Biró Zsombor Aurél
Egy másik férfi legszebb éjszakája
Vajon mit csinálhatott vele az a Másik Nő, erre gondol, miközben nézi, ahogy görnyedten szerencsétlenkedek a lakáskulcsommal, meg arra, hogy szinte rám se lehet ismerni, annyira megváltoztam az elmúlt kilenc hónapban, mintha kifogytam volna a saját testemből, olyan vézna vagyok, és a körmöm is le van rágva tövig, ő egyáltalán nem így emlékezett rám, ez jár a fejében, ahogy belép utánam a lakásomba, ami kilenc hónappal ezelőtt még a lakásunk volt, de nem kérdez semmit, csak leül csendben a kanapéra, egyetlen mondat sem hagyja el a száját, mert tudja, hogy úgyis el fogom neki mesélni a történetet az elejétől a végéig, hiszen mi másért hívtam volna őt ide, ebbe a precízen kitakarított, dohszagú szuterénbe kedd éjszaka tizenegy harminckor, a születésnapomon, alig tíz perccel azután, hogy a Másik Nő hazajött Svédországból, és bejelentette nekem, hogy lefeküdt odakint egy Másik Férfival, az első adandó alkalommal megbaszatta magát a feketeöves ribanc, egész pontosan így fogalmazok a Nőnek, miközben leülök mellé a kanapéra, és ő nem szól rám, hogy ne mondjak ilyet, megértően bólogat, még helyesel is néha, mert nem is az én mondatomat hallja, ez egy pszichopata kurva, ismételgetem neki, de az ő fülébe csak annyi jut el, hogy ezek szerint végre valahára én is belátom, nekünk kilenc hónappal ezelőtt nem szakítani, hanem összeházasodni kellett volna, pedig máskor egy-egy ilyen komolyabb ribancozásért minimum kapnék tőle valami kis fejmosást, és hát most aztán tényleg nem fogom vissza magam, a legmagasabb fordulatszámon pörgetem a nőgyűlöletet, szinte én is megrémülök, olyan erővel fröcsög ki belőlem a férfibánat, három hetet se bírt ki, máris beütött neki a faszhiány, mondjuk nem tudom, mit vártam, anyám is megmondta, hogy fussak, amíg lehet, mert ez a picsa hosszútávú szeretetre alkalmatlan, olyan fajta ez, hogy megrágja a férfiakat, aztán kiköpi őket, egy kapcsolatot az ilyen csak megnyerni tud, vagy elveszíteni legfeljebb, de megőrizni, hát azt soha, ilyen monológokat hadarok most a Nőnek, azt viszont nem teszem hozzá a történethez, hogy róla mit mondott az anyám még annak idején, na, hát akkor ez legyen az, kisfiam, amelyikre vigyázol, mert ha én ezt kimondanám, akkor azt is be kellene ismernem, hogy a szakításunk kilenc hónappal ezelőtt tényleg életem legbeláthatóbb hibája volt, hiszen könyöröghettem volna, lehetett volna úgy is dönteni, hogy addig kiabálom a Nő nevét, amíg vissza nem jön hozzám, de én csak álltam a lakásom ajtajában, ami akkor még a lakásunk volt, és néztem, ahogy kilép az életemből a lépcsőház kapuján át, és ha ezt én most mind beismerném, akkor ebből a beismerésből már logikusan következne, hogy a hosszútávú szeretetre én magam is alkalmatlan vagyok, úgyhogy inkább szidom tovább a Másik Nőt, és a Nő türelmesen hallgat engem, nem szól közbe, pedig arról a valakiről beszélek most neki, aki miatt néhány hónappal ezelőtt megpróbálta megölni magát, na jó, ez így azért túlzás, mert hát nem miatta, igazából nyilván nem miatta nyelte le azt a maréknyi altatót, és a bűntudatkeltő búcsúlevélbe se miatta kezdett bele, hanem azért, mert úgy néztem a Másik Nőre abban az Insta-sztoriban, hogy ő rögtön tudta, ez nemcsak valami futó kaland, amolyan búfelejtő, poszt-szakítós kúrogatás, nem, ez már egy másik történet kezdete, és ha az én életemben elkezdődött egy másik történet, abból logikusan következik, hogy a mi történetünk végérvényesen lezárult, felkerült a pont az utolsó mondatunkra, és az a pont már soha nem fog visszaváltozni vesszővé, hát ez az, amit a Nő abban a pillanatban kénytelen volt belátni, ezért kereste elő a lejárt altatókat, az pedig tényleg csak a szerencse kérdése, hogy a teraszra ült ki megírni azt a búcsúlevelet, így amikor eleredt az eső, eszébe jutott, hogy el fognak ázni a szárítón a ruhák, köztük az a mély dekoltázsos, feszülős bosszúdressz is, amiben majd egyszer, úgy tervezte, véletlenül szembejön velünk az utcán, azért azt még be kéne vigyem, mielőtt meghalok, nehogy vizes legyen, erre gondolt akkor, és hirtelen felnevetett, mert megértette, hogy nem ér ennyit ez az egész, ez a Férfi meg ez a Másik Nő, szerelmi bánatból öngyilkosnak lenni amúgy is elég ciki, főleg, ha még azt is lehet tudni előre, hogy a halálodból soha nem lesz irodalom, hiszen egy novellát is alig tesz ki a történet, két mondatban összefoglalható az egész, van az egyik szereplő, a Férfi, és van a másik, a Nő, akivel öt éven át minden reggel egymás mellett ébredtünk egy budai szuterénben a zebracsíkos takaróba csavarodva, és van még rajtunk kívül a Másik Nő, akit később ugyanezzel a zebracsíkos huzattal takartam be esténként, igazából ennyi a sztori, egy kis hétköznapi fájdalom, egy kis közhelyes megalázottság, amit kizárólag úgy lehet megúszni, ha soha nem hagyja magát szerelembe esni az ember, csak hát a Nő ezt nem így érezte, amikor meglátta azt a bizonyos Insta-sztorit, a Másik Nő mosolyát, az átlátszó fogszabályzót az ínye alatt meg a tekintetét, amit rajtam felejtett egy fotó erejéig, nem volt abban a fájdalomban semmi hétköznapi, elviselhetetlennek tűnt inkább, de annyira, hogy odaszögezte a testét az ágyhoz, megadta magát az összes végtagja, magzatpózban feküdt napokig a földre terített matracon, és újra meg újra megnyitotta azt a screenshotot, miközben azon gondolkozott, hogyan tudna engem visszabántani, hogyan tudná visszaadni nekem azt a szorító, semmihez se hasonlítható érzést, hogy nem vagy elég, és nemcsak, hogy soha nem is leszel, soha nem is voltál, hiszen akire lecseréltek, különlegesebb nálad, hát valami ilyesmire gondolt a Nő, amikor kiült a teraszra azzal a maréknyi altatóval, és izzadt a tenyere, miközben négyszer is újrafogalmazta a búcsúlevelet, amit végül nem küldött el, ahogy nem küldött el aznap este semmi mást se, nem köszönt el tőlem valami sejtelmes félmondattal és nem hívott fel, hogy jöjjek, mentsem meg, jövök, persze, hogy jövök, mondta nekem a telefonba ma este, mert én viszont felhívtam őt, a Bartókon gyalogoltam, szörcsögött a talpam alatt a barnás hólé, néztem a szembejövő férfiakat, és semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy igen, ezek mind meg tudnák baszni a Másik Nőt, szakállas, ballonkabátos, ennek se mondana nemet, kopasz, alacsony, ennek is hagyná, hogy letérdeltesse, kövér, kordzakós, ennek is szerelmet vallana az első orgazmus után, és a telefonomat is csak azért vettem elő, hogy kiszakadjak végre a fejemből, de ott is a Másik Nőt láttam, az arcát a képernyő sarkán a Messenger-buborékban, nem kell félni, ez volt az utolsó üzenet, amit írtam neki, nem fog lezuhanni a gép, délután négykor küldtem el, aztán nekiláttam eltüntetni a háromhetes agglegénylét nyomait a lakásból, felhúztam a frissen mosott, zebracsíkos takaróhuzatot, elmosogattam a kedvenc bögréjét, csináltam helyet a szekrényben a ruháinak, majd megborotválkoztam, de a bajszomat meghagytam a kedvéért, és végül elmentem a Sparba rizstejet venni, hogy ne kelljen feketén innia reggel a kávét, csak ezután indultam el abba a húslevesszagú, szentimrevárosi kocsmába, ahova megbeszéltük a születésnapi randit, itt vártam a Másik Nőt, akit három héttel azelőtt láttam utoljára, és aki mégis úgy sétált be az ajtón, mintha éppen csak egy cigire lépett volna ki az életemből, búzasört rendeltünk, a hátunk mögött élőzene szólt, olyan hangosan játszott az a névtelen zenekar, hogy a Másik Nő kénytelen volt odahajolni az arcomhoz, a szeme néhány centire a szememtől, így tette meg a bejelentését, lefeküdtem valakivel odakint, mondta, én pedig próbáltam a következő kortyot is ugyanúgy lenyelni, mint az előzőt, mert tudtam, erre a mondatra most reakciót adni nem szabad, minden erőmmel koncentráltam, hogy a lehető legüresebb maradjon a tekintetem és a fejem is, hogy ne képzeljek magam elé semmit, főleg ne egy Másik Férfit, egy negyvenes, svéd cégvezetőt, aki különlegesebb nálam, csak hát nem bírtam megállítani a képeket, jöttek és jöttek, láttam a Másik Nőt, ahogy táncol a szórakozóhelyen, meg az átlátszó fogszabályzót az ínye alatt, ahogy mosolyogva húzza magával a kék fény közepére a Másik Férfit, és pontosan ugyanazt a nézést adja neki, miközben a csípőjét mozgatja a zenére, amit nekem is adott mindig, aztán felfelé menet a hotelszobába szándékosan megelőzi őt, hogy a lépcsőfordulóban hátrapillanthasson, és elkaphassa a Másik Férfi tekintetét a seggén, biztos az ő fülébe is belezihálta, hogy a tied vagyok, azt csinálsz velem, amit akarsz, és akkor, erre a gondolatra eltűnik a szentimrevárosi kocsma, nincs élőzene, nincs búzasör, nincsen már semmi, csak az elhatározás, hogy nem maradok egyedül ezzel a fájdalommal, vissza fogom bántani a Másik Nőt, de nem is döntés kérdése ez igazából, mert nem én ülök már itt ezen a széken, egy rakás életösztön markolja a kezemmel a söröskorsót, és ez a két lábon járó túlélési vágy helyettem is érti, hogy ezt a kapcsolatot megőrizni már nem lehet, itt egyetlen kérdés maradt, hogy ki fog győzni, én is basztam egyet, ne aggódj, majdnem kicsúszik a számon ez a mondat abban a három másodpercnyi csendben, ami a Másik Nő vallomása után elnyúlik köztünk, de még időben elkapom ezt a gyenge hazugságot, mert tudom, hogy ha az ember csak úgy baszik egyet, az bőven nem elég bántó azután, hogy vele már megtették ugyanezt, ide több kell, valami durvább, kegyetlenebb hazugság, nekem valaki konkrétat kell megbasznom, akinek a megbaszása valódi tartalommal bír, egy ismerőst mondjuk, a közös történetünk egy szereplőjét, a szőke színésznőt, akire azt mondtam egyszer, hogy jó lenne vele dolgozni, vagy a göndör hajú forgatókönyvírólányt, akivel filmet fejlesztünk épp, és akire a Másik Nő mindig halálosan féltékeny volt, de nem, ezt az ötletet is elvetem abban a három másodpercnyi csendben, mert tudom, hogy a Másik Nő tudja, hogy igazából nem vonzódom ahhoz a forgatókönyvírólányhoz, ebből pedig logikusan következik, hogy a megbaszása valójában csak az ő bántásáról szólna, és ha a bántásnak kizárólag a bántás a célja, ha nincs mögötte semmi a vágyon kívül, hogy fájdalmat okozzunk, akkor már nem is igazi bántás, csak szánalmas vergődés, én is lefeküdtem valakivel, szólalok meg végül, amikor kiérlelődik bennem a megfelelő hazugság, vele, kérdezi a Másik Nő halkan, szinte suttogva, és nekem ettől a remegéstől megjön az erő a hangomba, igen, vele, viszem be a kegyelemdöfést, pedig nem olyan extrás hazugság ez se, de a győzelemhez éppen elég, a Másik Nő rámarkol az asztal szélére, mintha kapaszkodna, és megrándul a szemöldöke, a döntéseink minket minősítenek, nem a másikat, mondja nekem a Nő a telefonba, amikor felhívom őt tíz perccel később a Bartókról, hogy zokogva elhadarjam, meg lettem csalva, és ő nem rakja rám a telefont, türelmesen hallgatja a számból kiömlő szégyent, ottmarad velem a vonalban, pedig azt is beismerem neki, hogy a győzelem érdekében felhasználtam a nevét a Másik Nő bántására, ha nem hagyod abba a hisztit, le foglak tenni, csak ennyit felel, meg hogy jön, persze, hogy jön, hogyne jönne, hiszen szeret, nem úgy, mint régen, nyilván nem, egy kicsit már máshogy, vagyis hát igazából lehet, hogy mégis úgy, mindenesetre valahogy biztosan, bár nem nagyon világos, hogy mit jelenthet még ez a szó öt év, kilenc hónap és egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után, de azt már nem teszi hozzá, hogy valójában miért jön, hogy igazából hónapok óta készül erre az éjszakára, mert tudta, hogy egyszer fel fogom még hívni, a férfiak mindig visszajönnek, az összes valamirevaló nő tisztában van ezzel, három nap, egy hét vagy tíz év, nem számít, előbb-utóbb megcsörren a telefon, és ott lesz a vonal végén egy megrepedt kőszikla, aki vissza akarja kapni, amit eldobott magától, mert megrágta, aztán kiköpte őt egy másik nő, és a Nő úgy képzeli, hogy amikor majd befut ez a hívás, ő éppen a lábát fogja borotválni egy másik férfi kedvéért, derékra csavart törölközővel, papucsban csattog ki a nappaliba a telefon rezgésére, és nem siet, mert tudja, hogy én hívom, érzi valahol a gyomrában, ráérősen lép oda a mobilhoz, elégedetten nézi a nevem a képernyőn, hagyja még szólni négy-öt másodpercig, mielőtt beleköszön a vonalba, és valami boldogságfélét érez, ahogy határozottan nemet mond a könyörgésemre, ez lesz élete legszebb éjszakája, így képzeli, csak hát amikor tényleg megjön a hívás, és ő tényleg meghallja a hangomat, valahogy mégis az jön ki a száján, hogy jön, persze, hogy jön, és most itt ül hajnali kettőkor az ágyam szélén, figyelj, ha te most egy bosszúszextől jobban éreznéd magad, akkor persze, lehet róla szó, mondja, és ahogy kiejti ezeket a szavakat, arra gondolok, talán itt van a pillanatunk, talán ebben a bosszúszexnek becézett szánalomdugásban megtörténik valami, amitől a közös történetünk végére kirakott pont újra vesszővé változhat, csak hát ő nem erre gondol, az ő fejében egész más dolgok járnak, látom a tekintetén, hogy nem ébredünk mi már egymás mellett soha, mert bosszúszexelni ő azzal a másik férfival akarna, aki az emlékeiben élt, de az a férfi nincs sehol, csak a maradványa ül most itt mellette az ágyon, és ezt a fiúcskát neki még bántani sincs szíve, na, hát itt van a történeted, te gyenge fasz, fut át az agyamon, miközben csukott szemmel beleeresztem magam ebbe a részvétszagú ölelésbe, néhány óra alatt végleg elveszíteni a Nőt és a Másik Nőt, ez már teljesítmény, ennek azért tényleg van sportértéke, és tudom, ő is erre gondol, amikor utoljára magához szorít, hogy ezt a sztorit muszáj lesz megírni, összeszedni minden papírra kívánkozó mondatot, kikaparni belőlem meg a Másik Nőből az összes anyagot, de az is lehet, hogy mindez most eszébe se jut, talán nem gondol egyáltalán semmire, miközben belefúrja az arcát a nyakamba, legfeljebb arra, hogy ennek az éjszakának győztese nincsen.
Megjelent: Prae folyóirat – 2024/2. lapszám