Babos Zonga Rebeka
Némakacsák
Áhítattal figyelték apámat a kacsák.
Köré gyűltek, miközben a kést fente,
tudatosan togyogtak a vesztőhelyre.
Ködös reggelen nem vártak kukoricát.
Pihésként ismerték meg a kezet,
engedték, hogy elkapja őket.
Ismerős szorítás elől nem menekültek,
nyakukat csendes odaadással kínálták.
Félelmet nem ismertek,
a levegőt fájdalom helyett hála telítette.
Lágyan hullt a vér, vörösen csillogtak a tollak.
Kivétel nélkül odagyűltek,
nézték a nekik suttogó halált.
Tarka, apró szobrokként
tisztelegtek társaik előtt.
Némán.
Fél lábukat felhúzva álltak,
apró szemük sem rebbent, ahogy
a pengéről a bakancsra csöpögött
közösen eltelt életük.
Sem a mellettük futkározó kakas,
sem a diófán károgó holló
nem zavarta meg a szertartást.
Kötelességtudóan maradtak a végéig.
Méltóságteljesen, egyesével
áttapicskoltak a vértócsán és
némán nézve apámra várták a kukoricát.
Kaleidoszkóp 