2025. 07. 31.
Azúrkék

Előszó

Kedves olvasóink,

egy újabb mérföldkőhöz ért a Kaleidoszkóp folyóirat, két évesek lettünk. Az eddigiekben nem igazán szóltam hozzátok ilyen alkalmakkor, legtöbbször Lágy Kornél főszerkesztő társam szavait olvashattátok. Itt az ideje azonban, hogy jómagam is leírjam pár sorban, mit is jelent számomra ez az egész.

Az utóbbi két év alatt nem csak a folyóiratunk volt képes egy érettebb és kiforrottabb formát felvenni, hanem mi szerkesztők is vele együtt fejlődtünk, és nőttünk fel a feladathoz. Már-már el se hinném, hogy ez az egész egy pécsi gimnázium folyosójáról, majd egy romkocsma emeletéről indult el, ha én magam ott nem lettem volna. Minden tiszteletem a szerkesztőségé, mert az ő fáradságos munkájuknak köszönhető, hogy ma ott tartunk, ahol. Bámulatosnak tartom, hogy mire is képes igazán a művészet iránti elkötelezett odaadás és szenvedély. Ugyan már elértünk egy olyan szintre, amire úgy hiszem minden szerkesztőségi tag büszke lehet, viszont ez nem azt jelenti, hogy eddig és ne tovább. Fejlődünk és folyamatosan újulunk, hiszen a művészet és a progresszió kéz a kézben járnak. Szakadatlan arra törekszünk, hogy nektek, olvasóknak, friss, érdekes és izgalmas tartalmakkal szolgálhassunk.

Ezzel a jubileumi számmal szeretnénk köszönetet mondani azoknak, akik az utóbbi két év alatt nyomon követték a művészeink munkásságát. Hiszen olvasók nélkül nem létezhet folyóirat. Megtisztelő számomra, hogy egy ilyen lelkes és összetartó közösség tagja lehetek, mindamellett, hogy folyóiratunk egy ilyen támogató és szerető olvasóközönséget tudhat a magáénak. A közeljövőben izgalmasabbnál izgalmasabb tartalmakkal készülünk. A már meglévő, “Meghal a végén” c. podcast műsorunk mellett például zine, lapszámbemutató… csak, hogy pár dolgot említsek. Legyetek hát éberek és továbbra is kövessetek minket. Kellemes olvasást kívánunk!

Forray Péter
főszerkesztő

Tartalom:

Rendszeresen újabb és újabb művek jelennek meg a lapszámból, ezeket pedig a tartalomjegyzék segítségével lehet nyomon követni.

Prizma:

Nádasdy Ádám (versek):
– TŰLEVELEKET TARTALMAZ
– EGYSÉGES KERETBEN
– PÁR HÉTIG OTT

Horváth András Dezső:
Legjobban a nőktől féltem (regényrészlet)

Gerevich András:
Családi időszámítás (vers)

Bíró Zsombor Aurél:
– Egy másik férfi legszebb éjszakája (novella)

Gáspár Sára:
Elhagyott minket a másik nő (novella)

Horváth Florencia (versek):
A hópárducok
– Zsinórszakadás

Metrum:

Rostás Mihály:
– CALLCENTER TÉL

Géczi Lajos:
– 20220620_jpg
– volna idő beszélni az amerikai szesztilalomról

Lágy Kornél:
– Húsleves

Mucs Béla:
– ἐσκίρτησεν (eszkirtészen)

Hajdú Lilla Réka:
– Hagyaték

Filótás Karina:
– Gemmológia

Guszti Ágnes:
Párhuzamosok és merőlegesek

Herczeg Jonatán:
– huszonhárom

Kukucska Szabolcs:
– a véletlen beemelése

Epicentrum:

Gál István:
Szégyenkút
– Tejfakasztó

Optika:

Dovák Anett (ajánlók):
– Legjobban a nőktől féltem
– Szerethetetlen

Kisbetű:

Molnár Krisztina Rita (versek):
– Lecke
– Esti szőnyeg alatt

Halász Bálint:
– Panni és a ló (mese)

Spektrum:

Kézdi Silvia (akril):
– Where the River Begins
– Bearer of the Wilds
– Serenity

Géczi Lajos (fetsmények):
– 20250520
– 20250528

Hajdú Lilla Réka:
Az anyagban hagyod magad (sorozat)

Szőnyi Judit:
– Ketten (fotó)

International Corner:

Kukucska Szabolcs:
Bob Kaufman fordítás

Kárpáti László:
Haikus

Géczi Lajos:
Erika Meitner fordítás

Figyelő:

Rieder Anna Róza:
vér és verejték (vers)

Orosz Adrienn:
Rongybaba (novella)



Prizma/Horváth Florencia

Horváth Florencia
A hópárducok

Fotó: a Szerzőtől

Olyankor alszanak, amikor mások felszentelnek egy meggyalázott
testet. Szú ette, gond rágta porhüvelyed langymeleg fekhelynek
tartanák. Biztosan gyakrabban zarándokolnának ki hozzád, mint én,
hogy a márványra hajthassák fejük. Ők csinálják jól, mielőtt
megszületne, felfalják magzataikat. Távolról figyelnek, messziről
mutatják tökéletességük. Nem tudnak úgy megszólalni, ahogy évek
óta igyekszem, mégis egyetlen kiadott hangjukra kicsapódik a földből
a mindenkit feltámasztó víz. Megtapossák az itt hagyott ártatlanokat,
a bűnösöket erre sem méltatják, szigorúan csak olyanokra vetnek
pillantást, akik többre is vihették volna, akik nem használták ki
adódó lehetőségeiket. Ők a lázítás és a bukás egyben, a hópárducok
a tengerek elmozdulásai. Közelről éppen olyan szépek, mint egy
téli festmény alapján képzelném, a bajokat pedig a szépség
okozza. Körülöttem hópárducok, de miért nem támadnak rám,
ha a hegyvidéken az egyetlen ember vagyok.


Zsinórszakadás

Látod, úgy szakadtunk el, mint akikben eleve ott a kötelék,
mint együtt bejáratott szolgák a királyi palota falai közt.
Az ismeretlenek ismerete könnyű, amíg nem tudják milyen,
nem is érezhetik a hiányt. Azokat, akiknek úgyis találkozniuk
kell, fűrésszel sem lehet, mint fatörzset ketté-, szétválasztani,
de minket ez a tagadhatatlan feljajdulás sem tarthat össze.
Mert a fonal valahol mélyen elásva megannyi roncs és emlék
közé. Biztosan megcsavarodott, így szokták a fonalak, nálunk
is így volt. Már nem hozható vissza közénk, hiszen ki tudná
újra belénk vezetni, két önálló testbe az egykori kapcsot,
a köldökzsinórt. Te és én végleg idegenként folytatjuk
tovább, örökké távolodunk.


Megjelent: Horváth Florenci: Hiátus, Kalligram, 2025, 100 old.



Spektrum // Ketten

Szőnyi Judit
Ketten


Szőnyi Judit fotózáson és íráson túl egyébként kommunikációs szakember, lélekben félig szabolcsi, félig budapesti, na meg a rögös önismereti út felfedezője és a jelenlétgyakorlás lelkes híve. Idén szeptembertől pedig pszichológia szakos hallgató is.

Epicentrum // Tejfakasztó

Gál István
Tejfakasztó

Fotó: A Szerzőtől

Még kölyök köd kígyózott a felmagvasodott kórók közt. Kúszott, mászott, kerülte a hodályokat, a fejőházat, a rozsdában nyugvó gépeket, míg felette már haragos vörösen kelt fel a nap, mintha szép álmából rázták volna fel éppen. Biztos a fejősök lármájára kelhetett fel ilyen mogorván, mert attól egész Ördöghát zengett. Nyugtalan keringtek felette a varjak, ideges károgásukat alig lehetett hallani.

Mire Margó futva kiért a fejőházból, már három asszony térdepelt rajta a placcon. A tartálykocsi előtt egy felborult kannából még csorgott a zsíros, drága tej, végig a sáros betonon, bele a gomolygó pocsolyákba. Kiabáltak, fenyegetőztek, szentségeltek a fejősök, a borjászok, meg a gulyások, de kezet egyik sem emelt rá, amíg a telepvezető ki nem ért hozzájuk.

Fújtatva gurult elő a vezető, jobbján egy kerek arcú borjásszal, kit érte szalajtottak, balján az inszeminátorral. Ahogy megérkezett, a három asszony körül megnyílt a csődület, s azok talpra állították az idegent, kin addig térdeltek. Egy nyeszlett, megveszekedett kamaszt fogtak közre, anyaszült meztelen. Alig látszott ki a lucskos, trágyaleves sárból, ami szinte teljesen letakarta, ruha helyett is. Zsinórokba tapadt haja füleit takarta, riadt barna szemeit úgy kapkodta a tömegen, mint őz az országúton. Menekülni próbált, de amint megneszelték az asszonyok, úgy elkezdték rángatni, mint Krisztus a vargát. Összeszorított szájából fehér tej csurgott piszkos állára.

– Itt kaptuk el a kocsi megett! – sziszegte fogai közül az egyik fejőasszony – Beleivott a nagykannába az istenátka! –

– Nézze meg! Teljesen pucéran, hajnalok hajnalán! Hullna le róla a hús! – vernyogott a másik.

– Ott bujkált a piszok, hátul a szénásban! – mutogatott hevesen egy fiatalabb gulyás.

– Elég a zsinatból! – csattant fel a telepvezető, mire elhalkult a zsürnyögés.

Közelebb lépett a reszkető fiúhoz, látták, ahogy sáros bőre alatt megfeszül minden izom, zilálva kapkodott levegő után. Ki-be járt az oldala, látszottak a lengőbordái is.

– Hogy hívnak? – bökte szemébe a kérdést a telepvezető, de csak nagyot nyelve a fejét rázta.

– Hova valósi vagy? – megint csak a fejét rázta.

– Hol a ruhád? – már kezdte volna csóválni a fejét, mire megdermedt, mozgott a szája, de egy hang se hagyta el azt, egyre csak a szénást nézte égetően.

A telepvezető inteni akart néhányuknak, de akkor már jött egy öreg gulyás a szénásból, kezében színes bársonyruhákkal, amilyeneket csak ritkán foghatott kérges ujjaival addig. Nézték, csodálkozva, elszörnyülködve, megkövülve, értetlenül. A vezető is csak gondterhelt fejét vakarta. Talán ezért is volt kopasz, a sok gond adta vakarástól.

– Vigyék a mázsaházba, fürdessék le, aztán zárják be! – mutatott az épületre – Amint a rendőrök kiérnek, majd teszik, amit tenni kell vele –

– Maga meg – fogta meg az asszonyt, amelyik istenátkának hívta a fiút – Figyeljen rá, hogy meg ne próbáljon szökni! –

Dolgára indította a bámészkodókat a telepvezető, majd az inszeminátorral morgolódva indult vissza a borjas bivalyokhoz, ahonnan jöttek. Görnyedten átkozódott, minden munkást elvertek maguktól, csak a borjakat engedték szopni. Pedig a tejük, amiért vették őket, a bivalytej milyen drága! Mennyit kereshetnének belőle, ha egy pillanatra is megengednék, hogy valaki megfejje őket!

A fiú kimosdott a lucsokból, miközben strázsát állt az asszony a fürdőszoba nyitott ajtaja előtt. A latyakszínű haj hirtelenszőke, a sáros bőr napkapta lett. Megszárítkozott, felvette a bársonyruhákat, s már szinte várakozóan ült le a mázsaház egyik ütött kopott kocsmaszékébe, miközben rázárta az ajtót az asszony.

Margó már épp indult volna haza, mikorra előkerültek a rendőrök. Felpattant az asszony, mögötte tömörültek, tornyosultak az egyenruhások, a mázsa hol két mázsát, hol hármat mért, de ahogy kinyílt az ajtó, a fiúnak hűlt helye volt már csak. Az ablakok belülről zárva, az ajtó elől egy percre se mozdult az asszony, viaskodón mutogatta mindenkinek a kulcsot kezében. Köddé vált. Hőbörögtek a munkások, még jobban a rendőrök, de legjobban a telepvezető. Ő aztán korholt mindenkit becsülettel.

Másnap reggel, már javában fejtek, fáradtan zúgtak a fejőgépek. Az előhasú üszőkhöz indult Margó, a hátsó karámokhoz, nem messze a bivalyoktól. Vele tartott még két borjász, kókadtan sétáltak, dörmögve panaszkodtak a szürke fellegekre felettük, s a kúszó ködre közöttük. Ásítós idő volt rájuk.

A bivalyok egy sűrű, fekete foltba tömörödtek, farral kifelé. Körülvettek, figyeltek valamit. Ahogy Margó odaért a kerítéshez a borjászokkal, egy kékes, lilás színű foltra lettek figyelmesek a tehenek és borjaik között. Egy szót se szóltak egymásnak, de a kerek arcú borjász már fordult is, hitetlenkedve, szaladt a többi emberért.

A megközelíthetetlen bivalyok közt, ott térdepelt a szőke hajú kamasz, bársonyruháiban. De mintha ma más színűek lennének. Tegnap égszínkék, meg borvörös ruhák voltak rajta, ma bíbor és éjkék. Térdepelve, egy vasvödörbe fejte az egyik tehenet. A vödör a földön volt, két kézzel két tőgyet fejt, a túloldalon a borjú szopott, az innensőn pedig ő. Behajtotta fejét a tehén alá, hozzásimult az állat hasához, s mint a borjú a másik oldalon, néha lökött egyet a tőgyén, hogy jöjjön tovább a tej.

Margó hitetlenkedve kapott a szájához, az ottmaradt borjász morogva, hátrálva bizonygatta, hogy megőrült. A fiú meg csak fejte, lökdöste tovább a bivalytehenet, mit se törődve addig, míg meg nem rezgett a munkások talpától a föld. A bivalyok nyugtalanak lettek, tömörültek, kapartak, némelyik felbőgött, ahogy észrevették a tolongó sokaságot a kerítésnél. De az emberek csak zavarogtak, egyikük se mert bemenni a fiúért, tudták, ha megvadul csak egy jószág is, akár mindannyian veszélybe kerülhetnek.

A fiú egyszer csak feltápászkodott, kezébe vette a vödröt, s megindult a kerítés felé, szorosan sarkában a bivalyokkal. Sziszegve, rémüldözve hátráltak mindannyian, akik addig teljes súllyal feszültek neki a keményfa deszkáknak, most próbáltak valaki mögé kerülni. Toporogtak, csuszamós lett talpuk alatt a sáros fű. Fiú egészen kiment a karám széléig, ott neki majdnem vállmagasságban volt az emberek térde, annyival lentebbre esett a bivalyok helye. Kinyújtotta karját az alsó deszka alatt, hívogatóan intett feléjük, se harag, se simliség nem látszott arcán, nyugodtan pihent minden arcizma. Mögötte a tehenek fejüket emelgették, hangosan szuszogtak, a borjak belédörgölőztek, furcsa, éjkék kabátját nyaldosták. Senki se mert mozdulni, hiába integetett, csak idegenkedve mocorogtak, keresték egymás tekintetét, úgy fél-e a másik is, mint ő. A fiú aztán levette magáról az éjkék kabátot, alóla, mint a csillagok fénye előragyogott ezüstszínű ingje. Kezébe gyűrte a kabátot, átnyújtotta a léc alatt, rázta, lobogtatta, s, hogy megint nem ment érte senki, odadobta Margó lába elé, kit előre löktek a borjászok, s a fejőasszonyok fedezéknek. Ahogy a ruha hozzáért a bakancsa orrához, megnyílt körülötte a tömeg, hátráltak, széles karéjt álltak messzebb tőle. A fiú meg csak integetett, hadonászott, hogy jöjjön csak utána nyugodtan.

Margó felvette magára a kabátot, lágyan sustorogott a bársony a rideg, kemény munkaruhán. Elfogadta a fiú kezét, mire az lesegítette a karámba. Az asszonyok jajgattak, átkozódtak, a bivalyok szelíden bújtak Margóhoz. A fiú letérdelt, letette a vödröt egy tehén alá, fejét neki nyomta a tőgyének, a borjút is odaengedte, s ércesen csurgott a tej a vödörbe. Csinálta egy kicsit, majd felegyenesedett, s odahúzta Margót. Margó is letérdelt, ódzkodva, de nekisimította fejét a bivaly oldalának, s remegő kézzel fejni kezdett, rezzenve minden rossznak mutatkozó mozdulatra, de a tehén nem csinált semmit, csak néha legyintett egyet farkával, hogy elhajtsa azt a kevés, beteg, őszi legyet magáról. A tej harsogva csurgott, a borjak nyalogatták hol Margó hátát, hol a fiú bíbor nadrágját, ki csípőre tett kézzel nézte, ahogy gyűlik a fehér hab a vödörben.

Odarobogott fújtatva a telepvezető, biztos gyanús lett neki a csend, de torkán akadt a kiabálás, ahogy megpillantotta a szelíd bárányként viselkedő bivalyokat. Nézte ő is egy darabon csodálkozva, a tömeg megint neki feszült a kerítésnek, ámuldozva susmorogták körbe az állatokat. A vödör tele lett, Margó felemelkedett a tehén alól, a fiú átsegítette a léc alatt, utána adta a vödröt, s maga is felmászott a bámészkodók táguló gyűrűjébe.

Letörölte bíbor nadrágját, ezüst ingjét, felkapta a vödör bivalytejet, s szájához emelte. Ott helyben megitta az egészet. Nézték, mellécsurog-e a szájának, de egy csepp se ment kárba. Mikor végzett, letette a vödröt, tejszínes, habos száját beletörölte inge ujjába. Megköszönte Margónak a tejet, aki hiába próbálta visszaadni rá a kabátot, ő visszanyomta Margó kezébe. Megfordult kezet fogott a telepvezetővel, s fütyörészve elindult a legelők felé. Margó még utána iramodott, de már messze járt.

– De a kabátja! – kiáltott Margó, de a fiú csak intett, maradjon ott nyugodtan.

Nézték, ahogy távolodik, a ganajdombnál úgy látszott, mintha egy könyvet vett volna fel a földről, hóna alácsapta, de többet már nem láttak, mert sűrű köd lepte el pillanatok alatt Ördöghátat. A köd hirtelen, tömött felhőként szállt fel az égbe, s mai napig esküdöznek a fejősök, a borjászok, s a gulyások, hogy a felhőn láttak egy bíbor, vagy borvörös foltot, ahogy elhúzott az égen napnyugatnak.




Gál István 2003-ban született Jászberényben. Jelenleg a Debreceni Egyetem lótenyésztő, lovassport szervező agrármérnök szakos hallgatója.  Mezőgazdasággal foglalkozó családban nőtt fel. Életében meghatározó szerepet játszik a természet és az állatvilág tisztelete, szeretete, a hagyományok és babonák világa.


Hasonló művek:

Something went wrong. Please refresh the page and/or try again.

Metrum // a véletlen beemelése

Kukucska Szabolcs
a véletlen beemelése

Fotó: a Szerzőtől

azt mondták a büntetett előélet nem számít

csak az amikor élénk lángfüggönybe borulnak a búzamezők
a szemekben hamuszürkén parázslik
az újrakezdés bizonytalan regisztere
ha nem lenne ennyire kiábrándító
még szép is lehetne

felnőtté válás közben
megjavíthatatlanul tönkrement magatartásminta
innentől már csak a gyász infernális virágaival lehet azonosulni
akkor érzem magam igazán szabadnak
ha sírkertekben nézhetem az égboltot
ahogy hajnalodik
a gránit pont olyan hűvös mint az ágy
amiben egyedül fekszem

a ciklusok ismétlődése ráncokat gravíroz bőrünkbe
így tanulunk felejteni
kegyelmet találva a visszafogottságban
a fájdalom kifejezése
elkerülhetetlen identitáskrízishez vezet

én már csak a hanghordozásodban bízhatok
és a karcsú leanderlevelek sárgulásában

a sötétséget éles fények hasítják fel
ahogy a kimondhatóság határára érkezünk
a zárt kompozíciókból áradó egyedüllét elnagyolt
mégis minden fontos részletet tartalmaz

itt bent ezt a rendet valaki más tervezte
zarándoklás az üres formalitás révületében
elsajátítva a múltfeldolgozás borotvaéles kontúrjait
lassú szárnycsapások töltik be
a köztünk lévő teret
szokatlan helyszínek ezek
közös identitásunk tisztázásához



International Corner // Erika Meitner fordítás

Géczi Lajos
Erika Meitner fordítás

North slope Borough 

My heart is an Alaskan fishing village during whaling season,
which is to say that everyone is down by the thawing sea.
The huts on stilts are empty, and my heart is a harpoon,
a honemade velveteen parka, hood lined with wolferine.
My mouth has no zipper, which helps me remember
how to say O. O I miss home. When I close my eyes, I see the F train’s twin headlights blooming into the station.
When I close my eyes, its warm wind sweeps hair from my face,
the way my grandmother did with her hands, to see my eyes.
Home is the place with plastic slipcovers on the couch.
Home is the place with heavy brown shoes misaligned at the door.
When I close my eyes, I look for an entryway into the earth.
I dream of a porcupine, though I can’t recall if I’ve ever seen one.
I dream of my dead friend, who has no voice, but tells me to slow down.
We talk together to the neighborhood bar. It is summer. It is night. I have no choice. In my dream, my dead friend gives me a fish.
I roll it up like a newspaper. I put a tootpick in it and we walk slowly to Brooklyn. My words don’t mean anything, because right now
my son is coughing in another room. I can hear him trough te walls.
He sits up in his crib and waits for me. The world is a hollow
white door; when I close my eyes, it spins like a dime on tile.
It spins like something gentle knocked off a table. One day,
my heart will ascend from the subway tunnel.
One day, my heart will ascend from the subway tunnel. It will burts
into sunlight pat the Court Streeet Station. My heart is a chainsaw,
an awl boring through leather. My heart is old-school graffity-
a tag that zigs on metal, gets applause when it pulls into the station-
it’s that uplifting. Some days the world is too lonely. My heart wants to play chess with another heart inside my body.


Északi lejtő Boroughban

A szívem egy alaszkai halászfalu a bálnavadász szezon idején,
ami azt jelenti, hogy mindenki lent van az olvadó tengernél.
A cölöpökön álló kunyhók üresek, és a szívem egy szigony,
egy bársony párka, ami a kapucnija farkasbőrrel bélelt.
A számnak nincs cipzárja, ami segíthet emlékezni arra,
hogyan mondjam ki az O-t. Ó, hiányzik az otthonom. Amikor lehunyom a szemem,
látom, ahogy az F vonat kettős fényszórója bevilágít az állomásra.
Amikor lehunyom a szemem, a meleg szél félresöpri a hajamat az arcomról,
ahogy nagyanyám tette a kezével, hogy lássa a szemeimet.
Az otthon az a hely, ahol műanyag huzat van a kanapén.
Az otthon az a hely, ahol a nehéz barna cipők rosszul állnak az ajtóban.
Amikor lehunyom a szemem, a földbe vezető bejáratot keresem.
Álmodom egy tarajos sülről, bár nem emlékszem, hogy láttam-e már valaha.
Halott barátomról álmodom, akinek nincs hangja, de azt mondja, hogy lassítsak.
Együtt beszélgetünk a szomszédos kocsmába. Nyár van. Éjszaka van.
Nincs más választásom. Álmomban a halott barátom egy halat ad nekem.
Összetekerem, mint egy újságot. Beleteszek egy fogpiszkálót, és lassan
Brooklyn felé sétálunk. A szavaim nem jelentenek semmit, mert a fiam
éppen a másik szobában köhög. Hallom őt a falakon keresztül.
Felül a kiságyában, és rám vár. A világ egy üres fehér ajtó;
amikor lehunyom a szemem, úgy forog, mint egy tízcentes a csempén.
Úgy forog, mint amit finoman leütöttek az asztalról.
Egy nap a szívem felemelkedik a metróalagútból. A szívem mint egy láncfűrész,
mint egy cipészár, ami átfúrja a bőrt. A szívem egy régimódi graffiti-
egy címke, amire tapsolnak, amikor cikkcakkba behajt az állomásra-
Felemelő érzés. Néha a világ túl magányos. A szívem
sakkozni akar egy másik szívvel a testemben.



Erika Meitner Amerikai költő, született 1975-ben. Weboldala: erikameitner.com

Géczi Lajos Kaposváron tanult a Zichy Mihály Iparművészeti Szakgimnáziumban, ahol OKJ Dekoratőr szakon végzett, majd a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán szerezte a Festőművész mesterdiplomát. A diploma megszerzésével jelentkezett Képzőművész-tanári szakra szintúgy a Művészeti Karon.

Metrum // Saturnalia st. 13-17.

Herczeg Jonatán
Saturnalia st. 13-17.

Nem lakik itt senki.

Újságok címlapjáról mosolygó tömeg ölel
át éber-álmaimban.

Városod kövein félhomályba burkolt
templomtornyok társaim esténként.
Lőterek magányába bújva várom a reggelt,
kulcslyukakból süvítő huzattal énekelek;
Szaturnuszom, Vénuszom, Jupiterem,
gyertek velem, kísérjetek.

Látom szemedben a csodálatot,
a félelmet, az ürességet.
Látom a földdé lett falakat,
amiket képtelen vagy újra-húzni.
Holnap felhőkarcolókat emelünk.

Teremts óceánokból szörnyeket,
hozd fel nekem Atlantiszt, süllyeszd el, majd hozd fel mindenkinek.
Ismételd addig, amíg te leszel a világ ura.

Láttam Olgæt kisegérként énekelni
egy lelakott próbateremben,
most az ekvalizátoromon keresztül üvölt a füledbe.

Megvetik a fajtánkat, csökönyösek vagyunk,
nehezen lendülünk bele,
de ha egyszer megszólalunk,
sortűz előtt sem fogjuk be.

Most kezdtünk rá.




Herczeg Jonatán 1999-ben született Gyöngyösön. Verseket ír, kovácsgépeket szerel. A vErST egyik alapköve. Megjelenik mindenhol, ahol nem számítasz rá.

Spektrum // Az anyagban hagyod magad

Hajdú Lilla Réka
Az anyagban hagyod magad

A sorozatom központi témája a kapcsolódás különböző rétegeinek vizsgálata, elsősorban két ember közötti lelki viszony tükrében. Az intim kapcsolatok kezdete, a közeledés-távolodás dinamikája, valamint a viszonyrendszerek pulzáló ritmusa jelenik meg absztrakt formában. A testi forma helyett a lelki összeolvadás folyamatára fókuszálok, a többszínyomásos linómetszetekben komplementer színek és organikus alakzatok segítségével. Számomra ez a sorozat egy fontos kiindulópont a diplomamunkám további szakaszához.

A sorozatom címe, Az anyagban hagyod magad, szorosan kapcsolódik az azonos című versemhez, amely érzelmi és gondolati alapját is adja a képi munkáimnak. A cím a jelenlét, lenyomat és önátadás fogalmait idézi meg, összekötve a költészet és a képzőművészet világát.

,,Nem vagy egyedüli,
vannak hasonló testi jegyek,
De csak képződmény lehetsz
mindennek.
Csonkolt betonon felületén
öröklöd magad után a formákat.
Rám szabod a tered mintázatát.
Szavanként próbálsz fel,
legyalulod bennem a perceket, 
ahogy tolod maga előtt az időt. 

Nyelvedre, nyirkos közönnyel
csendet feszítesz.”

/2025, többszínnyomásos linóleummetszet, 30×30 cm (dúc)/













Hajdú Lilla Réka 2001-ben született Magyarország északi részén. Általános iskolában már elkezdte érdekelni az, hogy vizuálisan fogalmazza meg az őt körülvevő helyzeteket, embereket, ez pedig tovább épült és körvonalazódott a középiskolában. 2016-2021 között grafika szakon volt Miskolcon. 2021 szeptemberében, Egerben kezdte el az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen a Grafikusművész szakot.

Optika // Szerethetetlen

Dovák Anett
Zoltán Tamás:
Szerethetetlen

Fotó: a Szerzőtől

A klasszikusok és szépprózák olvasása mellett, mindig igyekszem figyelmet fordítani a kortárs művek megjelenésére is. Kiváltképp izgatottan vártam Zoltán Tamás Szerethetetlen című regényét, hiszen a szerző neve számos platformról ismerős lehet: a könyvek szeretetéről áradó YouTube csatornája, és az azt kísérő Instagram oldala, vagy éppen a “régi motorosok” a rádiós korszakából emlékezhetnek rá. Mivel civil szakmáját tekintve a szerző pszichológus, nem vártam limonádét, és előre megfontolt szándékkal egy szabadnapom reggelén nyitottam ki a könyvet, jóhiszeműen azt gondoltam; hátha nem tudom majd letenni.

Már az első oldalakon szembesül az olvasó egy kettős veszteség traumájával, hiszen főhősünk (és itt nem érzem túlzásnak a hős szót) Helga, egy kórházban ébredve néz szembe a tényekkel, miszerint párja Iván, nem élte túl az autóbalesetüket, ő pedig kénytelen innentől kezdve, csupán nyolc lábujjal tovább menetelni az életben. Hazatérve a közös otthonukba, magára zárja az ajtót, amely saját tudata börtönévé is válik. Gyászának súlya alatt pedig tizenkét hónap gyötrelmet követhetünk végig, ahol egyre több minden derül ki a múltból, miközben számos megfejteni való rejtély vár megoldásra. Eközben Helga már abban sem biztos, hogy bármi is igaz lehetett abból az Ivánból, akit eddig megismert.

Ebből a néhány sorból talán sokan arra asszociálnak, ez a regény csak a párkapcsolati problémák felfejtését veszi górcső alá. Sokkal több rétege, és még annál is több mélysége van ennek a háromszáz oldalnak. Nem véletlen a cím sem, aminek origója természetesen a gyermekkor, a szülői kapcsolatok, vagy éppen a nem létező családi minták hiánya. Egyre több könyv szól manapság a transzgenerációs öröklődő sebek traumatizálásáról (nem csak pszichológiai, hanem fikciós regények is). Különösképpen örültem annak hogy, a szerző nem elcsépelt példákkal, az utolsó cafatot is lerágva arról a bizonyos csontról emelt be precedenseket, hanem inkább utalásokkal vezetett rá a problémák forrására.

Ami számomra a legtöbbet adó rész lett, az maga Helga útkeresése. Pontosabban fogalmazva, önmaga megtalálása. Jómagam, ha egy harminchat éves nőre gondolok (néhány nap múlva én is pont ennyi leszek), úgy vélem kiforrott személyiséggel rendelkezik, ismeri önmagát, erősségeit, gyengeségeit, és már nehezen mozdítható ki saját elvei kötelékéből. Ennek egy bizonyos része valószínűleg igaz is (legalábbis remélem), azonban félelmetes, hogy elég egy múltbéli apró esemény amelyre fény derül, ami odáig vezethet, hogy korábbi önmagunkat megkérdőjelezzük.

Természetesen olvasás közben/után nem dőltem a kardomba. Remek egyensúlyt tartott a szerző, hiszen a nehéz témák mellett, temérdek humorral, (szerintem) mindenki számára ismerős zenékkel, filmekkel tarkította a szöveget, és tette ezáltal befogadhatóvá a mentális mélységek megélését.

Összességében tehát a púder színű, finomra hangolt borító alatt, embert próbáló kérdéskörök lapulnak, amely olvasásához jó döntés volt a szabadnap, hiszen ritkán tartok olyan kortárs könyvet a kezemben, amit egy nap alatt elolvasok. A Szerethetetlen a ritka kivételek egyike lett.




Dovák Anett könyves tartalomgyártó. Lelkes olvasója vagyok a szépirodalomnak és klasszikusoknak, de igyekszem tartani a lépést a magyar/külföldi kortárs irodalommal is. YouTube csatornámra videós, Instagram illetve Moly felületeimre pedig szöveges könyvajánlókat, véleményeket készítek.

Prizma/Gáspár Sára

Gáspár Sára
Elhagyott minket a másik nő

Fotó: forrás

Már akkor tudod, hogy ez lesz az a történet, ami soha nem lesz annyira érdekes, hogy megírd, amikor felveszed a telefont, tudod azt is, hogy ennek ellenére ez lesz az egyetlen történet, ami innentől érdekelni fog, amikor majd nem lesz mást megírnod, a villamosutat muszáj lesz a szövegben lecserélned, vagy ha benne hagyod, minimum nem nézhetsz ki annyiszor az ablakon, a Másik Nő haja nem lehet majd vörös, és hiába nem félted a történeted attól, hogy nyomtatásban közönséges lesz, azért a biztonság kedvéért ott inkább legyen reggel hat, mint éjfél előtt tíz perccel, bár igazából mindegy, irodalomként ez az éjszaka akkor sem lesz érdekes, ha mindent odaadsz magadból, ez az a történet lesz, aminél a barátaid már akkor sóhajtanak, amikor először kimondod benne a Férfi nevét, pedig nem tudod máshonnan kezdeni, mert ez a név jelent meg akkor a kijelzőn, és te felvetted, mert téged nem érdekelnek mások történetei, hiába mondta el mindenki, hogy miről szól az összes, te mégis inkább ezt hallgatod, mert ez legalább a tiéd, és nem másokéban, hanem a tiédben zokog valaki a vonal túlsó végén, és te annyit kérdezel, hogy bántott?, mire ő csak annyit mond, hogy nem tudnál-e átmenni, igen, most, vagy nem tudom, minél előbb, és te rögtön pakolni kezdesz, magad sem tudod, hogy azért sietsz, mert azonnal ott akarsz neki lenni, vagy azért, hogy ne jöjjön rá, ennyi idő alatt biztosan le is fürödtél, valamiért eszedbe jut a lista, amit egy videóból írtál ki, „mit vigyél magaddal a szülőszobára”, már akkor sem tudtad, miért jegyzetelted ki, hiszen amióta befestetted vörösre a hajad, pontosan tudod, hogy gyereked nem lesz soha, de egy másik nő azt mondta a videóban, ez a lista mindenkinek kell meg kell legyen, mert erre akármennyit készülsz, ott akkor, majd hirtelen nem fog eszedbe jutni semmi, járkálsz fel-alá a táskáddal, arra gondolsz, te pont ilyennek képzeled, amikor elfolyik a magzatvíz, valami telefonhívás, meg valami hálóing, a legfelső a polcodról, véletlenül pont a legszebb, címkés, csak a szülésre vetted, gyorsan bedobálsz még egy-két dolgot a listáról, nem tudod még, hogy ott alszol-e, szőlőcukor, ehhez valamiért felkiáltójelet tettél, aztán felveszed a kulcsot, félsz, a lakótársad az elfordítás ritmusából már tudja, hová mész, ezért gyorsan mondod is neki, hogy ne ítéljen el, csak ennyit, mert nem mentegetőzhetsz azzal, hogy te is anyából vagy, mire ő azt mondja, csak akkor enged ki, ha válaszolsz egy kérdésre, a kérdés pedig az, hogy ugye tudod, hogy kihasznál, és amikor azt mondod, hogy persze, hogy tudod, ő azt mondja, akkor minden oké, a lakótársad nem ítél el, mert őt érdeklik mások történetei, nyugtatásul még azt is mondja, hogy mindenki kilépne most ezen az ajtón, a villamosút helyett aztán a ház előtt várhat rád egy vázlatosan megírt kelet- európai taxisofőr, aki arról beszél, szerencséd, hogy most épp erre jár, mert ilyenkor lehet ám jókat szakítani az Üllőiről, ha érted, mire gondol, és hogyne értenéd, mert nagyon kacsint, és ha irodalmat szeretnél, a szövegben majd nem hánysz ki az ablakon, hanem empatizálsz a sofőrrel, mindig empatizálsz, mindenkivel, mert miközben bólogatsz, állítólag megérthetsz egy újabb réteget a világból, mert az, ha Taylor Swiftet hallgatsz a 47-es villamoson, az nem jelent eleget, de így legalább, hogy a szövegben a ház előtt tesz majd le a taxi, nem kell újra végigsétálnod azt az utat, amit régen mindig csendben tettetek meg, sietős léptekkel, hogy majd otthon mondjátok el azt, amitől a járókelőket megkímélnétek, de az is lehet, hogy a történet igazából itt kezdődik el, legalábbis a tied, mert tudod, hogy reggelig azon az ajtón túl még biztosan egy másik történet vége zajlik, amihez neked semmi közöd, csak annyiban, hogy most valamiért belelépsz te is, és hiába vagy már benne, te nem ölelheted meg rögtön, és nem tarthatod ki az ölelést tizenöt percig, akkor sem, ha a valóság most tényleg csak ilyen közönséges, és amikor körbenézel, nem sértődhetsz meg azon, hogy a fűszertartókról lekerültek a betűmatricákból kirakott feliratok, és nem rázhat ki a hideg a Másik Nő körmeinek a gondolatától, amivel a matricákat lekaparta róluk, nem tudok egy másik nő emlékével létezni ebben a lakásban, ezt mondta közben, vagy csak gondolta, és nem lehetsz szomorú amiatt, hogy amikor leveszed a cipőd és elmész mosdóba, már nem tudod, hogy kívül vagy belül van a kapcsoló, és amikor befekszel mellé az ágyba, és magadhoz szorítod a remegő testet, te még véletlenül sem arra gondolsz, hogy ki kellett volna újra festened a lábujjkörmöd, neked egy gyerekkori emléknek kell eszedbe jutnia, mert az írók szerint így működik az emlékezet, az írók szerint ez az a pillanat, amikor megjelenik előtted anyád a piacon, ahogy a ködben petrezselymet árul, ezt a képet még neked sem szabad teljesen értened, amit te egyszerűen fel tudsz fejteni, azt fel tudja fejteni más is, és neked nem szabad könnyen kaphatónak lenned, különben nem lesznek már rád kíváncsiak, és majd ha más beszél róla fogod teljesen megérteni, miért jutott eszedbe ez a szó, petrezselyem, és miért nem tudtál ellenállni neki, aztán fél évvel később, amikor a fogaid közé akad, még anyádék házasságát is megértheted, csak az írók azt nem tudják, hogy te nem vagy ilyen okos, ha látnál ekkora összefüggéseket, nem szálltál volna fel arra a villamosra és ha jobb író lennél, akkor ő sem hívott volna fel tíz perccel azután, hogy szakított vele a mézbarna hajú nő, és amikor végre megnyugszik a mellkasodon, te pedig simogatni kezded az arcát, nem kezdené el mondani egy másik történet végét, de elkezdi, és benned akkor végre megindulnak a fájások, és akkor itt következik a másik történet, amit valahogy megpróbálsz most befogadni a tiédbe, hiába ígérted meg magadnak, hogy a Férfiról a szakítás után csak E/3-ban írsz, most mégis tehetetlen vagy, mert nem írhatod meg ezt az éjszakát úgy, hogy meg sem említed, a Másik Nő ma egy olyan országból jött haza, ahol tíz fokkal hidegebb van, mint itt, és két órán keresztül háborúzott a Férfival, és emlékezett rá, hogy a Férfinak ma van a születésnapja, hisz ajándékot is hozott, egy füzetet, amibe beleírhatja azt a sok fájdalmat, amit neki ezzel most okoz, már hogy azzal, hogy megcsalta, és hát erre a Férfi, mint meséli, nem akart elárulni téged, ő csak maga alatt akarta tudni a Másik Nőt, ezért mondta azt, hogy ő is megcsalta, veled, ne haragudj, teszi hozzá, miután nem mondasz erre semmit, és te nem haragszol rá, amiért már csak hazugságok megfogalmazásakor jut eszébe a neved, és nem tehet róla ő sem, hogy egyedül csak a te neveddel tudja bántani a Másik Nőt, nálam ebben az életben egy nő nem lehet kegyetlenebb, és te megígéred, a füzetet tele fogod írni azzal, hogy hogyan csaltátok meg a Másik Nőt, hogy milyen helyszíneken, időpontokban, és hogy mikor mennyi volt a testhőmérsékletetek, aztán arra gondolsz, még szerencse, hogy nem kell egy ilyen nő miatt gyerektartási díjat követelned a Férfitól, pedig azt kellene gondolnod, hogy szerencse, hogy nem kell egy ilyen férfi miatt gyerektartási díjból iskolatáskát venned, de ez most nem is számít, neked itt azt kellene megírnod, milyen volt az a kapcsolat, hogy miért fulladozol te is abban a lakásban, ahol ők sem hagytak egymásnak levegőt, és szégyelled magad, hogy te erről a történetről nem akarsz tudomást venni, pedig ez lenne a fontosabb történet, mert a Férfinak ez élete legszomorúbb napja, neked meg ez csak életed harmadik legszomorúbb napja, és még neked sem azért szomorú, mert arra gondolsz, mit csinálhatott vele az a Másik Nő, hogy úgy kell most látod, ahogy öt év alatt nem láttad sosem, hanem mert a mai naptól kezdve már nem ugyanaz a legszomorúbb napotok, tehát, ha nem lenne világos, mi következik ebből, innentől már semmi közötök egymáshoz, de ha erre, ott, akkor rá is jössz, még akkor sem kezdheted el bántani azzal, hogyha van az embernek egy rendes barátnője, akkor arról szól egy szülinap, hogy két testet egy szocialista hangulatú épületben nyugtat a langyosvíz, és nem arról, hogy egy fél ember zokogva sír a villamoson és az összes utasra, férfiakra és nőkre mind gyanúval néz, vajon melyikkel csalhatták meg, és nem jutna arra, hogy az összessel, egyszerre, de hát van ilyen, akkor most helyette ez lett a szülinap, hogy hajnal kettőig olyan videókat néztek, amikben nyilvános lánykéréséket utasítanak el, mert ilyen kicsinyesek vagytok ti, akiket megcsalt a Másik Nő, de legalább tiétek lesz a győzelem, mert ti még most is csak a zoknitokat veszitek le, és te nyugodtan bevallhatod, legalább magadnak, te nem is tudnál már tovább vetkőzni, de azért, majd mikor egy kicsit elmúlnak a fájások, még megkérdezheted, hogy szerelmes volt-e, mire azt feleli majd, hogy igen, és ha nem fáj eléggé, még megkérdezheted azt is, te végülis akkor mit keresel most itt, de ez legyen az utolsó kérdésed, milyen lehet győztesnek lenni, ez fog eszedbe jutni, majd rögtön aztán életed második legszomorúbb napja, annak a másik történetnek a legeleje, amiben a Férfi összejött a nővel, akivé válni akarsz, és neked negyven fokos lett a lázad, a lázcsillapítón a kockázatokat és mellékhatásokat negyvenöt percig olvastad, de szinte fel se fogtad, hogy beszélje meg kezelőorvosával, ha szoptat, vagy tervezi, hogy szoptatni fog, mi az egyáltalán, hogy tervezi, és lehet, hogy te sem hitted el, hogy a te történetednek ilyen könnyen vége lehet, de azért beírtad a keresőbe azt a kérdést, amire már az első találat az volt, hogy a legrosszabb esetben is csak kihányod, mert így van ez kitalálva, hogy kihányod, de te nem hittél nekik, mert attól a naptól kezdve nem érdekeltek mások történetei, és nem érdekelt az sem, hogy kegyetlenebb vagy, mint az a Másik Nő, akivé akkor még válni akartál, bűntudatkeltő sms-eket fogalmaztál fejben, amiket még elküldhettél volna, mielőtt lelassul a szívverésed, de végül igaza lett mindenkinek, nem küldtél sms-eket, csak kihánytál mindent, és hányingered van most is, mert állítólag így működik az emlékezet, és a nők amúgy is mindig csak hánynak, nincs ebben semmi rendellenes, nyugodtan előveheted hát a szőlőcukrot, és persze, hogy elő is veszed, mert most már eszedbe sem jutna más opció, elég csak egyszer rájönni, hogy szerelmi bánatban meghalni nagyon kínos, megtanultad ezt már, és még emlékszel arra is, hogy a hányás után másnap annyival jobban lettél, hogy nem érdekelt az sem, érzelmileg ki vagy szolgáltatva egy algoritmusnak, ami eléd rakta a videót, amiben azt mondják, a legerősebb manifesztáció az, amikor orgazmus közben mondod ki háromszor, mit szeretnél, ,,O method”, így hívják, és ezt tényleg nem szabad mindenféle hülyeségre elpazarolni, csak arra, amire a legjobban vágysz, mert ez a legerősebb rezgés, és te onnantól kezdve három hónapig nem tudtál úgy önkielégíteni, hogy ne gondolj a végén arra, hogy a Férfi szakított a Másik Nővel, mert így kell ezt mondani, múlt időben, mintha már megtörtént volna, de az már nem jutott eszedbe, hogy egyszer tényleg itt fogsz feküdni, amikor már tényleg múlt idő lesz, és hogy amikor megölel, érezni fogod, hogy ez már nem az a Férfi, és ennek a Másik Férfinak egész éjszaka nem lesz erekciója, és te sem érzel iránta semennyi vágyat, csak bűntudatot, tessék, ezt jól összemaszturbáltad magadnak, akkor örüljél, te pszichopata kurva, mert ez vagy, de a Férfi most épp összekever titeket, és a Másik Nőt hívja így, amire te nem mondhatsz semmit, te azt a nőt csak a születési nevén hívhatod, és ha valahogyan ki akarsz lépni ebből a történetből, ami innen bentről mégsem annyira tetszik, mint amennyire a hideg parkettán fekve képzelted hónapokig, nyugodtan eszedbe juthat anyád mondása, hogy ő egyébként nagyon szeret szülni, szívesen szülne néhány havonta, ha nem járna vele gyerek, és amikor ezt mondja, mindig nevetni szokott, mert ez félig azért vicc, de azt, hogy biztosan nem tudna fiút szülni, komolyabban gondolta, mint bármit, amit valaha mondott, és igaza lett, állítólag így működnek az anyai ösztönök, akkor miért ne tudhatnád te is, hogy soha nem fogod más gyerekét megszülni, magadhoz szorítod hát a fejét, érzed rajta a Másik Nő samponjának illatát, és pontosan tudod, hiába megpróbálni is, nem fogsz tudni elaludni reggelig sem, mert mások történeteiben, amiket nem hallgattál végig, mindenkinek, mindig igaza volt.


Megjelent: Szófa



Prizma/Biró Zsombor Aurél

Biró Zsombor Aurél
Egy másik férfi legszebb éjszakája

Fotó: Csillag Marcell Benjámin

Vajon mit csinálhatott vele az a Másik Nő, erre gondol, miközben nézi, ahogy görnyedten szerencsétlenkedek a lakáskulcsommal, meg arra, hogy szinte rám se lehet ismerni, annyira megváltoztam az elmúlt kilenc hónapban, mintha kifogytam volna a saját testemből, olyan vézna vagyok, és a körmöm is le van rágva tövig, ő egyáltalán nem így emlékezett rám, ez jár a fejében, ahogy belép utánam a lakásomba, ami kilenc hónappal ezelőtt még a lakásunk volt, de nem kérdez semmit, csak leül csendben a kanapéra, egyetlen mondat sem hagyja el a száját, mert tudja, hogy úgyis el fogom neki mesélni a történetet az elejétől a végéig, hiszen mi másért hívtam volna őt ide, ebbe a precízen kitakarított, dohszagú szuterénbe kedd éjszaka tizenegy harminckor, a születésnapomon, alig tíz perccel azután, hogy a Másik Nő hazajött Svédországból, és bejelentette nekem, hogy lefeküdt odakint egy Másik Férfival, az első adandó alkalommal megbaszatta magát a feketeöves ribanc, egész pontosan így fogalmazok a Nőnek, miközben leülök mellé a kanapéra, és ő nem szól rám, hogy ne mondjak ilyet, megértően bólogat, még helyesel is néha, mert nem is az én mondatomat hallja, ez egy pszichopata kurva, ismételgetem neki, de az ő fülébe csak annyi jut el, hogy ezek szerint végre valahára én is belátom, nekünk kilenc hónappal ezelőtt nem szakítani, hanem összeházasodni kellett volna, pedig máskor egy-egy ilyen komolyabb ribancozásért minimum kapnék tőle valami kis fejmosást, és hát most aztán tényleg nem fogom vissza magam, a legmagasabb fordulatszámon pörgetem a nőgyűlöletet, szinte én is megrémülök, olyan erővel fröcsög ki belőlem a férfibánat, három hetet se bírt ki, máris beütött neki a faszhiány, mondjuk nem tudom, mit vártam, anyám is megmondta, hogy fussak, amíg lehet, mert ez a picsa hosszútávú szeretetre alkalmatlan, olyan fajta ez, hogy megrágja a férfiakat, aztán kiköpi őket, egy kapcsolatot az ilyen csak megnyerni tud, vagy elveszíteni legfeljebb, de megőrizni, hát azt soha, ilyen monológokat hadarok most a Nőnek, azt viszont nem teszem hozzá a történethez, hogy róla mit mondott az anyám még annak idején, na, hát akkor ez legyen az, kisfiam, amelyikre vigyázol, mert ha én ezt kimondanám, akkor azt is be kellene ismernem, hogy a szakításunk kilenc hónappal ezelőtt tényleg életem legbeláthatóbb hibája volt, hiszen könyöröghettem volna, lehetett volna úgy is dönteni, hogy addig kiabálom a Nő nevét, amíg vissza nem jön hozzám, de én csak álltam a lakásom ajtajában, ami akkor még a lakásunk volt, és néztem, ahogy kilép az életemből a lépcsőház kapuján át, és ha ezt én most mind beismerném, akkor ebből a beismerésből már logikusan következne, hogy a hosszútávú szeretetre én magam is alkalmatlan vagyok, úgyhogy inkább szidom tovább a Másik Nőt, és a Nő türelmesen hallgat engem, nem szól közbe, pedig arról a valakiről beszélek most neki, aki miatt néhány hónappal ezelőtt megpróbálta megölni magát, na jó, ez így azért túlzás, mert hát nem miatta, igazából nyilván nem miatta nyelte le azt a maréknyi altatót, és a bűntudatkeltő búcsúlevélbe se miatta kezdett bele, hanem azért, mert úgy néztem a Másik Nőre abban az Insta-sztoriban, hogy ő rögtön tudta, ez nemcsak valami futó kaland, amolyan búfelejtő, poszt-szakítós kúrogatás, nem, ez már egy másik történet kezdete, és ha az én életemben elkezdődött egy másik történet, abból logikusan következik, hogy a mi történetünk végérvényesen lezárult, felkerült a pont az utolsó mondatunkra, és az a pont már soha nem fog visszaváltozni vesszővé, hát ez az, amit a Nő abban a pillanatban kénytelen volt belátni, ezért kereste elő a lejárt altatókat, az pedig tényleg csak a szerencse kérdése, hogy a teraszra ült ki megírni azt a búcsúlevelet, így amikor eleredt az eső, eszébe jutott, hogy el fognak ázni a szárítón a ruhák, köztük az a mély dekoltázsos, feszülős bosszúdressz is, amiben majd egyszer, úgy tervezte, véletlenül szembejön velünk az utcán, azért azt még be kéne vigyem, mielőtt meghalok, nehogy vizes legyen, erre gondolt akkor, és hirtelen felnevetett, mert megértette, hogy nem ér ennyit ez az egész, ez a Férfi meg ez a Másik Nő, szerelmi bánatból öngyilkosnak lenni amúgy is elég ciki, főleg, ha még azt is lehet tudni előre, hogy a halálodból soha nem lesz irodalom, hiszen egy novellát is alig tesz ki a történet, két mondatban összefoglalható az egész, van az egyik szereplő, a Férfi, és van a másik, a Nő, akivel öt éven át minden reggel egymás mellett ébredtünk egy budai szuterénben a zebracsíkos takaróba csavarodva, és van még rajtunk kívül a Másik Nő, akit később ugyanezzel a zebracsíkos huzattal takartam be esténként, igazából ennyi a sztori, egy kis hétköznapi fájdalom, egy kis közhelyes megalázottság, amit kizárólag úgy lehet megúszni, ha soha nem hagyja magát szerelembe esni az ember, csak hát a Nő ezt nem így érezte, amikor meglátta azt a bizonyos Insta-sztorit, a Másik Nő mosolyát, az átlátszó fogszabályzót az ínye alatt meg a tekintetét, amit rajtam felejtett egy fotó erejéig, nem volt abban a fájdalomban semmi hétköznapi, elviselhetetlennek tűnt inkább, de annyira, hogy odaszögezte a testét az ágyhoz, megadta magát az összes végtagja, magzatpózban feküdt napokig a földre terített matracon, és újra meg újra megnyitotta azt a screenshotot, miközben azon gondolkozott, hogyan tudna engem visszabántani, hogyan tudná visszaadni nekem azt a szorító, semmihez se hasonlítható érzést, hogy nem vagy elég, és nemcsak, hogy soha nem is leszel, soha nem is voltál, hiszen akire lecseréltek, különlegesebb nálad, hát valami ilyesmire gondolt a Nő, amikor kiült a teraszra azzal a maréknyi altatóval, és izzadt a tenyere, miközben négyszer is újrafogalmazta a búcsúlevelet, amit végül nem küldött el, ahogy nem küldött el aznap este semmi mást se, nem köszönt el tőlem valami sejtelmes félmondattal és nem hívott fel, hogy jöjjek, mentsem meg, jövök, persze, hogy jövök, mondta nekem a telefonba ma este, mert én viszont felhívtam őt, a Bartókon gyalogoltam, szörcsögött a talpam alatt a barnás hólé, néztem a szembejövő férfiakat, és semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy igen, ezek mind meg tudnák baszni a Másik Nőt, szakállas, ballonkabátos, ennek se mondana nemet, kopasz, alacsony, ennek is hagyná, hogy letérdeltesse, kövér, kordzakós, ennek is szerelmet vallana az első orgazmus után, és a telefonomat is csak azért vettem elő, hogy kiszakadjak végre a fejemből, de ott is a Másik Nőt láttam, az arcát a képernyő sarkán a Messenger-buborékban, nem kell félni, ez volt az utolsó üzenet, amit írtam neki, nem fog lezuhanni a gép, délután négykor küldtem el, aztán nekiláttam eltüntetni a háromhetes agglegénylét nyomait a lakásból, felhúztam a frissen mosott, zebracsíkos takaróhuzatot, elmosogattam a kedvenc bögréjét, csináltam helyet a szekrényben a ruháinak, majd megborotválkoztam, de a bajszomat meghagytam a kedvéért, és végül elmentem a Sparba rizstejet venni, hogy ne kelljen feketén innia reggel a kávét, csak ezután indultam el abba a húslevesszagú, szentimrevárosi kocsmába, ahova megbeszéltük a születésnapi randit, itt vártam a Másik Nőt, akit három héttel azelőtt láttam utoljára, és aki mégis úgy sétált be az ajtón, mintha éppen csak egy cigire lépett volna ki az életemből, búzasört rendeltünk, a hátunk mögött élőzene szólt, olyan hangosan játszott az a névtelen zenekar, hogy a Másik Nő kénytelen volt odahajolni az arcomhoz, a szeme néhány centire a szememtől, így tette meg a bejelentését, lefeküdtem valakivel odakint, mondta, én pedig próbáltam a következő kortyot is ugyanúgy lenyelni, mint az előzőt, mert tudtam, erre a mondatra most reakciót adni nem szabad, minden erőmmel koncentráltam, hogy a lehető legüresebb maradjon a tekintetem és a fejem is, hogy ne képzeljek magam elé semmit, főleg ne egy Másik Férfit, egy negyvenes, svéd cégvezetőt, aki különlegesebb nálam, csak hát nem bírtam megállítani a képeket, jöttek és jöttek, láttam a Másik Nőt, ahogy táncol a szórakozóhelyen, meg az átlátszó fogszabályzót az ínye alatt, ahogy mosolyogva húzza magával a kék fény közepére a Másik Férfit, és pontosan ugyanazt a nézést adja neki, miközben a csípőjét mozgatja a zenére, amit nekem is adott mindig, aztán felfelé menet a hotelszobába szándékosan megelőzi őt, hogy a lépcsőfordulóban hátrapillanthasson, és elkaphassa a Másik Férfi tekintetét a seggén, biztos az ő fülébe is belezihálta, hogy a tied vagyok, azt csinálsz velem, amit akarsz, és akkor, erre a gondolatra eltűnik a szentimrevárosi kocsma, nincs élőzene, nincs búzasör, nincsen már semmi, csak az elhatározás, hogy nem maradok egyedül ezzel a fájdalommal, vissza fogom bántani a Másik Nőt, de nem is döntés kérdése ez igazából, mert nem én ülök már itt ezen a széken, egy rakás életösztön markolja a kezemmel a söröskorsót, és ez a két lábon járó túlélési vágy helyettem is érti, hogy ezt a kapcsolatot megőrizni már nem lehet, itt egyetlen kérdés maradt, hogy ki fog győzni, én is basztam egyet, ne aggódj, majdnem kicsúszik a számon ez a mondat abban a három másodpercnyi csendben, ami a Másik Nő vallomása után elnyúlik köztünk, de még időben elkapom ezt a gyenge hazugságot, mert tudom, hogy ha az ember csak úgy baszik egyet, az bőven nem elég bántó azután, hogy vele már megtették ugyanezt, ide több kell, valami durvább, kegyetlenebb hazugság, nekem valaki konkrétat kell megbasznom, akinek a megbaszása valódi tartalommal bír, egy ismerőst mondjuk, a közös történetünk egy szereplőjét, a szőke színésznőt, akire azt mondtam egyszer, hogy jó lenne vele dolgozni, vagy a göndör hajú forgatókönyvírólányt, akivel filmet fejlesztünk épp, és akire a Másik Nő mindig halálosan féltékeny volt, de nem, ezt az ötletet is elvetem abban a három másodpercnyi csendben, mert tudom, hogy a Másik Nő tudja, hogy igazából nem vonzódom ahhoz a forgatókönyvírólányhoz, ebből pedig logikusan következik, hogy a megbaszása valójában csak az ő bántásáról szólna, és ha a bántásnak kizárólag a bántás a célja, ha nincs mögötte semmi a vágyon kívül, hogy fájdalmat okozzunk, akkor már nem is igazi bántás, csak szánalmas vergődés, én is lefeküdtem valakivel, szólalok meg végül, amikor kiérlelődik bennem a megfelelő hazugság, vele, kérdezi a Másik Nő halkan, szinte suttogva, és nekem ettől a remegéstől megjön az erő a hangomba, igen, vele, viszem be a kegyelemdöfést, pedig nem olyan extrás hazugság ez se, de a győzelemhez éppen elég, a Másik Nő rámarkol az asztal szélére, mintha kapaszkodna, és megrándul a szemöldöke, a döntéseink minket minősítenek, nem a másikat, mondja nekem a Nő a telefonba, amikor felhívom őt tíz perccel később a Bartókról, hogy zokogva elhadarjam, meg lettem csalva, és ő nem rakja rám a telefont, türelmesen hallgatja a számból kiömlő szégyent, ottmarad velem a vonalban, pedig azt is beismerem neki, hogy a győzelem érdekében felhasználtam a nevét a Másik Nő bántására, ha nem hagyod abba a hisztit, le foglak tenni, csak ennyit felel, meg hogy jön, persze, hogy jön, hogyne jönne, hiszen szeret, nem úgy, mint régen, nyilván nem, egy kicsit már máshogy, vagyis hát igazából lehet, hogy mégis úgy, mindenesetre valahogy biztosan, bár nem nagyon világos, hogy mit jelenthet még ez a szó öt év, kilenc hónap és egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után, de azt már nem teszi hozzá, hogy valójában miért jön, hogy igazából hónapok óta készül erre az éjszakára, mert tudta, hogy egyszer fel fogom még hívni, a férfiak mindig visszajönnek, az összes valamirevaló nő tisztában van ezzel, három nap, egy hét vagy tíz év, nem számít, előbb-utóbb megcsörren a telefon, és ott lesz a vonal végén egy megrepedt kőszikla, aki vissza akarja kapni, amit eldobott magától, mert megrágta, aztán kiköpte őt egy másik nő, és a Nő úgy képzeli, hogy amikor majd befut ez a hívás, ő éppen a lábát fogja borotválni egy másik férfi kedvéért, derékra csavart törölközővel, papucsban csattog ki a nappaliba a telefon rezgésére, és nem siet, mert tudja, hogy én hívom, érzi valahol a gyomrában, ráérősen lép oda a mobilhoz, elégedetten nézi a nevem a képernyőn, hagyja még szólni négy-öt másodpercig, mielőtt beleköszön a vonalba, és valami boldogságfélét érez, ahogy határozottan nemet mond a könyörgésemre, ez lesz élete legszebb éjszakája, így képzeli, csak hát amikor tényleg megjön a hívás, és ő tényleg meghallja a hangomat, valahogy mégis az jön ki a száján, hogy jön, persze, hogy jön, és most itt ül hajnali kettőkor az ágyam szélén, figyelj, ha te most egy bosszúszextől jobban éreznéd magad, akkor persze, lehet róla szó, mondja, és ahogy kiejti ezeket a szavakat, arra gondolok, talán itt van a pillanatunk, talán ebben a bosszúszexnek becézett szánalomdugásban megtörténik valami, amitől a közös történetünk végére kirakott pont újra vesszővé változhat, csak hát ő nem erre gondol, az ő fejében egész más dolgok járnak, látom a tekintetén, hogy nem ébredünk mi már egymás mellett soha, mert bosszúszexelni ő azzal a másik férfival akarna, aki az emlékeiben élt, de az a férfi nincs sehol, csak a maradványa ül most itt mellette az ágyon, és ezt a fiúcskát neki még bántani sincs szíve, na, hát itt van a történeted, te gyenge fasz, fut át az agyamon, miközben csukott szemmel beleeresztem magam ebbe a részvétszagú ölelésbe, néhány óra alatt végleg elveszíteni a Nőt és a Másik Nőt, ez már teljesítmény, ennek azért tényleg van sportértéke, és tudom, ő is erre gondol, amikor utoljára magához szorít, hogy ezt a sztorit muszáj lesz megírni, összeszedni minden papírra kívánkozó mondatot, kikaparni belőlem meg a Másik Nőből az összes anyagot, de az is lehet, hogy mindez most eszébe se jut, talán nem gondol egyáltalán semmire, miközben belefúrja az arcát a nyakamba, legfeljebb arra, hogy ennek az éjszakának győztese nincsen.


Megjelent: Prae folyóirat – 2024/2. lapszám



Metrum // Párhuzamosok és merőlegesek

Guszti Ágnes
Párhuzamosok és merőlegesek

orrodban az elvárások
szagával határozott léptekkel
sodródsz didergős jószándék
repedései a bőrödön nem fáj
fehér zajjá válik
a csontrecsegés és mire elhiszed hogy anyatej
folyik beléd az üres cumisüvegből egyszer
csak megérzed a válladon a halott
madárfiókák súlyát és lassan
felfogod hogy a szabályrendszerek amelyeken
élesre köszörülted az életedet
nem léteznek




Guszti Ágnes 1993-ban született Salgótarjánban. A Debreceni Egyetemen szerzett angol-orosz nyelvtanári diplomát, azóta nyelvtanárként dolgozik.

Spektrum // Számok-sorozat

Géczi Lajos
Számok-sorozat

A 20250520 és a 20250528 című alkotások erősen kötődnek ahhoz az elmélethez, amelyet Gianni Asdrubali olasz festőművész is foglalkozik: feltárom a hiány és a tér gondolatát, magának a létezést preferálom. Erősen érezhető ez a kettőség, ahol mindkettő munkámon megjelenik. Az alkotásokat mezőkre osztottam fel, ahol különböző megoldások születtek, természetsen vázlatok nélkül. A 20250520 című képnél megjelenik némi antikizáló jellem, ugyanis rézlakkal alapoztam le a vászon felületét, ahol sokkal fényesebb lett, ezzel szemben a 20250528 című képnél a hagyományos akril fújófesték tulajdonsága jelenik meg.


20250520


20250528




Géczi Lajos Kaposváron tanult a Zichy Mihály Iparművészeti Szakgimnáziumban, ahol OKJ Dekoratőr szakon végzett, majd a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán szerezte a Festőművész mesterdiplomát. A diploma megszerzésével jelentkezett Képzőművész-tanári szakra szintúgy a Művészeti Karon.

Metrum // Gemmológia

Filotás Karina
Gemmológia

Régóta hordom belül,
nem tudhatod.
Lassan,
rétegezve,
ahogy a test hallgatni tanul.
Nem csak a száj,
a kezek
a vállak is:
hátközépig húzódik a csönd.

A világ túl hangos,
beljebb húzódom.
Ott növök,
ahol nem ér nézés:
bőr alá,
bordák mögé.

Nem vagyok szép,
csak túlélek.
Már nem akarom,
hogy meglássanak.   


Filotás Karina Székesfehérváron születt 1997-ben. Közgazdászként diplomázott a Budapesti Gazdasági Egyetemen. A lírai vonal áll hozzá legközelebb, gyerekkora óta ír verseket.

Epicentrum // Rongybaba

Orosz Adrienn
Rongybaba

A poros bekötőút pont úgy kanyarodik a faluba, mint tenyered életvonala. Gyermekkorod felé ágazik le. Puszta közepi hely, bézs színű történetekkel, egyszerű emberekkel. Mesélted, hogy a tér miként tágult ki nyaranta a forróságtól, és délutánonként milyen fárasztóvá nehezedett a sivatagos levegő.

Abban a félálomban lebegnek korai emlékeid. Hol lehetnek szerteszét szórt játékaid, könyveid? Építőkockáid natúr színe, akár a házatok fala. Rongybabád kócos fonalhaja és a belegabalyodott szomorú történet…

Talán ötéves voltál, amikor az a baba egyszer csak meghalt. A tűző nap kifakíthatta belőle az életet. Mit tehettél volna?! Fogtad, ócska cipősdobozba raktad. Elhantoltad a kertek alatt, ahol senki nem látta. Még könnyeztél is utána, ahogy azt a gyászolók teszik egy igazi temetésen.

Kora este volt, úgy emlékszel. A nap még rózsaszínűen tartotta melegen a látóhatár szélét. Árnyalatonként sötétedett. Ébredeztek az első csillagok. Alig észrevehetően mozdult meg benned valami alaktalan érzés. Tompa fodrozódás, ami visszakísért a házatokba és még napokig nálatok időzött, akár egy betolakodó.

Nagymamád akkoriban súlyos beteg volt. Otthon ápolták szüleid, nagyapáddal együtt. Egy reggel, amikor a betegágyhoz mentél, üresen találtad a fekhelyét. Nyoma veszett, mint valami hálátlan szökevénynek. Kerested mindenütt: házban, ház körül, konyhakertben. Mégis hová tűnhetett? Kint, a kertben… a kertek alatt… Eszedbe jutott a rongybaba. Halvány volt ő is, hullott már a haja. A kegyetlen nap tehet róla, hogy elpárolgott?

A síkság délibábosan remegett. Feladtad a keresést. Egyedül voltál a forró, táguló világ közepén. Kérdezni nem tudtál, nem lehetett, csupán a bizonytalan, tolakodó érzés… a fodrozódás… a hullámzás erősödött egyre. Örvénnyé csavarodott! Por és homok belekavarodott. Iszapos vízében fuldokoltál. Émelygés, zokogás voltál órákig. Aztán az őrjöngő ár elapadt. Lassan hüppögéssé sekélyesedett.

Elcsitultál. Maradt a semmi és a tér, baba és nagymama nélkül. Üres ágy, sírhant a kert határában. Sehová sem vezető életvonal. – Az érzésnek csak évekkel később adtál nevet.




Orosz Adrienn 1986-ban született Budapesten. A tollforgatás kezdete kamaszkorára nyúlik vissza, de nagyobb hangsúlyt csak évekkel később kapott.
2011 óta alkalomszerűen kisebb irodalmi folyóiratokban és online platformokon is publikált.

Kisbetű //  Panni és a ló

Halász Bálint
Panni és a ló

Fotó: a Szerzőtől

Amikor reggel Panninak kipattant a szeme, a ló már ott volt. Panni nézte a lovat. A ló nézte Pannit. Nézték egymást. Aztán a ló megszólalt: pisilnie kell! Erre Panni még jobban nézte: beszélő ló! A ló még hangosabban mondta, hogy már nagyon kéne. Panni végre kikászálódott az ágyból, és lábujjhegyen kivezette a lovat a fürdőbe. A ló követte volna lábujjhegyen, de nem volt se lábujja, se annak hegye, a patájával meg csak trappolni tudott. Panni pisszegett, hogy halkan. A fürdőben a ló megkérdezte, hova  végezze a dolgát, a kis vályúba, a közepesbe vagy a nagyba. Panni a fejét fogta, hogy azok nem vályúk, hanem a kád, a mosdó és a vécé. Abba kell – mutatott rá Panni az utóbbira, és elmagyarázta, hogy szépen üljön rá, és csinálja a dolgát, ő meg addig kimegy. A ló tiltakozott, ne hagyja itt, mert fél. Panni hajthatatlan volt, de megígérte, hogy ott lesz az ajtó mögött. A ló bólintott, aztán bentről kérlelte, beszélgessenek. Panni már megkérdezte volna, honnan jött, mert még soha nem találkozott beszélő lóval. Vécén pisilővel sem – jutott eszébe. De egyik kérdését se tudta feltenni, mert nagyokat ásítva megjelent a nővére, és be akart nyitni a fürdőbe. Panni útját állta: nem mehet. A nővére mérgesen meredt rá, hiszen muszáj! Panni mondta, egy pillanat, bent felejtette a hörcsögét a fürdőben, visszamegy érte. Panni nővére értetlenül motyogta, hogy Panninak nincs is hörcsöge, Panni meg bólogatott, hogy ezért felejtette a fürdőben. Zavartan bekopogott, hogy bejöhet-e. Panni nővére a fejét vakarta, hogy Panni miért kérdezi meg a nem létező hörcsögét? Mert fésülködik – magyarázkodott Panni, és beslisszolt a fürdőbe. 

Szerencsére a ló már befejezte a dolgát, és elégedetten villantotta lófogait Pannira. Elég sárgák – csóválta a fejét Panni, de nem volt vesztegetnivaló idejük, ezért kituszkolta a lovat a fürdő ablakán. Szerencsére Panniék a földszinten laktak. A ló értetlenül meredt Pannira. Meztelenül az utcára?! – csapott a fejére Panni. Beletúrt a szennyesbe, és a ló után dobálta, amit ott talált: a nővére szoknyáját, az apukája nadrágját, az anyukája blúzát. Vedd fel és várj meg a buszmegállóban! – intett az értetlen lópofának. Aztán behúzta az ablakot és kinyitotta az ajtót. 

– Kihez beszéltél? – méregette a nővére. 

– Hát a hörcsögömhöz – felelte Panni. 

– És hol van? – nézett körbe a nővére. 

– Sietnie kellett, a hörcsögiskola korán kezdődik! – válaszolta Panni. 

A nővére nem vitázott, mert rohannia kellett, nem a hörcsög, hanem a valódi iskolába. Ahogy Panninak is. Megmosta a fogát, felöltözött, de már nem volt ideje a reggelire, úgyhogy becsomagolta, a táskájába tette, és megnyugtatta anyát, hogy majd megeszi első óra előtt. Apát meg azért, hogy ne aggódjon, biztosan meglesz a nadrágja, nem tűnhetett el a szennyesből – és már kint is volt a buszmegállóban. 

Ott volt a ló is. A várakozók tanakodtak, milyen állat vagy ember lehet ez, farmernadrágban, kék szoknyában, fehér blúzban. A ló a buszmegálló tábláját vizsgálgatta. Szép kék volt, mint az iringó. Beleharapott, mert úgy gondolta finom. De nem volt az, a fémlap beleakadt a lófogába. Panni fejét csóválva megjegyezte, hogy mosson fogat, de több jótanácsra már nem volt idő, mert megjött a busz. Mindenki felszállt, de a lovat megállította a buszvezető. 

– Van bérlete, jegye, diákigazolványa? –  kérdezte gyanakodva. 

– De hát ő egy ló! – vette a védelmébe Panni. 

– Akkor szájkosara? – rosszalt a buszvezető.

– Hiszen jól nevelt, látja, szoknyát visel – mosolygott Panni.

– Akkor is! – ágált a szigorú buszvezető.

– Blúz is van rajta – próbálkozott Panni.

– Nadrágos, szoknyás, blúzos lovak, szájkosár és bérlet nélkül nem utazhatnak – tessékelte le a buszvezető.

– Akkor én se utazom ezzel a buta busszal! – jelentette ki Panni.

– Felőlem – vonta meg az állát a buszvezető, rájuk csukta az ajtót és elindult.

– Most hogy menjek el az iskolába?! – nézett Panni szomorúan a busz után.

– Hát lóval – szólt a ló.

– Igen, te itt vagy, kedves ló – paskolta meg Panni a lovat, és intett, hogy kövesse.

– Nem úgy értettem – ragadta meg Pannit a ló, és a hátára emelte. Együtt nyargaltak át az utcák szürkéjén, a parkok zöldjén, átugrattak frissen festett padok barnáján, a kátyúba öntött  szurok sötétjén, átvágtak a dolgukra igyekvő emberek színes forgatagán, és végül majdnem az iskola előtti lámpa pirosán is. De Panni ezt nem engedte, meg kellett várni a zöld jelzést a zebránál.

– Hello zebra! – köszönt a lába alatt a fekete fehér csíkoknak a ló. – Ideje felkelni, kezdődik az iskola! 

Ám a csíkokat hiába noszogatta, azok meg sem mozdultak. Közben átértek a túloldalra, és Panni elbúcsúzott.

– Helló ló! Jó ló legyél és várj, meg itt! – hagyta meg és bement az épületbe.

A ló szeretett volna jó ló lenni, de nem tudta, hogyan kell. Meg szerette volna kérdezni Pannit, de ő már messze járt. Az ablakon keresztül a ló látta, ahogy Panni benyit az osztályába, köszön a többi gyereknek, a tanárnőnek, leül padjába, és előveszi a reggelijét.

Erre a lónak is megkordult a gyomra. Ekkor megpillantotta a táblát az osztályban. Szép zöld volt, mint a harmatos rét. A ló belökte az ablakot, Panni osztálytársai legnagyobb örömére bedugta a fejét, és nagyot harapott a táblába. Pont azt a részt tüntette el, ahova a tanárnő éppen felírta: dolgozat!

Rásó Attila felolvasásában:



Prizma/Gerevich András

Gerevich András
Családi időszámítás

A kakaómat a tengerbe csöpögtettem,
és figyeltem, ahogy feloldódik az édes barna pötty
az Adria átlátszó, sós nyugalmában
és egy pillanat alatt végleg eltűnik.
Ma vagyok napra annyi idős,
mondta anyám, mikor befejeztük a reggelit,
mint halála napján az anyám volt.
Fejest ugrottam egy szikláról a vízbe.
Tavaly napra pontosan tudtam én is,
mert hetekkel korábban kiszámoltam,
mikor lettem napra annyi idős,
mint az apám volt, amikor megszülettem.
Unalmas hétköznap volt, szerda,
reggel az ágyban kortyolgattuk a kávét,
szúrt a borostád, ahogy megcsókoltalak,
mint bennem a tudat, hogy nem lesz,
ki a homokórát újból megfordítsa.


Megjelent: Gerevich András: XXX Válogatott queer versek 1995-2025, Okapi, 2025, 102 old.



Metrum // Hagyaték

Hajdú Lilla Réka
Hagyaték

Megtelt doboz vagy, feszítenek az emlékek,
benned felaggatva a különböző percek, napok,
évek lettek.
Vezérelten nyersz ki egy újabb rostot,
apró kitüremkedéseket hagyva az anyagon,
a tartósítást mellőzve.
Lejáratot adsz mindennek, mint
az élelmiszereken feltüntetett szavatosság.
De hogyan járhatna le egy fénykép ideje?

Ha metszeni kezded- a fényfoltot,
amely voltaképpen egy pixel- a több ezer kilométerből –
kevésbé lesz emlékezetes:
a sok réteg egymásra tapadva olvadni kezd.

Sorozatfelvétel az elhagyatásról:
kivetíted, ott ketyeg a záridős hordozód.




Hajdú Lilla Réka 2001-ben született Magyarország északi részén.
Általános iskolában már elkezdte érdekelni az, hogy vizuálisan fogalmazza meg az őt körülvevő helyzeteket, embereket, ez pedig tovább épült és körvonalazódott a középiskolában.
2016-2021 között grafika szakon volt Miskolcon. 2021 szeptemberében, Egerben kezdte el az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen a Grafikusművész szakot.

International Corner // Haikus

Kárpáti László
Haikus


Morning Coffee

Steam rises from the cup—
slowly, dreams dissolve—
first sip: life awakes.

Memory of War

A rusted helmet
in the field. Poppies bloom on it—
between blood and peace.

Child’s Laughter

A child on the swing
laughing, greets the sky—
clouds smile back.

Solitude

Empty benches in
the park. Only the wind speaks
with fallen leaves.

Cherry Blossoms

Pink snow drifts down
onto the street—spring writes
its love letter.

In the Snow

A white blanket spreads,
bird tracks flutter—deep
winter silence.

Seashore

Foam embraces shore,
in salt-scented endlessness—
my heart opens wide.

City Rain

Rain streaks windowpanes,
gray street’s mirror gleams—
lonely shoes below.

Funeral

Black-clad mourners stand,
an empty space in hearts weeps—
earth falls on the coffin.

Reading

Pages softly rustle—
they carry me to other worlds,
my room disappears.

Dawn Bird

Sky still cloaked in night,
a lone trill pierces darkness—
dawn’s new promise.

Love Growing Old

Your silver hair strands
tangle in my hand—our shared time
softly fades.

Urban Loneliness

Sunlight trapped between
concrete walls—still seeking
living faces.

History

In worn-out books lie
unfinished sentences—
the present passes.

Noise Pollution

The world howls outside—
I long to return
to my island of silence.

Alzheimer’s

Fading pathways lead
in endless circling—
names lost forever.

Climate Crisis

Parched earth cracks open,
abandoned riverbeds—
tomorrow thirsts.

Before the Storm

Clouds brew dark anger
at the horizon’s edge—
evening’s deep sigh.

An Old Letter

A sigh on paper,
your words grow faint—memory
blooms anew.

Child’s Play

Bright-colored pebbles
in palaces built of dreams—
guarded happiness.




Kárpáti László eredeti végzettsége szerint angoltanár. Öt éven keresztül tanított, majd 2018-ban egy huszárvágással átkerült a gyermekvédelembe. A doktori képzése alatt megfertőzte az írás szeretete, így ekkortól kezdve igyekezett folyamatosan alkotni. A korábbi írásaihoz képest éles váltás volt, amikor nagyjából három éve elkezdett újból verseket, majd életében először, novellákat írni. Első sikeresen megjelenő novellája, a Háborús veszteség is, amely a Szó-Kincs 2024-es antológiában láthatott napvilágot.

Metrum // ἐσκίρτησεν (eszkirtészen)

Mucs Béla
ἐσκίρτησεν (eszkirtészen)

homokvihar a munkaterületen
dolgozóid belevesznek a felhőbe
olyan aprók én is apró vagyok
egy pillanatra nem látok semmit
por- és tönkölyízt érzek
“felajánljuk neked mint a szőlőtő termését és az emberi munka gyümölcsét”

most nagyon közel vagyok
a világvégét lélegzetvételekben mérem
a kuszaság és megváltás lehetőségét hordozza
minden be- és ki-
és ezt a gyönyörű pillanatomat
felajánlanám neked mint a föld termését és…

aztán vége most leülepszik minden
a homok a por a másodpercek is megülnek rajtam
mindezt lesöpörném magamról
de csak megülök ugyanúgy te is egy pillanatra
a munkaterületed felett
repülő húzza a kondenzcsíkot
angyalok kövülnek az égbe


Mucs Béla 1991-ben született. Pszichológusként végzett, informatikusként dolgozik. Verseket 14 éves kora óta ír. Jelenleg egy regényen dolgozik, amely az Ampersand kiadó gondozásában jelenik majd meg.


Epicentrum // Szégyenkút

Gál István
Szégyenkút

Fotó: A Szerzőtől

Szégyenkúton csak olyan ember lakott, akit ott felejtett a múlt század vihara, vagy nincstelenné tett az új század szele. Csendesen meghúzta magát régimódi házaival az országút szélén, s templom híján, csak a víztorony integetett az úton lévőknek, hogy lám itt is laknak emberek. Úgy tartották a szomszédos falvakban, hogy mostoha volt a világ annak, akit Szégyenkútra vitt a sors.

Margónk, a bátyám özvegye, került először Szégyenkútra közülünk. Elvesztette szerelmét, állását, jómódját, s mikor otthagyta a fővárost, hogy Szégyenkútra költözzön, sokan állították, az eszét is. Ördögháton kapott munkát, a tehenek mellett. Mindig hajnalban indult, biciklivel, a telepre. A kertjét rendezgette munkán kívül, s mikor zord lett az idő odakint, átjárt a szégyenkúti öregekhez segíteni.

Amikor kifordult a talpam alól a föld, otthagytam én is a várost. Rokonoknál éjszakáztam egy darabon, s már kezdtem kellemetlenség tárgya lenni. Akkortájt telefonált nekem Margó, hogy menjek ki hozzá nyugodtan. Keveset hezitáltam, úgy éreztem be kell tölteni a szóbeszéd törvényét. A nincstelennek ott a helye, ahova többit fújta a szél.

Vonattal érkeztem azon a februári szombaton. A Nap küszködött, egy kis meleget sikerüljön csiholnia, hogy kiolvadjon alattunk a keményre fagyott föld. Margó állt egyedül az útszéli táblánál, mi kék alapon, mészfehér betűkkel hirdette, hogy megérkeztem Szégyenkútra. Egy pad volt még, s egy szemetes, nád és csipkerózsa ölelte körül a vályogosra taposott megállót. Mögötte húzódott az országút, a maga göcsörtös módján, s azon túl akácok, olajfüzek és ezüstnyárfák takarásában bujkált félősen Szégyenkút.

Uradalom volt a maga fénykorában népes cselédházakkal, majd felnyalábolta a veres csillag minden talpalatnyi földjét, s állami gazdaság lett. A házakat feldarabolták, valamennyit ledöntöttek, helyükbe újakat húztak. Idegenkedve álltak egymás mellett a különböző korok épületei. Itt a gróf keze munkája, ott a párttitkáré, s elszórva a két hatalmas kéz játékai között, meghúzták magukat az ólak, górék, fáskamrák, miket már a lakók ácsoltak maguknak.

Most már csak elkallódott külterületként tartják számon. Margó három közül a középső soron lakott, egy néhai szolgálati lakásban, a másiktól csak egy fal választotta el. Konyha, szoba, kisszoba, s amit valaha kamrának kerített el a hajdani vezetőség, abból mosdót alakított a máma embere. Egy bőrönddel kerültem oda, pontosan elfért benne mindenem. Margó a kisszobában aludt, azt mondta ő megszokta ott a helyét. Nekem a nagyszobában csinált helyet a heverőn, alig pár lépésre a vaskályhától. A heverő felett volt az ablak, ami borzas meggyfára nézett, s mögötte ringatta a szél az árokparti nádat.

Betoltam a megüresedett bőröndöt az ágy alá, Margó kihívott a konyhába. Tea és kalács volt az asztalon, azt ettük miközben beszélgettünk. Nem tudtam elégszer megköszönni neki, hogy odaköltözhettem.

– Úgy örültem, mikor azt mondtad, tényleg eljössz! – kent meg vajjal egy szeletet – Hiába van itt Perók néni a fal túloldalán, egyedül voltam a saját falaim között. Azt hittem megszoktam az egyedüllétet, de csak a magány lett úrrá rajtam –

Ő még akkor is gyászolta a bátyámat. Kötött pulóvere, nadrágja, zoknija, de még a bakancsa is fekete volt. A tükrök a szobákban le voltak takarva, a képek mellett gyertyák, angyalok, szentek őrizték bátyám mosolyát. Magányos embernek égbe néz a szeme, égiek közt keresi a társaságot, ha már a földön magára maradt.

– Vannak páran a mi korosztályunkból is, de sok az öreg és az özvegy. Szóval tartjuk egymást, segítek nekik, ahol tudok. Néha úgy érzem magam, mintha már én is idős lennék, olyankor ők emlékeztetnek, hogy még előttem van az élet –

Valaki kopogott a bejárati ajtón, majd egy rekedtes hang szólt utána.

– Csak én vagyok az csibém! – mondta, mire Margó felpattant és ment ajtót nyitni.

Egy nagyon kicsi öregasszony állt az ajtóban, Margónak átfért a hóna alatt. Egy kék, kockás kendő volt a fején, tarkónál megkötve. Ráncos nyakán golyva éktelenkedett, akkora lehetett, mint egy vető krumpli, vagy mint egy gyerekököl. Vállán vastag, fekete berliner, alatta valami seszínű kötött felöltő, azután barna szoknya és lábán egy bélelt, gumi kalucsni.

– Na, hadd lássalak! – tipegett közelebb, s közben laposakat pislogott apró szemeivel – Te vagy a Fullajtár fiú, ugyebár? –

– Igen, én vagyok az – álltam fel az asztaltól, idegenkedve léptem az asszonyhoz.

– Ne félj fiam, egy körtefáról szakajtottak minket! A vén Perók már a légynek se tud ártani! – kuncogott a néni, megveregette a karomat, s végigvizslatott félszemmel – Olyan vagy te is, mint a mezei nyúl, csak a bőrt tudja megfogni rajtad az ember, pont úgy, mint Margónkon! Maj’ gondom lesz a te kosztodra is fiam! Jó helyen leszel már itt! Ez az öreg ház, vigyáz minden lépésetekre! Tudtam én, hogy előbb utóbb téged is idehoz az ég, sok mindent tartogat nektek ez a rongy Szégyenkút! Ugye Vizy Margó? – duruzsolt Perók anyó, majd Margóra kacsintott.

Margó leültette az asztalhoz, öntött neki is teát. Már mondta, hogy Perók néni néha homályosakat mond és egy arasszal a föld felett repked de, hogy miért is kacsintott neki, mit értett ezzel pontosan, akkor még nem tudtam.

Perók néni volt a rokon, a mentőcsónak az élet háborgó vizén, ki azonnal ugrott messzi vérei segítségére. Anyák, lányok, ángyok, sógornők, nénék, húgok, édes-, fél-, és tejtestvérek kibogozhatatlannak tűnő rokoni szálaiból tartoztak ők egymáshoz Margóval. Ahogy ők mondták, két öregasszony volt egy testvér. Én már Margón keresztül szövődtem bele ágas-bogas családfájukba, ha nem is vér szerint, de hozzátartoztam. S bár ezek után százszor, tán ezerszer elmondták, örülnek, hogy itt vagyok, sokszor mégis úgy éreztem, hívatlanul csöppentem be kettejük már-már szentnek, misztikusnak tűnő rokonságába.

Perók olyan asszony volt, akiről nem is hinné az ember, hogy született, s felcseperedett. Olyan volt, mintha egy ősi tűznek parazsa lett volna, mi évszázadok óta égett. Lepergett ő is Isten üszkös tenyeréről, mikor életet csiholt a Föld meddő színére. Ilyenek mind az öregek Szégyenkúton, s másutt is, mint a csonkká égett gyertya, mi akkor világít legfényesebben, leghosszabb lángnyalábbal, mikor már végét járja. Akkor veszi észre az ember, mennyi fény, erő, érték rejlett benne mindezidáig.

Sokáig ültünk az asztalnál, bogoztuk a csipkebokorként összegabalyodott családfát, hallgattuk a régi világ történeteit, lassan berendezkedtem, s ők is elhelyeztek engem kis világukban. Aznap éjszaka nehezen tudtam elaludni. A szoba négy sarkát számoltam egy darabig, valami motoszkált a padláson, talán egér, vagy cickány. Margó halkan szuszogott, a szél végig süvített a házak között. Az ajtó mellett volt a nagytükör, fehér abrosszal letakarva. Néha, mintha meglibbent volna. Biztos az ablak nem jól szigetelt.

Puha léptek követték egymást a kövön, gondoltam Margó az, de mikor kinéztem a konyhába, nem volt ott, pont akkor fordult meg a helyén. Visszamentem a nagyszobába, megint libbent az abrosz, gondoltam leveszem éjszakára.

Lábujjhegyre állva próbáltam lecsippenteni az anyagot, duruzsolt a parázs a kályhában, altatóan búgott a kémény. Fáradt félhomály volt a szobában és a tükörben is. Álltam egy darabon, néztem magam, s a fekete foltokat az üvegen. Ismét lépteket hallottam, szinte mellém értek, s mikor felnéztem a tükörbe, a bátyám állt mögöttem benne. A galambszürke kabát volt rajta, miben utoljára láttam. Elmosolyodott, kezét vállamra tette, s helyeslően bólintott. Éreztem tenyere melegét. Kisétált a tükörbeli szobából, csoszogott, majd nyikordult az ajtó. Hajnalig álltam a tükör előtt, de nem jött vissza, csak a kémény dúdolt valami egyszerű gyerekdalt. Elismert fiának Szégyenkút.




Gál István 2003-ban született Jászberényben. Jelenleg a Debreceni Egyetem lótenyésztő, lovassport szervező agrármérnök szakos hallgatója.  Mezőgazdasággal foglalkozó családban nőtt fel. Életében meghatározó szerepet játszik a természet és az állatvilág tisztelete, szeretete, a hagyományok és babonák világa.


Hasonló művek:

Something went wrong. Please refresh the page and/or try again.

International Corner // Bob Kaufman fordítások

Kukucska Szabolcs
Bob Kaufman fordítások

Fotó: a Szerzőtől

Believe, believe

Believe in this. Young apple seeds,
In blue skies, radiating young breast,
Not in blue-suited insects,
Infesting society’s garments.

Believe in the swinging sounds of jazz,
Tearing the night into intricate shreds,
Putting it back together again,
In cool logical patterns,
Not in the sick controllers,
Who created only the Bomb.

Let the voices of dead poets
Ring louder in your ears
Than the screechings mouthed
In mildewed editorials.
Listen to the music of centuries,
Rising above the mushroom time.


Hinni, hinni

Higgyetek ebben. Friss almamagok,
Kék égen, ragyogó fiatal mellek,
Ne pedig a kékruhás férgekben,
Akik megfertőzik társadalmunk rongyait.

Higgyetek a jazz szvinges dallamaiban,
Ami az éjszakát bonyolult foszlányokra tépi,
Majd újra összeállítja azt,
Hűvös logikai mintákban,
Ne az elvetemült vezetőkben
Akik csak az atombombát tudták kitalálni.

Hagyd, hogy halott költők hangjai
Hangosabban zúgjon a füledben
Mint az elfojtott kiáltások
A rothadó vezércikkekben.
Hallgassátok az évszázadok zenéjét,
A gombaszerű idő fölé emelkedve.


Blues For Hal Waters

My head, my secret cranial guitar, strung with myths plucked from
Yesterday’s straits, it’s buried in robes of echoes, my eyes breezeless bags, lacquered to present a glint . . .
My marble lips, entrance to that cave, where visions renounce renunciation,
Eternity has wet sidewalks, angels are busted for drunk flying.
I only want privacy to create an illusion of me blotted out.
His high hopes were placed in his coffin. Long paddles of esteem for his symbol canoe.
If I move to the stars, forward my mail c/o God, Heaven, Lower East Side.
Too late for skindiving and other modern philosophies, put my ego in storage.
The moon is too near my family, and the craters are cold in winter,
Let’s move to the sun, hot water, radiant heating, special colors,
Knife-handle convenience, adjacent to God, community melting free.
Eskimos have frozen secrets in their noses and have chopped down the North Pole.
The Last Buffalo will be torpedoed by an atomic submarine, firing hydrogen tiepins.
God is my favorite dictator, even though he refuses to hold free elections.
I worry about the padlock I painted on.
My hair is overrun with crabgrass, parts of my anatomy are still unexplored.
No more harp sessions for me; I am going to hell and hear some good jazz.
Do you hear the good news, Terry and the Pirates are not really real.
If you value the comfort of your fellow worshippers, don’t die in church.
Why ruin our eyes with TV, let’s design freeways after dinner tonight.

He might have lost some friends, but Jesus could have made a fortune on that water to wine formula.
History is the only diary God keeps, and somebody threw it on the bonfire.
The day of the Big Game at Hiroshima. The moon is a double agent.
This year the animals are holding their first “Be kind to people” week.
The Siamese cats will not participate and will hold their own convention in Egypt. The civilized world fears they may attempt to put Pharoah back in place on the throne.
For God’s sake, Hal, jam the radio. Trip them with your guitar.


Blues Hal Watersért

A fejem, az én belső koponyám rejtett gitárja, amit a mítoszok pengetnek meg
Tegnapi ösvényekről, visszhangok köntösébe temetve, szemeim levegőtlen táskák, fényesre lakkozva, hogy csillogást mutassanak….
Márvány ajkaim, bejárata annak a barlangnak, ahol a látomások lemondanak a lemondásról,
Az örökkévalóságnak vizes járdái vannak, angyalokat csuknak le részeg repülésért.
Csak magánéletet akarok, hogy elhomályosított illúziót teremthessek magamról.
Nagy reményeit koporsójába helyezték. Hosszú evezői a megbecsülés jelképének kenuja.
Ha a csillagok közé költözöm, továbbítsd a levelemet Isten, Mennyország, Lower East Side.
Túl késő van már ahhoz, hogy ott lent leborotváld és más modern filozófiákhoz is, tegyétek raktárba a büszkeségem.
A Hold túl közel van a családomhoz, és a kráterek télen jéghidegek,
Költözzünk a napra, forró víz, sugárfűtés, különleges színek,
Késmarkolatú kényelem, Isten közelében, közösségi összeolvadás szabadon.
Az eszkimóknak fagyott titkot vannak az orrukban, és az Északi-sarkot is lerövidítették.
Az Utolsó Bölényt elpusztítja egy nukleáris tengeralattjáró, hidrogénnyakkendőket lövöldözve.
Isten a kedvenc diktátorom, még akkor is, ha nem hajlandó szabad választásokat tartani.
Aggódom a lakat miatt, amit ráfestettem.
A hajamat ellepte a rákfű, az anatómiám egyes részei még feltáratlanok.
Nincs több hárfás szeánsz számomra; megyek a pokolba, és hallgatok egy kis finom jazzt.
Hallod a jó hírt, Terry és a kalózok nem is léteznek igazából.
Ha értékeled az istenfélő társaid nyugalmát, ne halj meg templomban.
Minek tönkretenni a szemünket a tévével, alakítsunk ki új országutakat még ma este vacsora után.

Lehet, hogy elvesztett néhány barátot, de Jézus egy vagyont kereshetett volna a vizet borrá változtató mutatványával.
A történelem az egyetlen napló, amit Isten vezet, és valaki a máglyára dobta.
A Hirosimai Nagy Meccs napján. A Hold egy kétszínű áruló.
Az állatok idén tartják az első „Légy kedves az emberekhez” hetet.
A sziámi macskák nem vesznek részt, és Egyiptomban tartják a saját kongresszusukat. A civilizált világ attól tart, hogy megpróbálják visszahelyezni a fáraót a trónra.
Az Isten szerelmére, Hal, verd szét a rádiót. Üsd le őket a gitároddal.

Optika // Legjobban a nőktől féltem

Dovák Anett
Horváth András Dezső:
Legjobban a nőktől féltem

Fotó: A Szerzőtől

Meg sem tudom mondani, hogy mikor volt utoljára olyan, hogy egy könyv ennyiszer mosolyra késztetett volna. Igazi felüdülés, mi több felemelő érzés volt a sok Heatchliff (Emily Brontë: Üvöltő szelek), Alec meg Angel (Thomas Hardy: Egy tiszta nő) után, egy igazi hús-vér férfit kapni; s nem rajta, hanem vele nevetni.

Az egyik titka ennek a regénynek, hogy ezt a vékony mezsgyét, amikor valaki őszinte öniróniával adja ki magát a nagyérdeműnek, miképp tudja úgy tálalni, ne váljon nevetségessé, elbagatelizálttá. Ebben a szerző kiváló arányérzékkel operált. Felmerülhet a kérdés, regény, vagy autofikció? Az autofikció -”kitalált elemekkel színesített önéletrajzi mű”-, ebben az értelmezésben tehát ez a címke is megállja a helyét, hiszen a szerző maga is több helyen nyilatkozta, számos átfedés van a könyv és az élete között.

Tűpontos képet kapunk arról hogy, a mai felszínes, külsőségekre épülő világban egy impozáns férfi is tud esetlen és gátlásos lenni, követhet el bakikat az ágyban, nem sikerülhet neki minden elsőre, sőt van olyan, hogy sokadjára sem.

Nőként rendkívül izgalmas utazás volt úgy belelátni egy férfi fejébe, hogyan és miképp gondolkodik a másik nemről, miben különbözik az ő agya, mondjuk az enyémtől. Azt hiszem nem kevés nő társam nevében elmondhatom, a hétköznapokban is jól jönne egy kézikönyv, egy útmutató a másikhoz, mert amit a külvilágnak mutatunk, az csupán arról szól, hogy megfeleljünk a társadalmi elvárásoknak, miközben a bennünk lakozó valóság teljesen eltérő lehet.

Jó lenne ledönteni a falakat, a tabukat, nem mindig tökéletesnek lenni. Néha legalább merni teret adni annak, hogy hibázhassunk, bukjunk bele feladatokba, anélkül, hogy ezt bélyegként ránkégetve kelljen tovább haladnunk, ebben az amúgy sem könnyen átvészelhető életben.

Horváth András Dezső egy üde színfoltja a kortárs magyar irodalomnak! Ha nő vagy, azért ajánlom ezt a könyvet, hogy végre kapj egy átfogó képet a férfi gondolkodásról, ha pedig az erősebb nemet képviseled, akkor azért, hogy lásd itt van végre valaki, aki kiírta magából azt, amivel te is nap mint nap küzdesz ott a fejedben.

A Legjobban a nőktől féltem összességében egy ígéretes, szórakoztató, ám fontos tartalommal bíró debütáló kötet lett. Sokak számára nyújthat kapaszkodót kiélezett helyzetekben, és segíti a felismerést, mindannyian küzdünk a magunk démonaival, melyek lehet nem is különböznek annyira egymástól, legyél te akár férfi, akár nő.

A jövőbe tekintve pedig remélem, minél több a szerző által jegyzett regényt tudhatok majd a polcomon, melyek megférnek, sőt mi több emelni fogják a magyar kortárs irodalom eddigi színvonalát.




Dovák Anett könyves tartalomgyártó. Lelkes olvasója vagyok a szépirodalomnak és klasszikusoknak, de igyekszem tartani a lépést a magyar/külföldi kortárs irodalommal is. YouTube csatornámra videós, Instagram illetve Moly felületeimre pedig szöveges könyvajánlókat, véleményeket készítek.

Spektrum // Where the River Begins, Bearer of the Wilds, Serenity

Kézdi Silvia
Where the River Begins, Bearer of the Wilds, Serenity

Where the River Begins
/Akril, feszített vászon 50×70 cm/


Bearer of the Wilds
/Akril, feszített vászon 60×80 cm/


Serenity
/Akril, feszített vászon 50×70 cm/




Kézdi Silvia Szlovákiában született, jelenleg Magyarországon él és alkot. Az ihletet a természetből meríti, amely a fotorealisztikustól az absztraktig többféle művészi formában is megjeleníthető. A művészet képes hűen ábrázolni a természetet, valamint absztrakt festményekben meríteni annak formáiból. Saját művészetében mindkét elvet ötvözi, merész, színes struktúrájú festményeket alkotva. 

Kisbetű // Lecke, ESTI SZŐNYEG ALATT

Molnár Krisztina Rita
Lecke

Fotó: Wavrik Gábor

Anya, még egy kicsit
hadd legyek madár,
anya, kalitkába
még egy kicsit ne zárj.

Anya, a lecke ráér,
még annyi dolgom akadt,
még le kell győznöm a sárkányt,
lapul a szekrény alatt.

Téged akar megenni,
nem láttad a kardomat?
Pedig kikészítettem,
épp a sárkány miatt.

Minden éjjel eljön,
de anya, te ne félj,
én megvívok vele,
és levágom fejét.

Jól van, anya, értem,
hogy íráslecke van,
de Zsuzsa néni tudja,
hogy a sárkány fontosabb.

Rásó Attila felolvasásában:


ESTI SZŐNYEG ALATT

Az alkony szürke egén
repül egy nagy szőnyeg.
Szürkéskék a szőnyeg is.
Lehet, hogy eső lesz?

Olyan szép komótosan
közeleg lebegve,
ahogy puha fátyolban
lépeget az este.

Kicsit remeg, vékonyka,
van is, nincs is szőnyeg,
mint fátyol a rózsámon,
amit egy pók szőtt meg.

(Mondhatod, hogy pókháló,
de a háló csapda,
s ki csal csapdába rózsát
direkt, készakarva?)

Most már egész közel jár,
kertünket belepte,
és zenél is, döngicsél,
mintha… énekelne.

Azt hiszem, ez nem eső…
Repülő zenészek
ülnek fönn a szőnyegen,
halkan ők zenélnek.

Ó, már látom! Nem függöny,
nem fátyol, nem szőnyeg!
Ne félj, nem csíp csak dünnyög:
…ezer dalos szúnyog!

Rásó Attila felolvasásában:


Metrum // Húsleves

Lágy Kornél
Húsleves

A stampedli mellett
a papám érintése
látszólagos tétlenség.

A húsleves kimerve,
a doboz tv üvölt.

A félidőben Priskin góljával
vezet Magyarország.

Papám megtöri kanalával
az aranysárga lét,
koccan a kerámia.

A mikrorezgésektől
a tányér szélére tolt, főtt répa
a lében egyre beljebb csúszik.

Óvatosan szürcsölni kezd.
A protézis mentén
eloszlik
ínyén a langyosra hűlt leves.

Elfedi a négy év múlva
kezdődő tályogot.


Lágy Kornél 2004-ben született Pécsett. Jelenleg egyetemi hallgató Budapesten. 2024 óta FISZ tag.

Metrum // 20220620_jpg, volna idő beszélni az amerikai szesztilalomról

Géczi Lajos
20220620_jpg

Nils Frahm: Sunson

az olajfák mögött néztem az Égei tengert
mielőtt bármit mondott volna a jégkása árusa törökül

túl sok kő háttal ül lefelé
én meg úgy teszek mintha nem nézném őket

ilyenkor azt gondolod
a nyár változatlan
nyomatékosított kagylómaradvány
és egy kidobott flakonos üveg

én azóta sem láttam az Égei tengert
neked pedig színtelen izzadságszagod lett


volna idő beszélni az amerikai szesztilalomról

„A csend tele van válaszokkal.” (Hamvas Béla)

és úgy hallgatni a zajt mint aki először találkozik
a csend idegen nyelvével

elmagányosít és túl mélyen van a bordák közt

mégis honnan indulna el a veszteség
szemrehányásból emlékszem

a kezedre mint kora hajnal idején
a csontritkulásról



Géczi Lajos Kaposváron tanult a Zichy Mihály Iparművészeti Szakgimnáziumban, ahol OKJ Dekoratőr szakon végzett, majd a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán szerezte a Festőművész mesterdiplomát. A diploma megszerzésével jelentkezett Képzőművész-tanári szakra szintúgy a Művészeti Karon.

Prizma/Horváth András Dezső

Horváth András Dezső
Legjobban a nőktől féltem
(részlet)

Fotó: Földi Ádám

Néhány héttel később lett egy új matchem Tinderen. Ági huszonnyolc éves volt, és egy vidéki város állatorvosi rendelőjében volt asszisztens. Szép, érzéki szája volt, és a szemei is szépek voltak. Pár napig írogattunk egymásnak, és egész érdekes történeteket mesélt a munkájáról. Műtött már papagájt, lovat és teknőst is. Sok állat meg is harapta A karja folyton tiszta seb volt, mert ő fogta le a kutyákat és a macskákat is, ha probléma volt velük. A beszélgetés elég egyoldalú volt, mert Ági semmit nem kérdezett tőlem. Ez nem zavart, mert néhány nap után elkezdett képeket küldeni magáról. Lefényképezte a lábát a fürdőkádban, a hasát, a nyitott ajkait. Tetszett, amit láttam. Ági nagyon vékony volt, de formás. A térde tetszett a legjobban, külön kértem, hogy küldjön róla képeket.

Aztán egyszer csak írt, hogy a hétvégén meglátogatna. Kitakarítottam a lakást, vettem sört és bort, és beraktam valami zenét a laptopomról. A Bizont bekészítettem a fürdőszobai a polcra, a fogkrém alá. Aztán ittam egy vodkát, hogy megnyugodjak. Leültem az ágy szélére, és vártam.

Csöngettek, odamentem az ajtóhoz és kinyitottam. Ági élőben még jobban nézett ki, mint a képeken. Egy feszes farmernadrágot vett fel, ami nagyon jól mutatott a lábán. Rögtön levette a vastag szövetpulóvert, ami alatt egy egészen apró topot viselt csak. Bejött a szobába, és szétnézett a lakásban.

– De ronda ez a szoba – mondta.

Megkérdeztem, hogy mit kér inni. Elővett a táskájából egy üveg bort, és az asztalra tette.

– Én csak minőségi borokat iszom, úgyhogy inkább hoztam magamnak.

Keresgéltem a konyhaszekrényben, végül találtam egy dugóhúzót. A vége eléggé el volt kopva, alig bírtam beleerőltetni a dugóba. A feléig tudtam csak kihúzni. Aztán rángatni kezdtem. Végül valahogy kijött a dugó, és töltöttem egy pohár bort neki és magamnak is. Sajnos csak vizespoharaim voltak.

– Kicsit igénytelen ez így. Na, mindegy – mondta Ági.

Aztán beszélni kezdett. Mindig lenyűgöztek azok az emberek, akik hosszú távú sportokat űztek. Például gigamaratonokat futottak, vagy átúsztak egy tengert, vagy elbicikliztek Szlovéniából Brazíliába. Ági sportja a beszéd volt. Kitartó volt és megállíthatatlan. Eszméletlen szívóssággal formálta a szavakat, szinte levegőt sem vett közöttük. Észrevettem, hogy nem rám néz, hanem egy pontra a fejem fölött úgy öt centivel. A történetek főként arról szóltak, hogy Ágit folyamatosan férfiak hadserege rohamozta. Szerelmes volt belé egy Zenész, aki minden este felhívta Ágit telefonon, és órákig beszélgettek. A Zenészt én is ismertem, Bálint egyik régi barátja volt. Ági szerint gyakran telefonszexeltek is.

– Ha csak a hangomat meghallja, már feláll a farka – mondta Ági, és álmodozva elnézett a fejem fölött.

Ittam egy korty bort. Tényleg nem volt rossz, bár én vörösbort csak kajához ittam, mert nagyon felcsapta a gyomorsavamat, amitől mindig felpuffadtam. Éreztem, hogy a beleimben gyűlni kezd a metán. Ági most váltott: a volt barátjáról kezdett mesélni, aki fotós volt. Mindenféle különleges helyeken fotózott: gleccsereken, hegyeken, sivatagokban meg lakatlan szigeteken. De a fő múzsája Ági volt. A fotós rengeteg meztelen képet készített róla, amiket huszonhét országban állítottak ki.

– Azt mondta, hogy olyan kecses a testem, mint a Grand Canyon vonalai.

Felálltam, bementem a fürdőszobába. Megnyitottam a csapot, és próbáltam olyan halkan fingani, ahogy csak tudtam. Az elején sikerült, de a vége olyan lett, mint amikor belefújnak egy rozsdás trombitába. Egy kicsit még engedtem a vizet, aztán visszamentem a szobába. Ági álmodozva nézte ugyanazt a pontot a falon, és mosolygott. Aztán hirtelen rám nézett. Aznap este először.

– Megnéztem a filmedet tegnap – mondta.

– És hogy tetszett?

– Soha életemben nem láttam ilyen szar filmet.

Aztán nevetett egyet. Aznap este először.

– Amúgy én is szoktam írogatni – mondta.

Rövid történet következett egy Híres Íróról, aki szintén szerelmes volt Ágiba.

– Tudod, jó érzés volt, hogy olyan tehetségesnek tart. Szerinte írnom kéne, minél többet. Csak nem tudom eldönteni, hogy regényt írjak, vagy maradjak a verseknél.

Megittam az utolsó korty boromat, aztán felálltam, odaléptem Ágihoz, és megcsókoltam. Visszacsókolt, és egyből megfogta a farkamat is. Kicsit féltem, hogy kicsinek fogja találni, de csendben maradt. Ezen meglepődtem. Smároltunk egy darabig.

– Pisilek és jövök – mondta aztán.

Ahogy becsukta a fürdőszoba ajtaját, kivettem a pénztárcámból a tartalék Bizont. Betoltam a felét, a másik felét belecsorgattam a mosogatóba, engedtem rá egy kis vizet, aztán ittam egy-két kortyot. Kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és Ági jött ki rajta. Nem volt rajta ruha, csak egy body. Elég jól nézett ki. Végigfeküdt az ágyon, és a plafont nézte.

– Ez volt a barátom kedvenc bodyja – mondta.

Odamentem hozzá, fölé hajoltam és megcsókoltam. Most is úgy csókolt vissza, mintha az élete múlna rajta. Lefejtettem róla a bodyt, és bedugtam a fejemet a combjai közé. A csiklóján kezdtem dolgozni, óvatosan és finoman.

– Hát, biztos nem tudsz úgy kinyalni, mint ő – hallottam a fejem fölül.

Tovább dolgoztam. A csiklója teljesen megtelt vérrel: hatalmas volt. Ági nyögdécselni kezdett.

– A volt barátom mindig bedugta az ujját is – lihegte Ági.

Csak az döfködi az ujját egy pinába, akinek a nyelve parafából van. Körözni kezdtem Ági csiklója körül, egyre gyorsabban. Remegni kezdett a combja.

– Most éppen Indiában van, és a Dalai Lámát fotózza – mondta Ági, majd egy hatalmasat sikoltott.

A combjaival még pár másodpercig a fejemet szorította, alig kaptam levegőt. Aztán végre elengedett. Kihúztam a fejemet, levettem a pólómat, a nadrágomat és az alsógatyámat. Ági végignézett a testemen. Aztán a kezeivel benyúlt a combjai alá, és felhúzta a lábait egészen a nyakáig. Fölé tenyereltem, és egy perc múlva már benne is voltam. Nagyon furcsa érzés volt. Tudtam, hogy benne vagyok. Mégis alig éreztem valamit. Hihetetlenül tág volt. Mintha egy fakarddal hadonásztam volna a Hortobágyon. Ági átkulcsolta a nyakamat, és a fülembe suttogott.

– És minden vasárnap reggel együtt olvastuk a verseimet.

Izzadtam, és a szívem egyre gyorsabban vert. Lehet, hogy megromlott a Bizon. Féltem, hogy szívrohamot kapok. Próbáltam valami szexi dologra gondolni. Elképzeltem, hogy Maja fekszik alattam, és most szeretkezünk először. Éreztem, hogy közel vagyok. Aztán eltelt megint pár perc. Végül lefordultam Ágiról. Ránéztem: mosolyogva bámulta a plafont. Aztán hirtelen felült, és rám nézett.

– Csodálatosan tudok szopni – mondta.

Elém térdelt, és megfogta a kezével a farkamat. Aztán a bőrt tövig lehúzta. Egy pillanatra elment a látásom, annyira fájt.

Kinyitottam a szemem. Ági még lejjebb húzta a bőrt a húson, mintha ketté akarna szakítani egy nejlonszatyrot. Aztán kidugta a nyelvét, és böködni kezdte vele a farkam végét. Égő érzés hasított az ágyékomba. A szemem előtt fehér fények villogtak.

Szerencsém volt, nem ájultam el. Felültem, megfogtam Ági fejét, és lehúztam a farkamról.

– Bocs, csak annyira szexi vagy, hogy nem akarok még elélvezni – mondtam.

– Igen, a barátom is mindig azt akarta, hogy minél tovább tartson.

Ági egy gyors mozdulattal fölöttem termett, és rám ült. Mozogni kezdett. Pontosabban nem mozogni, hanem örvényleni. A karját a feje körül lóbálta, a fejét hátraszegte. Az ágyékát egyre magasabbra emelte, majd jól odacsapta az enyémhez. Rettegtem, hogy eltöri a farkam, de nem mertem szólni. Meg nem is volt értelme. Valószínűleg nem hallotta volna meg. Aztán egyszer csak felsikoltott, még egyszer fellendítette a karjait, aztán leszállt rólam.

– Felolvasom néhány versemet. Szerintem zseniálisak – mondta, majd kimászott az ágyból, és kotorászni kezdett a táskájában.

Ági leült a székbe, és olvasni kezdte a verseit. Behunytam a szememet. Arra gondoltam, hogy a csillagászok és a geológusok számításai alapján nagyjából hetvenmillió évente történik egy Nagy Kihalás. Ilyenkor vagy a Föld pályája billen meg, vagy pedig egy meteor csapódik a bolygóba. A földi élet kilencven százaléka kipusztul, és szinte minden elölről kezdődik. A meteorok után évezredeken keresztül tart a nukleáris tél. A levegő megtelik mérgező anyagokkal, az eget beborítja a törmelék, a nap sugarai nem érik el a felszínt. Kihűlnek a tengerek, kiszáradnak az erdők.

Amerre csak néztem, sötétséget és pusztulást láttam. Minden halott volt. A tölgyfa elszáradt és megfagyott. Egyetlen ágán a mókus ült. Kis teste porszáraz volt. Gyönge karjaival az ágba kapaszkodott. De mintha még mozgott volna. Aztán az ág leszakadt, és a mélybe hullott. Éreztem, ahogy az arcomon folynak lefelé a könnyek. Valahonnan távolról Ági hangja szólt. Ott ült a fa alatt, és nagyon hangosan verseket olvasott. Hirtelen felriadtam. Megtöröltem az arcomat.

– Igen, mások is el szokták sírni magukat rajta. Nagyon erős sorok – mondta Ági.

Aztán elrakta a telefonját és öltözni kezdett. Felültem az ágyon. Ági felvette a nadrágját és a topját.

– Figyelj, tudom, hogy most szerelmes vagy. De nekem ez csak ennyi volt. Bocsi – mondta.

Bólintottam. Ági az ajtóhoz lépett, aztán kiment rajta. Hallottam, ahogy lefelé megy a lépcsőn. Felálltam, az ablakhoz léptem. A fa még megvolt. Az égen világított a Hold. Néhány madár hangját hallottam. Egy robogó ment el a ház előtt. Még éltünk. Mi voltunk a túlélők.


Megjelent: Horváth András Dezső: Legjobban a nőktől féltem, Leányvállalat, Budapest, 2023, 312 old.


Metrum // CALLCENTER TÉL

Rostás Mihály
CALLCENTER TÉL

a kapcsolatfelvétel során apró kattanásból
ismerem fel a faxot

hallgat az ország éppen vár
mint egy új határidőnapló

a látóidegek pixeleket izgatnak

meghalt egy ügyfelem
onnan tudom hogy nem viselte jól
amikor hívtam

a megtakarítási lehetőségek csak
harminc felett érdekesek

ha benne van egy amputáció lehetősége
minden kapcsolat elharapja magát

a zárójelentésben kiderül hogy
az agyi elváltozás egy
orrba helyezett tampon
minden mehet tovább

amióta Zakar Mihályként köszönök
Rostás helyett
több ügyfelet szerzek

hallom a faxot megnyugszom

egyik óráról a másikra üdvözlömről
estére váltok
majd csend

az ország pont annyi időre
hallgat meg
hogy elküldjön az anyámba

napi háromszáznyolcvan alkalommal


Rostás Mihály 2000. október 27-én született Siófokon, egy somogyi faluban töltötte a gyerekkorát. A középiskolát Kaposváron kezdte el, de onnan 16 évesen hanyagsága miatt kirúgták. Versírással komolyabban 2018 őszén kezdett el foglalkozni, autodidakta módon. Műveiben a munkahelyi élményeit veti papírra. Azóta befejezte a középiskolát. Budapesten él.

Prizma/Nádasdy Ádám

Nádasdy Ádám
TŰLEVELEKET TARTALMAZ

Fotó: forrás

Ott az is én voltam, tényszerűen?
Velem történt meg, számolatlanul
fatörzsnek támaszkodva, nézelődve?
Ott is voltam meg nem is, a harisnyám
tűleveleket tartalmaz. Legyőzve
vagy diadallal jöttem el? Ha tudnám.
Gyötrelmes dolgok jönnek föl: a hányás,
azzal határos az emlékezés.
Hajamban egy-egy termés, lenn a földön
az újság, vizes lett, már nem veszem föl.
De mégis: nem sáros, csak fű-vizes.
Nincs rovat, melybe bekönyvelhetem
a csömört, józanság reflektorát.
Szedegessük a tűleveleket.


EGYSÉGES KERETBEN

Minden ketyeg. Az agyam egy nagy óra,
mutatná. Nem kell. Minden hülyeséget
meg akar mérni, egységes keretben
rögzíteni, jó lesz valamire.
Pedig a ketyegésből is világos:
nincs pihenő, nincs lépcsőforduló.
A sírokat is ritkán, ímmel-ámmal
söpröm, ott is ketyeg, na persze így
nem várhatom, hogy az enyémet is.
A szobám majd jó lesz valamire,
eredetileg gyerekszoba volt,
talán azért perceg benne az élet,
halványan hallható gyerekzsivaj,
egységes keretben rögzíthetetlen.
Persze a ketyegés nem homokóra.
Naponta változik az attitűd,
kidől-bedől, grundmenti fapalánk.


PÁR HÉTIG OTT

Párizs térképe volt az ágy mögött,
hatalmas, részletes. Semmire nem jó.
Emlék, hogy egyszer kint járt. Még leginkább
a külvárosokat tudtam kivenni,
ahogy ott feküdtem, többször, pucéran.
Ha kérdeztem, látszott a fájdalom,
ahogy mesélt a városról, levegőt
szívott magába, élt pár hétig ott,
tudott is franciául. Azt kerülte,
hogy volt-e benne szerelem. Naná,
szerelem volt az egész, utcahosszak,
átjáróházak, metróállomás.
Irigyen hallgattam, kis kárörömmel.
A fenekem Dél-Párizshoz tapadt.




Metrum // vér és verejték

Rieder Anna Róza
vér és verejték

„a műtő titokzatossága
több tényező eredménye
első és legfontosabb sajátossága
természetesen a főszereplő személyéből adódik
ő az ember
aki betegen idekerül

mit mókolsz még
a szívemben
mint nagyapám a garázsban
mikor rég mindenki őt várta odafenn?
nem akarsz nyaralni menni?

nagyon fontos hogy megértsük
mit élnek át a műtétre várakozó emberek
mit éreznek mi van a fejükben

bár tudom feléd ahol
úgy nyílnak és záródnak a sebek
akár az ajtók
kevés a szabadság
időd nagy részét
ablaktalan termekben töltöd
mesterséges fények alatt
én meg zörgő chipszes zacskóban rekedt
bogár vagyok ha felnyitnád
visítanék vidd ki innét
sejtem milyen lehet órákat állni a műtőasztalnál
bekrepált légkondi alatt
hogyan ül meg a kipárolgás
a maszk fölött a szemüvegen

a műtőben nincs szerepcsere

te vért én verejtéket fakasztok

valamilyen mértékben végzetszerű
hogy valaki műtős lesz

ami felvet további kérdéseket pl.
ha találkozna szemeink
kölcsönösen gyanított világa
abból milyen nedv fakadna?

a műtét előtt van egy kötelező kommunikációs rész
ilyenkor megkérdezzük a beteg nevét
ennek a kérdésnek betegvédelmi okai vannak
mégis nagyon szimbolikus egyben”

nem volna szimbolikus
ha a végén
megkérdezném a te nevedet?




A dőlt betűs részek szó szerinti idézetek A műtő titokzatos világa c. PR interjúból: https://ewicare.com/a-muto-titokzatos-vilaga/ 

Rieder Anna Róza (1999) verseket ír, első kötete Fehér nyár címmel, chapbook formátumban jelent meg.


Impresszum:

Főszerkesztők: Forray Péter, Lágy Kornél
Szerkesztő, Korrektor: Dezső Kata
Elérhetőség: kaleidoszkop.folyoirat@gmail.com

Rovatvezetők:
Figyelő – Horváth Máté
Prizma – Dezső Kata
Metrum (Líra) – Bánfi Veronika, Rostás Mihály
Epicentrum (Próza) – Bandicz Bálint Barnabás, Dubán Kitti, Forray Péter
Novum / Optika – Király Csenge Katica, Tóth Alíz
Film – Bányász Dorka Zsófia
Színház – Cseh Sára
Zene – Szalai Mariann
Spektrum (Képzőművészet) – Géczi Lajos, Kovács Attila

Munkatársak: Györei Attila Zsombor, Molnár Boglárka
Illusztráció: Bulla Liza, Hajdú Lilla Réka, Kovács Attila (Axorthum)


A Kaleidoszkóp irodalmi és művészeti folyóirat
Kiadó: Lágy Kornél
Székhely: 1055. Budapest, Szemere utca 8.
Kiadásért felelős személy: Lágy Kornél
Felelős szerkesztő: Forray Péter
Elérhetőségek: +36704050460, kaleidoszkop.folyoirat@gmail.com
ISSN: 3094-466X

Ha támogatnál minket, Patreon oldalunkon keresztül ezt megteheted!