Kaleidoszkóp

Rohadt egy helyzet volt. Mikor kiértem a Nappaliból még javában össze voltam zavarodva. Nem tudtam mit csináljak. Gondolkodás nélkül kirohantam a Király utcáról, a Búza tér irányába. Mire kiértem a csili-vili üzletek közül már csak a fejem kóválygott egy kicsit. A gondolataim kitisztultak. Lelassítottam a lépteim, mert éreztem, hogy fulladok. Az emberek persze eléggé megbámultak, mert a vér továbbra is ömlött az orromból, bár valamivel gyengébben mint korábban. Mindig elfelejtem ilyenkor mit is kell csinálni. Folyatni kell vagy fölfelé tartani és összeszorítani? Hol ezt mondják, hol azt. És persze mindig a másik metódust szidják közben. Azok nem tudnak semmit…! Így kell, ahogy csinálom. Végül is úgy döntöttem, hogy hagyom hadd folyjon. Kit érdekel. Akkor vettem észre, hogy a pólóm nagy része csurom vér, közvetlenül a nyakam alatt. Rendesen átázott és erre még jött a hideg levegő. Így az, hogy eláztam, egészen új fénytörésbe kerül, gondoltam. Ezen önkéntelenül is el kellett mosolyodnom. Még mindig lassan haladtam és többnyire konkrét úticél nélkül. Az emberek még jobban bámultak ekkorra, mint addig és ez érthető. Egy vigyorgó és csuromvéres kölyök sétál előttük. Kisfiú, akarom mondani. Lefogadom, hogy tudták mi a becenevem. Azazhogy rájöttek idő közben, amíg köztük sétálgattam. Csak rám kellett nézni hozzá. Megálltam. Tudtam, hogy kezdenem kell valamit a helyzettel de csak azért mert nem akartam, hogy odajöjjön valaki segíteni. Egyedül akartam lenni – akkor még. A pólóm fölött egy kék kardigán volt. Becipzároztam. Voilá! Volt vérfolt, nincs vérfolt. Addigra már az orrom is csak épphogy csöpögött egy kicsit. Persze kicsit a kardigánom nyakát is sikerült összemaszatolni – de nem volt vészes. Bedugtam két összegyűrt papírzsepit az orromba. Probléma megoldva. Az élet szép.

Nem gondolnátok és engem is meglep, ahogy visszagondolok rá de egész jó kedvem lett hirtelen. Persze semmi különös. Egy kis derű. Nem vagyok biztos benne, hogy mi volt az oka, de talán a helyzet abszurditása. Már bántam, hogy úgy felkaptam a vizet. Az nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam a sótlanok és Lali ezután, csak a viselkedésemért korholtam magam. Végül is csak egy apró nézeteltérésünk volt. Egészen biztos vagyok abban, hogy nekem volt igazam de ez nem ok arra, hogy dühös legyek. Épp ellenkezőleg. Ilyenkor lenne célszerű higgadtnak maradni. De persze abban, hogy hirtelen tisztábban láttam mindent ami épp csak az előbb történt, az is nagy szerepett játszott, hogy több mint másfél óra után először vagyok kinn a levegőn. A hűvös esti szél kisimította az idegeim és elűzte a tévképzeteket a fejemből. Minden oké. Már amennyire. Nagyjából annyira, mint általában. De mégis – itt sétálgatok két rögtönzött tamponnal az orromban és azt se tudom mi a fasz van. Viccesnek hatott. Talán csak az van, hogy ha túl esel egy adott ponton vagy nevetsz magadon vagy végleg összeroppansz. Mint a hidrogénbomba – a gyötört elme magába omlik és százszor nagyobbat szól, mikor végül eldurran. Van értelme annak amit mondok? Azt hiszem mostanra már tényleg el kellene engednem ezt a kérdést. Természetesen nincs. És akkor mi van? Mostanra ez amúgy is inkább gyónás mint beszámoló. Jól van ez így.
– Hali! – Önkéntelenül is a hang irányába fordultam, bár erősen kételkedtem benne, hogy nekem szól. Ez csak amolyan automatikus reakció. Nem nagyon figyeltem egyébként merre járkálgatok. Túlságosan lekötöttek a gondolataim és a hirtelen jött derű. A Szabad Kikötő mellett sétáltam el épp. Az egy kocsma – vagy inkább szórakozóhely. Kellemes placc amúgy, a franciások törzshelye. Néha van élőzene és van egy üvegház ahová ki lehet járni inni meg dohányozni. Bírom. Bár csak egyszer-kétszer voltam ott, mert, ha a franciások megjelennek, kétségbeesetten menekülni kezdek. Túlságosan is féltve őrzöm a róluk alkotott képemet. Nem akarom összetörni. Azazhogy – nem akarom, hogy összetörjék. Újabban nagyon könnyen tudok ám kiábrándulni, de ez talán leesett nektek is mostanra. A lényeg, hogy csodával határos módon mégiscsak nekem szólt az üdvözlés. Az egyik franciás csaj dohányzott a bejárat előtt és nekem integetett. Azazhogy felém. Persze egyből megfordultam, hogy lássam van-e valaki mögöttem. Amikor rájöttem, hogy nincs, egyből elszégyelltem magam. Ilyen kibaszott rajzfilmes és közhelyes dolgot csinálni! A következő az lesz, hogy pózba állok, mielőtt futni kezdek. Faszom.
– Szia! – Tényleg nekem szólt. Nem akartam elhinni. Nem nagyon tudtam mire véljem a dolgot. Ő az egyik aki ölelgetni szokott, ha belefutok valamelyik franciás csapatba. De mint mondtam, ez nem nekem szól. Ők mindenkit ölelgetnek. Ilyen a természetük. Különben meg a nevemet se tudja. A legjobb lenne minden további nélkül lelépni. Ez csak valami félreértés lehet.
– Hahó, Zalán! Gyere már ide! Úgy integetek itt mint egy hülye! – Oké, új terv. Mégis odamegyek.

Mondom, nem tudtam mire vélni az egészet. És persze tervem sem volt. Ez egyébként az egész estém későbbi alakulását nagyban meghatározta. Mármint az, hogy többnyire egy percig sem gondolkoztam azon mit csinálok, vagy hova megyek. Valahogy onnantól, hogy kirohantam a Nappaliból és azután, hogy orra estem, mintha… felszabadultam volna. Gondoljátok, hogy a vérhez lehet köze? Tudjátok, mint az a régi szokás indiánok között… A rossz vér lecsapolása. Semmi köze az öngyilkossághoz, nem volt halálvágyuk. Csak kiengedték a rossz szellemeket. Bár lehet, hogy ez esetemben csak átvitt értelemben helytálló. És a számon keresztül jöttek – gondolatok formájában. Gyakorlatilag kihánytam őket. Na fasza, most jól elbasztam ezt a szép kis metaforát. Így múlik el a világ dicsősége. Hol is tartottam…? Ja igen, a lány.

Felismertem… de csak arcról. Az az igazság, hogy nevekben nem vagyok valami jó. Könnyen felejtek egyébként is. Aranyhal memóriám van. Csak a történetek ragadnak meg. Filmek, könyvek, sorozatok – éveken át emlékszem minden részletükre. Bár a nevek ott is homályosak azért… úgy tűnik ez a gyenge pontom. Egy a sok közül.

– Szia! Ne haragudj, elbambultam egy kicsit. Mi újság? – Igyekeztem lazának tűnni. Bár az az igazság, hogy még bőven volt bennem alkohol és az azzal járó közömbös hangulat, úgyhogy nem nagyon kellett megjátszanom magam.

– Várj! Adjuk meg a módját. – Azzal egyik kezében félig leégett cigivel odapipiskedett hozzám, pingvinléptekben totyogva és nagy körülményesen átölelt, az égő dekket eltartva tőlem. Ezt sosem tudtam megszokni. Azért csak visszaöleltem.
– Gegét vártam, meg a többieket, de kiderült, hogy nem jönnek… az utolsó pillanatban persze. Na mindegy, annál jobban örülök teneked. Láttam milyen arcot vágsz, úgyhogy muszáj voltam rádköszönni. Úgy tűnt, valami nagyon fontos dolgon merengtél.
– Igen is, nem is. – Nem akartam túl konkrét lenni. Egyébként őszintének hatott az érdeklődése. Szimpatikus volt. Megértő kedvességgel nézett rám.
– Egyáltalán nem baj, ha nem akarsz beszélni róla. Mindenkinek megvan a maga keresztje. Azt tudod egyébként, hogy két batár nagy zsebkendő lóg az orrodból?
– Basszus. – Gyorsan kikaptam őket és a mellettünk lévő kukába dobtam. Kurvára kimentek a fejemből addigra.
– Jól áll egyébként, nem azért mondom. Csak, hogy tudjad. – Felnevettem. Nem gúnyból mondta egyáltalán. Ő is velem nevetett.
– Dohányzol?
– Aha. Többet is mint kellene. Asszem. – Megkínált a sajátjából. Gyári cigi volt, kék Winston, ha jól emlékszem. Gyenge cigi, de kellemes. Míg rágyújtottunk, nem beszéltünk semmi különösről. Mindennapi apróságok. De ez más volt, mint a sótlanokkal az előadás előtt. Érdekes dolgok jöttek szóba – és néha elnevetgéltünk. Fel se tűnt közben, hogy az egész mennyire valószerűtlen. Az, hogy itt állok és kedélyesen elcsevegek valakivel – csak lazán. Mégis mi a fenéről beszélek? Olyan mintha nem is magamról írnék. Aztán végülis rákérdezett egyenesen, miért tűntem annyira zaklatottnak. Ezúttal nem hárítottam. Elnyomtam a csikket és nagyvonalakban összefoglaltam a Nappaliban történteket. Nem próbáltam kisebbíteni a saját felelősségem és azt is elmondtam, hogy most már hülyeségnek érzem az egészet. De ami megtörtént, megtörtént. Közben végig figyelmesen hallgatott. Miután elhallgattam elgondolkozott kicsit mielőtt reagált volna.
– Nem ismerem túl jól ezt a Lalit.
– Nem ismered? “Ezt a Lalit”? Őt mindenki ismeri. – Tényleg meg voltam rökönyödve. Könnyed mosollyal nyugtázta.
– Tényleg nem. Az az igazság, hogy fingom nincs ki ő. De nem tűnik szimpatikusnak az elmondásod alapján. Bár nyilván nem te vagy ezügyben a leghitelesebb forrás. Nyilván ő maga lenne az.
– Talán még ő sem – feleltem elmerengve – sosem tudhatod melyik faszom álarcát veszi elő. Bár mindegyikben egy köcsög… Igazából szerintem ő… – Türelmetlenül legyintett.
– Hagyd a faszba ezt a Lalit, mit vagy úgy fenn akadva rajta. Az ilyen alakok mint ő, simán jönnek mennek az életedben. Szerintem túlspilázod ezt az egészet. – Ezen elgondolkodtam. Hosszan és őszintén. Arra jutottam, hogy igaza van. Hajlamos vagyok rá, hogy mindent túlpörögjek. Nem mindegy az, hogy mit gondol és hogy viselkedik pont egy ilyen alak? Csak egy a főfaszok díszes táborából. Nem is miatta rágódtam el, sem aznap este, sem korábban. Inkább azért, mert egy jelenségnek látom őt, akárcsak saját magamat. Akárhogy is – az irritáció is lehet a vonzalom egy fajtája. De sosem sikerült megkedvelnem őt és a hozzá hasonlókat. De megpróbáltam, és az is valami.
– Na mit mondasz? – Komoly arccal és megfontoltan feleltem.
– Nehéz feldolgoznom, hogy valaki komolyan használja azt a kifejezést, hogy “túlspilázni”. – Ezen jót nevettünk. Játékosan belebokszolt a vállamba. Aztán történt valami… volt egy jelentőségteljes pillanat. Közvetlen szemkontaktus alakult ki kettőnk között és valahogy véletlenül egészen közel kerültünk egymáshoz. Nem vagyok hülye, levágtam, hogy itt az esélyem. A tekintetében bíztatást véltem felfedezni. Már épp megmozdultam volna, mikor eszembe jutott, hogy sült el a legutóbbi alkalom.

Talán meglepődtök azon, hogy volt már ilyesmiben részem. Na persze soha olyannal aki velem egy suliba jár. Ami összejött, az is inkább az alkohol sikere, mint az enyém. Akkor mondjuk pont színjózan voltam – de a lány seggrészeg és végig Kristófnak hívott, úgyhogy asszem, hogy a csaj összetévesztett valakivel. Azazhogy pontosan tudom, mert közben mindenféle közös emlékeket felidézett és arról beszélt, hogy már régóta úgy gondolja, hogy lennie kéne valaminek kettőnk között. Csak úgy odaszambázott hozzám egy szórakozóhelyen és gondolkodás nélkül elkezdte lökni a dumát ezekről a dolgokról. Közben voltak kisebb büfik és gyanúsan nagy nyeldeklések, de a helyzet inkább volt szorongató mint komikus. Egész jól nézett ki – úgyhogy gondoltam miért ne. Meglátjuk mi lesz belőle. Na persze nem épp úgy alakult, ahogy az okos kis fejemben kiötlötem. Miközben mindenféléket összehordott, próbáltam felvenni a történet fonalát és testileg-lelkileg átszellemülni Kristóffá. Ez nagyjából kimerült annyiban, hogy ha a lány nagy ritkán szünetet tartott a feltétlen szerelmének megvallásában, akkor helyeslően hümmögtem kicsit. Azt is mondtam néha, hogy “aha”. De ez elég is volt mert jobban figyelt a saját mondókájára mint az én helyeslésemre. Nem akarom nagyon elhúzni, a lényeg, hogy végülis megcsókolt. Aztán elég fura képet vágott, amitől rögtön összeszartam magam, hogy biztos jól elbasztam valamit. Ez volt az első alkalom, hogy csókolózom valakivel. Érdekel a második csókom története? Csak mert körülbelül tíz másodperccel az első után történt, szóval szerintem viszonylag könnyű lesz felvennetek a fonalat. Láttam, hogy valami furcsa a csaj arcán. Egyből magamat kezdtem korholni, amiért ilyen szarul csókolok meg minden. Az előbbi hibámat ellensúlyozandó, megragadtam a két vállánál és újra megcsókoltam, ilyen módon magamhoz ragadva a kezdeményezést. A filmekben általában működik. Gondoltam, mentem ami menthető. Közben, még mielőtt a szám az övére záródott volna, elfúló hangon azt nyögte, hogy várjak. Ez jó, gondoltam, így még szenvedélyesebb. Komolyan mondom, hogy egy pillanatra azt hittem, hogy én vagyok a kibaszott Don Juan. Nem akarok nagyon belemenni a részletekbe, de hogy az előbbi vélt hibámat kompenzáljam, ezúttal rendesen belemelegedtem a dologba. Úgy maradtunk vagy tizenöt másodpercig. Közben próbált magától egy kicsit eltolni de gondoltam ha magamhoz szorítom idővel elernyed és megadja magát mint a filmekben. Ezt érdemes megjegyezni egyébiránt. Ha azon kapod magad, hogy valamit megpróbálsz úgy csinálni, ahogy a filmekben láttad, mindig tudd, hogy épp menthetetlenül elbaszol valamit. A filmek hazudnak. A lány nem ernyedt el hanem gyakorlatilag sípolni kezdett mert annyi hang fért ki a száján az enyémtől. Aztán ellökött magától. Volt egy hosszú pillanat mikor épp “leváltam” róla mikor még sokkal kínosabban éreztem magam mint az első után. Basszameg, hát nem még szarabb voltam – erre gondoltam. De ez nem tartott sokáig mert a csaj artikulálatlan hangon rám ordított. – VÁRJÁ’ MÁ’ KRISTÓF…! – aztán előrebukott és sugárban lehányta a cipőmet. Hosszú másodpercekig csinálta, nem aprózta el. A faszom Kristóf járt közben az eszemben. Kurva anyját, de tényleg. Utoljára bújtam a bőrébe. Mire a lány végzett, a cipőm teljesen átázott. Egy fekete dorkó volt. Nem bírta sokáig de nem is tudom érte hibáztatni. Egyszer sem mondott olyat az eladó, hogy “hányásálló” lenne vagy ilyesmi. A gyártósoroknál ez nem szempont. Pedig éppenséggel lehetne szempont, a kurva életbe. Aztán nagy nyögdécselésekkel felegyenesedett a kis hölgy és már koránt sem volt olyan szép mint addig. Inkább olyan volt mint egy csapzott kutya vagy egy őrült jósnő egy középkori filmben. Kétségbeesett, nagy szemeket meresztett rám.
– KRISTÓF!
– Igen, kérlek? – Igyekeztem tompítani a helyzet súlyát.
– TE MIÓTA DOHÁNYZOL?
– Mióta tart a beszélgetés? – A sitcomokban ilyenkor a leghangosabb a nevetés, csak mondom. Azt hittem ezzel nagyon vicces leszek és elütöm a helyzetet vele egy kicsit. Ez egyébként jól is jött volna, mert addigra mindenki minket figyelt a szórakozóhelyen. Direkt nem fogom megnevezni. Szerintem a pultos még emlékszik rám. Azazhogy Kristófra. Na persze kurvára nem nevetett senki csak néztek rám és fájóan nagy volt a csend. A csajnak is idő kellett mire feldolgozta. Illetve, hogy megpróbálta, mert végülis finom eleganciával így felelt.
– MI A FASZRÓL BESZÉLSZ KRISTÓF? HOGYHOGY… – de nem tudtam meg mi a vége mert megint elhányta magát. Ezúttal sokkal visszafogottabban, de tovább is tartott. Öklendezett főleg. Szégyellem, de kihasználtam a helyzetet. Két gurgulázó torokhang közt, úgy ahogy voltam, lehányt cipőben kisunnyogtam. Aztán elfutottam. Féltem, hogy valaki utánam jön és magyarázkodnom kell. Hát ennyit az első két csókomról.

Ez a kedves kis történet jutott eszembe abban a pár pillanatban amíg esélyem volt a franciás lánynál. Elment a kedvem a dologtól. Hátrébb léptem eggyel. A csaj persze levágta, hogy mi van és zavartan elfordult. Volt néhány kínos másodperc. Naná, hogy egyből bánni kezdtem, de közben azért félig meddig el is engedtem a dolgot. A közömbösség, tudjátok. Zavartan nézelődtünk kicsit. Végül ő szólalt meg, hogy megtörje valamivel a kínos csendet.
– Van neked valami beceneved, ugye? – Bárki másnál azt gondoltam volna, méghozzá joggal, hogy gúnyolódni készül. De az ő kérdése természetesnek tűnt és nem provokációnak. Nem lettem dühös.
– Van, igen… – mondtam zavartan – de nem rajongok érte. – Kezdett megtörni a jég, egyre kevésbé volt kínos a szituáció de továbbra is kerülte a tekintetemet és a kabátja ujjával játszott idegesen.
– Azért nem lehet olyan rossz.
– De, elég gáz. – Nem akarta elengedni, de csak játékból húzta az idegeimet. Nyugodt maradtam mindvégig.
– Na, mondd már el. Annyira csak nem rossz. – Láttam, hogy nem adná fel.
– Kisfiúnak szoktak hívni. – Ezúttal rajtam volt a sor, hogy zavartan elforduljak. Biztos voltam benne, hogy eddig tartott ez a rögtönzött idill kettőnk között. Tudom, hogy furcsán hangzik, de ez nem egy becenév. Ez egy átok. És egyben a legnagyobb és legféltettebb titkom is. Mindig, mikor kiderül… valami tönkremegy. Bennem. Nem csodálom, ha nem értitek. De az az érzésem, hogy amíg le nem rázom ezt a nevet magamról, sosem fogok kilépni a Kisfiú árnyékából. Pedig ő nem én vagyok – és soha nem is voltam. De ennél sokkal messzebbre nem jutottam a gondolataimmal, mert nagy meglepetésemre a lány felnevetett. Hangosan és őszintén. Gyakorlatilag hahotázott.
– Ez de szar becenév! – közben továbbra is nevetgélt. Zavartan fordultam felé, a kezdődő öröm jeleivel az arcomon.
– Úgy gondolod?
– Még szép. – mondta mosolyogva – Kurva szar. A Zalán sokkal jobban hangzik.

Utólag furcsa belegondolni, mert az emberen ritkán vesznek erőt ennyire szélsőséges érzelmek. Rajtam meg pláne. Mégis, ott és akkor óriási eksztázis lett úrrá rajtam. Mintha tudom is én, bedrogoztam volna vagy ilyesmi. Úgy csináltam, mint a másodiknál, bár egy árnyalattal gyengédebben és sokkal természetesebben. A vállainál fogva fordítottam magam felé és úgy csókoltam meg. Nem sípolt és nem fuldokolt. Hozzám simult szelíden. Az egész tökéletesen ment. Egyszerű volt, mint a karikacsapás. És még csak le se hányta a cipőmet. Utána zavartan néztünk egymásra közvetlen közelről. A kínos, mégis jóleső csendnek a bentről kihallatszó zeneszó vetett véget.
– Kik játszanak ma? – kérdeztem.
– Fogalmam sincs. Van kedved táncolni?
– Naná.

És táncoltunk. Nem mondhatnám, hogy lassú, kimért szerelmi rítus volt, mint olykor a sárga álmokban. Ami azt illeti nem is volt különösebben romantikus. Az aznapi élőzenét egy punk zenekar szolgáltatta a Kikötőben – pogóztunk, mint az őrültek.

Soha nem táncoltam még korábban és nem is pogóztam. Az táncnak minősül amúgy egyáltalán…? Na mindegy. Nem is tudtam, hogy kell csinálni. Körülbelül az ötödik másodpercig. Akkor leesett. Úgy pogóztunk a csajjal ketten, mint senki más az egész kurva helyen. Öröm volt nézni – gondolom. Ott lenni kurva nagy öröm volt, ezt elhihetitek. Talán az egész rohadt életem legjobb estéje volt az. A faszom se tudja már mit játszott a banda. Azt se, hogy jó volt e vagy nem. De az megvan, hogy még a számok közt is tovább nyomtuk és csak akkor álltunk meg néhány pillanatra, ha már egészen kifáradtunk a csajjal. Dőlt rólunk a víz. Aztán egy ilyen alkalommal megint hozzám simult és újra megcsókoltam. Még mindig be volt cipzározva a kardigánom de látva, hogy mennyire izzadok, kicipzározta nekem. A szájához kapta a kezét meglepődöttségében, mintha valami filmben lenne előkelő kisasszony.
– Ez vér? – kérdezte félig nevetve, félig kicsit rémülten.
– Megöltem valakit. Egy fiatal srácot, egy kisfiút.
– Mi van? – kérdezte nevetve. A rémületnek nyoma sem volt többé.
– Vérzett az orrom.
– Igen, igen leesett. – mondta és még jobban nevetett hozzá. Aztán folytattuk és meg se álltunk többé a koncert végéig.

Mikor vége lett, még ellötyögtünk egy darabig. Kiderült, hogy pécsi, úgyhogy elkísértem a buszmegállóba. Miután felszállt, elmenőben még integetett az ablakból. Azért a nevét esetleg megkérdezhettem volna, ez jutott eszembe.

Egyébként akkor jöttem rá arra is, hogy lejárt a kimenőm. Le se szartam, elhihetitek. Nagyon, nagyon jó kedvem volt. Szabadnak éreztem magam. Ez az állapot persze nem tartott sokáig… de az egész este alatt végig kihúzta. Úgy döntöttem benn maradok a városban és baszok a házirendre. Az élet szép – másodjára gondoltam erre aznap és ezúttal egyáltalán nem ironikusan.

A pénzem teljesen elfogyott addigra. Tudjátok mit csináltam? Az egyik helyen, nem messze a kolitól van egy kezdetleges játszótér, két panelház között. Csak egy hinta van, meg egy lebetonozott placc. Általában véve inkább nyomasztó, mint lelkesítő. De így, hogy lassan éjfél felé járt az idő és a fejem zsongott mint egy méhkas, a sosem tapasztalt örömmámor hatására – maga volt a kibaszott ígéret földje nekem. Ott vertem tanyát. Bedugtam a fülem és zenét hallgattam. Tulajdonképpen egész hajnalig. Addigra már elég nehéz lett a fejem… De az este tökéletes volt. Tovább táncoltam. És ezt nem csak képletesen, de szó szerint is értem. Zenét hallgattam és a testem önkéntelenül is mozogni kezdett… a tánc a szabadság legszebb művészi kifejeződése. Egyébként nem tudom, hogy kell… leginkább csak ugráltam és kalimpáltam. Szánalmasan festhettem. De nem érdekelt egyáltalán. Ugrándoztam és nevetgéltem, pedig semmi vicces nem történt. Le se lehetett volna lőni. Később a telefonom lemerült és csak az éj csendje maradt – de azért én csak táncoltam tovább.

---

Bandicz Bálint Barnabás, a folyóirat egyik alapító tagja. Az irodalom iránti szenvedély és elköteleződés határozta meg már a legkisebb gyermekkorát is. Egészen kiskorától kezdve ír kisebb nagyobb esszéket, olykor egy-egy novellát, vagy csak elmélyült kommentárt az élete éppen aktuális bonyodalmairól.