Kaleidoszkóp

Szerdán, este hétkor kezdtünk gyülekezni a Széchenyi téren. Tudtam, hogy maga az előadás nyolckor kezdődik. Igazából nem is az előadás a jó szó rá. Az emberek közben majd jönnek, mennek és iszogatnak, vagy kijárnak rágyújtani. Bár ettől még lehet előadás. Mindegy. Velem együtt összesen nyolcan voltunk, Lalit leszámítva a csapatban. Ő persze már ott volt a Nappaliban és gondolom hevesen gyakorolta a szövegét a WC-ben. A tükör előtt, nyilván. Hát nem szívmelengető, hogy már megvannak a magunk kis közös, belsős viccei? Egyébként nem. Inkább kínos. Bár nagy a valószínűsége, hogy végig csak magamban beszéltem, úgyhogy tök mindegy. Eddig nem olvasta el a Gyöngytyúk amit írtam… Megkértem rá és ő biztosított róla, hogy nem teszi. Hittem neki. Remélem így is marad. Azért csak meghagyom a megszólítást továbbra is. Az sem teljesen egészségtelen ha magammal beszélgetek – az önismeret elsajátításának legjobb módja, végül is.

Maga Lali mondta, hogy nem tud a kezdés előtt összefutni velünk. Valaki a csapatból létrehozott egy messenger csoportot, ahol mind a kilencen benne vagyunk és az infókat beszéltük meg. Első sorban azt, hogy mikor találkozunk. Azután valaki bedobta, hogy készüljünk ajándékkal a művész úrnak. Ezt nem értettem. Mégis milyen alkalomból? Azért mert slamel? Persze mindenki hevesen egyetértett. Mikor a pénzt dobták össze, engem is kérdőre vontak mert egész addig nem szóltam bele a csevejbe. Mondtam, hogy én passzolok. Emberfeletti erőfeszítésembe került, hogy ilyen udvarias választ adjak, mégsem voltak vele elégedettek. Persze nem próbáltak a lelkemre beszélni. Isten ments, hogy kiálljanak a saját álláspontjuk mellett. Bort vettek egyébként. Édes vörösbort. Naná. Semmi fantáziájuk nincs. És egyébként sem vacsorázni megyünk… mindegy, már meg sem lepődöm.

Úgy döntöttem odamegyek hétre, vagy még előbb egy kicsivel. Tudtam, hogy így végig a többiekkel kell maradnom az előadásig. Akkor talán arrébb sunnyoghatok észrevétlen, hogy magamban nézzem végig. Egyébként ez is nagy dilemma volt. Tudtam, hogy Lali az elején lesz… és végülis miatta jöttem, bármilyen furcsa is ilyesmit mondani. De ha túl gyorsan lépek le, világos, hogy csak egy gesztust tettem a többiek felé. Elhatároztam, hogy kiteszek magamért. Megpróbálok… mit tudom én. Alkalmazkodni a helyzethez. Részt venni a beszélgetésekben. Isten ments, hogy ez a társaság befogadjon maga közé. Legfeljebb ideiglenesen, erre az estére. Tényleg nem igénylem. De ha már egyszer ott vagyok, megpróbálom nem elrontani a többiek estéjét. Akárcsak kosáron… reméltem, hogy itt több sikerem lesz. És végül is… ahogy vesszük. De nem kell úgy előreszaladni.

Vegyesen voltunk fiúk és lányok. Az arányokra már nem emlékszem. Őszintén szólva az egész “beszélgetésre” is épphogy. Nyilván semmilyen érdekes téma nem merült fel. Valaki mondott valami sztorit a napjáról, egy másik meg rákontrázott. Nem volt vicces vagy izgalmas. Igyekeztem hozzátenni valamit. Tulajdonképpen sikerült is megmentenem a beszélgetést. Filmekről kezdtem dumálni. Erre mindenki fellelkesült és becsatlakozott. Azazhogy elkezdtek saját beszélgetést folytatni, amiből persze kihagytak. Bár ha akartam volna se tudtam volna csatlakozni. Bergman “Úrvacsora” c. filmjéről beszéltem, amit nemrég láttam. Aztán ők átvették az irányítást és onnantól valami mainstream sorozatról volt szó. Nem láttam. De vannak elképzeléseim, mert az volt az érzésem, hogy nagyot csökkent a kifejtések színvonala onnantól, hogy nem tőlem jöttek. Ezt nem nagyképűségből mondom. Csak gyanítom, hogy nemesebb alapanyagból dolgoztam.

Végül is valahogy sikerült ellötyögnünk közel egy órát, így nyolcan. Lézengtünk a téren, persze beugrottunk a Nappaliba is pár körre, amit felváltva fizettünk. Az egyiket én. Sejtem mire vagytok kíváncsiak. Az eddigi beszámolóm alapján úgy tűnhet nem bővelkedem túlzottan szociális élményekben… és ez igaz is. A társasági életem a lófasszal egyenértékű. Ezért talán felmerülhet bennetek a kérdés, mennyire fogadták jól a többiek a jelenlétemet. Nos, nem tudok semmi nagy dologról beszámolni. Furcsállták, hogyne. Ez érezhető volt. De szerintem túlságosan is lekötötte őket, hogy egymásnak megfeleljenek. Ez egyébként elég szórakoztató látvány, mikor két sótlan egymásnak imponál. Merthogy egyiknek sincs valódi személyisége. Mintha egymáshoz dörzsölnél két üres A4-es lapot. Vagy mintha két újszülött folytatna átélt vitát a kvantummechanika témakörében. Nem nagyon történt semmi, csak ezt akartam mondani. Fejben leginkább a Béke parkban süttettem magam – de azért igyekeztem megfelelni a saját magammal szemben felállított elvárásaimnak. Bele-beleszólogattam a csevejbe. Néha még vicceltem is. Mintha egyszer az egyik srác majdnem elmosolyodott volna, már csak egy kevés kellett hozzá… de mégsem. Hát ennyi. De nem is ez a lényeg.

Végül, nagy nehezen elérkezett az előadás kezdete. Természetesen nem voltak ülőhelyek, ahogy arra számítottam is. Nagy volt a jövés-menés. A többiek persze hüledeztek nagyokat. Lerítt, hogy életükben először látnak ilyesmit. De csak csendben elégedetlenkedtek, csak egymás fülébe súgták a szitkokat a helyről. Mulattatott ez is. Ittam pár sört mire Lali jött. Elég gyorsan tudom inni a söröket és úgy éreztem kezd is kicsit a fejembe szállni. De csak egy kicsit, nem volt gáz. Öt, vagy hat fellépő volt a mi kis üdvöskénk előtt ha jól emlékszem. Persze egyik rosszabb volt mint a másik. És rettentően kínos is volt a legtöbb produkció. Csak, hogy értsétek: az egyik srác például közel hét percen keresztül mondta a magáét. A slam poetry lényege a kreativitás, a nyelvi játékok, és, hogy összességében inkább kapsz egy színi élményt, mint “csak” versmondást. Ő a legtöbb feltételnek nem igazán tudott megfelelni. Rímeket csak elvétve hallottam és azok is rettentőek voltak. Mégsem nevezném szabad versnek az előadott szöveget, mert érződött, hogy próbálkozik. Csak épp nem túl nagy sikerrel. A téma a születés volt. Jaj, bocsánat, lelőttem a poént. Utalgatott rá finoman, hogy egy születést ír le, apró mozdulatok az anyaméhben. Az utolsó sor valami ilyesmi volt: “…és érzed, hogy megszülettél.” Szerintem úgy tervezte, hogy ezzel a fordulattal sokkolja a közönséget, mikor végre megértik mire fel az a sok csuszamlós és véget nem érő metafora, meg az erőltetett képi világ. Maga az ötlet bár rendkívül közhelyes, azért nem is egészen értéktelen. A gond az, hogy körülbelül a tizedik másodpercnél teljesen egyértelművé vált, hogy a születésről beszél. Nem tudom szó szerint idézni… De a kép amit lefestett egy börtönről szólt, aminek ruganyos, hajlítható anyagból vannak a falai. A lírai én szabadulni próbál, de minél jobban erőlködik, a szoba annál jobban ráfeszül, majd az utolsó vészterhes pillanatban mégis kiveti magából. Így leírva (bár ez is eléggé közhelyes) nem is hangzik annyira rosszul. De ez már inkább az én érdemem. Az ő verziója kínrímekkel volt tele és végig ordított, meg kapálózott. Itt hívnám fel a figyelmet arra, hogy ha a gesztusaiddal feszültséget akarsz kifejezni, az még nem jelenti, hogy nagyívű mozdulatokkal kell élned. Nem kell feltétlenül ordítani és csapkodni. Ez inkább nevetséges mint szorongató. De ki vagyok én, hogy ezt eldöntsem, nem igaz? Ízlések és pofonok. Mint utóbb kiderült, inkább pofonok, mert legnagyobb meglepetésemre a közönség tényleg egy emberként horkant fel a zárómondat hallatán. A számukra tényleg csattanós volt a lezárás! Tényleg nem számítottak rá. Kicsit olyan érzésem volt mint anno a nyílt napon, mikor Zacsi előrántotta az óvszert a zsebéből… Csak a kezemet figyeljék! Ezt csak a rossz trükkmesternek kell elmondani. A jó előadó anélkül is képes megtéveszteni a hallgatóságát, hogy könyörög a figyelmükért. És persze itt is nagy volt az ováció. Nem mondom, hogy vastapsot kapott a srác, de lelkes volt a közönség, az biztos. Mondjuk ő maga úgy viselkedett, mintha vastapsot kapott volna. Háromszor is meghajolt. Háromszor! Egyre erősebb lett a Dejá vu érzésem. Ez egy az egyben ugyanaz, mint ami a nyílt napon történt, cirka másfél évvel ezelőtt. Biztos itt is rohamom lett volna, ha nem iszogatok közben végig lelkesen. Egyébként épp az egész hónapra kapott zsebpénzem basztam el és tisztában is voltam vele. De valamit valamiért. Úgy tűnik tényleg az alkohol a megoldás minden problémára. Azért remélem, ezt nem fogjátok idézni tőlem.

Hosszan részletezhetném a többi produkciót is és talán szórakoztató is lenne (a számomra biztosan), de akkor sosem érnénk a végére. Végül is megjelent Lali a színpadon. Izgult, és ez látszott is rajta. Legjobb tudásom szerint életében először lépett fel bármilyen közönség előtt, bármilyen produkcióval, mégis értetlenül álltam a dolog előtt. Akár szimpatizálok vele, akár nem, az tény, hogy az előadóművészet a vérében van. Hogy általában mit ad elő, az már más kérdés. De a színpadra született, ez nyilvánvaló. Talán épp ezért volt olyan izgatott. Mert a többi szerencsétlennel ellentétben ő tisztában volt azzal, hogy mennyire nehéz dologra vállalkozik. Előadni nem könnyű. És a saját agyszüleményünket előadni, legyen az bármi, még sokkal, de sokkal nehezebb. Pláne a nagyközönség, és nem a barátaink előtt. Ha jól belegondolok, most vagyok életemben először megértő Lalival szemben. Hm. Nem mintha lenne bármi jelentősége. Élek a gyanúperrel, hogy nem engem készült lenyűgözni.

Végül is nekiállt. Összvissz három perc lehetett a teljes produkció. Nagyjából az első perc után levetkőzte a gátlásait. Ebben talán segített, hogy az egyik sótlan bekiabált a legelején, mikor Lali megjelent a színpadon, hogy hajrá. Nem bírtam visszatartani a nevetést, de addigra már kicsit távolabb álltam mint a többiek, úgyhogy nem vették észre. Közvetlenül a pult mellett álltam, hogy közel legyek az utánpótláshoz. Miután kinevettem magam, már kértem is a következő sört. Fél literesek voltak, nem játéksörök. És én az ötödiknél jártam. Ezt hívjuk úgy, hogy vihar előtti csend.

Muszáj volt nevetnem, legalább ti értsétek meg! Ez a hülye, akárki is volt a csapatból, életében nem volt még ilyen helyen. Még nem ismeri az “értő közönség” fogalmát. Azt hiszi valami focimeccsen van. Szerintem Lalinak se tetszett de azért könnyed mosollyal nyugtázta a dolgot.

Jól adta elő a szöveget. Tartalmilag nem volt nagy szám, de legalább nem volt kínos. Voltak benne erőltetett képek, persze és összességében nem is nagyon szólt semmiről. Mármint, elnézést, akarom mondani, mély, átélt, szürrealista szöveg volt. Minden megmenthető azzal a jelzővel, hogy szürrealista. Még véletlenül sem tartalmatlan! Csak nem értjük a szimbólumokat. De egyébként meg csak húzom az agyatokat. A szürrealizmus egy érvényes és szerethető műfaj, de Lali szövege tényleg nem szólt semmiről. Mindez viszont nem volt zavaró, sem pedig kínos, mert jól lett megírva. A szerkezete kreatív és kellemesen játékos volt. Voltak érdekes szóképek is benne. Tehát összességében inkább nyújtott esztétikai élményt, mint tartalmit. De, hogy igazságos legyek, hozzá kell tennem, hogy ezzel messze lekörözte az előtte szólókat, akik az égvilágon semmilyen élményt nem nyújtottak. Szóval ügyes volt, igen. Látjátok? Nem vagyok én rosszindulatú. Igazságos is tudok lenni. Mivel messze túlteljesítette a korábbi produkciókat, ő már tényleg vastapsot kapott és fülig elpirult közben. Ha nem ismerném, egészen megkedveltem volna abban a pár pillanatban amíg esetlenül hajlongott az ováció alatt, mielőtt lejött a színpadról, boldogan és vigyorogva. Ez is egyfajta fény, nem? Hódítsd meg a világot! Ezekben a pillanatokban te és mindenki más is aki téged néz, szinte elhinné, hogy lehetséges. Mire végzett, az új sörömből már csak a fele volt meg, és egy pár perc alatt azt is legurítottam. Aztán kikértem a következőt.

Nem mondom, hogy jól éreztem magam… közömbösre ittam magam. Ha még emlékeztek, kifejtettem, hogy ez az az állapot amiben sosincs részem. Az egyszeri ember érdektelensége. Mondjuk úgy, hogy élveztem, hogy nem érzek semmit. Ez így érthető? Nem biztos. De ennél jobban nem tudom leírni.

Egy két produkció elteltével Lali odahozta hozzám a többieket, hogy egy helyen legyünk. Kedves gesztus volt. Láttam rajta, hogy igyekszik és azt, hogy ez kellemetlen a számára. Ami érthető is. Ez az ő estéje, végső soron. De nekem is megvannak a magam korlátai. És ez szintén érthető. A sótlanok persze azonnal el akarták lepni dicséretekkel és magasztalással, de ő csendre intette őket, amit méltányoltam. Még zajlott az előadás, és ő figyelni akarta. Végig akarta nézni. És én is. Addig is zavartalanul iszogathattam.

Mint mindig, most is volt néhány egészen rendkívüli fellépő, akik csodalátos slameket adtak elő. Szám szerint, ha jól emlékszem, három vagy négy lehetett. A fenébe is! Ha tudtam volna akkor, hogy a jövő héten elkezdem ezt az egész történetet leírni, talán fölveszem az előadásukat, hogy itt szóról szóra idézhessem. Feldobná az én silány munkámat, ez egészen biztos. De az is igaz, hogy nem sok köze lenne a beszámolómhoz, úgyhogy jól van ez így, végső soron. Mikor az egész előadásnak vége lett és az utolsó fellépő is lejött a színpadról, elvonultunk a Nappali egy másik sarkába, ahol végre leülhettünk egy asztal köré. Addigra kicsit már engem is zavart, hogy kénytelen voltam az egészet végigállni. Cirka egy órán át tartott az egész program a fellépőkkel. Azt látnotok kellett volna, milyen zavar ült ki a sótlanok arcára minden egyes szereplő távozása és a következő érkezése között. Legszívesebben menekültek volna. De persze nem tehették. Azazhogy ők azt hitték nem tehetik. A vívódásuk borzasztóan mulatságos volt. És ahogy minden félperces csend alatt észrevétlenül sugdolózni kezdtek vagy épp Lalit faggatni arról vége van, vagy még folytatódik… Komédiás arany. És a fájdalom, az eposzi fájdalom az arcukon! Állniuk kellett egy órát. Vannak még komoly sorstragédiák.

Mire leültünk, már nem sok pénzem maradt és egy kicsit el is voltam ázva. Viszonylag sok sört tudok meginni… legalábbis ahhoz képest amit a korombelieknél látok, akik kettőtől fejre állnak, mint abban a régi Alvin dalban. Ha jól emlékszem végülis hetet vagy nyolcat ittam… és egész jó kedvem lett. Na meg egy kicsit érzékeny is lettem tőle, mint utóbb kiderült. A dolog érdekessége, hogy mindenki más akkor kezdett el inni mikor én abbahagytam. Azazhogy megpróbáltam abbahagyni, mert mikor előkerült a bor, Lali gesztusértékűleg engem kínált meg először. Nem igazán értettem mire fel ez a fene nagy udvariasság, pláne, hogy mikor mindenki biztosította arról, hogy közösen dobtuk össze neki ezt a kis apróságot, én azonnal közbevágtam azzal, hogy engem kivéve. Nem a tisztesség vezérelt… bár tény, hogy ez a dolgok rendje. Inkább csak kínosnak éreztem az egészet és ki akartam maradni belőle. Mégis engem kínált először. Én pedig elfogadtam. Egyébként eléggé proli dolog boltban vett bort inni egy szórakozóhelyen, de rendeltünk mellé helyben is ezt azt, úgyhogy tiszta a lelkiismeretem.

Óvatosan, de azért iszogattam. Sörre bort, ugyebár általában jobb nem erőltetni. Elképesztően gyorsan berúgtak az asztal körül ülők. Lali is. Csillogtak a szemei. Talán még jobban készen volt mint én, mert én még úgy ahogy, egyben voltam. A lényeg, amire ki akarok lyukadni, hogy nagyjából fél órán keresztül csak a Lali teljesítményéről szólt a beszélgetés. Egy ponton én is megdicsértem de én voltam az egyetlen aki negatív kritikával is élt. A tartalmat illetőleg. Mindenki megbotránkozott. Lali csendre intette őket és átszellemülten hallgatott. Úgy tűnt tényleg odafigyel, már amennyire képes volt rá az adott helyzetben. És igen, talán nektek is feltűnt az eddig elmondottak alapján, hogy aznap este sokadjára tűnhetett úgy a körülöttünk lévőknek, mintha valamiféle különleges, titkos barátság lenne közöttünk. Pedig nem. Én nem erőltettem meg magam. És azt hiszem a kedveskedő gesztusai annak a felismerésnek tudhatóak be, hogy én így viselkedek ha épp nem basztat senki. Nem vagyok egy nagy partyarc de nem is egészen reménytelen. Talán rácsodálkozott, hogy igazából egészen normális vagyok, ha épp senki nem próbál megalázni. De ez az egész történet nem erről szól, vagy csak részben erről. A lényeg még hátravan.

Miután lefutottuk a kellő tiszteletköröket, egészen érdekes beszélgetés vette kezdetét. Ez volt az első az este folyamán, ami tényleg felkeltette a figyelmemet. A művészet megtartó erejéről szólt. Legalábbis kezdetben. Lali dobta fel és ő is kezdte kifejteni. Figyelmesen hallgattam. És persze a többiek is, és lelkesen bólogattak valahányszor a művész úr kijelentő mondatban fogalmazott meg valamit. De ez nem volt meglepő. Elfogyott az üzemanyag. Megpróbálom nagyjából felidézni, hogy zajlott ez a beszélgetés, nagyrészt köztem és Lali között.

– …értitek, ugye? Ez a slamnek a szépsége, hogy annyira… szabad! És kreatív. Tulajdonképpen ez lenne a művészet rendeltetése, nem? Nem gondoljátok? Hogy te is… szabadabb legyél! Hogy te is… kiszabadulhass a mindennapok körforgásából! Az, hogy megértsük egymást és a világot és…
– Magvas gondolatok. – Muszáj volt hozzászólnom.
– Nem értesz egyet? – Kérdezte némi sértettséggel a hangjában.
– Hát… van igazság abban amit mondasz. – Elismerően bólintott és már épp folytatta volna, mikor a szavába vágtam. – De azért naivnak is hat.

Ezen a ponton persze mindenki nagy szemeket meresztett rám, a legtöbbjük sértett önérzettel vegyes undorral fordult felém, akkor este, és különösen mióta leültünk, nem először. Gondolom zavarta őket, hogy nem tudnak részt venni a beszélgetésben a maguk módján. Az, hogy Lali szavain csünghettek, számukra elemi fontossággal bírt. Az enyémeken nem tudtak, mert nem voltam egy közülük. Így minden alkalmat mikor megszólaltam, személyes inzultusnak tekintettek. Mintha kimaradtak volna valamiből. És ez tulajdonképpen így is van, mert bárhogy is erőlködtek, nem tudtak becsatlakozni. Nem volt mondanivalójuk. Semmi nem jött belőlük, a kongó ürességet leszámítva.

– Fejtsd ki, kérlek. – Mondta Lali és újabb kört töltött a borból nekem és magának, majd egyenesen a szemembe nézett. Kihívást láttam rajta, nem pedig őszinte érdeklődést és ez felbosszantott. Utálom a kihívásokat. Nem akarok versenyezni.

– Megkísérlem. A slamedre és az iménti hamvába holt kifejtésedre is jellemző, hogy szeretsz nagy szavakat használni. Olyanokat mint “szabadság” és “a művészet rendeltetése”. Miből gondolod, hogy a művészetnek van rendeltetése? Abból, hogy írtál egy slamet? Nem gondolod, hogy korán van még ahhoz, hogy nagy szavakat használj? És egyáltalán – mit értesz szabadság alatt? Gondolod, hogy a legkiválóbb művészek szabadnak érezték magukat? Nem épp a gyötrelmük az, ami a katarzist okozza? A befogadó fél… a szenvedésen keresztül képes azonosulni. A szenvedés emeli ki a művészt a középszerből… Viszont ennek a szenvedésnek nincs rendeltetése. Az ember senkinek nem tartozik fájdalommal. Senkinek. Az égvilágon senkinek. A művészet a gyötrelem mellékterméke. Ettől persze még lehet csodálatos, de a szabadság amit te átélni vélsz az alkotó gyötrelmén keresztül – az csak illúzió, nem? Annyi minden gúzsba köt… Minden sornak van eleje és vége. Így tehát az életnek is. Az élet csupán a halál előszobája. Semmi magasztos nincs a szabadságban. Csak érzéki csalódás, délibáb. Semmi több.

– Amit mondasz nyomasztó… és logikátlan. – Felelte némi gondolkodás után.

– Az igazat mondd, ne csak a valódit! – Így válaszoltam. Türelmetlenül legyintett.

– Nem ér a magyar irodalom legtündöklőbb, legnagyszerűbb alakjával példálózni. Ezt a kártyát nem lehet ütni semmivel. És József Attila szélsőség volt, minden szempontból. De a művészet ott van mindenkiben, nem csak a legkiválóbbakban! A felszínre kell hozni és ez nehéz feladat… De az életnek szépnek és nemesnek kell lennie! Az az élet, amit te lefestesz szürke és nyomasztó. Valójában ha van is gyötrelem, az más, ha művészet születik belőle. Nem mindennapi értelemben vett szenvedés. A művészet a kiút a fájdalomból! És ha a kiút megteremtéséhez is fájdalom kell, akkor az… szent gyötrelem! – Mindenki hevesen bólogatott. Kezdtem dühös lenni.

– A gyötrelem az gyötrelem. Nincsenek különböző fajtái. Tudod ki mondja azt, hogy az önfeláldozás nemes és hasznos dolog? Az, akiért az áldozatot hozták. Amiről beszélsz, a győztesek erkölcse. József Attila eklatáns példája ennek. És még sokan mások… De igazad van, ez elvi kérdés. Az a te bajod, hogy az egyes érzéseket, benyomásokat, felosztod úgy, mint “jó” érzések és “rossz” érzések. Miért is ne lehetne a fájdalom szép dolog? A művészet halott test, amiben gyönyörködünk, az a nemes rothadás.

– Ugyan már! – mondta és színpadiasan az asztalra csapott. – Őrültségeket beszélsz! Ami szép, az jó és ami jó, az szép! Mondj egy ellenpéldát! Na rajta! Csak egyet mondj!

– Én. Én magam vagyok az ellenpélda.

Lali egészen eddig hevesen gesztikulált és előredőlt ültében. Most leengedte a kezeit az asztalra. Aztán hátradőlt, és kifejezéstelen arccal bámult rám. A többiek rosszalló tekintettel vizslattak továbbra is. Így telt el néhány másodperc, mire Lali ismért előredőlt, megengedett magának egy félszeg, bíztatónak szánt nevetést, és újratöltött kettőnknek.

– Nem értem. – Tisztán és érthetően mondta. Nem motyogott vagy ilyesmi. Tényleg nem értette. Ezzel borzasztóan feldühített. Nem is tudom mire számítottam. Előredőltem, és heves hanglejtéssel kezdtem magyarázni, ő pedig meglepett arccal bámult, nagy szemeket meresztve rám.

– Akkor elmagyarázom. Az igazság, a kellemetlen igazság, az, hogy nincs olyan dolog, hogy szabadság. Én magam vagyok rá a bizonyíték. Tudom, hogy továbbra sem érted, de nem is várom el ezen a ponton. Kevés vagy te ahhoz. Az én teljes lényem, az egész milyenségem és az egész életem a bizonyíték erre! Te és a hozzád hasonlók minden lélegzetetekkel gúnyt űztök a magamfajtákból! Méghogy szabadság! Mintha bármi is jobb lenne a jövőben! Semmi nem lesz jobb. Te sem leszel jobb. Egy az egymillióhoz az esélye, hogy valaha olyan produktummal állsz elő ami feljogosítana arra, hogy érdemben beszélj a művészetről. Fogalmad sincs a szenvedésről, mert minden amit átélsz, legfeljebb relatív fájdalommal járhat. Ezek a birkák azt is imádnák, ha az asztalra szarnál itt helyben! Nem kell erőlködnöd. Gyenge vagy, de ez a gyengeség tesz büszkévé és érdemessé mások szemében. A művészet agónia, az élet szenvedés. Semmi nem lesz jobb, soha semmi, semmilyen körülmények között… a magamfajták számára legalábbis!

– Kik azok a magadfajták? – szegezte nekem a kérdést váratlanul. Őszinte meglepődés és ostoba értetlenség ült ki az arcomra mert egészen eddig kifejezéstelen, enyhén csodálkozó arcot vágott. Nem hittem, hogy tényleg odafigyel. És a hangjából teljes, elemi nyugalom áradt. Többé nem volt dühös. Csak én. És ezért még jobban gyűlöltem. Mert én nem tudok csak úgy letenni a dühről, mert ez hajt engem előre. A harag tart életben. Képletesen csak persze.

– Kik azok? – Tette fel a kérdést újra és ezúttal az értelmén is elrágódtam. Rá kellett jönnöm, hogy nem tudok felelni. Azazhogy… ha kicsit nyugodtabb és minden értelemben józanabb vagyok, valószínűleg igen. De kár a “mi lett volna ha” kérdésen rugózni. Fingom sem volt mit feleljek. Dühösen feltápászkodtam és siettem kifelé, de megbotlottam az egyik sótlan táskájában és arccal a földre zuhantam. Az orromból azonnal elkezdett ömleni a vér és bár azonnal felugrottam, a padlón így is ott maradt egy folt. Sebaj, gondoltam. Tudja meg mindenki, hogy itt járt a Kisfiú, haha! Lali azonnal felpattant, de végülis nem indult meg felém. Mikor utoljára visszanéztem, még mindig kérdő tekintettel bámult rám és akkor megértettem. Nem engedte el. A levegőben hagyta a kérdést. A szemét… bár nem is tudom miért. Nem mondtam semmit. Kifutottam a Nappali bejáratán, ügyet sem vetve azokra az idegenekre bent és kint akik elindultak felém és közben arról érdeklődtek kell e segítség és jól vagyok-e. Eléggé elkéstetek, gondoltam. Néhány évet. Ez csak egy kis orrvérzés. Volt már rosszabb hétfő délutánom. Nem is olyan rég. Meglepődnétek.

De az estém itt még nem ért véget. Sok minden történt még ezután.

---

Bandicz Bálint Barnabás, a folyóirat egyik alapító tagja. Az irodalom iránti szenvedély és elköteleződés határozta meg már a legkisebb gyermekkorát is. Egészen kiskorától kezdve ír kisebb nagyobb esszéket, olykor egy-egy novellát, vagy csak elmélyült kommentárt az élete éppen aktuális bonyodalmairól.

---

Hasonló művek: