Kaleidoszkóp

Éppen a mai madárszar adagot próbálom lepucolni magamról az idea lépcsőin üldögélve. Azt mondják, szerencsét hoz, de én ezt a saját bőrömön még nem tapasztaltam. Mióta az eszemet tudom, anyám elitta az összes pénzt a háztól, miközben a bátyámmal a lakásban próbáltunk rendet tartani. Ha mosolyogva jött haza anyám, a bátyámmal tudtuk, hogy nem lesz könnyű az este. Belegondolva, jobb itt ülni az Idea lépcsőjén, mint otthon a bepiált anyámat ápolgatni. Könnyebb, mióta meghalt.

Sosem tudtam iskolába járni. Kijártam a kötelező általánost, de anyám nem engedte, hogy tovább menjek, pedig színötös volt a bizonyítványom. Azt akarta, hogy munkába álljak, hogy még több piát tudjon venni, rendezni tudja az adósságait. Sehova sem vettek fel.

Így hát anyám halála után az utcára kerültem. Ezt a kis kartondobozt is itt előttem a boltos adta, hogy a járókelőknek legyen mibe dobni az aprót, ha megszánnák a kinézetem. Egy szakadt, nagy ballonkabáton ülök, a hajam és a szakállam őszes, és kócos. Szakadt kockás ing és egy kikopott, retró farmernadrág van rajtam. Tegnap mosakodtam a kék Zsolnay-szökőkútban. Éjszaka, mikor senki se lát.

Délután három óra fele jár az idő, mindenki hazaindul a munkából. A hasam hangosan kordult egyet, mert tegnap óta nem ettem. Rátettem a kezem, mintha egy baba lenne alatta, és próbáltam csitítgatni, hogy ne korogjon olyan hangosan. Nem akartam, hogy meghallják. Nem szeretem, ha sajnálnak, ezért annyira kellemetlen itt ülni és várni, hogy valaki pénzt dobjon a dobozkámba. Jobban szeretem, ha csak beledobják, és csak mennek tovább fapofával. Fáj a szívem a szánakozó tekintetektől, mert azt olvasom ki belőlük, semmi másra nem vagyok képes, hogy képtelen vagyok munkába állni, megalapozni azt a kis, hátralevő jövőt, ami még nekem maradt.

Elbóbiskoltam egy kicsit a napsütésben, eluntam magam a sok járókelőt nézve, a bajukon gondolkodva, az egyiknek a gyereke lázas, a másiknak félrelépett a felesége, a harmadik épp rosszul van a hirtelen jött melegtől, a mentő most jön érte. Egy elcsípett mondat, egy meghallott telefonbeszélgetés, ezekhez képest nekem semmi bajom. Csak azon kell gondolkozzak, hogy mikor fogok újra enni. De nekem nincs gyerekem, aki lázas legyen, nincs feleségem, aki félrelépjen. És a hirtelen melegtől sem vagyok rosszul. Hozzászoktam.

Arra kaptam fel a fejem, hogy a dobozomba csörgőst dobnak. Hálával telt szemmel követtem az elsétáló fiatal srácot. Ő visszapillantott, rám mosolygott, mintha csak azt mondta volna: Szép napot. A dobozban észrevettem, hogy több 10-20 dinár is összegyűlt csörgősben, de mégis ezt hallottam meg. Gyorsan összeszámoltam fejben, hogy mennyi a pénz, majd az út túloldalán álló pékség felé vettem az irányt. Bementem, az eladónő ellenszenvesen nézett rám és gúnyosan.

– Tessék, mit szeretne? – kérdezte az eladó.

– Csak egy kiflit kérek. – mondtam halkan, kicsit vágyakozva.

– Uram, nem azt kérdeztem, hogy mit kér, hanem hogy mit szeretne? – mondta megint egy kicsit bunkón. Nem vet jó fényt az üzletre, hogy ide járok, de mindig kiszolgálnak, mert ez a dolguk.

– Uram, ma szeretném én állni az ebédjét, válasszon bármit, ami az üzletben van, és kérjen belőle annyit, amennyit szeretne! – szólt oda hozzám az előbb látott fiatal srác. Mosolygott. Felállt az asztaltól, és odajött hozzám. – Csak bátran, én fizetek! – bátorított. Elmosolyodtam…

– Té… Tényleg? – hebegtem egy kicsit zavaromban. A számban összefutott a nyál.

– Igen, hát persz! – mondta bátorítóan

– Akkor kaphatnék egy túrós próját? – szerénykedtem, mire a fiú az eladóhoz:

– Kérnék szépen két húsos burekot és mellé két joghurtot! – mondta, majd felém fordult. – És itt szeretnénk elfogyasztani az úrral!

– Nem, nem nem! Ha nem bánja, akkor én odakinn szeretném megenni. – hadartam. – Jobban esik kint, a friss levegőn. – mondtam, de közben vágytam arra, hogy leülhessek enni egy pékségben.

– Csak nyugodtan, uram, itt is jó a levegő! Leülünk és megesszük idebent. – mondta invitálva az asztal felé, ahol eddig ült.

Én szót fogadtam és leültem vele szemben. Pár perc múlva az eladóhölgy kihozta a burekokat, a joghurtokkal és lerakta elénk. Jó étvágyat kívánt, majd visszament a pultba.

– Mondja, hogy hívják? – kérdezte tőlem a fiatal srác. Én csak a burekot és joghurtot bámultam, közben összeszaladt a nyál a számba. A fiú kérdésére felkaptam a fejem:

– Frigyes… Ignác Frigyes. – válaszoltam megilletődve.

– Nagyon jó név. Ne érezze magát kellemetlenül, nyugodtan egyen! Hogyan került erre a sorsra, ha szabad kérdeznem? – tette fel a kérdést kedvesen a fiatalember.

– Tudja, az anyám mindig is alkoholista volt. Elitta az összes pénzt a háztól. Mikor meghalt, mindent elvesztettem, pedig utáltam. A bátyám pár éve halt meg tüdőgyulladásban. Ő is hajléktalan volt. Egyedül maradtam. És nagyon hálás vagyok, amiért meghívott. Isten fizesse meg sokszorosan! – hálálkodtam.

– És akkor beleharaptam a burekba. Az íze, mint egy bomba robbant szét a számban. Soha nem éreztem még ennek a mennyei csodának az ízét. Mindketten gyorsan végeztünk az evéssel.

– Mondja. Használt maga bármikor is alkoholt? – kérdezte.

– Nem! Soha! – tiltakoztam hevesen. – Megutáltam anyám miatt. Soha többet látni sem akarom.

– Rendben. És mennyire szeretne munkába állni? – erre a kérdésre felcsillant a szemem.

– Nagyon! NAGYON! – mutattam ki hatalmas érdeklődésemet bólogatva. – Bármit megcsinálok! Nagyon ügyes és alapos tudok lenni. – hadartam, nagyon izgatott lettem a lehetőség hallatán.

– Oké. Holnap várjuk apámmal a Teleki Sándor gróf utca 22 számú épületébe! Az apám cégében tudna munkát kapni egyelőre takarítóként, de később, ha felfedezzük a képességeit, lehet magasabb pozíciót is kaphat.

– Rendben. Nagyon nagyon szépen köszönöm! – hadartam, és indultam ki a pékségből nagy vidáman, hogy helyrehozzam magam. – Most sietnem kell, hogy rendbe tegyem magam. Még egyszer nagyon szépen köszönöm és nagyon nagyon hálás vagyok mindenért! – hadartam, és már nyitottam az ajtót – Mindenféleképp ott leszek holnap!

Kiléptem a pékség ajtaján és megindultam gyors léptekkel az út túloldalára, hogy összeszedjem kis holmimat és valamelyik nyilvános WC-be készültem. Ráléptem az úttestre, szinte szaladtam, mire erős fékcsikorgást és dudálást hallottam. Oldalra tekintettem és két fényszóró vakított el. Ösztönösen becsuktam a szemem, és mikor újra kinyitottam, Szent Péterrel találtam szembe magam.

Másnap lemaradtam az állásinterjúról.

---

Varnyú Kristóf 17 éves. Vajdaságból, Szenttamásról származik, itt végezte el az általános iskolát. Jelenleg a szabadkai Svetozar Marković Gimnázium harmadikos tanulója, természettudományi-matematikai szakon. Szépirodalmat írni nem olyan rég kezdett. A 2024-es évben kapta meg első elismerését írás terén, amikor is harmadik helyezett lett a Gion Nándor Novellaíró pályázaton. Az álma, hogy sebész lehessen.