, hogy miért fulladozol te is abban a lakásban, ahol ők sem hagytak egymásnak levegőt, és szégyelled magad, hogy te erről a történetről nem akarsz tudomást venni, pedig ez lenne a fontosabb történet, mert a Férfinak ez élete legszomorúbb napja, neked meg ez csak életed harmadik legszomorúbb napja, és még neked sem azért szomorú, mert arra gondolsz, mit csinálhatott vele az a Másik Nő, hogy úgy kell most látod, ahogy öt év alatt nem láttad sosem, hanem mert a mai naptól kezdve már nem ugyanaz a legszomorúbb napotok, tehát, ha nem lenne világos, mi következik ebből, innentől már semmi közötök egymáshoz, de ha erre, ott, akkor rá is jössz, még akkor sem kezdheted el bántani azzal, hogyha van az embernek egy rendes barátnője, akkor arról szól egy szülinap, hogy két testet egy szocialista hangulatú épületben nyugtat a langyosvíz, és nem arról, hogy egy fél ember zokogva sír a villamoson és az összes utasra, férfiakra és nőkre mind gyanúval néz, vajon melyikkel csalhatták meg, és nem jutna arra, hogy az összessel, egyszerre, de hát van ilyen, akkor most helyette ez lett a szülinap, hogy hajnal kettőig olyan videókat néztek, amikben nyilvános lánykéréséket utasítanak el, mert ilyen kicsinyesek vagytok ti, akiket megcsalt a Másik Nő, de legalább tiétek lesz a győzelem, mert ti még most is csak a zoknitokat veszitek le, és te nyugodtan bevallhatod, legalább magadnak, te nem is tudnál már tovább vetkőzni, de azért, majd mikor egy kicsit elmúlnak a fájások, még megkérdezheted, hogy szerelmes volt-e, mire azt feleli majd, hogy igen, és ha nem fáj eléggé, még megkérdezheted azt is, te végülis akkor mit keresel most itt, de ez legyen az utolsó kérdésed, milyen lehet győztesnek lenni, ez fog eszedbe jutni, majd rögtön aztán életed második legszomorúbb napja, annak a másik történetnek a legeleje, amiben a Férfi összejött a nővel, akivé válni akarsz, és neked negyven fokos lett a lázad, a lázcsillapítón a kockázatokat és mellékhatásokat negyvenöt percig olvastad, de szinte fel se fogtad, hogy beszélje meg kezelőorvosával, ha szoptat, vagy tervezi, hogy szoptatni fog, mi az egyáltalán, hogy tervezi, és lehet, hogy te sem hitted el, hogy a te történetednek ilyen könnyen vége lehet, de azért beírtad a keresőbe azt a kérdést, amire már az első találat az volt, hogy a legrosszabb esetben is csak kihányod, mert így van ez kitalálva, hogy kihányod, de te nem hittél nekik, mert attól a naptól kezdve nem érdekeltek mások történetei, és nem érdekelt az sem, hogy kegyetlenebb vagy, mint az a Másik Nő, akivé akkor még válni akartál, bűntudatkeltő sms-eket fogalmaztál fejben, amiket még elküldhettél volna, mielőtt lelassul a szívverésed, de végül igaza lett mindenkinek, nem küldtél sms-eket, csak kihánytál mindent, és hányingered van most is, mert állítólag így működik az emlékezet, és a nők amúgy is mindig csak hánynak, nincs ebben semmi rendellenes, nyugodtan előveheted hát a szőlőcukrot, és persze, hogy elő is veszed, mert most már eszedbe sem jutna más opció, elég csak egyszer rájönni, hogy szerelmi bánatban meghalni nagyon kínos, megtanultad ezt már, és még emlékszel arra is, hogy a hányás után másnap annyival jobban lettél, hogy nem érdekelt az sem, érzelmileg ki vagy szolgáltatva egy algoritmusnak, ami eléd rakta a videót, amiben azt mondják, a legerősebb manifesztáció az, amikor orgazmus közben mondod ki háromszor, mit szeretnél, ,,O method”, így hívják, és ezt tényleg nem szabad mindenféle hülyeségre elpazarolni, csak arra, amire a legjobban vágysz, mert ez a legerősebb rezgés, és te onnantól kezdve három hónapig nem tudtál úgy önkielégíteni, hogy ne gondolj a végén arra, hogy a Férfi szakított a Másik Nővel, mert így kell ezt mondani, múlt időben, mintha már megtörtént volna, de az már nem jutott eszedbe, hogy egyszer tényleg itt fogsz feküdni, amikor már tényleg múlt idő lesz, és hogy amikor megölel, érezni fogod, hogy ez már nem az a Férfi, és ennek a Másik Férfinak egész éjszaka nem lesz erekciója, és te sem érzel iránta semennyi vágyat, csak bűntudatot, tessék, ezt jól összemaszturbáltad magadnak, akkor örüljél, te pszichopata kurva, mert ez vagy, de a Férfi most épp összekever titeket, és a Másik Nőt hívja így, amire te nem mondhatsz semmit, te azt a nőt csak a születési nevén hívhatod, és ha valahogyan ki akarsz lépni ebből a történetből, ami innen bentről mégsem annyira tetszik, mint amennyire a hideg parkettán fekve képzelted hónapokig, nyugodtan eszedbe juthat anyád mondása, hogy ő egyébként nagyon szeret szülni, szívesen szülne néhány havonta, ha nem járna vele gyerek, és amikor ezt mondja, mindig nevetni szokott, mert ez félig azért vicc, de azt, hogy biztosan nem tudna fiút szülni, komolyabban gondolta, mint bármit, amit valaha mondott, és igaza lett, állítólag így működnek az anyai ösztönök, akkor miért ne tudhatnád te is, hogy soha nem fogod más gyerekét megszülni, magadhoz szorítod hát a fejét, érzed rajta a Másik Nő samponjának illatát, és pontosan tudod, hiába megpróbálni is, nem fogsz tudni elaludni reggelig sem, mert mások történeteiben, amiket nem hallgattál végig, mindenkinek, mindig igaza volt.

Megjelent: Szófa

Prizma/Biró Zsombor Aurél

Biró Zsombor Aurél
Egy másik férfi legszebb éjszakája

Vajon mit csinálhatott vele az a Másik Nő, erre gondol, miközben nézi, ahogy görnyedten szerencsétlenkedek a lakáskulcsommal, meg arra, hogy szinte rám se lehet ismerni, annyira megváltoztam az elmúlt kilenc hónapban, mintha kifogytam volna a saját testemből, olyan vézna vagyok, és a körmöm is le van rágva tövig, ő egyáltalán nem így emlékezett rám, ez jár a fejében, ahogy belép utánam a lakásomba, ami kilenc hónappal ezelőtt még a lakásunk volt, de nem kérdez semmit, csak leül csendben a kanapéra, egyetlen mondat sem hagyja el a száját, mert tudja, hogy úgyis el fogom neki mesélni a történetet az elejétől a végéig, hiszen mi másért hívtam volna őt ide, ebbe a precízen kitakarított, dohszagú szuterénbe kedd éjszaka tizenegy harminckor, a születésnapomon, alig tíz perccel azután, hogy a Másik Nő hazajött Svédországból, és bejelentette nekem, hogy lefeküdt odakint egy Másik Férfival, az első adandó alkalommal megbaszatta magát a feketeöves ribanc, egész pontosan így fogalmazok a Nőnek, miközben leülök mellé a kanapéra, és ő nem szól rám, hogy ne mondjak ilyet, megértően bólogat, még helyesel is néha, mert nem is az én mondatomat hallja, ez egy pszichopata kurva, ismételgetem neki, de az ő fülébe csak annyi jut el, hogy ezek szerint végre valahára én is belátom, nekünk kilenc hónappal ezelőtt nem szakítani, hanem összeházasodni kellett volna, pedig máskor egy-egy ilyen komolyabb ribancozásért minimum kapnék tőle valami kis fejmosást, és hát most aztán tényleg nem fogom vissza magam, a legmagasabb fordulatszámon pörgetem a nőgyűlöletet, szinte én is megrémülök, olyan erővel fröcsög ki belőlem a férfibánat, három hetet se bírt ki, máris beütött neki a faszhiány, mondjuk nem tudom, mit vártam, anyám is megmondta, hogy fussak, amíg lehet, mert ez a picsa hosszútávú szeretetre alkalmatlan, olyan fajta ez, hogy megrágja a férfiakat, aztán kiköpi őket, egy kapcsolatot az ilyen csak megnyerni tud, vagy elveszíteni legfeljebb, de megőrizni, hát azt soha, ilyen monológokat hadarok most a Nőnek, azt viszont nem teszem hozzá a történethez, hogy róla mit mondott az anyám még annak idején, na, hát akkor ez legyen az, kisfiam, amelyikre vigyázol, mert ha én ezt kimondanám, akkor azt is be kellene ismernem, hogy a szakításunk kilenc hónappal ezelőtt tényleg életem legbeláthatóbb hibája volt, hiszen könyöröghettem volna, lehetett volna úgy is dönteni, hogy addig kiabálom a Nő nevét, amíg vissza nem jön hozzám, de én csak álltam a lakásom ajtajában, ami akkor még a lakásunk volt, és néztem, ahogy kilép az életemből a lépcsőház kapuján át, és ha ezt én most mind beismerném, akkor ebből a beismerésből már logikusan következne, hogy a hosszútávú szeretetre én magam is alkalmatlan vagyok, úgyhogy inkább szidom tovább a Másik Nőt, és a Nő türelmesen hallgat engem, nem szól közbe, pedig arról a valakiről beszélek most neki, aki miatt néhány hónappal ezelőtt megpróbálta megölni magát, na jó, ez így azért túlzás, mert hát nem miatta, igazából nyilván nem miatta nyelte le azt a maréknyi altatót, és a bűntudatkeltő búcsúlevélbe se miatta kezdett bele, hanem azért, mert úgy néztem a Másik Nőre abban az Insta-sztoriban, hogy ő rögtön tudta, ez nemcsak valami futó kaland, amolyan búfelejtő, poszt-szakítós kúrogatás, nem, ez már egy másik történet kezdete, és ha az én életemben elkezdődött egy másik történet, abból logikusan következik, hogy a mi történetünk végérvényesen lezárult, felkerült a pont az utolsó mondatunkra, és az a pont már soha nem fog visszaváltozni vesszővé, hát ez az, amit a Nő abban a pillanatban kénytelen volt belátni, ezért kereste elő a lejárt altatókat, az pedig tényleg csak a szerencse kérdése, hogy a teraszra ült ki megírni azt a búcsúlevelet, így amikor eleredt az eső, eszébe jutott, hogy el fognak ázni a szárítón a ruhák, köztük az a mély dekoltázsos, feszülős bosszúdressz is, amiben majd egyszer, úgy tervezte, véletlenül szembejön velünk az utcán, azért azt még be kéne vigyem, mielőtt meghalok, nehogy vizes legyen, erre gondolt akkor, és hirtelen felnevetett, mert megértette, hogy nem ér ennyit ez az egész, ez a Férfi meg ez a Másik Nő, szerelmi bánatból öngyilkosnak lenni amúgy is elég ciki, főleg, ha még azt is lehet tudni előre, hogy a halálodból soha nem lesz irodalom, hiszen egy novellát is alig tesz ki a történet, két mondatban összefoglalható az egész, van az egyik szereplő, a Férfi, és van a másik, a Nő, akivel öt éven át minden reggel egymás mellett ébredtünk egy budai szuterénben a zebracsíkos takaróba csavarodva, és van még rajtunk kívül a Másik Nő, akit később ugyanezzel a zebracsíkos huzattal takartam be esténként, igazából ennyi a sztori, egy kis hétköznapi fájdalom, egy kis közhelyes megalázottság, amit kizárólag úgy lehet megúszni, ha soha nem hagyja magát szerelembe esni az ember, csak hát a Nő ezt nem így érezte, amikor meglátta azt a bizonyos Insta-sztorit, a Másik Nő mosolyát, az átlátszó fogszabályzót az ínye alatt meg a tekintetét, amit rajtam felejtett egy fotó erejéig, nem volt abban a fájdalomban semmi hétköznapi, elviselhetetlennek tűnt inkább, de annyira, hogy odaszögezte a testét az ágyhoz, megadta magát az összes végtagja, magzatpózban feküdt napokig a földre terített matracon, és újra meg újra megnyitotta azt a screenshotot, miközben azon gondolkozott, hogyan tudna engem visszabántani, hogyan tudná visszaadni nekem azt a szorító, semmihez se hasonlítható érzést, hogy nem vagy elég, és nemcsak, hogy soha nem is leszel, soha nem is voltál, hiszen akire lecseréltek, különlegesebb nálad, hát valami ilyesmire gondolt a Nő, amikor kiült a teraszra azzal a maréknyi altatóval, és izzadt a tenyere, miközben négyszer is újrafogalmazta a búcsúlevelet, amit végül nem küldött el, ahogy nem küldött el aznap este semmi mást se, nem köszönt el tőlem valami sejtelmes félmondattal és nem hívott fel, hogy jöjjek, mentsem meg, jövök, persze, hogy jövök, mondta nekem a telefonba ma este, mert én viszont felhívtam őt, a Bartókon gyalogoltam, szörcsögött a talpam alatt a barnás hólé, néztem a szembejövő férfiakat, és semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy igen, ezek mind meg tudnák baszni a Másik Nőt, szakállas, ballonkabátos, ennek se mondana nemet, kopasz, alacsony, ennek is hagyná, hogy letérdeltesse, kövér, kordzakós, ennek is szerelmet vallana az első orgazmus után, és a telefonomat is csak azért vettem elő, hogy kiszakadjak végre a fejemből, de ott is a Másik Nőt láttam, az arcát a képernyő sarkán a Messenger-buborékban, nem kell félni, ez volt az utolsó üzenet, amit írtam neki, nem fog lezuhanni a gép, délután négykor küldtem el, aztán nekiláttam eltüntetni a háromhetes agglegénylét nyomait a lakásból, felhúztam a frissen mosott, zebracsíkos takaróhuzatot, elmosogattam a kedvenc bögréjét, csináltam helyet a szekrényben a ruháinak, majd megborotválkoztam, de a bajszomat meghagytam a kedvéért, és végül elmentem a Sparba rizstejet venni, hogy ne kelljen feketén innia reggel a kávét, csak ezután indultam el abba a húslevesszagú, szentimrevárosi kocsmába, ahova megbeszéltük a születésnapi randit, itt vártam a Másik Nőt, akit három héttel azelőtt láttam utoljára, és aki mégis úgy sétált be az ajtón, mintha éppen csak egy cigire lépett volna ki az életemből, búzasört rendeltünk, a hátunk mögött élőzene szólt, olyan hangosan játszott az a névtelen zenekar, hogy a Másik Nő kénytelen volt odahajolni az arcomhoz, a szeme néhány centire a szememtől, így tette meg a bejelentését, lefeküdtem valakivel odakint, mondta, én pedig próbáltam a következő kortyot is ugyanúgy lenyelni, mint az előzőt, mert tudtam, erre a mondatra most reakciót adni nem szabad, minden erőmmel koncentráltam, hogy a lehető legüresebb maradjon a tekintetem és a fejem is, hogy ne képzeljek magam elé semmit, főleg ne egy Másik Férfit, egy negyvenes, svéd cégvezetőt, aki különlegesebb nálam, csak hát nem bírtam megállítani a képeket, jöttek és jöttek, láttam a Másik Nőt, ahogy táncol a szórakozóhelyen, meg az átlátszó fogszabályzót az ínye alatt, ahogy mosolyogva húzza magával a kék fény közepére a Másik Férfit, és pontosan ugyanazt a nézést adja neki, miközben a csípőjét mozgatja a zenére, amit nekem is adott mindig, aztán felfelé menet a hotelszobába szándékosan megelőzi őt, hogy a lépcsőfordulóban hátrapillanthasson, és elkaphassa a Másik Férfi tekintetét a seggén, biztos az ő fülébe is belezihálta, hogy a tied vagyok, azt csinálsz velem, amit akarsz, és akkor, erre a gondolatra eltűnik a szentimrevárosi kocsma, nincs élőzene, nincs búzasör, nincsen már semmi, csak az elhatározás, hogy nem maradok egyedül ezzel a fájdalommal, vissza fogom bántani a Másik Nőt, de nem is döntés kérdése ez igazából, mert nem én ülök már itt ezen a széken, egy rakás életösztön markolja a kezemmel a söröskorsót, és ez a két lábon járó túlélési vágy helyettem is érti, hogy ezt a kapcsolatot megőrizni már nem lehet, itt egyetlen kérdés maradt, hogy ki fog győzni, én is basztam egyet, ne aggódj, majdnem kicsúszik a számon ez a mondat abban a három másodpercnyi csendben, ami a Másik Nő vallomása után elnyúlik köztünk, de még időben elkapom ezt a gyenge hazugságot, mert tudom, hogy ha az ember csak úgy baszik egyet, az bőven nem elég bántó azután, hogy vele már megtették ugyanezt, ide több kell, valami durvább, kegyetlenebb hazugság, nekem valaki konkrétat kell megbasznom, akinek a megbaszása valódi tartalommal bír, egy ismerőst mondjuk, a közös történetünk egy szereplőjét, a szőke színésznőt, akire azt mondtam egyszer, hogy jó lenne vele dolgozni, vagy a göndör hajú forgatókönyvírólányt, akivel filmet fejlesztünk épp, és akire a Másik Nő mindig halálosan féltékeny volt, de nem, ezt az ötletet is elvetem abban a három másodpercnyi csendben, mert tudom, hogy a Másik Nő tudja, hogy igazából nem vonzódom ahhoz a forgatókönyvírólányhoz, ebből pedig logikusan következik, hogy a megbaszása valójában csak az ő bántásáról szólna, és ha a bántásnak kizárólag a bántás a célja, ha nincs mögötte semmi a vágyon kívül, hogy fájdalmat okozzunk, akkor már nem is igazi bántás, csak szánalmas vergődés, én is lefeküdtem valakivel, szólalok meg végül, amikor kiérlelődik bennem a megfelelő hazugság, vele, kérdezi a Másik Nő halkan, szinte suttogva, és nekem ettől a remegéstől megjön az erő a hangomba, igen, vele, viszem be a kegyelemdöfést, pedig nem olyan extrás hazugság ez se, de a győzelemhez éppen elég, a Másik Nő rámarkol az asztal szélére, mintha kapaszkodna, és megrándul a szemöldöke, a döntéseink minket minősítenek, nem a másikat, mondja nekem a Nő a telefonba, amikor felhívom őt tíz perccel később a Bartókról, hogy zokogva elhadarjam, meg lettem csalva, és ő nem rakja rám a telefont, türelmesen hallgatja a számból kiömlő szégyent, ottmarad velem a vonalban, pedig azt is beismerem neki, hogy a győzelem érdekében felhasználtam a nevét a Másik Nő bántására, ha nem hagyod abba a hisztit, le foglak tenni, csak ennyit felel, meg hogy jön, persze, hogy jön, hogyne jönne, hiszen szeret, nem úgy, mint régen, nyilván nem, egy kicsit már máshogy, vagyis hát igazából lehet, hogy mégis úgy, mindenesetre valahogy biztosan, bár nem nagyon világos, hogy mit jelenthet még ez a szó öt év, kilenc hónap és egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után, de azt már nem teszi hozzá, hogy valójában miért jön, hogy igazából hónapok óta készül erre az éjszakára, mert tudta, hogy egyszer fel fogom még hívni, a férfiak mindig visszajönnek, az összes valamirevaló nő tisztában van ezzel, három nap, egy hét vagy tíz év, nem számít, előbb-utóbb megcsörren a telefon, és ott lesz a vonal végén egy megrepedt kőszikla, aki vissza akarja kapni, amit eldobott magától, mert megrágta, aztán kiköpte őt egy másik nő, és a Nő úgy képzeli, hogy amikor majd befut ez a hívás, ő éppen a lábát fogja borotválni egy másik férfi kedvéért, derékra csavart törölközővel, papucsban csattog ki a nappaliba a telefon rezgésére, és nem siet, mert tudja, hogy én hívom, érzi valahol a gyomrában, ráérősen lép oda a mobilhoz, elégedetten nézi a nevem a képernyőn, hagyja még szólni négy-öt másodpercig, mielőtt beleköszön a vonalba, és valami boldogságfélét érez, ahogy határozottan nemet mond a könyörgésemre, ez lesz élete legszebb éjszakája, így képzeli, csak hát amikor tényleg megjön a hívás, és ő tényleg meghallja a hangomat, valahogy mégis az jön ki a száján, hogy jön, persze, hogy jön, és most itt ül hajnali kettőkor az ágyam szélén, figyelj, ha te most egy bosszúszextől jobban éreznéd magad, akkor persze, lehet róla szó, mondja, és ahogy kiejti ezeket a szavakat, arra gondolok, talán itt van a pillanatunk, talán ebben a bosszúszexnek becézett szánalomdugásban megtörténik valami, amitől a közös történetünk végére kirakott pont újra vesszővé változhat, csak hát ő nem erre gondol, az ő fejében egész más dolgok járnak, látom a tekintetén, hogy nem ébredünk mi már egymás mellett soha, mert bosszúszexelni ő azzal a másik férfival akarna, aki az emlékeiben élt, de az a férfi nincs sehol, csak a maradványa ül most itt mellette az ágyon, és ezt a fiúcskát neki még bántani sincs szíve, na, hát itt van a történeted, te gyenge fasz, fut át az agyamon, miközben csukott szemmel beleeresztem magam ebbe a részvétszagú ölelésbe, néhány óra alatt végleg elveszíteni a Nőt és a Másik Nőt, ez már teljesítmény, ennek azért tényleg van sportértéke, és tudom, ő is erre gondol, amikor utoljára magához szorít, hogy ezt a sztorit muszáj lesz megírni, összeszedni minden papírra kívánkozó mondatot, kikaparni belőlem meg a Másik Nőből az összes anyagot, de az is lehet, hogy mindez most eszébe se jut, talán nem gondol egyáltalán semmire, miközben belefúrja az arcát a nyakamba, legfeljebb arra, hogy ennek az éjszakának győztese nincsen.

Megjelent: Prae folyóirat – 2024/2. lapszám

Prizma/Gerevich András

Gerevich András
Családi időszámítás

A kakaómat a tengerbe csöpögtettem,
és figyeltem, ahogy feloldódik az édes barna pötty
az Adria átlátszó, sós nyugalmában
és egy pillanat alatt végleg eltűnik.
Ma vagyok napra annyi idős,
mondta anyám, mikor befejeztük a reggelit,
mint halála napján az anyám volt.
Fejest ugrottam egy szikláról a vízbe.
Tavaly napra pontosan tudtam én is,
mert hetekkel korábban kiszámoltam,
mikor lettem napra annyi idős,
mint az apám volt, amikor megszülettem.
Unalmas hétköznap volt, szerda,
reggel az ágyban kortyolgattuk a kávét,
szúrt a borostád, ahogy megcsókoltalak,
mint bennem a tudat, hogy nem lesz,
ki a homokórát újból megfordítsa.

Megjelent: Gerevich András: XXX Válogatott queer versek 1995-2025, Okapi, 2025, 102 old.

Prizma/Horváth András Dezső

Horváth András Dezső
Legjobban a nőktől féltem
(részlet)

Néhány héttel később lett egy új matchem Tinderen. Ági huszonnyolc éves volt, és egy vidéki város állatorvosi rendelőjében volt asszisztens. Szép, érzéki szája volt, és a szemei is szépek voltak. Pár napig írogattunk egymásnak, és egész érdekes történeteket mesélt a munkájáról. Műtött már papagájt, lovat és teknőst is. Sok állat meg is harapta A karja folyton tiszta seb volt, mert ő fogta le a kutyákat és a macskákat is, ha probléma volt velük. A beszélgetés elég egyoldalú volt, mert Ági semmit nem kérdezett tőlem. Ez nem zavart, mert néhány nap után elkezdett képeket küldeni magáról. Lefényképezte a lábát a fürdőkádban, a hasát, a nyitott ajkait. Tetszett, amit láttam. Ági nagyon vékony volt, de formás. A térde tetszett a legjobban, külön kértem, hogy küldjön róla képeket.

Aztán egyszer csak írt, hogy a hétvégén meglátogatna. Kitakarítottam a lakást, vettem sört és bort, és beraktam valami zenét a laptopomról. A Bizont bekészítettem a fürdőszobai a polcra, a fogkrém alá. Aztán ittam egy vodkát, hogy megnyugodjak. Leültem az ágy szélére, és vártam.

Csöngettek, odamentem az ajtóhoz és kinyitottam. Ági élőben még jobban nézett ki, mint a képeken. Egy feszes farmernadrágot vett fel, ami nagyon jól mutatott a lábán. Rögtön levette a vastag szövetpulóvert, ami alatt egy egészen apró topot viselt csak. Bejött a szobába, és szétnézett a lakásban.

– De ronda ez a szoba – mondta.

Megkérdeztem, hogy mit kér inni. Elővett a táskájából egy üveg bort, és az asztalra tette.

– Én csak minőségi borokat iszom, úgyhogy inkább hoztam magamnak.

Keresgéltem a konyhaszekrényben, végül találtam egy dugóhúzót. A vége eléggé el volt kopva, alig bírtam beleerőltetni a dugóba. A feléig tudtam csak kihúzni. Aztán rángatni kezdtem. Végül valahogy kijött a dugó, és töltöttem egy pohár bort neki és magamnak is. Sajnos csak vizespoharaim voltak.

– Kicsit igénytelen ez így. Na, mindegy – mondta Ági.

Aztán beszélni kezdett. Mindig lenyűgöztek azok az emberek, akik hosszú távú sportokat űztek. Például gigamaratonokat futottak, vagy átúsztak egy tengert, vagy elbicikliztek Szlovéniából Brazíliába. Ági sportja a beszéd volt. Kitartó volt és megállíthatatlan. Eszméletlen szívóssággal formálta a szavakat, szinte levegőt sem vett közöttük. Észrevettem, hogy nem rám néz, hanem egy pontra a fejem fölött úgy öt centivel. A történetek főként arról szóltak, hogy Ágit folyamatosan férfiak hadserege rohamozta. Szerelmes volt belé egy Zenész, aki minden este felhívta Ágit telefonon, és órákig beszélgettek. A Zenészt én is ismertem, Bálint egyik régi barátja volt. Ági szerint gyakran telefonszexeltek is.

– Ha csak a hangomat meghallja, már feláll a farka – mondta Ági, és álmodozva elnézett a fejem fölött.

Ittam egy korty bort. Tényleg nem volt rossz, bár én vörösbort csak kajához ittam, mert nagyon felcsapta a gyomorsavamat, amitől mindig felpuffadtam. Éreztem, hogy a beleimben gyűlni kezd a metán. Ági most váltott: a volt barátjáról kezdett mesélni, aki fotós volt. Mindenféle különleges helyeken fotózott: gleccsereken, hegyeken, sivatagokban meg lakatlan szigeteken. De a fő múzsája Ági volt. A fotós rengeteg meztelen képet készített róla, amiket huszonhét országban állítottak ki.

– Azt mondta, hogy olyan kecses a testem, mint a Grand Canyon vonalai.

Felálltam, bementem a fürdőszobába. Megnyitottam a csapot, és próbáltam olyan halkan fingani, ahogy csak tudtam. Az elején sikerült, de a vége olyan lett, mint amikor belefújnak egy rozsdás trombitába. Egy kicsit még engedtem a vizet, aztán visszamentem a szobába. Ági álmodozva nézte ugyanazt a pontot a falon, és mosolygott. Aztán hirtelen rám nézett. Aznap este először.

– Megnéztem a filmedet tegnap – mondta.

– És hogy tetszett?

– Soha életemben nem láttam ilyen szar filmet.

Aztán nevetett egyet. Aznap este először.

– Amúgy én is szoktam írogatni – mondta.

Rövid történet következett egy Híres Íróról, aki szintén szerelmes volt Ágiba.

– Tudod, jó érzés volt, hogy olyan tehetségesnek tart. Szerinte írnom kéne, minél többet. Csak nem tudom eldönteni, hogy regényt írjak, vagy maradjak a verseknél.

Megittam az utolsó korty boromat, aztán felálltam, odaléptem Ágihoz, és megcsókoltam. Visszacsókolt, és egyből megfogta a farkamat is. Kicsit féltem, hogy kicsinek fogja találni, de csendben maradt. Ezen meglepődtem. Smároltunk egy darabig.

– Pisilek és jövök – mondta aztán.

Ahogy becsukta a fürdőszoba ajtaját, kivettem a pénztárcámból a tartalék Bizont. Betoltam a felét, a másik felét belecsorgattam a mosogatóba, engedtem rá egy kis vizet, aztán ittam egy-két kortyot. Kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és Ági jött ki rajta. Nem volt rajta ruha, csak egy body. Elég jól nézett ki. Végigfeküdt az ágyon, és a plafont nézte.

– Ez volt a barátom kedvenc bodyja – mondta.

Odamentem hozzá, fölé hajoltam és megcsókoltam. Most is úgy csókolt vissza, mintha az élete múlna rajta. Lefejtettem róla a bodyt, és bedugtam a fejemet a combjai közé. A csiklóján kezdtem dolgozni, óvatosan és finoman.

– Hát, biztos nem tudsz úgy kinyalni, mint ő – hallottam a fejem fölül.

Tovább dolgoztam. A csiklója teljesen megtelt vérrel: hatalmas volt. Ági nyögdécselni kezdett.

– A volt barátom mindig bedugta az ujját is – lihegte Ági.

Csak az döfködi az ujját egy pinába, akinek a nyelve parafából van. Körözni kezdtem Ági csiklója körül, egyre gyorsabban. Remegni kezdett a combja.

– Most éppen Indiában van, és a Dalai Lámát fotózza – mondta Ági, majd egy hatalmasat sikoltott.

A combjaival még pár másodpercig a fejemet szorította, alig kaptam levegőt. Aztán végre elengedett. Kihúztam a fejemet, levettem a pólómat, a nadrágomat és az alsógatyámat. Ági végignézett a testemen. Aztán a kezeivel benyúlt a combjai alá, és felhúzta a lábait egészen a nyakáig. Fölé tenyereltem, és egy perc múlva már benne is voltam. Nagyon furcsa érzés volt. Tudtam, hogy benne vagyok. Mégis alig éreztem valamit. Hihetetlenül tág volt. Mintha egy fakarddal hadonásztam volna a Hortobágyon. Ági átkulcsolta a nyakamat, és a fülembe suttogott.

– És minden vasárnap reggel együtt olvastuk a verseimet.

Izzadtam, és a szívem egyre gyorsabban vert. Lehet, hogy megromlott a Bizon. Féltem, hogy szívrohamot kapok. Próbáltam valami szexi dologra gondolni. Elképzeltem, hogy Maja fekszik alattam, és most szeretkezünk először. Éreztem, hogy közel vagyok. Aztán eltelt megint pár perc. Végül lefordultam Ágiról. Ránéztem: mosolyogva bámulta a plafont. Aztán hirtelen felült, és rám nézett.

– Csodálatosan tudok szopni – mondta.

Elém térdelt, és megfogta a kezével a farkamat. Aztán a bőrt tövig lehúzta. Egy pillanatra elment a látásom, annyira fájt.

Kinyitottam a szemem. Ági még lejjebb húzta a bőrt a húson, mintha ketté akarna szakítani egy nejlonszatyrot. Aztán kidugta a nyelvét, és böködni kezdte vele a farkam végét. Égő érzés hasított az ágyékomba. A szemem előtt fehér fények villogtak.

Szerencsém volt, nem ájultam el. Felültem, megfogtam Ági fejét, és lehúztam a farkamról.

– Bocs, csak annyira szexi vagy, hogy nem akarok még elélvezni – mondtam.

– Igen, a barátom is mindig azt akarta, hogy minél tovább tartson.

Ági egy gyors mozdulattal fölöttem termett, és rám ült. Mozogni kezdett. Pontosabban nem mozogni, hanem örvényleni. A karját a feje körül lóbálta, a fejét hátraszegte. Az ágyékát egyre magasabbra emelte, majd jól odacsapta az enyémhez. Rettegtem, hogy eltöri a farkam, de nem mertem szólni. Meg nem is volt értelme. Valószínűleg nem hallotta volna meg. Aztán egyszer csak felsikoltott, még egyszer fellendítette a karjait, aztán leszállt rólam.

– Felolvasom néhány versemet. Szerintem zseniálisak – mondta, majd kimászott az ágyból, és kotorászni kezdett a táskájában.

Ági leült a székbe, és olvasni kezdte a verseit. Behunytam a szememet. Arra gondoltam, hogy a csillagászok és a geológusok számításai alapján nagyjából hetvenmillió évente történik egy Nagy Kihalás. Ilyenkor vagy a Föld pályája billen meg, vagy pedig egy meteor csapódik a bolygóba. A földi élet kilencven százaléka kipusztul, és szinte minden elölről kezdődik. A meteorok után évezredeken keresztül tart a nukleáris tél. A levegő megtelik mérgező anyagokkal, az eget beborítja a törmelék, a nap sugarai nem érik el a felszínt. Kihűlnek a tengerek, kiszáradnak az erdők.

Amerre csak néztem, sötétséget és pusztulást láttam. Minden halott volt. A tölgyfa elszáradt és megfagyott. Egyetlen ágán a mókus ült. Kis teste porszáraz volt. Gyönge karjaival az ágba kapaszkodott. De mintha még mozgott volna. Aztán az ág leszakadt, és a mélybe hullott. Éreztem, ahogy az arcomon folynak lefelé a könnyek. Valahonnan távolról Ági hangja szólt. Ott ült a fa alatt, és nagyon hangosan verseket olvasott. Hirtelen felriadtam. Megtöröltem az arcomat.

– Igen, mások is el szokták sírni magukat rajta. Nagyon erős sorok – mondta Ági.

Aztán elrakta a telefonját és öltözni kezdett. Felültem az ágyon. Ági felvette a nadrágját és a topját.

– Figyelj, tudom, hogy most szerelmes vagy. De nekem ez csak ennyi volt. Bocsi – mondta.

Bólintottam. Ági az ajtóhoz lépett, aztán kiment rajta. Hallottam, ahogy lefelé megy a lépcsőn. Felálltam, az ablakhoz léptem. A fa még megvolt. Az égen világított a Hold. Néhány madár hangját hallottam. Egy robogó ment el a ház előtt. Még éltünk. Mi voltunk a túlélők.

Megjelent: Horváth András Dezső: Legjobban a nőktől féltem, Leányvállalat, Budapest, 2023, 312 old.