Kaleidoszkóp

Hogy a koliba nem mentem vissza időben, még a kimenőm lejárta előtt és, hogy kinn töltöttem az éjszakát, az egy dolog. De a hiányzást, az ismert okokból nem engedhettem meg magamnak. Pedig aztán reggelre már eléggé kész voltam, képzelhetitek. Először is: egyáltalán nem túlzok, mikor azt mondom, hogy végig táncoltam az éjszakát. A szó szoros értelmében így történt. Jóval azután is, hogy a telefonom lemerült. És ráadásul, ahogy egyre jobban kimerültem, nem, hogy lelassítottam volna, hanem épp ellenkezőleg. Még jobban ugráltam és még jobban éreztem magam. A ruhám teljesen átázott az izzadságtól. Egy ponton túl gyakorlatilag csuromvizes voltam és hosszú, fekete árnyékként terpeszkedett egy nagy folt a pólóm hátulján. Merthogy a kardigánom is levettem viszonylag hamar. Naná, hogy tüdőgyulladást kaptam de erre még visszatérek.

Ezen kívül a fejem is rohadtul hasogatott az estiek miatt. Egyébként van egy különleges képességem: akkor is másnapos vagyok ha be se rúgtam előzőleg. Ez persze erre a mostani esetre nem érvényes, hisz minden létező oka megvolt a fejemnek arra, hogy fájjon. De ha csak egy sört iszok meg egy délután, másnap akkor is fáj a fejem. Pedig még csak be se csiccsentettem. Ki érti ezt? Na mindegy, valamit valamiért gondolom. Egyébként meg soha nincsen szerencsém. Ha rendesen be is rúgok, akkor gyakorlatilag egy személyes, belső apokalipszist élek meg másnap. És ehhez jön még a tánc és a meghűlés… minek részletezzem? Cefetül voltam, már kora hajnalban.

Visszamentem a koliba és lefürödtem – hideg vízben. Ez jó hülye ötlet volt, de addigra úgy voltam vele, hogy ha így is úgy is beteg leszek, akkor legalább kiélvezem a dolgot. Merthogy amikor beértem az épületbe, könnyed, ruganyos tempóban, mint egy egyszemélyes zombiapokalipszis – még mindig nagyban ömlött rólam a víz. Ráadásul a kardigánom is felvettem, hogy meg ne szóljanak a vérfolt miatt. Na persze így is megszóltak, mert vérfolt ide vagy oda, anélkül is épp elég érdekes látványt nyújthattam. Ezen felül rohadtul büdös is voltam, szóval értitek. Leszólítottak többen is. Volt aki csak gúnyolódott és volt pár arc aki a hogylétem felől érdeklődött. Az egyik tanár mindenképpen segíteni akart valahogy tettlegesen is a szép szavak mellett. Meg volt róla győződve, hogy valaki megvert engem. Azazhogy nem is megvert, hanem a szó szoros értelmében elpusztította a testem és most egy darab szar csak a porhüvely amiben vánszorgok. Ami a feltevés végét illeti, abban volt igazság bőven, a többit nem kommentálom. Mindenkit elhajtottam a picsába – kit kedvesen, már amennyire az erőmből tellett abban a helyzetben, kit nyersebben. Nem akartam halogatni a nap kezdését. Gondoltam rá, hogy fürdés után ledőlök egy órára vagy valami – de az csak nehezebbé tette volna az egészet. Egyébként is kész tervem volt addigra.

Úgy döntöttem, hogy délután hazamegyek és másnap a hajnali busszal jövök vissza. Így nem hiányzom a suliból és kényelmesen beérek, késés nélkül az első órára. A csoportvezetőm megengedő lesz – csak rám kell néznie, hogy ne akarjon senki közelében tudni. A hülye is észrevette volna abban az állapotomban, hogy egy két lábon járó hulla vagyok. Na igen. Az eksztázis mindig megbosszulja önmagát. Minden jó bulinak ára van, ez csak világos. Még az én számomra is, pedig nekem egész eddigi életemben csak egyetlenegy buliban volt részem. De ezek alapigazságok, szívleljétek meg amit mondok nektek. Hasznos tanács az életre. Persze most joggal vetődhet fel bennetek a kérdés, hogy miért nem akartam a koliban aludni, az órák után. Miért vállalok ennyi macerát csak azért, hogy otthon pihenhessem ki a tegnap este fáradalmait? Nos, akiben ez a kérdés komolyan gyökeret vert, az sosem volt kollégista. És az még hagyján, hogy a testemnek pihenésre van szüksége – de lekileg és szellemileg is fel kell töltődnöm, már amennyire ez esetemben lehetséges. Nem vagyok jó az ilyesmiben. Lelkileg és szellemileg is takaréklángon égek. Jobb napokon.

A hideg zuhany kellemesen lehűtötte a testem – így télen. Azután átöltöztem, vettem két kávét a büfében, majd az udvarban bevertem egyiket a másik után és elszívtam egy szál cigit. Újabb nap a paradicsomban.

A bevitt koffein körülbelül az első óra feléig tartott ki. A holtpontot a harmadik óra után értem el de addig egy kibaszott pokoljárás volt a napom. Utána se lett sokkal fényesebb, ne értsetek félre, de előtte – nem is tudom hogyan írjam le nektek. Minden pislogás életveszélyesnek hatott. Még az kéne, hogy elaludjak órán, pár napra rá, hogy Zacsi lehordott. Sőt, mondok jobbat: még csak az kéne, hogy Zacsi behívasson magához mikor ilyen állapotban vagyok. Így is vékony jégen táncoltam. Sejtettem, hogy a kolis nevelők úgyis értesítik a tisztelt igazgató urat a kis kilengésemről és a rejtélyes, viharvert állapotomról. De azzal is tisztában voltam, hogy Zacsi leszarja a kolit és annak ügyes bajos dolgait. Sőt, arra apelláltam, hogy ez az egész még hízeleg is majd az egójának, hogy ilyen állapotban bejövök a suliba – míg a koliba nem. Lefogadom, hogy ő kelne először a védelmemre egy vitában, mert úgy érzi, neki produkálom magam azzal, hogy erőt vettem magamon és mégis bejöttem. Hogy őt akarom lenyűgözni. De mindez a kényes, kimondatlan szövetség csak addig tart kettőnk között, amíg nem lógok a suliból. Vagy nem szarok rá magasról és látványosan – mondjuk azzal, hogy elalszom az órákon. Tehát még egyszer: minden egyes pislogáskor élet és halál közt lebegtem. A lényeg, hogy értsétek – az eksztázisnak ára van.

Minden esetre – a harmadik óra után már valamivel frissebbnek éreztem magam. Legalábbis nem akart leragadni a szemem állandóan. Így is ki kellett mennem szünetekben arcot mosni hideg vízzel és persze továbbra sem mondanám, hogy buzgott bennem a tetterő – de nagyjából rendben voltam. Viszont valahol a nap közepe táján szédülni kezdtem. Egyből leesett, hogy kezdek belázasodni. Méghozzá gyorsan. Az egészben az volt a legkegyetlenebb, hogy nem szenvedhettem látványosan. Tudjátok, hogy van ez: nincs igazság a világon. Ha csak azt hiszik a körülöttem lévők, hogy rossz napom van, azzal nincs semmi gond. Ha rájönnek, hogy beteg vagyok, méghozzá nagyon, akkor hazaküldenek. De Zacsi ilyen körülmények között is kibaszna. Tehát titkolnom kellett a szabályos időközönként rámtörő hányingereket és szédülési rohamokat. Rohadt egy helyzet volt. Onnantól a szünetekben a mosdóban nem az arcomat mostam, hanem a wc fölött görnyedtem. Próbáltam a hányást erőltetni. Az igazán nagy játékosok, ha nem is betegen, de a macskajaj alatt van, hogy meghánytatják magukat rendesen. Ezt nagyon tudom tisztelni. Egyrészt azért, mert elébe mennek a kellemetlenségnek és gyorsan túlesnek rajta, másrészt, mert szerintem elég tökös dolog ledugni az ujjad a torkodon, egészen hátra. Mert én például már a gondolattól is rosszul vagyok és fosok megcsinálni. Pedig többször jól jött volna – de még sosem tudtam rávenni magam. Hiába, bőven van még hova fejlődnöm. Mivel erre nem vagyok képes, csak görnyedtem és próbáltam az öklendezést erőltetni. Persze csak halkan, nehogy meghallják. És mindig abbahagytam, néha olyankor is, mikor határozottan az volt az érzésem, hogy épp megindulna a dolog, ha valaki bement a mellettem lévő fülkébe. Eléggé nyomorultnak éreztem magam – és az is voltam, lássuk be. Végül egyszer sem sikerült hánynom, legfeljebb annyit értem el időről időre, hogy rohadtul görcsölt a hasam és miután felkeltem a wc mellől, annyira szédültem, hogy a falnak kellett dőlnöm és közben csendesen, de szaporán kapkodtam a levegőt. De mindez nem zavart, vagy csak kevéssé. Azért nem vagyok egészen töketlen, nehogy azt higyjétek, hogy ennyitől a kardomba dőlök. Ami viszont rohadtul zavart, az az, hogy kutyaszorítóba kerültem ezzel az állandó tettetéssel aznapra. Ugyanez volt a bajom akkor is, mikor Zacsival beszéltem hétfőn. Mintha csapdába csaltak volna. Hogy kik, azt nem tudom, de rohadt jól csinálták, az egyszer biztos. Utálom, ha meg kell játszanom magam, különösen akkor, ha az amit érzek, teljesen jogos. Mondjuk dühöt, Zacsival szemben. Minden okom megvolt rá. Most pedig el kell fednem a rosszullétem. Úgy kell tennem, mintha csak nyűgös lennék kicsit. Faszom bele. Még most is megremegek a dühtől, miközben leírom ezt a szart. Ez a legrosszabb fajta nyomorultság, amit egy ember átélhet – hogy annak kell tettedned magad, ami nem vagy. És mindezt nem saját elhatározásból teszed, az csak némi egészséges képmutatás lenne. Azért teszed, mert a körülmények rákényszerítenek. Ilyenkor nem tudom nem gyűlölni magam. Utálatosnak láttam a wc mellett görnyedő testem és azt, ahogy mások elől bújkáltam. De nem azért mert szánalmasnak hatott – hanem azért mert igaztalannak.

Mire az utolsó órám is véget ért, még rohadtabbul voltam, mint reggel. Írtam egy üzenetet messengeren a csoportvezetőmnek és elindultam a buszpályaudvar felé. A Széchenyi téren erős remegés tört rám és egyre nehezebben tudtam megőrizni az egyensúlyomat. A körülöttem lévők megvető pillantásokkal mértek végig. Nyilván azt hitték, részeg vagyok. Egyszer véletlen beleütköztem valakibe, aki épp sorban állt egy fagyiárus standja előtt. Bocsánatot kértem, erre elküldött a kurva anyámba és lökött egyet a vállamon. Csak fél kézzel, és csak gyengén, jelzésértékűleg, de én elvágódtam és a földre estem. Páran megbámultak és azt hiszem valaki levideózott, de egyébként mindenki elment mellettem. Sürgős dolguk volt gondolom. Bár amúgy se örültem volna, ha bárki odajön hozzám, vagy ne adj Isten hozzám ér. Mégis… azért nyomasztó látványt nyújtott a mellettem, többnyire zavartalanul elhaladó embertömeg. Na persze az, hogy a jelenkor társadalma közömbös gyakorlatilag minden és mindenki iránt – különösen Magyarországon – olyan közhely amit hallotok épp eleget anélkül, hogy még én is a szátokba rágnám. Úgyhogy nem teszem.

Feltápászkodtam és leküzdöttem némi hirtelen jött hányingert. Végül is nagy nehezen eljutottam a parasztra és a buszomra is rendben felszálltam. Kb negyven perc alatt hazaértem, átszállások nélkül. De ennél jóval hosszabb időnek tűnt, lévén, hogy minden, akár csak kicsit is meredekebb kanyarban nem sokon múlott, hogy összehányjam magam. Eszembe jutott, hogy anyáéknak is szólnom kellene arról, hogy jövök haza… írtam egy üzenetet messengeren. Sebtiben kitaláltam valami hihető történetet arról, miért alszom ma otthon – és persze külön kiemeltem, hogy hajnalban megyek vissza a suliba. Hála az égnek, hogy az már pont péntekre esik, gondoltam. Azt még valahogy kibírom, anélkül, hogy hazaküldenének, aztán a hétvége alatt szépen, csendben kikúrálom magam. Gond egy szál se.

Mikor a busz kitett engem odahaza, egyből az egyik fához rohantam az út szélén és a tövébe hánytam. Eltelt néhány másodperc mire rájöttem, hogy még mindig igyekszem halknak lenni, megszokásból. Pedig itt már nem lett volna feltétlenül szükséges. Mikor végeztem, megtöröltem a szám egy gyűrött és használt zsepivel, amit a farzsebemben találtam és elindultam hazafelé.

Otthon épp csak beköszöntem anyáéknak, majd a szobámba mentem. A táskám a sarokba dobtam, a földre és a szó szoros értelmében beestem az ágyba. Arccal lefelé feküdtem jó öt percig, aztán a hátamra fordultam és a rikító sárga plafont kezdtem bámulni. Közben az jutott eszembe, vajon lesz e még valaha sárga álmom. Végül is sikerrel dekódoltam az üzenetet, amit a tudattalanom küldött nekem… vagy nem. Tudja a faszom. Egyébként nagyjából, ha két percig maradtam még ébren és vizslattam a plafont – utána úgy ahogy voltam, háton fekve elaludtam. Nem láttam sárga álmot. De volt helyette más. Később, mikor felébredtem, tisztán emlékeztem az egészre és még most, egy héttel később is látom magam előtt, elejétől a végéig.

Újra a koliban voltam, de nem éreztem rosszul magam. A beltér sokkal magasabb volt, mint a valóságban. Igazából nem is láttam a plafont. Ha felnéztem, amúgy is legfeljebb tíz-húsz méterre ha elláttam, mert afölött a többi emeletet elfedte a köd. Bizony, köd volt. Benn az épületben. De nem tűnt furcsának valamiért. Az viszont eszembe jutott – már álmomban – hogy mennyire idegesítő, hogy még mindig nem múltak el ezek a rohadt ködök. Nem csak a falu, ahol élek és a város, ahol a sulim van burkolózik tejfehérbe rendszeresen, de újabban még a koliba is belopózott ez a rohadt dög. Mintha nem is valamely természeti erő váltaná ki, hanem pont, hogy engem követ. Lehet, hogy konkrétan belőlem jön. Akárcsak a sárga álmokbéli figurából a fény. Ő a világosságot – én meg a homályt árasztom magamból. Ilyeneken gondolkodtam. Ezen kívül volt még egy különbség az épület belterében a valósághoz képest. Középen egy torony volt, az alján bejárattal. Mikor közelebbről megnéztem, rájöttem, hogy egy lift az és, hogy értelemszerűen felfelé vezet, de az álom elején ez nem izgatott különösebben. Elvégre más dolgokkal voltam elfoglalva.

Volt egy szobatársam, akivel különleges feladatunk volt. Mielőtt erre rátérnék, azért elmondanám, hogy nem akárkivel dolgoztam ám együtt. A jelenés volt az. A srác, aki megállt a fényben. Az, aki a napba nézett. A sziluett gazdája. Ő és én, egyáltalán nem beszéltünk egymással, egy szót sem váltottunk az egész álom alatt. Így, utólag belegondolva sajnálom, hogy így alakult. Tudom, hogy csak a tudattalanom kivetülése volt… mégis. Olyan ziccer ez, amit kár volt kihagyni. Biztos lett volna mondandója – azazhogy rajta keresztül nekem lett volna mondandóm, amit saját magammal megoszthatok. Elég bonyolult. De beszélgetés helyett volt más, ami lekössön minket. Feladatunk volt.

A szoba, ahol némán és serényen dolgoztunk, könyvekkel volt tele. Mint egy kibaszott filmben – padlótól a plafonig könyvek voltak mindenhol. Alig lehetett megmozdulni, vagy ellavírozni a fölénk tornyosuló irodalmi művektől. De valami nem volt rendben ezekkel a könyvekkel. Mind olyan címek voltak, amiket olvastam már korábban – egytől egyig. Javarészt szépirodalom. De, ha belelapoztam bármelyikbe, feltűnt, hogy valaki átírt bizonyos részeket benne. Emlékeztem, hogy más volt eredetileg. Volt, hogy csak egy egy szót cserélt ki a titokzatos cenzor, néha viszont egész bekezdések vagy fejezetek hiányoztak.

A dolgunk, mi több, a küldetésünk az volt, hogy megpróbáljuk emlékezetből visszaírni a megváltoztatott részeket az eredeti verzióra. Nyilván pontatlan volt… de azért nagyon igyekeztünk. Ezzel jó sok idő telt el… álombéli idő. Gondolom percek lehettek a valóságban, vagy még annyi se.

Aztán egyszer csak zenét hallottam. Halkan, és visszafogottan épp csak egy picit csilingelt valahonnan messziről. Mikor meghallottam, a sziluett gazdájára néztem, egyenesen a szemébe. Bólintott felém, lassan és kimérten. Ebből tudtam, hogy a munkám itt véget ért. Elhagytam a szobát és ösztönösen a felvonó felé indultam.

És itt kezdtem el nagyon erősen szorongani. Őszintén szólva nem tudom, hogy miért, mégis elemi rettegés kerített hatalmába. Egy ponton túl még a kezem is remegni kezdett. Soha nem féltem még ennyire. Se ébren, se álmomban. Mikor a koli belterének közösségi részébe értem, feltűnt, hogy mindenhol emberek állnak körben és engem néznek. Még csak nem is pislogott egyik se. Minden arcot ismertem. Ugyanazok voltak, egytől egyig, akik a valóságban is ide járnak. Néhányukat közelebbről ismerem, másokat csak látásból. De ilyen szempontból nagyon is pontos volt az álombéli látomás – csak olyanok voltak ott, akik akár élőben is ott lehetnének. A kör, amit a falak mentén alkotott az élő lánc csak egy helyen volt hiányos. Ott ahol az imént kijöttem a szobából. De egy pillanat múlva azt is betöltötte a rejtélyes idegen, újdonsült szobatársam. Zsebre tett kézzel állt ott. Őt is beleértve, mindenki engem nézett és senki nem pislogott, egyszer se. Kurva ijesztőek voltak, azt meg kell hagyni.

Felgyorsítottam a lépteim, és egyenesen a lifthez mentem. Hívnom se kellett, magától kinyílt előttem. Gondolkodás nélkül beléptem, majd az ajtó bezáródott, ugyanazzal a rejtélyes automatizmussal, amivel az imént kinyílt. Nem voltak számok, nem tudtam melyik emeletre megyek. Azt se tudtam egyáltalán hány emelet van. A valóságban ez az épület háromemeletes – de annál jóval több kellett, hogy legyen az álmomban, mert baromi hosszú idő telt el mire végre felértem.

Mikor végül is kinyílt az ajtó, az ijedtségem a tetőfokára hágott. Nem tudtam mi vár rám – de éreztem, hogy rossz dolog.

Az ajtó túloldalán egy másik csarnokban találtam magam. Azazhogy nem is csarnok volt – annak túl kicsi. A belmagasság is normális volt. Gondolom ez az eredeti épület teteje. Egy pillanatig nem tudtam hol vagyok, de aztán felismertem minden részletét a helynek, ahová érkeztem. Kiléptem a liftből és alaposan körülnéztem. Egy apró közösségi tér volt, oldalt folyosók nyíltak jobbra és balra egyaránt. Tudtam hova vezetnek. Tantermekhez. A régi általános iskolám aulájában voltam. Baloldalt kétszárnyú ajtó, ami tudtam, hogy a tanáriba vezet. Zárva volt – de ez mindegy, jól tudtam mit látnék, ha kinyithatnám. De ez még nem minden. Akárcsak lent, itt is körben, a falak mentén emberek álltak. Újabb ismerősök. Azok, akik idejártak, vagy itt tanítottak mikor kicsi voltam. A tanáraim, az osztálytársaim, a konyhásnénik, a portás, satöbbi… Erős zavart éreztem. Hogy a fenébe lehet a koli tetején a régi általános iskolám? Mi a fene folyik itt?

A hátam mögé néztem, de a lift eltűnt, mintha sose létezett volna. Nem volt több érzéki csalódásnál. Csak pár elsős állt mögöttem a fal mentén. A félelmem kezdett elpárologni. Új érzés kapott erőre bennem: a harag. Állatias, félőrült és esztelen harag.

– Mi a fenét csináltok ti itt?! – kérdeztem félhangosan. Nem volt konkrét célpontom, mindenkihez szóltam és bárkihez. Senki nem felelt. Csak néztek rám és nem pislogott senki, egy Istennek se.

– Mit akartok? – Semmi. – Miért jöttetek? – Semmi. Pár pillanatra elhallgattam. Annyira elöntött a düh, hogy a légzésem szabálytalanná vált és lihegni kezdtem. Megpróbáltam nagy levegőket venni. Nem sikerült. Egyre rosszabb lett minden… légszomjam volt.

– Mit… akartok… – Nem tudtam befejezni, de nem is kellett, mert végre megszólalt az egyik nyomorult. Egy volt osztálytársam volt az, egy lány.

– Azt akarjuk, menj vissza. – Kissé enyhült a légszomjam. Mintha ő maga akarná, hogy képes legyek válaszolni… mintha ilyesmi lehetséges lenne.

– Mi… hova? Hova menjek vissza…? – Kérdeztem idegesen. Senki nem felelt. Aztán beugrott a lift. Hátranéztem, de továbbra is csak az elsősök voltak ott és a fal mögöttük. A lift sehol.

– Nem tudok visszamenni, eltűnt a felvonó.

– Menj vissza! – Mondta a volt igazgatóm nyugodtan, de határozottan. Rohadtul felkaptam a vizet. Ordítani akartam, de egyik pillanatról a másikra fuldokolni kezdtem. Szinte semmi levegőt nem kaptam és éreztem, hogy az arcom elvörösödik az erőlködéstől. Elfúló hangon, de változatlan dühvel ráhörögtem.

– Hogyan…? Hogy menjek vissza?

– Menj vissza! – Felelte újra, elemi nyugalommal, de határozott, parancsoló erővel.

– A kurva anyádat! Hülye vagy, vagy mi?

– Menj vissza! – Felelte megint.

– Egy élmény veled… beszélgetni… – A vége már csak erőtlen suttogásnak hatott, mert elterültem a földön és éreztem, hogy a világ elsötétül körülöttem. Égető fájdalmat éreztem a mellkasom tájékán és öntudatlanul a torkom kezdtem markolászni, levegőért kapkodva. Már csak csendes hüppögésekre voltam képes, látványos fuldoklás és hörgés helyett. Mielőtt minden elborult, még láttam valamit. A plafon – a plafon megváltozott.

Nem is tudom, hogy írjam le. Áttetsző lett… vagy nem is. Inkább képlékenynek mondanám. Mintha a rétegei egymásra csúsztak volna… mint mikor a vízfesték folyik szét a vászon fehérjén. És volt még valami. Mindenféle méretű és színű lapok hulltak alá az új, képlékeny ég legmélyéből… Középpontja nem volt, és a szélei is elmosódtak. Sosem lehetett látni melyik részéből hullanak, csak akkor lehettél biztos a helyzetükben, mikor már a levegőben voltak. Az egyik épp mellém esett, és pont elcsíptem mi van rajta. Betűk voltak. Értelmes szöveggé összeálló betűk. És akkor megértettem, hogy a vízfesték-plafonból könyvek lapjai hullottak alá. Épp, mikor megértettem, akkor ért véget az egész.

Lázas görcsben, riadtan ébredtem.

---

Bandicz Bálint Barnabás, a folyóirat egyik alapító tagja. Az irodalom iránti szenvedély és elköteleződés határozta meg már a legkisebb gyermekkorát is. Egészen kiskorától kezdve ír kisebb nagyobb esszéket, olykor egy-egy novellát, vagy csak elmélyült kommentárt az élete éppen aktuális bonyodalmairól.